Búcsú

Már eltűnt régen a hajó Veled
és én még mindég kendőt lengetek.
s amíg távolba réved a szemem:
arcod vonásait idézgetem.
tengerverés csapdos a partokon:
benne hangod zenéjét hallgatom.
S a szélben, mely hajamba beletép,
ott érzem még a kezed melegét.
De mindez búcsú már, tudom nagyon.
Elnyel a távol, mint egy ősvadon.
Pókok szövik be lépteid nyomát,
holnapra új lakót kap a szobád,
s elönt a hétköznapok bús sora,
mintha nem is lettél volna soha…
Csak én állok még itt. De már ködöt
lehel a tenger árnyékod mögött,
s míg lengetem a kendőm, lengetem:
emléked lassan eltemetgetem

(1950. január)

"Jó vagy és szelíd. Szeretni akarsz, és halált osztogatsz. Nem érzed a gyűlöletet, aminek eszközéül jöttél erre a földre. Terméketlen maradsz, mint a tűzliliom, aminek illata megöli a legyeket. Ha életet hoznál mégis a világra, magad ölnéd meg azt is, és nem tehetnél róla. Borzalmas írás van a tenyereden, leány... és az írások ellen nem tehetünk semmit. Te vagy a bosszú angyala, akinek boszorkány a neve... szép és borzalmas a sorsod, félelmetes és gyönyörűséges... kívánságod parancs a poklok hatalmasai előtt, vágyad beteljesül, mielőtt kimondanád... gyűlöleted vért és tüzet teremt, s csókod nyomán kinyílik a halál... megcsúfolt szüzek bosszúját hordozza a véred... megcsalt leányok átkát váltod valóra... eredj... megérzed a szemek mögött a gondolatot, és meghallod a szavakat, amiket nem mondanak el. Meglátod, ami láthatatlan, meghallod, ami hang nélkül való, s megérzed, aminek nincs illata, mert még meg sem született az időben." (Részlet a regény első részéből) "Amelyik ház arra épül, hogy otthona legyen egy családnak, és úgy épül, és azok építik, akik otthont akarnak belőle maguk köré: abból a házból otthon lesz. És jó otthon lesz, és sokáig lesz otthona sokaknak: férfinak és asszonynak és gyermekeknek és gyermekek gyermekeinek. De amelyik ház nem úgy épül, és nem arra épül, érted - és itt Vénség fölemelte a fejét, és egyenesen az asszony szemébe nézett -, az olyan házba hiába jön asszony, az olyan ház nem lesz hosszan tartó békés otthona senkinek." (Részlet a regény második részéből) "Valaki énekelt. De nem lehetett tudni, hogy hol. Közel-e, vagy messze? Valahol fönt a tisztáson? Vagy az erdők között? Vagy a fák fölött? A holdban? Nem lehetett tudni. Néha olyan volt, mintha onnan jött volna a karám mögül, egészen közelről. Máskor mintha végtelen messzeségből hoznák a hold sugarai, valahonnan az erdők legsötétebb mélyéből vagy a Pietrosz sárgás-kéken kirajzolt csúcsáról, vagy talán éppen a holdról. Búgott, halkan és panaszosan, mintha valaki belesúgta volna bánatát az éjtszakába, és a hold sugarai dallá szűrve csobogtatnák tovább, mint valami láthatatlan, lágy patakvizet a csönd fekete partjai között. Valaki valahol énekelt." (Részlet a regény harmadik részéből)