ÓEgyiptomi mese
Valamikor réges-régen történt. Bölcs és igazságos király uralkodott
Egyiptomban, virult az ország, békességben élt a nép. A király mégsem volt
boldog, éjjel-nappal egyetlen fia életéért reszketett: mi lesz a szívének
kedves gyermekkel, mi sorsra jut birodalma, ha beteljesedik a Hathorok
jóslata?
Mikor ugyanis a király egyetlen fia megszületett, bölcsőjét körülállta a hét
Hathor, s komor jóslatot mondottak:
- Ifjúsága virágában fog elpusztulni; krokodilus, kígyó vagy kutya okozza
majd halálát.
A király a szörnyű jóslat hallatára megparancsolta, hogy egy meredek, magas
hegy tetején építsenek erős kőházat, olyan erős kapuval, olyan szűk
ablakokkal, melyeken sem ember, sem állat be nem juthat a házba.
Fölépült a komor kőház, hallgatag szolgák között itt nőtt erős, szép ifjúvá
a királyfi. A Hatho*rok jóslatáról soha senki sem beszélt neki; a király
megtiltotta a szolgáknak is, a testőröknek is, hogy fiát a jóslattal
szomorítsák.
Az ifjú a komor ház keskeny ablaka előtt állva sokszor nézte sóvárogva a
messzeségbe vezető utakat s az utakon szabadon jövő-menő embereket.
Ablakából egyszer megpillantott egy gyer*meket, aki kölyökkutyával
játszadozott a porban. Megkérdezte egyik testőrét, miféle állattal játszik
az a gyermek.
- Egy kis agár az, felséges királyfi - válaszolt a testőr.
- Hozzatok nekem egy agarat! - parancsolta a királyfi.
- Nem tehetjük, felséges uram - mondta reszketve a testőr, s mikor a
királyfi másodszor is ráparancsolt, megszegve a király tilalmát, elmondotta
a királyfinak a Hathorok jóslatát.
A királyfit azonban sem szép szó, sem fenyegető jóslat nem győzte meg, s a
szolgáknak teljesí*teniök kellett a parancsot: elhozták az agárkölyköt fel a
hegytetőre, a komor házba. A királyfi nagyon megszerette a játékos kedvű kis
állatot, maga etette, maga itatta, s a kutya egy pillanatra sem mozdult
volna gazdája mellől.
Telt-múlt az idő, s a királyfi egyre gyakrabban időzött a komor ház keskeny
ablaka előtt, nézte az utakat, a tenger kéklő vizét, s szíve majd
megszakadt. Úgy érezte, hogy hívogatják az utak, hívogatják a tengert
fodrozó szellők, s ő nem mehet, a Hathorok jóslata arra kárhoztatta, hogy
egész életét bezárkózva, falak között töltse.
Egyszer aztán elmondotta szíve nagy bánatát a királynak, s könyörögve kérte,
engedje meg, hogy elhagyja a komor házat, s hogy egyszer, csak
egyetlenegyszer hajóra szállhasson, világot láthasson.
A király engedett fia könyörgésének, s nehéz szívvel, de megengedte, hogy
fia jól felfegyver*kezve hajóra szálljon. A királyfi a hajóra is magával
vitte kedves agarát.
Jó szél duzzasztotta a vitorlákat, s a hajó hamarosan kikötött keleten. A
királyfi partra szállt, csak fegyvereit és kutyáját vitte magával,
szolgáinak meghagyta, hogy térjenek vissza Egyiptom*ba, jómaga meg
vándorútra kelt.
Vándorlása közben Mezopotámia királyának birodalmába került. A király éppen
egyetlen leányát készült férjhez adni, s ezért Mezopotámiába hívatta a
szíriai birodalmak hét fejedel*mé*nek hét fiát. A szíriai hercegek az
egyiptomi királyfival egy napon érkeztek Mezopotá*miába. Barátságos szóval
üdvözölték a királyfit, aki azt mondotta a hercegeknek, hogy egyiptomi lovas
katona fia ő, s atyja haragja elől menekül. Mezopotámia királyának
harso*násai kihirdették a lánykérőbe jött hercegek és fejedelmek előtt, hogy
az nyeri el a királylány kezét, aki eléri a hetvenölnyi magas, hetvenablakos
vár legmagasabb ablakát, s megkocogtatja azt. E mögött az ablak mögött várta
a királylány a kérőit.
A szíriai hercegek az egyiptomi ifjúval együtt indultak a hetvenablakos vár
felé, ahol már sok más herceg, hatalmas fejedelem leste sóvár szemmel a
legmagasabb ablakot. Az ablak mögül a királylány figyelte a kérőket, de
szíve csak akkor dobbant meg, amikor meglátta a hét szíriai herceggel
közeledő egyiptomi fiút. Az ifjú is meglátta a lányt, első látásra
megszerette; ő is nekirugaszkodott a vár meredek falának, s neki sikerült
az, amivel az összegyülekezett kérők, a szíriai hercegek is hiába
próbálkoztak: megkocogtatta a hetvenablakos vár legmagasabb ablakát.
Mezopotámia fejedelme el akarta űzni az ifjút, mondván, hogy egyetlen
leányát csak fejedelmi sarjhoz adja feleségül. A királylány azonban apja
lába elé borult, úgy kérte, hogy adja őt feleségül az egyiptomi ifjúhoz,
mert csak őt szereti, férjéül senki mást el nem fogadhat. Mezo*potámia
királya végül is meghallgatta leánya könyörgését, feleségül adta az
egyiptomi ifjúhoz, s nekiajándékozta minden javainak felét is.
A királyfi még feleségének sem árulta el igazi kilétét, csak annyit mondott
magáról, hogy bölcsőjénél megjelentek a Hathorok, és megjövendölték, hogy
élete virágában fog elpusztulni, s halálának oka kígyó, krokodil vagy kutya
lesz. A királylány sírva kérte férjét, hogy öljék meg az agárkutyát, hiszen
az is a végzet hordozója lehet. A királyfi azonban ragaszkodott a kedves
állathoz, semmiképpen sem akart megválni tőle. Mezopotámia királyának lánya
ettől kezdve nem mozdult el férje mellől, nappal árnyként követte, éjszaka
meg ébren leste az álmát.
Volt a királylánynak egy hűséges szolgája, egy hatalmas, nagy erejű óriás,
aki messze földről került Mezopotámiába, a király udvarához. Ezt a hűséges
óriást bízta meg a királylány azzal, hogy éjjel-nappal őrt álljon a tó
partján, melyben a krokodilus tanyázott. Meghagyta neki, a szörnyeteget egy
pillanatra se engedje ki a tó partjára, nehogy beteljesíthesse a Hathorok
jóslatát. A hűséges óriás éjjel-nappal vigyázta a tavat, s hatalmas
gerendával fenyegette a krokodilust, ha az kidugta fejét a vízből.
Egy éjszaka, mikor a királyfi mélyen aludt, felesége kígyósziszegésre lett
figyelmes. Felugrott nyoszolyájáról, lándzsát ragadott, s beledöfte az
alattomosan közelítő kígyóba. Férje fölébredt mély álmából, a királylány
pedig a kígyó tetemére mutatva így szólt:
- Lásd, édes férjem, a jó sors kezünkre adta a végzet egyik hordozóját!
Hűségesen virrasz*tottam álmod felett, elpusztítottam a kígyót.
A királyfi másnap sétálni ment a kutyájával. A krokodilus őrizetével
megbízott óriás az állandó őrködésbe belefáradva éppen akkor elaludt. A
szörnyeteg előbújt a tó mélyéből, a királyfi elé kúszott, s így szólt hozzá:
- A végzeted vagyok, bármit cselekszel, utad hozzám vezet, sorsodat el nem
kerülheted. De megkegyelmezek neked, ha megölöd az alvó óriást.
- Hogyan ölhetném meg azt, aki feleségemet hűségesen szolgálja, s életem
felett őrködik már hány meg hány napkelte, napnyugta óta! Hogyan is lehetnék
ily hálátlan?
- Én pedig nem mozdulok mellőled - mondotta a krokodilus -, s mire a nap
lenyugszik, a halál fia vagy. Estig gondolkozhatsz, ha megölöd az óriást,
szabadon engedlek.
A királyfi agara szűkölve rohant vissza úrnőjéhez, megragadta ruháját, s
könyörögve nézett hol reá, hol a kapura.
A mezopotámiai királylány megértette a néma könyörgést, felragadta a
lándzsát, mellyel a kígyót megölte, s a kutyával együtt a tó partjára
sietett.
A nap már éppen lenyugvóban volt, a krokodilus utoljára követelte a
királyfitól, hogy ölje meg az alvó óriást, s minthogy a királyfi ismét nemet
mondott, a szörnyeteg kitátotta torkát, hogy lenyelje. Ekkor ért oda a
királylány, s a kígyóölő lándzsáját a krokodilus torkába döfte. A
szö*rnyeteg üvöltésére felébredt az alvó óriás, és hatalmas dorongjával
halálra sújtotta a vergődő krokodilust.
- Látod, édes férjem, a jó sors kezünkre adta a végzet második hordozóját.
Kérve kérlek, öljük meg a kutyát, hogy ne teljesedhessék be a Hathorok
jövendölése.
- Nem válok meg a kutyámtól, melyet felneveltem, s mely téged megmentésemre
idehozott. Bármit tegyek is, utam úgyis végzetem felé vezet, hiába is ölném
meg hűséges kutyámat.
Napok jöttek, napok mentek, a királyfi boldogan élt szép feleségével. Egy
napon vadászatra indultak, s magukkal vitték az óriást és az ifjú kedves
agarát.
Míg ők a vadont járták, a hét szíriai herceg megtámadta Mezopotámiát: s hogy
bosszút állja*nak a rajtuk esett sértésért, elhatározták, hogy harci
szekereik sokaságával megsemmisítik a mezopotámiai hadakat, foglyul ejtik s
szolgaságba vetik a mezopotámiai királyt és a leányát, az egyiptomi ifjút
pedig megölik.
Harci szekereikkel be is kerítették a király hadait, elfogták a királyt, s
haragos szóval kérdezték:
- Hol van leányod, és hol az egyiptomi ifjú, akit gyalázatunkra férjéül
választottál?
- Vadászni mentek, nem tudom, hol-merre járnak - válaszolt a király.
A szíriai hercegek ekkor tanácsot tartottak, s elhatározták, hogy négy
csapatra osztják fel hadaikat: az egyik csapat délre, a második északra, a
harmadik keletre, a negyedik nyugatra indul, így biztosan rátalálnak a
mezopotámiai királylányra és az egyiptomi ifjúra.
A délnek induló csapat hamarosan eljutott Egyiptom határáig, éppen oda, ahol
a királyfi meg a felesége a vadont járta. Az óriás észrevette a szíriai
hadak közeledtét, ki is hallgatta, mit beszélnek a katonák, s mert szíve
csupa hűség és hála volt, így szólt az ifjúhoz:
- Menekülj, mert Szíria hét hercege keresésedre indult, ha megtalálnak,
megölnek, feleségedet meg rabságba vetik. Többen vannak, semhogy
megküzdhetnénk velük! Rejtőzz el, én meg nekivágok a hegyeknek, messze, a
legmagasabb csúcsokon is túl van a hazám, visszatérek a testvéreimhez.
Az egyiptomi ifjú a feleségével és a kutyájával egy hegyi barlangban
rejtőzött el, két nap és két éjszaka hallgatták, hogyan vonulnak el a
katonák és a harci szekerek a barlang előtt. A szíriaiak sohasem tudták
volna meg, hogy az ifjú ott rejtőzik, az agár azonban hangos csaho*lással
kirontott a barlangból, s nekiugrott az utolsóként vonuló katonának. A
szíriai hercegek ráismertek a kutyára, behatoltak a barlangba, karddal,
lándzsával támadtak az egyiptomi ifjúra. Felesége a hercegek elé ugrott,
hogy megvédje férjét, s az első lándzsa őt találta szíven. Férje lába elé
roskadt, de haldokolva is őt védte, gyenge kezét tiltón emelte a lándzsák,
kardok elé. Hiába harcolt a királyfi, a szíriai hercegek lándzsája átjárta
az ő szívét is, és kard ejtett halálos sebet az agáron.
Bosszúvágyukat kielégítve továbbvonultak a szíriai hercegek. A barlang
bejáratánál élettele*nül feküdt a mezopotámiai király leánya és az egyiptomi
király fia. A Hathorok köréjük gyülekeztek, s kórusban mondták:
- Íme, beteljesedett a jövendölés, utolérte őt a végzet, mely kutya képében
szüntelenül nyomon követte. Pedig mily boldogan élhetett volna, milyen szép,
milyen hűséges feleséget kapott! Bizony senki hűségesebb nem lehet, mint az
az asszony, aki haldokolva is férjét védi!
- Jutalmat érdemelne ez a hűség - mondotta a leghatalmasabb Hathor.
- Bizony, jutalmat érdemelne - zengte rá a többi.
S ekkor a Hathorok varázspálcáikkal megérintették a holt szerelmesek
homlokát, s azok nyomban új életre támadtak.
A királyfi átölelte hűséges feleségét, s így szólt hozzá:
- Nem az vagyok, akinek magamat mondottam, én az egyiptomi király fia, az
egyiptomi trón örököse vagyok. Eltitkoltam fejedelmi voltomat, úgy akartam,
hogy saját erőm és emberségem szerezzen nekem fönséget. A te szerelmed, a te
hűséged nem kutatta, ki vagyok, honnan jöttem, most arra kérlek, oszd meg
velem a trónust, szívem betelt szerelmeddel és hűségeddel.
A királyfi ezután feleségével együtt Egyiptomba indult, atyja palotájához. A
boldog király azon nyomban fiát ültette a trónusra, feleségének pedig a
legszebb nevet adta, amit asszony kaphat: a Hűség Feltámasztottja - így
nevezték ezentúl a mezopotámiai király leányát.
Az ifjú uralkodó aztán erős seregekkel Szíria ellen indult, elfoglalta a
szír fejedelmek városait, a hercegeket foglyul ejtette, de soha egy rossz
szóval sem bántotta őket, nem felejtette el, hogy amikor Mezopotámiába
érkezett, barátként bánt vele mind a hét. Mezopotámia fejedelmét
kiszabadította a szír rabságból, visszaadta neki országát és javait, maga
pedig boldogan élt szép feleségével, a Hűség Feltámasztottjával. Derék
fiaik, szép leányaik születtek, s vala*mennyi már kora gyermekségében
megtanulta, hogy a hűség a legfőbb erény.
Valamikor réges-régen történt. Bölcs és igazságos király uralkodott
Egyiptomban, virult az ország, békességben élt a nép. A király mégsem volt
boldog, éjjel-nappal egyetlen fia életéért reszketett: mi lesz a szívének
kedves gyermekkel, mi sorsra jut birodalma, ha beteljesedik a Hathorok
jóslata?
Mikor ugyanis a király egyetlen fia megszületett, bölcsőjét körülállta a hét
Hathor, s komor jóslatot mondottak:
- Ifjúsága virágában fog elpusztulni; krokodilus, kígyó vagy kutya okozza
majd halálát.
A király a szörnyű jóslat hallatára megparancsolta, hogy egy meredek, magas
hegy tetején építsenek erős kőházat, olyan erős kapuval, olyan szűk
ablakokkal, melyeken sem ember, sem állat be nem juthat a házba.
Fölépült a komor kőház, hallgatag szolgák között itt nőtt erős, szép ifjúvá
a királyfi. A Hatho*rok jóslatáról soha senki sem beszélt neki; a király
megtiltotta a szolgáknak is, a testőröknek is, hogy fiát a jóslattal
szomorítsák.
Az ifjú a komor ház keskeny ablaka előtt állva sokszor nézte sóvárogva a
messzeségbe vezető utakat s az utakon szabadon jövő-menő embereket.
Ablakából egyszer megpillantott egy gyer*meket, aki kölyökkutyával
játszadozott a porban. Megkérdezte egyik testőrét, miféle állattal játszik
az a gyermek.
- Egy kis agár az, felséges királyfi - válaszolt a testőr.
- Hozzatok nekem egy agarat! - parancsolta a királyfi.
- Nem tehetjük, felséges uram - mondta reszketve a testőr, s mikor a
királyfi másodszor is ráparancsolt, megszegve a király tilalmát, elmondotta
a királyfinak a Hathorok jóslatát.
A királyfit azonban sem szép szó, sem fenyegető jóslat nem győzte meg, s a
szolgáknak teljesí*teniök kellett a parancsot: elhozták az agárkölyköt fel a
hegytetőre, a komor házba. A királyfi nagyon megszerette a játékos kedvű kis
állatot, maga etette, maga itatta, s a kutya egy pillanatra sem mozdult
volna gazdája mellől.
Telt-múlt az idő, s a királyfi egyre gyakrabban időzött a komor ház keskeny
ablaka előtt, nézte az utakat, a tenger kéklő vizét, s szíve majd
megszakadt. Úgy érezte, hogy hívogatják az utak, hívogatják a tengert
fodrozó szellők, s ő nem mehet, a Hathorok jóslata arra kárhoztatta, hogy
egész életét bezárkózva, falak között töltse.
Egyszer aztán elmondotta szíve nagy bánatát a királynak, s könyörögve kérte,
engedje meg, hogy elhagyja a komor házat, s hogy egyszer, csak
egyetlenegyszer hajóra szállhasson, világot láthasson.
A király engedett fia könyörgésének, s nehéz szívvel, de megengedte, hogy
fia jól felfegyver*kezve hajóra szálljon. A királyfi a hajóra is magával
vitte kedves agarát.
Jó szél duzzasztotta a vitorlákat, s a hajó hamarosan kikötött keleten. A
királyfi partra szállt, csak fegyvereit és kutyáját vitte magával,
szolgáinak meghagyta, hogy térjenek vissza Egyiptom*ba, jómaga meg
vándorútra kelt.
Vándorlása közben Mezopotámia királyának birodalmába került. A király éppen
egyetlen leányát készült férjhez adni, s ezért Mezopotámiába hívatta a
szíriai birodalmak hét fejedel*mé*nek hét fiát. A szíriai hercegek az
egyiptomi királyfival egy napon érkeztek Mezopotá*miába. Barátságos szóval
üdvözölték a királyfit, aki azt mondotta a hercegeknek, hogy egyiptomi lovas
katona fia ő, s atyja haragja elől menekül. Mezopotámia királyának
harso*násai kihirdették a lánykérőbe jött hercegek és fejedelmek előtt, hogy
az nyeri el a királylány kezét, aki eléri a hetvenölnyi magas, hetvenablakos
vár legmagasabb ablakát, s megkocogtatja azt. E mögött az ablak mögött várta
a királylány a kérőit.
A szíriai hercegek az egyiptomi ifjúval együtt indultak a hetvenablakos vár
felé, ahol már sok más herceg, hatalmas fejedelem leste sóvár szemmel a
legmagasabb ablakot. Az ablak mögül a királylány figyelte a kérőket, de
szíve csak akkor dobbant meg, amikor meglátta a hét szíriai herceggel
közeledő egyiptomi fiút. Az ifjú is meglátta a lányt, első látásra
megszerette; ő is nekirugaszkodott a vár meredek falának, s neki sikerült
az, amivel az összegyülekezett kérők, a szíriai hercegek is hiába
próbálkoztak: megkocogtatta a hetvenablakos vár legmagasabb ablakát.
Mezopotámia fejedelme el akarta űzni az ifjút, mondván, hogy egyetlen
leányát csak fejedelmi sarjhoz adja feleségül. A királylány azonban apja
lába elé borult, úgy kérte, hogy adja őt feleségül az egyiptomi ifjúhoz,
mert csak őt szereti, férjéül senki mást el nem fogadhat. Mezo*potámia
királya végül is meghallgatta leánya könyörgését, feleségül adta az
egyiptomi ifjúhoz, s nekiajándékozta minden javainak felét is.
A királyfi még feleségének sem árulta el igazi kilétét, csak annyit mondott
magáról, hogy bölcsőjénél megjelentek a Hathorok, és megjövendölték, hogy
élete virágában fog elpusztulni, s halálának oka kígyó, krokodil vagy kutya
lesz. A királylány sírva kérte férjét, hogy öljék meg az agárkutyát, hiszen
az is a végzet hordozója lehet. A királyfi azonban ragaszkodott a kedves
állathoz, semmiképpen sem akart megválni tőle. Mezopotámia királyának lánya
ettől kezdve nem mozdult el férje mellől, nappal árnyként követte, éjszaka
meg ébren leste az álmát.
Volt a királylánynak egy hűséges szolgája, egy hatalmas, nagy erejű óriás,
aki messze földről került Mezopotámiába, a király udvarához. Ezt a hűséges
óriást bízta meg a királylány azzal, hogy éjjel-nappal őrt álljon a tó
partján, melyben a krokodilus tanyázott. Meghagyta neki, a szörnyeteget egy
pillanatra se engedje ki a tó partjára, nehogy beteljesíthesse a Hathorok
jóslatát. A hűséges óriás éjjel-nappal vigyázta a tavat, s hatalmas
gerendával fenyegette a krokodilust, ha az kidugta fejét a vízből.
Egy éjszaka, mikor a királyfi mélyen aludt, felesége kígyósziszegésre lett
figyelmes. Felugrott nyoszolyájáról, lándzsát ragadott, s beledöfte az
alattomosan közelítő kígyóba. Férje fölébredt mély álmából, a királylány
pedig a kígyó tetemére mutatva így szólt:
- Lásd, édes férjem, a jó sors kezünkre adta a végzet egyik hordozóját!
Hűségesen virrasz*tottam álmod felett, elpusztítottam a kígyót.
A királyfi másnap sétálni ment a kutyájával. A krokodilus őrizetével
megbízott óriás az állandó őrködésbe belefáradva éppen akkor elaludt. A
szörnyeteg előbújt a tó mélyéből, a királyfi elé kúszott, s így szólt hozzá:
- A végzeted vagyok, bármit cselekszel, utad hozzám vezet, sorsodat el nem
kerülheted. De megkegyelmezek neked, ha megölöd az alvó óriást.
- Hogyan ölhetném meg azt, aki feleségemet hűségesen szolgálja, s életem
felett őrködik már hány meg hány napkelte, napnyugta óta! Hogyan is lehetnék
ily hálátlan?
- Én pedig nem mozdulok mellőled - mondotta a krokodilus -, s mire a nap
lenyugszik, a halál fia vagy. Estig gondolkozhatsz, ha megölöd az óriást,
szabadon engedlek.
A királyfi agara szűkölve rohant vissza úrnőjéhez, megragadta ruháját, s
könyörögve nézett hol reá, hol a kapura.
A mezopotámiai királylány megértette a néma könyörgést, felragadta a
lándzsát, mellyel a kígyót megölte, s a kutyával együtt a tó partjára
sietett.
A nap már éppen lenyugvóban volt, a krokodilus utoljára követelte a
királyfitól, hogy ölje meg az alvó óriást, s minthogy a királyfi ismét nemet
mondott, a szörnyeteg kitátotta torkát, hogy lenyelje. Ekkor ért oda a
királylány, s a kígyóölő lándzsáját a krokodilus torkába döfte. A
szö*rnyeteg üvöltésére felébredt az alvó óriás, és hatalmas dorongjával
halálra sújtotta a vergődő krokodilust.
- Látod, édes férjem, a jó sors kezünkre adta a végzet második hordozóját.
Kérve kérlek, öljük meg a kutyát, hogy ne teljesedhessék be a Hathorok
jövendölése.
- Nem válok meg a kutyámtól, melyet felneveltem, s mely téged megmentésemre
idehozott. Bármit tegyek is, utam úgyis végzetem felé vezet, hiába is ölném
meg hűséges kutyámat.
Napok jöttek, napok mentek, a királyfi boldogan élt szép feleségével. Egy
napon vadászatra indultak, s magukkal vitték az óriást és az ifjú kedves
agarát.
Míg ők a vadont járták, a hét szíriai herceg megtámadta Mezopotámiát: s hogy
bosszút állja*nak a rajtuk esett sértésért, elhatározták, hogy harci
szekereik sokaságával megsemmisítik a mezopotámiai hadakat, foglyul ejtik s
szolgaságba vetik a mezopotámiai királyt és a leányát, az egyiptomi ifjút
pedig megölik.
Harci szekereikkel be is kerítették a király hadait, elfogták a királyt, s
haragos szóval kérdezték:
- Hol van leányod, és hol az egyiptomi ifjú, akit gyalázatunkra férjéül
választottál?
- Vadászni mentek, nem tudom, hol-merre járnak - válaszolt a király.
A szíriai hercegek ekkor tanácsot tartottak, s elhatározták, hogy négy
csapatra osztják fel hadaikat: az egyik csapat délre, a második északra, a
harmadik keletre, a negyedik nyugatra indul, így biztosan rátalálnak a
mezopotámiai királylányra és az egyiptomi ifjúra.
A délnek induló csapat hamarosan eljutott Egyiptom határáig, éppen oda, ahol
a királyfi meg a felesége a vadont járta. Az óriás észrevette a szíriai
hadak közeledtét, ki is hallgatta, mit beszélnek a katonák, s mert szíve
csupa hűség és hála volt, így szólt az ifjúhoz:
- Menekülj, mert Szíria hét hercege keresésedre indult, ha megtalálnak,
megölnek, feleségedet meg rabságba vetik. Többen vannak, semhogy
megküzdhetnénk velük! Rejtőzz el, én meg nekivágok a hegyeknek, messze, a
legmagasabb csúcsokon is túl van a hazám, visszatérek a testvéreimhez.
Az egyiptomi ifjú a feleségével és a kutyájával egy hegyi barlangban
rejtőzött el, két nap és két éjszaka hallgatták, hogyan vonulnak el a
katonák és a harci szekerek a barlang előtt. A szíriaiak sohasem tudták
volna meg, hogy az ifjú ott rejtőzik, az agár azonban hangos csaho*lással
kirontott a barlangból, s nekiugrott az utolsóként vonuló katonának. A
szíriai hercegek ráismertek a kutyára, behatoltak a barlangba, karddal,
lándzsával támadtak az egyiptomi ifjúra. Felesége a hercegek elé ugrott,
hogy megvédje férjét, s az első lándzsa őt találta szíven. Férje lába elé
roskadt, de haldokolva is őt védte, gyenge kezét tiltón emelte a lándzsák,
kardok elé. Hiába harcolt a királyfi, a szíriai hercegek lándzsája átjárta
az ő szívét is, és kard ejtett halálos sebet az agáron.
Bosszúvágyukat kielégítve továbbvonultak a szíriai hercegek. A barlang
bejáratánál élettele*nül feküdt a mezopotámiai király leánya és az egyiptomi
király fia. A Hathorok köréjük gyülekeztek, s kórusban mondták:
- Íme, beteljesedett a jövendölés, utolérte őt a végzet, mely kutya képében
szüntelenül nyomon követte. Pedig mily boldogan élhetett volna, milyen szép,
milyen hűséges feleséget kapott! Bizony senki hűségesebb nem lehet, mint az
az asszony, aki haldokolva is férjét védi!
- Jutalmat érdemelne ez a hűség - mondotta a leghatalmasabb Hathor.
- Bizony, jutalmat érdemelne - zengte rá a többi.
S ekkor a Hathorok varázspálcáikkal megérintették a holt szerelmesek
homlokát, s azok nyomban új életre támadtak.
A királyfi átölelte hűséges feleségét, s így szólt hozzá:
- Nem az vagyok, akinek magamat mondottam, én az egyiptomi király fia, az
egyiptomi trón örököse vagyok. Eltitkoltam fejedelmi voltomat, úgy akartam,
hogy saját erőm és emberségem szerezzen nekem fönséget. A te szerelmed, a te
hűséged nem kutatta, ki vagyok, honnan jöttem, most arra kérlek, oszd meg
velem a trónust, szívem betelt szerelmeddel és hűségeddel.
A királyfi ezután feleségével együtt Egyiptomba indult, atyja palotájához. A
boldog király azon nyomban fiát ültette a trónusra, feleségének pedig a
legszebb nevet adta, amit asszony kaphat: a Hűség Feltámasztottja - így
nevezték ezentúl a mezopotámiai király leányát.
Az ifjú uralkodó aztán erős seregekkel Szíria ellen indult, elfoglalta a
szír fejedelmek városait, a hercegeket foglyul ejtette, de soha egy rossz
szóval sem bántotta őket, nem felejtette el, hogy amikor Mezopotámiába
érkezett, barátként bánt vele mind a hét. Mezopotámia fejedelmét
kiszabadította a szír rabságból, visszaadta neki országát és javait, maga
pedig boldogan élt szép feleségével, a Hűség Feltámasztottjával. Derék
fiaik, szép leányaik születtek, s vala*mennyi már kora gyermekségében
megtanulta, hogy a hűség a legfőbb erény.
