A fogalomírásnak nagy hátránya volt, hogy az író a „szemével írt”, azaz
a látott dolgot ábrázolta. Az volt az első lépés a betűírás kialakulása
felé, amikor a jelt nemcsak a kívánt dologgal társították, hanem annak
a kezdő hangját is jelentette.
Ezt a társítást (jel =
tárgy kezdőbetűje) nevezik akrofóniának. Idővel a jelek egyszerűsödtek,
illetve elvesztették az eredeti, tárgyhoz, fogalomhoz kapcsolódó
jelentésüket, és csak a hang jelentése maradt meg. Ettől a pillanattól
kezdve, a „fülünkkel” írtunk, hiszen egy viszonylag kicsi jelkészlettel
bármit le lehetett írni.
A protosínai írás
1904-ben a
Sínai-félszigeten Flinders Petrie vezetésével egy angol régész csapat
óriási felfedezést tett. A Serabit el-Khadim fennsíkon feliratozott
szobrokat, kőtáblákat találtak, melyeket a Kr. e. II évezredre
datáltak. A talált feliratok megfejtése Alan Henderson Gardinernek
köszönhető. Először megszámolta a különböző jeleket, ezek 150 körül
voltak. További tanulmányozás után észrevette, hogy csak 32 különböző
jel ismétlődik, amelyek az egyiptomi hieroglifákból származtak. Ennek
alapján azt a következtetést vonta le, hogy az ósemiták megtanulták az
egyiptomi hieroglifákat, majd azokat a saját nyelvükhöz adaptálták. A
folyamat nem állt meg itt: a jel a tárgyi vonatkozását elhagyta, és
csak a tárgy első betűjének a jelölésére használták, azaz alkalmazták
az akrofóniát. Végül minden mássalhangzóhoz hozzárendeltek egy jelet,
és megalkották az első betűírást. Így sokkal egyszerűbbé vált az írás,
hiszen kicsi jelkészlettel bármit leírhattak. Tehát Kr. e. 1500-ban már
létezett a betűírás, melyet protosínai írásnak neveznek.
Az ugariti betűírás
1929-ben egy földműves
birtokán fedezték fel az ókori város, Ugarit romjait. Az addig csak
történelmi forrásokból ismert és már a Kr. e. 12. században lerombolt
ókori kereskedelmi városból feltárták templom, könyvtár és írnokiskola
maradványait. A jelentős számú ékírásos táblák feliratait, amiket itt
fedeztek fel, nyomtatásban jelenítették meg. Így vett róluk tudomást
Hans Bauer nyelvész, aki pár hét leforgása alatt meg is fejtette őket.
A legmeglepőbb felfedezés az volt, hogy a Kr. e. 15. században már
használták a betűírást, és 30 jelet alkalmaztak. Bár ezek az írásos
anyagok két századdal korábban készültek, mint a föníciaiak legrégibb
emlékei, nem jelenti azt, hogy az ugariti betűírás hamarabb keletkezet.
A föníciai ábécé
A föníciaiaknak jelentős
szerep jutott a Földközi-tenger partvidékén élő népek között kulturális
és kereskedelmi kapcsolatok kialakításában és fejlesztésében. Sosem
alapítottak egységes államot, viszont erős városállamaik neve és emléke
máig fennmaradt: Türosz, Büblosz, Szidon, Berütosz és a leghíresebb:
Karthágó. Kereskedéssel foglalkoztak, hajóik Ciprustól Gibraltárig
mindenhol megfordultak. Felfedezték, hogy a bíborcsiga váladékából
sötétpiros festéket lehet előállítani, és ezzel festették be a vászont.
Idővel a bíborvörös ruha lett a védjegyük.
Mivel
Egyiptom fennhatósága alatt álltak hosszú évszázadokon keresztül,
először az egyiptomi hieratikus írást használták. Később megismerték a
protosínai és az ugariti írást, és kialakították a saját ábécéjüket. A
föníciai ábécé tükrözi legjobban az akrofónia elvét: az ökör szó
nyelvükben alef, a háznak béth a neve. Tehát a kezdőhang számára
lefoglalták a jelet, és a betű neveként megtartották az egész szót. A
föníciai ábécé 22 jelet tartalmazott, csak mássalhangzókat jelölt,
amelyeket egymásután írtak, és az olvasónak kellett kipótolni az
odaillő magánhangzót. Az írásuk jobbról balra haladt, és a kezdetekben
nem használtak szóközöket (ezen változtattak később, a szavak végét kis
vonásokkal vagy ponttal jelölték).
Leghíresebb írásos leletek az
1924-ben, Libanon területén felfedezett Ahiram király szarkofágja és az
1868-ban talált moabita kő.
A héber írás
A nomád héber törzsek
történelmük során sok nép kultúráját ismerték meg. Amikor letelepedtek
Kánaán völgyében, létrejött az első állam Saul vezetése alatt. Nem
sokáig maradhatott fent, hiszen sorba meghódították az asszírok,
babiloniak, perzsák majd a rómaiak. A zsidó nép viszontagságos sorsának
köszönhetően nagyon kevés ókori írásos emlék maradt. Eleinte az ékírást
használták, de ennek egyetlenegy bizonyítéka sem maradt fent. A
legkorábbi írás a Kr. e. 9. századból származik. Ez a gezeri naptár,
egy 9x13 cm-es mészkőlap, melyen óhéber írással vannak feltüntetve a
hónapnevek és a kapcsolódó földművelési teendők.
Amikor
Nabukodonozor áttelepítette a zsidókat Babilonba, megismerték és
átvették az arámi írást. Idővel átalakították és létrejött a máig
fennmaradt kvadráta, azaz minden betű egy négyzetet tölt ki. Jobbról
balra írnak, tehát egy héber könyvet fordítva kell lapozni. Írásuk
mellőzte a magánhangzókat, ami nagyon bonyolította a szövegek helyes
értelmezését, hiszen a nép nagyon szétszóródott, és a nyelve holt
nyelvvé vált. Ezért kezdetben a félmássalhangzó betűket magánhangzóként
is használták, de az olvasás még így is nagyon bizonytalan volt. Később
átvették a szírektől a diakritikus jelek használatát, azaz pontok és
vesszőcskék segítségével jelölték a magánhangzókat.
Az arab írás
Az arab kalifátus
létrejötte után (i. sz. 634-644), mely egybefogta a nomád arab
törzseket, megindult az iszlám terjeszkedése Belső-Ázsiától az
Ibériai-felszigetig. A nomád arabok átvették az arámi írást, és ebből
alakult ki a nabateus írás, mely alapja és forrása lett a későbbi arab
írásoknak. Amikor ez megtörtént, az arámiak már ezer éve használták a
betűírást, és már kifejlődött a kurzív írás. A 7. században Kúfa
városában, mely a Korán tanulmányozásának központja volt, elterjedt a
kúfi írás. Ezzel az írással készítették a Korán másolatait. Később
fémtárgyakba vésve, kerámiákba égetve, illetve szőnyegbe szőve fordult
elő, mint dekoratív motívum. Van egy gazdagon díszített változata is, a
virágos kúfi, de ezt csak a Korán másolására használták.
A
9. századra kialakult a naszkhi írás, mely kurzív írás volt, hajlékony
vonalvezetéssel. Az arab nyelvben 28 mássalhangzó van, de ezek
jelölésére csak 17 grafikus jelet használnak. A hiányzó betűk
problémáját úgy oldották meg, hogy diakritikus jelek hozzáadásával az
adott jel hangértéke megváltozott. Szintén gondot jelentett, a
magánhangzók jelölésének hiánya. Bár élő nyelvről volt szó, még is a
Korán értelmezésében bonyodalmak merültek fel. Ezért az arab nyelvészek
a 8. században megállapították, hogy három alapmagánhanzó van (a, i, u)
és ezek jelölése már megoldja az olvasási dilemmákat (az a-t néha
e-nek, az u-t pedig o-nak kellett olvasni).
Kezdetekben kőre,
agyagedényekre, csontra, pergamenre írtak. 751-ben a talászi csatában a
bagdadi kalifa sok kínait ejtett foglyul. Kiderült, hogy sokan a
papírgyártás mesterei, így hamarosan az egész kalifátus területén
elterjedt a papírgyártás. Mivel a moszlim vallás tiltja az élőlények
ábrázolását, az arabok a művészi kalligráfiát használták az ékszerek,
használati tárgyak és épületek díszítésére.
Az ember lassan öregszik meg: először az élethez és az emberekhez való
kedve öregszik, tudod, lassan minden olyan valóságos lesz, mindennek
megismered értelmét, minden olyan félelmesen és unalmasan ismétlődik.
Ez is öregség. Mikor már tudod,hogy a pohár semmi más, csak pohár. S
egy ember, szegény, semmi más, csak ember és halandó, akármit csinál
is... Aztán megöregszik a tested; nem egyszerre, nem, először szemed
öregszik vagy lábaid vagy gyomrod, szíved. Így öregszik az ember,
részletekben. Aztán egyszerre öregedni kezd a lelked: mert a test hiába
esendő és romlandó, a lélek még vágyakozik és emlékezik, keres és örül,
vágyik az örömre. S mikor elmúlik ez az örömvágy, nem marad más, csak
az emlékek vagy a hiúság; s ilyenkor öregszel igazán, végzetesen és
véglegesen. Egy napon felébredsz, s szemed dörzsölöd: már nem tudod,
miért ébredtél? Amit a nap mutat, pontosan ismered: a tavaszt vagy a
telet, az élet díszleteit, az időjárást, az élet napirendjét. Nem
történhet többé semmi meglepő: még a váratlan, a szokatlan, a borzalmas
sem lep meg, mert minden esélyt ismersz, mindenre számítottál, semmit
nem vársz többé, sem rosszat, sem jót... s ez az öregség. Valami él
még szívedben, egy emlék, valamilyen homályos életcél, szeretnél
viszontlátni valakit, szeretnél megmondani vagy megtudni valamit, s
tudod jól, hogy a pillanat majd eljön egy napon, s akkor egyszerre nem
is lesz olyan végzetesen fontos megtudni az igazat, és válaszolni reá,
mint ezt a várakozás évtizedeiben hitted. Az ember lassan megérti a
világot, s aztán meghal. Megérti a tüneményeket és az emberi
cselekedetek okát. Az öntudatlanság jelbeszédét... mert az emberek
jelbeszéddel közlik gondolataikat, feltűnt neked? Mintha idegen
nyelven, kínai módon beszélnének a lényeges dolgokról, s ezt a nyelvet
aztán le kell fordítani a valóság értelmére. Nem tudnak önmagukról
semmit. Mindig csak vágyaikról beszélnek, s kétségbeesve és tudatlanul
leplezik magukat. Az élet majdnem érdekes, mikor megtanultad az emberek
hazugságait, s élvezni és figyelni kezded, amint mindig mást mondanak,
mint amit gondolnak és igazán akarnak... Igen, egy napon eljön az
igazság megismerése: s ez annyi, mint az öregség és a halál. De akkor
ez sem fáj már.
*
A türelemről
A hazáról és az államról
Nevelhetünk-e valakit hazaszeretetre? Mintha azt mondanám: "Korbáccsal és szöges ostorral kényszerítlek, hogy szeresd önmagadat." A haza nemcsak föld és hegy, halott hősök, anyanyelv, őseink csontjai a temetőkben, kenyér és táj, nem. A haza te vagy, szőröstül-bőröstül, testi és lelki mivoltodban; ő szült, ő temet el, őt éled és fejezed ki, mind a nyomorult, nagyszerű, lángoló és unalmas pillanatokban, melyek összessége életed alkotja. S életed a haza életének egy pillanata is.
Hazaszeretetre nem tudlak megtanítani: őrült az, aki önmagát tagadja. Hazád a történelmi méretekben megnagyított és időtlenített személyiség. A haza a végzet, személyesen is. Nem fontos, "szereted"-e, vagy sem. Egyek vagytok. De úgy látom és tapasztalom, hogy te - szóval, ünnepélyesen, írásban és a dobogókon - inkább az államszeretetről teszel bizonyságot és hitvallást. A hazától ugyanis nem lehet várni semmit. A haza nem ad érdemrendet, sem állást, sem zsíros kenyeret. A haza csak van. De az állam ad finom stallumot, csecse fityegőket szalonkabátodra, príma koncot, ha ügyesen szolgálod, ha füstölővel jársz körülötte, ha - férfiasan, kidüllesztett mellel megvallod a világ előtt, hogy te szereted az államot, akkor is, ha kerékbe törnek. Általában nem törik ezért kerékbe az embert. Éppen ezért, minden államszeretet gyanús. Aki az államot szereti, egy érdeket szeret. Aki a hazát szereti, egy végzetet szeret. Gondolj erre, mikor hörögsz a dobogókon és melled vered.
Márai Sándor (1900-1989)
Kassán született, 1900. április 11-én.
Apja Grosschmid Sándor ügyvéd, a kisebbségi magyarság sorsáról írt
könyvet az első világháború után. Öccse, Radványi Géza, a későbbi neves
filmrendező a Valahol Európában alkotója.
Gimnáziumi tanulmányait Kassán és Eperjesen végezte, majd a fővárosba ment, és Török Gyula mellett dolgozott a Budapesti Naplónál. 1919-ben cikkei jelentek meg a Vörös Újságban,
versei a kassai lapokban. 1919 októberében apja jóváhagyásával Bécsen
át Berlinbe, majd Frankfurtba költözött, hogy egyetemi tanulmányokat
folytasson. Munkatársa volt a Frankfurter Zeitungnak.
Rendszeresen küldte haza magyar nyelvű tárcáit, elbeszéléseit és
fordításait a kassai lapoknak. Franz Kafka első magyar fordítója, s az
elsők között írt róla. Kapcsolatot tartott Füst Milánnal és Komlós
Aladárral.
1923-ban feleségül vette Matzner Ilonát; Párizsba költöztek; innen is rendszeresen írt a német lapokba. 1925-ben megindult az Újság című
napilap, leggyakrabban itt jelentek meg írásai; mint a lap párizsi
levelezője küldte tudósításait, majd a polgári liberális szellemiség
nagyhatású szószólója lett. 1927-ben lapjának megbízásából hosszabb
közel-keleti útra indult, élményeiből született az Istenek nyomában című útirajz.
1928-ban hazaköltözött, Kosztolányi Dezső szomszédságában lakott a Mikó utcában. Első regénykísérlete Bécsben jelent meg (A mészáros, 1924),
tartósan azonban csak a húszas évek végétől kezdett e műfajjal
foglalkozni. Önvallomásainak tanúsága szerint a valóság és a fikció
feloldása jelentette számára a legnagyobb nehézséget. Nagy hatást tett
szemléletére Thomas Mann, akit még Németországból jól ismert, és Krúdy
Gyula álomvilága.
Első igazán sikeres regényeiben a konvenciók elleni lázadás
lehetőségeit és bukását ábrázolta, lélektani igénnyel. 1930-ban
barátaival együtt az a terv foglalkoztatta, hogy a francia Marianne című népszerű lap példájára megindítják a Nyugat ellenfolyóiratát.
1933-ban lapja Berlinbe küldte; itt nyomon követte Hitler
hatalomátvételét. Hitelesen és példás bátorsággal számolt be a nácizmus
valóságáról; a Messiás a Sportpalastban az egyik legremekebb m. antifasiszta írás s egyben Hitler-paródia.
1934-ben megjelent élete fő művének, az Egy polgár vallomásainak 1. kötete; egyszeriben a m. próza élvonalába került, a legnevesebb kritikusok méltatták elismeréssel önéletírását; Illyés Puszták népe című szociográfiájával és Kassák Lajos Egy ember élete című regényével állították egy sorba.
Kosztolányi Dezső halála után Márai a Pesti Hírlap munkatársa lett, Vasárnapi krónikái (kötetben 1943) keresettek voltak. 1941-ben Kassa visszacsatolása után ellátogatott szülővárosába, tapasztalatairól „őrjáratában” számolt be; Kaland 1940 című darabjának sikere után Vojnits-díjat kapott.
1942-ben az MTA levelező, 1945-től rendes tagja. A. második
világháború utolsó éveit visszavonultságban töltötte, jórészt irodalmi
tevékenységének élt. Megállás nélkül írta Naplóját 1946. A főváros ostroma elől Leányfalura menekült.
1945-46-ban nagyobb nyugat-európai utat tett. Hazatérve adta ki Sértődöttek 1947-48 című regényét, harmadik kötetét azonban bezúzták.
1948-ban Svájcba utazott. 1950-ben Olaszországban, majd 1952-ben New
Yorkban telepedett le; 1957-ben amerikai állampolgár lett. A nyugati
magyar irodalom csoportosulásaiban nem vett részt. Idejének java részét
megosztotta Európa és az USA között.
1956-ban az októberi forradalom hírére Münchenbe ment, de ott már a
szovjet bevonulásról értesült. 1968-tól Salernóban (Olaszország),
1979-től San Diegóban élt. Utolsó éveit teljes visszavonultságban
töltötte. Felesége és fia halála után szegénységben, betegen élt,
törődött egészsége miatt alig tudta ellátni magát.
Önkezével vetett véget életének az Egyesült Államokbeli San Diegóban, 1989. február 21-én.
1989-ben posztumusz visszaállították MTA tagságát, 1990-ben Kossuth-díjat kapott.
Bár tehetséges lírikusnak indult, költészetét maga is kicsit szkeptikusan szemlélte. A Verses könyvben 1945 azonban kitűnő versek is akadnak, a Halotti beszéd 1950 pedig a magyar líra kiemelkedő remeklése, a hazátlanság és a kivetettség fájdalmának kivételes hitelű megszólaltatása.
Cikkeiben azt a hagyományt követte, melyet Kosztolányi Dezső
képviselt a legmagasabb színvonalon, szinte minden jelentős kulturális
eseményhez hozzászólt, s figyelemmel kísérte az európai politikai élet
változásait is. Szemléletét a polgári liberális hagyomány hatotta át,
szívósan küzdött a polgári életértékek megmaradásáért.
Színművei közül a Kalandota Nemzeti Kamara Színház mutatta be, Akassai polgárokat 1942 a Nemzeti Színház. Regényei váltakozó színvonalúak. A zendülők 1930, az Egy polgár vallomásai, a Féltékenyek és a Sértődöttek alkotják
az egyik sort. Ezekben a polgár szerepe mellett tesz hitet, nagy erővel
ábrázolja az erőszak és a tömegszellem romboló hatását. Élete végén A Garrenek műve (1-2, Torontó, 1989) címmel rendezte őket ciklussá (a Sértődöttek bezúzott kötetével együtt), így is jelezve összetartozásukat.
Regényei között igazi stílusbravúrok is akadnak, mint a Szindbád hazamegy 1940 és a Vendégjáték Bolzanóban 1940.
Külön fejezetét alkotják életművének Naplói, ezekben fél
szemmel már utókorára tekintve értelmezte a művészetet, ismételten
szembeszállva a tömegkultúrával, a reklámmal és a giccsel, különös
erővel fogalmazva meg életének vezérgondolatát: a művész sosem lehet
áruló.
Elsősorban személyesen megélt élményeiről és azok gondolati
következményeiről szólt igazi átütő erővel. A próza terének és
cselekményének megteremtésével sokat küzdött, elsősorban azért, mert
nehezen szakadt el a valóságtól, mint a történet hitelesítőjétől. Élete
végéig meg-megkísértette a kétség: vajon jó regényeket, elbeszéléseket
írt-e, s nem kizárólag az önéletírás az igazi terepe-e. Nagy hatást
tett rá Spengler A Nyugat alkonya című könyve, úgy vélte,
kötelessége védelmeznie és őriznie a polgári világ értékeit. Remek
írásaiban bírálta a nacionalizmus és a faji gondolat különféle
megnyilatkozásait, s az írói függetlenség eszménye mellett kötelezte el
magát. Ugyanakkor azt is érzékelte, hogy a magukat liberálisnak valló
nyugat-európai államok végzetes hibát követnek el gyarmatosító
politikájukkal. Istenek nyomában 1927 című útirajzában az
újságíró szemével, de a történetbölcselő távlatlátásával számol be
közel-keleti élményeiről. Már ebben a könyvében teljes érettséggel
jelent meg később sokak által csodált előadásmódjának szépsége,
választékossága, költői emelkedettsége.
Franciaországból hazatérve Budán, a Krisztinavárosban telepedett le.
Szülővárosa és ez a városrész sok művének hátterében megjelenik. Korai
regénykísérletei közül A zendülők 1930 a legérettebb, ebben a
kor európai irodalmának egyik jellegzetes témáját, a fiatalok lázadását
dolgozta föl, s irodalomeszményét is megfogalmazta: e szerint a
műalkotás megszületésének okát nem lehet pontosan felderíteni, s az
alkotás elidegenedik írójától. Az irodalmat szent és titokzatos ügynek,
a germán és szláv tenger metszéspontján alkotó magyar író igazi
hazájának pedig a nyelvet tekintette. A függetlenség kérdése már ekkor
erősen foglalkoztatta, népszerű kutyaregénye, a Csutora 1932
is erről az eszményről szól. A nemzet vonatkozásában általánosítva e
kérdéskört leleplező iróniával ábrázolta a hitlerizmus térhódítását Az Újságban
ekkortájt megjelent cikkeiben, melyeknek alaphangja a veszélyeztetett
szellem védelme s a józan távolságtartás a barbárság minden megjelenési
formájától.
Ez a gondolat első összegző művében, az Egy polgár vallomásaiban1934-35 is megjelenik. „Pályájának egyik mérföldköve e kötete, ugyanazt sikerült megvalósítania, amit Kassák Lajosnak az Egy ember életébenés Illyés Gyulának a Puszták népében:már-már
szociografikus hitellel, ugyanakkor emelkedetten őszinte pátosszal
vallotta meg osztálya, a polgárság iránt érzett elkötelezett hűségét.
Az ő polgára, a dolgos, szorgos, könyvtornyok bástyái mögé húzódó,
független és megvesztegethetetlen országépítő talán sosem létezett a
valóságban. Alakjába belélehelte életének addig szerzett tapasztalatait
s azt a reményt is, hogy ez a kultúrateremtő és -szerző réteg sosem
léphet le a történelem színpadáról.” (Rónay László)
Az Egy polgár vallomásai - egy pontosan nem részletezett -
polgári életmodell apoteózisa és kritikája egyszerre. Az első rész
szociográfia, fejlődési regény és vallomás egyszerre. Az elbeszélő,
miközben szociográfiai pontossággal tudósít egy meg nem nevezett város
életéről és társadalmi viszonyairól, valójában a személyiség útját
keresi, mely végső céljában önmagunk felé vezet.
Némiképp „regényesítve” ugyanezt a meggyőződését fejtette ki Féltékenyek 1936
című regényében. E műve más szempontból is igen fontos állomása írói
pályájának: teljes érettségében bontakozik ki benne Márai
szimbólumteremtő művészete. Bár a cselekmény előterében egy családot
látunk, melynek életét, tagjainak egymáshoz fűződő kapcsolatát
alapvetően változtatja meg a családfő haldoklása és halála, legalább
ennyire fontos az a bonyolult viszonyrendszer, amely a szereplőket a
Városhoz, annak múltjához és jelenéhez fűzi. A Város lakóit, akárcsak a
bibliai választott népet, leigázzák az idegenek, életük ettől a
pillanattól mintha a bűnbeesés után peregne, de akik erőt merítenek a
múltból, tudják, hogy a bűn legyőzhető, s eljuthatnak a tisztaságnak
abba az állapotába, amelyet a zene jelképez. A regénynek egyik fontos
eleme a valóság mögött rejlő titok, amely épp úgy befolyásolja a hősök
gondolatait és tetteit, mint a hétköznapi tények.
A Féltékenyek Márai egyik leglíraibb regénye, magaslatára csak a 40-es évek elején irt Vendégjáték Bolzanóban és a Krúdy Gyula utolsó napját felelevenítő, kivételes beleéléssel megírt Szindbád hazamegy
című regénnyel jutott föl, a köztes évek inkább hangpróbákkal teltek, s
a háború éveiben sem sikerült igazán jó regényt alkotnia, bár A gyertyák csonkig égnek 1942
igen népszerű napjainkban is. A legtöbb idegen nyelvre lefordított
kisregény egy éjszakai beszélgetés keretében idézi föl a múltat, egy
szerelem történetét.
A háború alatt egyre erősebb lett az a meggyőződése, amelyet korábbi „őrjárataiban” is hangoztatott: a régi Európa halálos sebet kapott, s az a nagy kérdés, vajon az „új”
mit és mennyit őriz meg hagyományos értékeiből. A kérdés felvetése arra
ösztönözte, hogy közvetlenebb műfajt alakítson ki, amely arra is
alkalmat ad, hogy az eseményekre azonnal reagálhasson, megőrizve az
elfogulatlan ítélkező távolságtartását. E célzattal kezdte írni Naplóját (1946).
Első kötetében 1943 és 1944 eseményeit örökítette meg, kérlelhetetlen
őszinteséggel ábrázolta a történések nyomán kialakított véleményét,
gondolatait. A műfajt élete végéig művelte; a naplóíró Márai legalább
olyan jelentős, mint a regényíró.
Naplói kifejezetten irodalmi szándékú alkotások. Ennek
bizonysága, hogy anyagát szigorúan megrostálta. Megragadó
feljegyzéseinek iróniája, s növekvő nosztalgiája, melyet ugyanakkor
igen keményen bírált szülőföldje iránt érzett. A mindennapjairól,
találkozásairól, olvasmányairól, reflexióiról számot adó Márai igazi
közege az irodalom volt, a magányos lélek univerzuma, amelynek
érintetlenségét konok kitartással védelmezte. Kevés írója van
századunknak, akinek ez ennyire sikerült volna. Márainak végvára az
irodalom, a kultúra, amelynek évezredes értékei közé húzódva szemlélte
fájdalmasan az elüzletiesedő világot és az erkölcsök relativizálódását.
1948-as emigrációja után évekig Európában élt még, aztán az Amerikai
Egyesült Államokban telepedett le, az itteni életformához és
életszemlélethez azonban nem tudott alkalmazkodni. Nem véletlen, hogy
egyetlen itt írt regénye sem itt játszódik, annál megejtőbb az olasz
környezetet idéző San Gennaro vére 1951, amelyben a
titokzatos idegen áll a középpontban, de körülötte szinte tapinthatóan
jelennek meg a tengerparti városka hétköznapjai, lakói s a rejtelmes
csoda, amint Szent Januáriusz vére az év egyetlen napján buzogni kezd.
Márainak ez a műve a tradicionális európai regényhagyomány egyik utolsó
darabja.
Európa és az európai ember iránt érzett szeretetének hiteles dokumentuma. Föld, föld!... 1971
című önvallomásában sem lép ki a hagyományos elbeszélő mód kereteiből,
e könyve mégis életművének egyik csúcspontja, a naplók betetőzése. A Föld, föld!-benösszegzi
mindazokat a hatásokat, amelyek segítették írói egyénisége
kialakításában, s önmaga számára is igazolja, hogy el kellett hagynia
Magyarországot, ahol a keleti gondolkodásmód és a diktatúra
megszüntette a polgári életformát, és megtagadta azokat a
hagyományokat, amelyeket útmutatóinak vélt. Némi nosztalgiával
búcsúzott a háború sebei által éktelenített környezetétől, amelyet oly
jól ismert, s amelynek utcái, terei és házai kedves íróinak emlékét
őrizték, ahol arctalan, de hű olvasói éltek, s ahol titokzatos
kapcsolat fűzte egybe az írót és olvasóját. Ez a közeg adta írósága
értelmét. Ennek megszűnésével inkább új hazát választott, a magány
szorongató szabadságát s egyfajta társtalanságot, amelyet csak
olvasmányai és emlékei oldottak valamelyest. Azok a könyvek,
tapasztalatok, amelyekről naplóiban ír, a magányos ember univerzumát
alkotják. Olyan emberét, aki sosem békélt meg a civilizáció
álhumanizmusával, és konok kitartással védelmezte európaisága
eszményeit. „Most megértettem, hogy én - ebben a környezetben, a
jólmenő íróság keretében - soha nem éreztem otthon magam. Valamit
kerestem, valami örökké hiányzott… Mi? Az hogy a magam világában, a
saját levegőm lélegezzem. Ez hiányzott és talán ezért utaztam el innen
ezekben az években, amikor csak lehetett; mindig, évtizedeken át. No,
de most végre megérkeztem, gondoltam. És figyelmesen néztem a levegős
semmit, ami megmaradt.” (Föld, föld!)