Oscar Wilde Oscar Fingal O'Flahertie Wills Wilde (Dublin, 1854.október 16. – Párizs, 1900. november 30. ) ír költő, író, drámaíró.

A 19. századi viktoriánus hagyományoktól dohos Anglia irodalmába friss levegőt hozó szellő volt Oscar Wilde, akit művei alapján embertestbe zárt angyalnak, magánéleti eseményei kapcsán pedig emberbőrbe bújt démonnak hihettünk. Ő volt az első író, aki azon erkölcsök – vagy inkább erkölcstelenségek – szerint élt, amelyek saját költeményeiben is megjelentek. Ő volt az első művész, aki megnyitotta azokat a kapukat, amelyeken addig más még csak bekopogtatni sem mert.[1] Kivételes egyéniség volt, egy igazi zseni. Azok közé a művészek közé tartozott, akik életüket könyveiknél fontosabb alkotásnak tartották. Élete tele volt pompával, dicsőséggel, tündökléssel; gazdag volt, befolyásos és sikeres, ám éppen legnagyobb sikerei közepette érte Wilde-ot a végzetes csapás, amely egész addigi életét felforgatta. A csillogás után a kegyetlen börtönvilág sötétje következett. Olyan magasról zuhant olyan mélyre, hogy egész Európa beleborzongott.[2]


Egy ifjúkor krónikája
Oscar Wilde 1854. október 16-án született az írországi Dublinban Oscar Fingal O’fflahertie Wills néven, köznemesi család második fiúgyermekeként. (Csak később vette fel az Oscar Wilde írónevet, mert egy olyan nevet akart, amelyet az angol közönség is könnyen ki tudott ejteni. Oscar az ossziáni eposz hős lovagja volt, Wilde pedig vad-at jelent.)[3] Édesapja Sir William Wilde, fül-és szemspecialistaként dolgozott, míg édesanyja, Jane Francesca Elgee, Speranza álnéven vált ismert írónővé. Nem véletlen tehát, hogy Oscar olyannyira megszerette az irodalmat és falta a könyveket. Édesanyja ifjúkorában részt vett az ír nacionalista mozgalmakban, Wilde egyértelműen tőle örökölte lázadó egyéniségét. A Wilde házaspár furcsa pár volt Dublinban, egymásnak szinte tökéletes ellentétei voltak. Míg Sir William cingár, törékeny alkatú, alacsony növésű férfiúnak tűnt tudásra szomjazó tekintettel, addig Speranza sudár termetű asszony volt finom vonásokkal, tekintélyt parancsoló járással.[4] Az apa –talán kisebbrendűségi érzésből- többször félrelépett, és született három házasságon kívüli gyermeke. Igaz, Speranza is tartott fenn kapcsolatokat írótársaival, de ezek pusztán plátói szálak voltak.

Oscarnak volt egy nála két évvel idősebb bátyja, Willie Wilde, és egy nála három évvel fiatalabb húga, Isola Francesca Emily. Wilde imádta kishúgát, jó testvéri viszony alakult ki közöttük, ám amikor Isola tíz évesen (1867-ben) meghalt, Oscar csak hosszú idő elteltével tudta magát túltenni húga elvesztésén. Ezt bizonyítja az a tény, hogy Oscar halálakor megtalálták Isola hajtincsét gondosan egy borítékba rejtve, melyet Wilde mindig magánál tartott. Wilde egyébként rettentően érzelmes, gyengéd alkat volt, nehezen tudott megemészteni dolgokat. Amikor kölyökként részt vett egy gyerekcsínyben és menekülniük kellett, véletlenül fellökött egy testi fogyatékos fiút, amit azután egy jó darabig nem tudott földolgozni, annyira gyötörte a lelkiismeret-furdalás.[5] A család eleinte a Westland Row 21. szám alatt lakott egy forgalmas utcában, majd 1855 júniusában átköltöztek a szomszédos Merrion Square-re, ahol Wilde egész gyerekkorát töltötte. A fiúk nagypolgári környezetben nőttek fel, francia és német nevelőnők gondozásában, Dublin szellemi elitje vette őket körül. Oscar mindig együtt volt szüleivel és a felnőttekkel, így nyolc éves korára már töviről hegyire ismert minden témát és álláspontot, amelyet a vacsorák során megvitattak.


Tanulmányai1864-ben testvérével együtt utaztak a Portora Royal School internátusába, amely liberális szellemével és a világra való nyitottságával Wilde számára az otthoni nevelés eszményi folytatása volt.[7] Tanulmányait a dublini Trinity College-ban folytatta ,1871-től egészen 1874-ig, ahol az angliai intézményekkel ellentétben személyes kapcsolat alakult ki tanár és diák között. Wilde-nak tetszett e szabadelvűség. A vizsgákon játszi könnyedséggel tett eleget a tanulmányi követelményeknek.[8] Legnagyobb hatást tutora, John P. Mahaffy gyakorolta rá, olyannyira, hogy 1875-ben együtt indultak el egy görögországi felfedező körútra, ám pénz hiányában csak Rómáig jutottak. Wilde-ot elbűvölte a keresztény város, megtetszett neki a katolikus vallás. Egyetemi tanulmányait Oxfordban a Magdalen College-ban végezte 1874-78. között. Az itt töltött évek a készülődés évei voltak. Feltűnő ír akcentusával, kiváló felkészültségével és főleg öltözködésével kitűnt társai közül. Még a szokásosnál is nagyobb kockás tweedzakót öltött, pávakék nyakkendőt viselt és hullámos karimájú, enyhén félrecsapott kalapot hordott. Mindenkor az érvényes normákat szegte meg.[9] 1876-ban hirtelen meghalt édesapja, aminek következtében Lady Wilde nyakába szakadt az összes gond: a családi földbirtokot jelzálog terhelte és emellé még komoly adósságok is társultak.[10] Özvegyasszonyként aggódhatott, hogyan tud kijönni a pénzből, hogyan tudja támogatni ügyvédnek készülő Willie fiát. Szerencsére Oscar el tudta magát tartani ösztöndíjából, sőt amikor a család egyetlen támasza, a féltestvér Henry Wilson elhunyt 1877-ben, Wilde-nak kellett eltartania családját. Szabadúszó íróként több-kevesebb sikert ért el. 1878-ban elnyerte a nagy dicsőségnek számító Newdigate díjat Ravenna című költeményével, melyet kizárólag ifjú, tanulmányaikat folytató tehetségek kaphattak.[11] oldal Ahhoz egyáltalán nem fért kétség, hogy Wilde egy igazi zseni, tehetséges író, de egyúttal rendkívül fegyelmezetlen ifjú is volt, így nem kapott tanári kinevezést az egyetem elvégzésével. 1879 őszén közös lakásba költözött egyik régi festő barátjával, a francia Miles-szal.


Hírnév, siker
Wilde a londoni szalonok állandó vendége lett, de különc viselkedése és kirívó, szokatlan öltözködése miatt háta mögött kinevették. A Punch c. hetilap 1880-tól karikatúra sorozatot indított róla, melyben egyértelműen a gúny céltáblája volt, de nem bánta, hiszen ez ingyen reklám volt neki. Wilde pedig mindenáron akarta a hírnevet: „Sértegessetek, dobáljatok meg sárral, de az istenért, nézzetek rám.” Wilde ugyanis nem azok közé az írók közé tartozott, akik szemérmesen meghúzódtak műveik mögött. Nem, ő nem tudta, nem akarta kivárni, míg műveit elolvasva az emberek így kiáltanak fel: „Milyen remek művek- mekkora művész!” Fordítva, azt szerette volna elérni, hogy az emberek ezt gondolják: „Mekkora művész! Micsoda remek művek lehetnek a tarsolyában!” híres akart lenni, hogy gazdag s gazdagsága révén szabad lehessen.[12] 1881-ben saját költségein megjelentette Poems (Versek) című művét, amelyet még az év decemberében bemutatott Kanadában és az USA-ban az amerikai közönségnek. Az előadóút óriási sikerrel zárult, Wilde sziporkázó hangvételű előadásaival lenyűgözte publikumát. Egyszerre híres és gazdag lett, elérte a hőn áhított ismertséget.


Szerelem, eljegyzés, házasságA sors a zárkózott, ugyanakkor igen művelt Constance Mary Lloyddal hozta össze Wilde-ot. Egyre jobban szaporodtak a találkozások, egyre jobban elmélyült kettejük viszonya és Oscar 1883 novemberében elhatározta, hogy eljegyzi a lányt.[13], Londonban összeházasodtak, és Párizsban töltötték mézesheteiket. Miután megnősült, Londonban telepedtek le Contance-szal és Wilde sorra jelentette meg legkülönbözőbb műfajú írásait, amelyeknek egy közös vonásuk van: a stílus, a nyelv magával ragadó szépsége. Előadásokat tartott, újságíróként tevékenykedett, elégedett volt életével. Amikor egyik estélyen megkérdezték tőle, hogy mit csinált aznap, Wilde csak szerényen ennyit felelt: „Egyik versem nyomdai levonatát javítottam. Egész délelőtt töprengtem, végül kihúztam egy vesszőt. Délután folytattam a munkát, aminek az lett az eredménye, hogy visszaállítottam azt a bizonyos vesszőt.”

1885-ben megszületett első fiuk, Cyril, majd a következő évben a világra jött Vyvyan. Wilde ráérzett az apa szerepére és ontotta magából a szebbnél szebb meséket. 1888-ban megjelent A boldog herceg és egyéb mesék c. mesegyűjteménye, melyben olyan nagyszerű alkotások kaptak helyet, mint a címadó A boldog herceg (The happy prince), A nevezetes rakéta (Remarkable rocket) és Az önző óriás (Selfish giant). Ezen mesék mindegyike a meseirodalom egy-egy kincse, amelyekkel Wilde még a ’’dán mesefejedelmet’’, Andersent is túlszárnyalta. Ezek a mesék nem csupán gyerekeknek szólnak, hanem a felnőtteknek is tanulságul szolgálnak, mivel mindegyiknek van valami erkölcsi üzenete. (Wilde saját gyermekeinek is ebből olvasott fel esténként.)

1890-ben megjelent Wilde talán legvitatottabb műve, a Dorian Gray arcképe (The picture of Dorian Gray), amely egyik pillanatról a másikra nemcsak híressé de hírhedtté is vált, egyszerre jelentett sikert és megvetést Wilde számára. A történet egy csodálatos szépségű, előkelő ifjú tragikus életútját beszéli el a diadal tetőpontjától a teljes züllésig.[15] Dorian egész alakos portréját egy festőbarátja festi meg, s Lord Henry, a gazdag és divatos dandy meg akarja venni. Mivel Dorian nem akarja a képet eladni, a Lord állandóan látogatja, vendégül látja a fiút. Kimondatlanul is egy fausti viszony alakul ki kettejük között. Dorian eladja lelkét, nem az ördögnek, hanem a képnek. Megdöbbenve veszi észre, hogy míg teste tökéletesedni látszik, addig rejtett arcképe egyre rútul. Ugyanis véghezvitt bűnös tettei kitörölhetetlen nyomot hagytak a valódi személyiségét ábrázoló képen. Egy különösen gonosz gyilkosság után, saját magától megundorodva a portré mellébe döfi a tőrt. Dorian holtan esik össze, mert a tőr az ő szívét sebezte halálra. Szolgája ott találja holtan fekve összeaszott, ráncos arccal a tökéletes kép alatt.[16] Wilde ars poeticája mélyen érződik e művében, miszerint „Minden művészet haszontalan. Nem a művészet utánozza az életet, hanem az élet a művészetet.

Az 1890-es év volt Oscar Wilde számára talán a legsikeresebb egész életében. Magánélete rendezett volt, boldogságban élt családjával, neve ismert volt, ott forgott a legjelentősebb elit körökben és tehetségéhez sem fért kétség. Ám éppen ekkor, legnagyobb sikerei csúcsán érte el őt végzete. 1891-ben egy fiatal író megkereste őt, hogy bírálja el verseit és tehetségét az irodalomhoz. Ez az ifjú volt Lord Alfred Dougles, akivel e hivatalosnak induló kapcsolatuk egyre mélyebb, barátibb viszonnyá változott. Több időt töltött Wilde e fiatal fiú társaságában, mint saját családjával, ami házasságon belüli konfliktusokhoz vezetett és botrányba torkollott. Az 1891-es év termékeny év volt Wilde számára, kötetei sorra jelentek meg. Az érdem részben a fiatal Douglas-é volt, hisz ő ihlette meg, bűvölte el Wilde-ot.


1891-es év gyümölcseiA canterville-i kísértet (The Canterville ghost) című műve egy igazán „szellemes” történet, melyben egy amerikai gazdag úr megvásárolja Canterville kastélyát bútorral, kísértettel együtt és beköltözik családostól. Ám a szellem látva az amerikaiak hidegvérűségét, elpusztul. Wilde ezzel a komédiájával az amerikai józan észt kívánta szembesíteni az angolok ósdi, hagyományokhoz ragaszkodó világához.[18]

A Lady Windermere legyezője (Lady Windermere’s fan) című komédiájában Wilde zseniális drámaírói képessége csillan meg. Ez a darab egyszerre hozott óriási sikert és botrányt. Wilde éppen annak a társadalmi rétegnek a hibáit, hazug, öncsaló ideáljait veszi célba, amelyikhez ő maga is tartozik: az arisztokrácia, a nagypolgárság, vagy ha úgy tetszik, a felső tízezer világát.[19] Valamennyi vígjátékában megtaláljuk az erkölcsösséget képviselő hölgyet vagy urat, a bűnös múltú nőt (és férfit) és a központi szerepet játszó, olykor ostobának tűnő túlcicomázott dandy figuráját.

A Lord Arthur Saville bűne (Lord Arthur Saville’s crime) című munkájában Wilde Lord Arthur bizarr történetét beszéli el. Egy különleges gyilkosságról olvashatunk, mely kapcsán kirajzolódik a kortársi angol arisztokrácia torzképe. A középpontban a bűn van, a bűn melyet Wilde nem negatív értelemben kívánt az olvasók szeme elé tárni. Wilde úgy gondolja, hogy a bűn „lényeges eleme a haladásnak” és hogy a bűn az individualizmus igazi kifejezője. Meg is jegyezte Wilde: „Egyetlen bűncselekmény sem közönséges. A közönségesség: mások viselkedése.”

A komédiák után, de még mindig 1891-ben, Wilde írt egy zord, baljós hangulatú tragédiát Salome címmel. E bibliai témát feldolgozó rémdrámát azonban az angol hatóságok betiltották, s a tilalmat csak 1931-ben oldották fel. Ekkor mutatta be a Savoy Theatre óriási sikerrel, Franciaországban és Európában rajongtak a darabért. (1905-ben Richard Strauss operát írt rá.)

Wilde látva tragédiájának kudarcát, visszatért a komédiákhoz. 1892. gyümölcse A jelentéktelen asszony (Woman of no importance) és 1893-ban született meg Az eszményi férj (An ideal husband) című két azonos témájú, társadalombíráló komédiája. A kirobbanó sikert az 1895-ben megszülető Bunbury- The importance of being earnest című vígjáték hozta meg Wilde-nak. A 19. század egyetlen igazi mulatságot adó komédiája volt ez a darab, egy igazi felpezsdülés az angol színházi életben. Wilde kirobbanó sikert aratott, sikerült megmulattatnia az angol közönséget. A történetet különleges fordulatai teszik egyszerre mulatságossá és bonyolulttá, erősen koncentrálnia kell az olvasónak, hogy ne veszítse el a történet fonalát. A szereplők: Jack Worthing falusi békebíró; barátja, Algernon Moncrieff; Algernon nagynénje, Lady Bracknell; lánya, Gwendolen; és Worthing gyámleánya, Cecily. A történet lényege, hogy Jack elmondja Algernonnak, hogy kitalált magának egy haszontalan magaviseletű Earnest nevű öccsöt, akinek csínytevései miatt sűrűn kell Londonba utaznia. Ennek fő oka: Gwendolen iránti szerelme, akivel csak Londonban tud találkozni. Barátja, Algernon bevallja, hogy ő pedig egy Bunbury nevű barátot talált ki magának, hogy kellemetlenségei kötelezettségei elől eltűnhessen. Közben Algernon beleszeret Cecilybe. E két szerelmi szál végül összefonódik, ám ekkor Wilde egy váratlan fordulattal él: a hölgyek kijelentik, hogy csak Earnest nevű férfiúhoz hajlandóak feleségül menni. Ekkor fellép a színen Lady Bracknell szolgálója, Prism és elmesél egy régi történetet. Ő volt ugyanis a kis Algernon nevelőnője, de mint kiderül, volt még egy idősebb kisfiú. Ám egy nap, amikor Prism elvitte babakocsival levegőzni a nagyobbik babát, (és magával vitte saját regényét is) véletlenül fekete táskájába tette a kisgyereket, a papírokat pedig a babakocsiba. Wilde itt egy teljesen abszurd helyzetet teremt és csavar egyet a történet szálán. Végül kiderül, hogy az elhagyott baba Jack Worthing volt, sőt nem is Jack az igazi neve, mert édesapja után Earnest-nek nevezték el. A komédia happy enddel végződik, Jack mindvégig Earnest/earnest (őszinte) volt, hiszen van egy öccse Londonban és őt magát Earnestnek hívják. Elnyeri Gwendolen kezét, Algernon pedig Cecilyét. A bemutatót követő fergeteges siker egyetlen szépséghibája az volt, hogy utána néhány hónappal Wilde már a pentonville-i börtönben kétévi kényszermunkára ítélt fegyenc volt.


A csapásAz ifjú lord apjának, Queensberry márkinek egyáltalán nem tetszett ez az „abnormális” viszony fia és az író között, és felelősségre vonta Wilde-ot, aki azonban meggondolatlanul rágalmazási pert indított a márki ellen. Ez nagy hiba volt, mert így saját magát állította vádlói elé. Wilde abban is hibát követett el, hogy az ellene felhozott vádakat nem tagadta, egyszerűen abszurdnak tartotta. Mint elmondta: „Sokan azt gondolták, hogy az életem merő valótlanság, én ellenben mindig is tudtam, hogy igaz, mert akárcsak az igazság, csak ritkán volt tiszta, és sohasem volt egyszerű.” A bíróság bűnösnek találta Wilde-ot a fajtalankodás büntettében és két év fegyházra, valamint kényszermunkára ítélték. 1895-97-ig raboskodott a börtönben. Teljesen megtört. Ezalatt az idő alatt megbánva bűneit megtért és megírta De Profundis c. alkotását, amelyben a vergődő lélek őszinte vallomása fogalmazódik meg, s mellyel sikerült megszereznie az európai közönség rokonszenvét és együttérzését.

1896-ban meghalt édesanyja, Lady Wilde, ami nagyon mélyen érintette a börtönben raboskodó írót. „Anyám halála oly szörnyű volt nekem, hogy én, aki egykor a nyelv mestere voltam, nem találok szót, mely kifejezné fájdalmamat. Ő és az apám olyan nevet hagytak rám, amelyet ők nemessé és megbecsültté tettek. Én örökre szégyent hoztam erre a névre.” 1897-ben szabadulva a börtön sötétségétől azzal a ténnyel kellett szembesülnie, hogy feleségének, Constance-nak ítélte a bíróság a két gyermeket. A fiukat, Cyrilt és Vyvyant – anyjuk gerincbántalmai miatt- egy házban nevelték, ahol Wilde neve tabunak számított, sőt Constance lecserélte a Wilde családnevet a Holland-ra. Még mindig szerette Oscart, csak fiait akarta megóvni a szégyentől és megaláztatásoktól. Hazája elfordult Wilde-tól, aminek következtében kitaszítottnak és magányosnak érezte magát. Barátai mindenben mellette álltak, 1897-ben ott várták a börtön kapujában, amikor kiszabadult. Elmondásuk szerint Wilde olyan méltóságteljesen lépdelt, mint egy száműzetéséből visszatérő király. Constance rendszeresen támogatta Wilde-ot pénzzel. Ő mégis azt érezte, egyedül van a világban, Anglia népe nem érti őt meg és ez fájt neki. „Keservesen sírnék, ha nem sírtam volna már el minden könnyemet.” Ezért úgy döntött, hogy Franciaországba távozik. Azonban itt is azzal kellett szembesülnie, hogy azok az emberek, akik egykor barátságát keresték, most sértegették vagy semmibe vették. Ezért Wilde egy kis tengerparti faluba, Berneval-ba utazott tovább. Itt egy rövid ideig még együtt voltak Alfred Douglas-szal, mert a vádak ellenére is ragaszkodtak egymáshoz, de ezután végleg megszakadt kettejük kapcsolata és elváltak útjaik. Wilde A readingi fegyház balladája (The ballad of reading goal) című munkáját 1898-ban adják közre, szerzőként C. 3. 3.-at jelölve meg.( Ez volt Wilde rabzárkájának száma.) Az emberek Wilde iránti gyűlölete kezdett átalakulni szánalommá. „A hazaszeretetéért börtönbe zárt hazafi szereti a hazáját; a fiúk szeretetéért börtönbe zárt költő szereti a fiúkat.” Wilde ezzel azt akarta kihangsúlyozni, hogy sosem fog megváltozni, és tényleg, Wilde mit sem változott, ugyanúgy költötte a pénzét, még azt is ami nem volt, és sorra járta a kávéházakat. A legfélelmetesebb a fantommá vált emberek sokasága volt számára, régi ismerősei úgy mentek el mellette, mintha Wilde nem létezne.

1900-ban fülfertőzése, amelyet a börtönben kapott, súlyossá vált. Javasolták neki a műtétet, de heves fájdalmai közepette is az egyetlen dolog, ami bosszantotta Wilde-ot, az az ízléstelen tapéta volt. Viccesen jegyezte meg: „Egyikünknek mennie kell.” Mivel köztudott volt, hogy Wilde nem tud jól bánni a pénzzel, minden egyes penny kifolyik kezei közül, az orvosa sürgetően faggatta kifizetetlen kezelési számlái miatt, ő csak ennyit válaszolt: „Úgy halok meg, ahogy éltem: túllépve anyagi kereteimet.” Egy nappal halála előtt katolikus hitre tért, majd 1900. november 30-án hajnalban elérte végzete és meghalt. Hű barátok kis csoportja kísérte őt el utolsó útjára.

A művész
Wilde egész élete egy nagy paradoxon volt: írként született, angolul és franciául publikált; ugyan családapa volt, mégis tartott férfi szeretőt; egy életen át protestánsként élt, de utolsó óráiban megtérve, katolikus hitűként halt meg; s bár a romantikusok követője volt, a modernek előfutára lett. Wilde-ért rajongott egész Európa, de egy kínos botrány kapcsán, amikor kiderült beteges vonzalma saját neméhez, egy csapásra megváltozott minden. Wilde neve tabu lett évtizedekig, hazája kitaszította magából. Csak 1954-ben, Wilde születésének centenáriuma alkalmából ébredt rá Anglia, hogy e kivételes művész meséi mennyire tiszták, és hogy költeményei mennyire erkölcsösek. Készítettek neki egy emléktáblát, melyre nem fért ki Wilde sokszínűségének minden színe, tehát mindaz, ami ő volt: író, költő, drámaíró, novellista, színi kritikus… és még sorolhatnánk, hanem frappánsan csak ennyi került rá: „Itt élt Oscar Wilde, szellemes ember és drámaíró. (1854-1900)

Vitathatatlan, hogy egy igazi zseni volt, hiszen csak egy zseni tudja ilyen szélsőségesen megosztani a közvéleményt, amennyire Wilde tette. Szinte minden művét egyszerre fogadták ellenszenvvel és imádattal. Valószínűleg azok nem ismerik el Wilde-ot, akik nem olvasták egyetlen művét sem, mert akik olvasták, azok nemcsak hogy kedvelik e nagyszerű és ellentmondásos szerzőt, de a 19. századi irodalom legnagyobb alakjának is tartják őt. Oscar Wilde a modern világ része volt, ez kétségtelen. Életében sokan támadták, halálakor kevesen gyászolták. Most már nem árthat neki a botrány, művészetét igazolta az idő.









- Azt ígérte, táncol velem, ha piros rózsát viszek neki - kiáltott fel a diák - csakhogy az én kertemben nincs egyetlen szál piros rózsa.
Hallotta ezt a csalogány fészkében, az örökzöld tölgy mélyén és kinézett a levélréseken át és elcsodálkozott.
- Nincs a kertemben egyetlen szál piros rózsa! - kiáltott fel a fiú és szép szeme megtelt könnyel. - Milyen apróságokon múlik is a boldogság! Olvastam mindent, amit a bölcsek írtak, ismerem a tudományok titkait, mégis tönkremegy az életem egyetlen szál piros rózsa miatt.
- Végre egy hűséges szerető - mondta a csalogány. - Róla énekeltem minden éjszaka, bár nem ismertem; róla meséltem minden éjszaka a csillagoknak és most itt áll előttem. Haja sötét, mint a bimbózó jácint, ajka piros, mint a vágy rózsája; de a szenvedély olyan halovánnyá tette az orcáját, mint a sápadt elefántcsont, és a szomorúság rányomta bélyegét a homlokára.
- A herceg bált ad holnap éjszaka - suttogta a diák - és az én szerelmem ott lesz a társaságban. Ha viszek neki egy szál piros rózsát, hajnalig velem táncol. Ha viszek neki egyetlen szál piros rózsát, a karomban tarthatom, és ő majd ráhajtja a fejét a vállamra és a kezét kezembe zárom. De nincs piros rózsa a kertemben, így hát magamban fogok ülni és ő majd elsuhan mellettem, rám se pillant és a szívem meghasad belé.
- A leghűségesebb szerető, kétségtelenül - mondta a csalogány. - Amiről én énekelek, azt ő végigszenvedi; ami nekem öröm, neki gyötrelem. Bizony, csodálatos a szerelem. Értékesebb a smaragdnál, drágább a drága opálnál. Gyöngyön és gránátalmán meg nem vásárolható, nem is árulják a vásártereken. Nem kapható a kereskedőknél, nem is lehet lemérni az arany-mérlegen.
- A zenészek fenn ülnek majd a karzaton - mondta a diák - játszanak a húros hangszereken és az én szerelmem táncolni fog a hárfák és a hegedűk hangjára. Táncolni fog, olyan lebegőn, hogy a lába nem is érinti majd a földet és a tarkaruhás udvaroncok tolonganak körülötte. De velem, velem nem táncol, mert nem viszek neki piros rózsát - és leborult a fűre és kezébe temette arcát és sírt.
- Miért sír? - kérdezte a kis zöld gyíkocska, míg farkával egyensúlyozva elsurrant mellette.
- Vajon miért? – kérdezte a pillangó, aki ide-oda táncolt a napsugárban.
- Vajon miért? - suttogta szomszédjának lágyan, halkan a százszorszép.
- Egy szál piros rózsáért sír - mondta a csalogány.
- Egy szál piros rózsáért? - kiáltották. - Milyen nevetséges! - És a gyíkocska annyira cinikus volt, hogy hangosan is felnevetett.
De a csalogány átérezte a diák szomorúságának titkát, és némán üldögélt a tölgyfán és a szerelem misztériumán gondolkozott.
Aztán egyszerre csak széttárta barna szárnyait és a levegőbe emelkedett. Mint az árnyék suhant át a ligeten, mint az árnyék lebegett a kert fölött.

Gyönyörű rózsafa állt a pázsit közepén, amikor megpillantotta, leereszkedett hozzá és megült az egyik ágán.
- Adj egy szál piros rózsát - szólította meg - és én elénekelem érte a legszebb dalt, amit csak tudok.
De a rózsafa megrázta a fejét.
- Az én rózsáim fehérek - felelte - fehérek, mint a tenger tajtéka, fehérebbek, mint a hegycsúcsokon a hó. De menj a bátyámhoz, aki a vén napórát fonja körül, ő talán megadja neked, amit kívánsz.
Így a csalogány átrepült ahhoz a rózsafához, amelyik a vén napórát fonja körül.
- Adj egy szál piros rózsát - szólt hozzá - és én elénekelem érte a legszebb dalt, amit csak tudok.
De a rózsafa megrázta a fejét.
- Az én rózsáim sárgák - felelte - sárgák, mint a hableány haja, aki borostyán trónusán ül, és sárgábbak a réten virágzó nárciszoknál, mielőtt levágja őket az arató sarlója. De menj a bátyámhoz, aki ott hajt a diák ablaka alatt, ő talán megadja, amit kívánsz.
Így a csalogány odarepült ahhoz a rózsafához, amely a diák ablaka alatt nőtt.
- Adj egy szál piros rózsát - szólt hozzá - és én elénekelem érte a legszebb dalt, amit csak tudok.
De a rózsafa megrázta a fejét.
- Az én rózsáim pirosak - felelte - pirosak, mint a galamb lába és pirosabbak a nagy korall legyezőknél, amelyek az óceán üregeiben lengedeznek. De a tél megdermesztette nedveimet, a fagy elpusztította bimbóimat és a vihar letördelte ágaimat, nem lesznek rózsáim ebben az egész esztendőben.
- Csupán egyetlen szál piros rózsát szeretnék - kiáltotta a csalogány - egyetlen szál piros rózsát! Hát nincs mód rá, hogy megkaphassam?
- Van egy módja - felelte a fa - de az olyan rettenetes, hogy el sem merem mondani.
- Mondd csak - szólt a csalogány - nem félek.
- Ha piros rózsát szeretnél - mondta a fa - magadnak kell elővarázsolnod énekeddel a holdfényben és önnön szíved vérével kell majd megfestened. A kebledet tövisnek szegezve kell énekelned. Teljes éjszaka kell így énekelned, és a tövisnek át kell szúrnia a szívedet, és eleven vérednek át kell ömlenie az én ereimbe és véremmé kell válnia.
- A halál nagy ár egy piros rózsáért - kiáltotta a csalogány - és az élet mindenkinek drága kincs! Olyan jó elüldögélni a zöld erdőben és figyelni a napot aranyszekéren és a holdat gyöngyös kocsiján. Édes a galagonya illata, édes a völgyben rejtőző harangvirág és dombokon nyíló hangafű. De a szerelem többet ér, mint az élet, és mi egy madár szíve az emberi szívhez képest?
Ezzel széttárta barna szárnyait és a levegőbe emelkedett. Mint az árnyék suhant el a kert fölött, s mint az árnyék lebegett végig a ligeten.
A diák még mindig ott feküdt a fűben, és szép szemében még fel se száradtak a könnyek.
- Légy boldog - kiáltotta a csalogány - légy boldog; megkapod a piros rózsát! Életre hívom énekemmel a holdfényben és önnön szívem vérével festem meg. Viszonzásul annyit kérek csupán, hogy hűséges szerető légy, mert a Szerelem bölcsebb, mint a Bölcselet, márpedig az igen bölcs, és erősebb a Hatalomnál, pedig az nagyon erős. Lángszín a szárnya és a teste is mint a láng. Ajka édes, mint a méz és lehelete akár a tömjén.
A diák fölnézett a fűből, oda hallgatott, de nem értette, mit mond neki a csalogány, mert csak olyasféle dolgokról tudott, amelyekről a könyvek beszélnek.
De a tölgyfa megértette, és elszomorodott, mert nagyon szerette az ágai közt fészkelő kis csalogányt.
- Énekelj nekem még búcsúzóul - suttogta - nagyon egyedül leszek majd nélküled.
A csalogány énekelt hát a tölgyfának és a hangja olyan volt, mint az ezüstkoporsóból felcsengő vízcsobogás. És amikor befejezte a dalt, a diák felkelt és elővette zsebéből jegyzőfüzetét és irónját.
- Kétségtelenül van forma-érzéke - mondta magában, míg keresztülsétált a ligeten - ezt nem lehet tagadni; de vajon mit érez közben? Attól tartok, semmit. Nyilván olyan, mint a legtöbb művész; merő stílus, őszinteség nélkül. Nem áldozná fel magát másokért. Csak a zenével törődik, hiszen tudnivaló, hogy minden művészet önző. Mégis el kell ismerni, akad néhány szép hangja. Milyen kár, hogy nem jelentenek semmit se és nincs gyakorlati értékük! - Azzal bement a szobájába, lefeküdt keskeny szalmaágyára és elgondolkozott szerelmén, és nemsokára elnyomta az álom.
Amikor pedig a hold fönn ragyogott az égen, a csalogány odarepült a rózsafához és a tövisnek feszítette keblét. Egész éjszaka énekelt tövissel a keblében és a hideg kristályos hold lehajolt hozzá és úgy hallgatta. Egész éjszaka énekelt és a tövis egyre mélyebben és mélyebben fúródott keblébe és a szíve vére egyre apadozott.
Előbb a szerelem ébredéséről dalolt egy fiú meg egy fiatal lány szívében. És a rózsafa legfelső ágán virágba szökkent egy csodálatos rózsaszál, úgy tárta ki egyik szirmát a másik után, ahogy egyik dal követte a másikat. Eleinte halovány volt, mint a köd a folyó felett - halovány, mint a hajnal lába és ezüstös, mint a virradat szárnya. Mint a rózsa árnyéka az ezüst tükörben, mint a rózsa árnyéka a víz színén, olyan volt ez a rózsaszál, amely a fa legfelső ágán virágba szökkent.
De a fa rákiáltott a csalogányra, hogy szegezze mellét erősebben a tövisnek. - Szorosabban, kis csalogány - kiáltotta a fa - vagy megvirrad, mielőtt elkészülne a rózsa!
S így a csalogány még erősebben nekifeszítette keblét a tövisnek és egyre hangosabban és hangosabban énekelt, mert a szenvedélyről dalolt, amely egy férfi és egy hajadon lelkében születik.
És enyhe pír öntötte el a rózsa szirmait, ahogy a vőlegény arca elpirul, amikor megcsókolja menyasszonya ajkát. De a tövis még nem hatolt a csalogány szívébe s így a rózsa bimbós belseje fehér maradt, mert csak egy csalogány szíve-vére festheti karmazsinpirosra egy feslő rózsa szirmait.
És a fa rákiáltott a csalogányra, szorítsa magát jobban a tövishez. - Szorosabban, kis csalogány - kiáltotta a fa - vagy megvirrad, mielőtt elkészülne a rózsa!
S így a csalogány még erősebben feszítette keblét a tövisnek és a tövis belefúródott a szívébe és a szegény madarat gyötrelmes, vad kín járta át. Keservesen, egyre keservesebben fájt a seb, vadul, egyre vadabbul szállt az ének, mert a csalogány a szerelemről dalolt, amelyet beteljesít a halál, a szerelemről, amely nem hal meg a sírban.
És a csodálatos rózsaszál karmazsinpiros lett, mint a keleti égbolt rózsája. Karmazsinpiros volt a szirmok koszorúja és karmazsinpiros volt, mint a rubint, a rózsa zárt szíve.
De a csalogány hangja elgyengült, kis szárnya megereszkedett és szeme elhomályosult. Halkabban, egyre halkabban énekelt és úgy érezte, valami összeszorítja a torkát.
S akkor utoljára még egyszer felcsapott a dal. Hallotta a fehér hold is, és megfeledkezett a virradatról s fenn vesztegelt az égen. Hallotta a piros rózsaszál, s átjárta a reszketeg gyönyörűség és a hideg hajnali levegőben kitárta szirmait. A visszhang elvitte a dombok közé bíbor barlangüregébe és felébresztette álmukból az alvó pásztorokat. Végiglebegett a dal a folyó nádasain és a nádasok elvitték üzenetét a tengernek.
- Nézd, nézd - kiáltott a fa - kivirult a rózsa! - de a csalogány nem válaszolt, mert holtan feküdt a magas fű között, tövissel a szívében.
A diák meg kinyitotta délben az ablakát és kinézett rajta.
- Ejnye, milyen csodálatos szerencse - kiáltott fel - egy piros rózsa! Egész életemben nem láttam még hozzá foghatót. Olyan szép, hogy bizonyosan valami hosszú latin neve van - s kihajolt és leszakította
Aztán föltette kalapját és átszaladt a professzor házába, kezében a rózsával.
A professzor lánya a tornácon ült és kék selyem fonalat gombolyított egy csévére, míg kutyuskája a lába előtt hevert.
- Megígérte, hogy velem fog táncolni, ha hozok egy szál piros rózsát - kiáltotta a diák. - Íme, itt a világ legpirosabb rózsája. Tűzze ma este a szíve fölé és ha majd együtt táncolunk, ez a rózsa el fogja mondani, mennyire szeretem magát.
- De a lány arca elborult. - Félek, nem illik a ruhámhoz - válaszolta - különben is a kamarás unokaöccse néhány igazi drágakövet küldött nekem és mindenki tudja, hogy a drágakő többet ér, mint a virág.
- Szavamra, maga nagyon hálátlan - mondta haragosan a diák; és kihajította a rózsát az utcára, egyenesen a kerékvágásba és egy kocsi máris keresztülgázolt rajta.
- Hálátlan?! - mondta a lány. - Maga meg goromba, ha éppen tudni akarja; és végre is, mi maga? Csak egy diák. Aligha van ezüstcsatos cipője, mint a kamarás unokaöccsének - azzal fölkelt a székről és bement a házba.
Milyen buta dolog a szerelem - mondta távozóban a diák. - Félannyi haszna sincs, mint a logikának, mert nem bizonyít be semmit és mindig olyat ígér, ami nem következik be, és elhiteti velünk, ami nem igaz. Szó ami szó, semmi gyakorlati haszna, s mivel korunkban fő a gyakorlatiasság, visszatérek a bölcselethez és a metafizikát fogom tanulmányozni.
Visszatért hát szobájába, elővett egy nagy poros könyvet és belemerült az olvasásba.