Klettner Csilla

Az 1918 őszén, a vesztett háború következményeként kitört forradalom követelései között az államforma megváltoztatása is felbukkant. Reagálva a közhangulatra, 1918. november 1-jére a függetlenségi, polgári radikális és szociáldemokrata párti képviselőkből álló testületen, a Magyar Nemzeti Tanácson belül is többségbe kerültek a köztársaság kikiáltását szorgalmazók. A Nemzeti Tanács álláspontját a Károlyi Mihály vezette kormány is – bár csak hosszabb tanácskozás után - elfogadta. A gondolatot külföldi példák is tovább táplálták. November elején Németországban is sztrájkok, lázongások, helyi felkelések jellemezték a közállapotokat. Kiel, Bréma, Hannover és München forrongott: Bajorországban kikiáltották a köztársaságot. November 9-én Berlinben forradalom tört ki, II. Vilmos elhagyta az országot és itt is sort került a köztársaság proklamálására. Ausztria is felbolydult, a Lammasch-kormány november 10-ei fő napirendje a császár lemondatása és a köztársaság kikiáltásának kérdése volt. A miniszterek többsége nem értett egyet a detronizációval, szociáldemokrata és nemzeti párti követelésre végül kompromisszumos megoldás született, amely szerint az uralkodó nem a trónról, hanem csak az államügyek vitelében történő részvételről mond le. November 11-én – hosszú tárgyalás után – sikerült elfogadtatni az uralkodóval a nyilatkozat szövegét. Egy nappal később az ideiglenes nemzetgyűlés kikiáltotta az I. Osztrák Köztársaságot. IV. Károly még a nyilatkozat aláírásának napján elhagyta a Schönbrunnt: eckartsaui vadászkastélyába költözött át. Magyarországon is felgyorsultak az események. November 12-én Károlyi tárgyalást folytatott a Főrendiház elnökével, Wlassich Gyula báróval, aki gr. Széchenyi Emil és gr. Dessewffy Emil társaságában kiutazott Eckartsauba, hogy a királyt tájékoztassa a forradalmi helyzetről és javasolja számára a lemondást. A király határozottan ellenszegült javaslatuknak.

Károlyi Mihály Hit, illúziók nélkül című visszaemlékezése szerint a király az összehívandó alkotmányozó nemzetgyűlés döntésére bízta volna az ügyet, a küldöttség azonban jelezte, hogy a nyilatkozatra a türelmetlen közhangulat miatt már annak összeülése előtt feltétlenül szükség van. Kompromisszumos megoldással megegyezésre jutottak abban, hogy az osztrák példához hasonlóan, „az uralkodó az államügyek vitelében” történő részvételéről mond csak le, elismerve „azt a döntést, mellyel Magyarország jövendő államformáját megállapítja”.

Gratz Gusztáv A forradalmak kora című összefoglaló munkája szerint azokban a napokban egyes jogtudósok megkérdőjelezték a nyilatkozat szükségességét. Arra az álláspontra helyezkedtek, hogy azzal, hogy a Habsburg-ház elvesztette az Ausztria feletti uralmat, a magyarországi uralkodást szabályozó Pragmatica Sanctio is érvényét vesztette, tehát a magyar királyi szék automatikusan megürült. Gratz visszaemlékezéseket idézve közli, hogy IV. Károly még a kérdés eckartsaui felmerülése során megütközését fejezte ki afölött, hogy magyar közjogászok az osztrák császár és a magyar király uralmának sorsa között ilyen szoros kapcsolatot látnak. „Én azt tanultam, – mondta a király – hogy a magyar közjog szerint a magyar király és az ausztriai császár csak személyében azonos, de a magyar király az osztrák császártól teljesen független, önálló hatalmú királyi szuverenitás képviselője.”

A Nemzeti Tanács november 16-án ünnepélyes ülést tartott a Parlament kupolatermében. Az ülést megnyitó elnök, Hock János ismertette a király nyilatkozatának tartalmát, valamint közölte a Képviselőház és a Főrendiház feloszlásának tényét, majd indítványozta az államforma megváltoztatását és a köztársaság proklamálását. A Nemzeti Tanács jegyzője – az Országos Köztársaság Pártot 1912-ben létrehozó – Dr. Nagy György ezután előterjesztette a Nemzeti Tanács intézőbizottsága és a kormány által megszövegezett néphatározatot, amely törvényesítette a Magyar Köztársaság létrejöttét. A javaslatot a jelenlévők egyhangúlag elfogadták.

Károly Eckartsauban maradt. Mivel november 11-ei osztrák nyilatkozata nem tartalmazott végleges lemondást, néhány héttel később az osztrák forradalmi kormány külön szólította fel lemondásra, illetve Ausztria területének elhagyására. Erre Károly nem volt hajlandó. A lemondást követelő kampány tovább erősödött, így már biztonsága sem volt szavatolható. Miután a svájci kormány jelezte, hogy hajlandó menedékjogot biztosítani az egykori uralkodónak, az ajánlatot elfogadva, Károly 1919. március 24-én elhagyta Ausztria területét.

Magyarországra – trónfoglalási kísérlettel – 1921-ben tér vissza két ízben is, többek között annak alapjára helyezkedve, hogy az eckartsaui nyilatkozat nem tartalmazta lemondását a trónról és – Ausztriával ellentétben – Magyarországon a detronizáció sem történt meg. De trónfoglalási kísérleteinek története már a történelem egy különálló fejezetét képezi.

Forrás

Teleki Pál gróf (1879–1941) személyisége, élete és munkássága máig élénken foglalkoztatja a történetírást és a közvéleményt. Milyen keserű sors is jutott a tudós államférfinak, aki sohasem hatalomvágytól indíttatva vállalta az ország vezetését, hanem két alkalommal is, rendkívül nehéz helyzetben, önfeláldozással, segíteni akarással alakított kormányt. Amikor nem volt már többé szükség rá, önként távozott, amikor már úgy érezte, hogy semmit sem tud tenni hazája érdekében, önkezével vetett véget életének. Halála körülményeit máig rejtély lengi körül.

1920–21-ben, első miniszterelnöksége idején ratifikálták a trianoni békét, ekkor számolták fel a fehérterrorista különítményeket, de a kommunista mozgalmat is törvényen kívül helyezték az 1921. évi III. törvénnyel. A parlament elfogadta a zsidóellenes 1920. évi XXV. – „numerus clausus” – törvényt. Szabályozták az egyetemekre és főiskolákra felvehető hallgatók számát. A törvény értelmében csak olyan számban és arányban lehetett hallgatókat felvenni, amely tükrözte az országban élő „népfajok és nemzetiségek" arányát. Végrehajtottak egy mérsékelt földreformot is. Az 1920. évi XXXVI. törvény ugyan érintetlenül hagyta a nagybirtokrendszert, de családtagjaival együtt mintegy 2 millió lakos jutott többnyire 1-5 holdas törpebirtokhoz. 

IV. Károly király első visszatérési kísérlete után, 1921. április 14-én a legitimista Teleki lemondott a miniszterelnökségről. Továbbra is intenzíven foglalkozott a politikával és meghatározó szerepet töltött be a korszak tudományos életében is. Lényegében Teleki Pál volt a Horthy-rendszer értelmiségi elitképzésének egyik legfőbb irányítója. 1938. május 14-től vallás- és közoktatásügyi miniszter Imrédy Béla kormányában. 1938-ban egyik vezetője a komáromi cseh–magyar tárgyalásokon a magyar delegációnak; előkészítője az első revíziós eredménynek. 1939. február 16-án Horthy Miklós kormányzó ismételten kinevezte miniszterelnöknek.

Első ízben a vesztes világháborút és a trianoni nemzetcsonkítást követően, annak minden társadalmi és gazdasági nehézségével, kilátástalanságával együtt kellett vezetnie az országot. Amikor második alkalommal kérte fel a kormányzó Teleki Pált miniszterelnöknek, Európa egy új háború előtt állt. Magyarország külpolitikai és belpolitikai mozgástere is egyre jobban szűkült. Aláírták az antikomintern paktumot, Magyarország kilépett a Népszövetségből. A parlament elfogadott egy újabb mérsékelt földreformtörvényt és megszavazták a második zsidótörvényt is.  A korszak, amelyben Teleki Pál Magyarországot irányította, rendkívül ellentmondásos. A miniszterelnök nyugatbarátsága alig érvényesülhetett a német nácizmus és az olasz fasizmus hegemonisztikus törekvései közepette. Ugyanakkor az országban egyszerre kellett fellépni a szélsőjobb és a szélsőbal politikai erők ellen. Fontos tényező volt a revizionizmus is, amely a Horthy-korszak, az egész rendszer elemévé vált. Teleki Pál is a revíziós politika egyik legfőbb támogatója volt. Második miniszterelnöksége idején egyértelműen látszott, hogy a magyar területi igényeket csakis a németek támogatásával lehet érvényesíteni. Jószerével azt lehet mondani, hogy a kényszerpálya, amelyen Magyarország a németek és szövetségeseik oldalán belesodródott a háborúba, már Trianonban kiépült.

Teleki politikájának alapelve volt, hogy az ország területi gyarapodása lehetőleg békésen történjen meg, de azt minden körülmények között el akarta kerülni, hogy Magyarország háborúba keveredjen a nyugati hatalmakkal. Ennek érdekében tett engedményeket Hitlernek, de az engedmények elvi határa az ország szuverenitásának megőrzése volt. A németekkel szemben tartózkodó barátsággal, lényegi kérdésekben gyakran elutasítóan lépett fel. A II. világháború kitörésekor elhárította a német csapatok átszállítási kérelmét az országon, az olasz semlegességre hivatkozva a „fegyveres semlegesség” álláspontján állt, ugyanakkor a lengyel menekülteket befogadta. Jugoszláviával örökbarátsági szerződést kötött semlegesítése és talán egy lehetséges szövetséges megnyerése céljából. Az 1941. márciusi belgrádi németellenes fordulat után azonban Hitler éppen Jugoszlávia ellen kívánt magyar katonai együttműködést, amiért cserébe revíziós lehetőséget ajánlott fel. Teleki Pál korlátozott mérvű és leplezett együttműködéssel próbálta elkerülni a szerződésszegés ódiumát, majd az 1941. április 3-ra virradó éjjel a Sándor-palotában öngyilkosságot követett el.

Az orvosszakértői vizsgálat kizárta az idegenkezűséget:
„A holttestet megvizsgálván kitűnt, hogy jobboldalt a nyakon, a jobbkéz mutatóujjával érintkezésben egy nagy típusú browning revolver fekszik. Az ágy párnája tele van véralvadékkal, mely kétoldalt lecsurgott. Jobboldalt a halánték tájékon a hajas fejbőr szélén találtuk a behatolási nyílást, amelyet megpörkölt és összecsapzódott haj körít... Az öngyilkosság ténye minden kétséget kizárólag megállapítást nyert."

Forrás:

Tovább a témában

Forrás

A mai napig titok övezi az ókori római hadsereg egyik légiójának sorsát. A legendás IX. nyomaira egy olasz történész bukkant - Kappadókiában.Hova lett az Augustus császár korában a Pannóniában is állomásozó IX. Hispana légió? Ötezer római katonának veszett nyoma, pedig az ókori alakulat legyőzhetetlennek számított. A történészek eddig azt feltételezték, hogy a légiót 83-ban Britanniában barbár törzsek pusztították el. A nagy létszámú, rövid karddal, hajítódárdával, vérttel és pajzzsal felfegyverzett katonákból egy csontdarab sem maradt fenn.

"Mivel nem itt haltak meg. A kis-ázsiai Kappadókiában a pártusok csalták tőrbe a IX. légiót 161-ben" - állítja Giovanni Brizzi ókori hadtörténész. A bolognai egyetem professzora kijelentését egy sírral bizonyítja. A IX. légió egyik centuriójának maradványait a mai Törökország területén találta meg.

"Abban egyetértek kollégáimmal, hogy a légiót csellel sikerült megsemmisíteni. Ez történt a XXI. Rapax légióval is, melyet Domitianus korában a szarmaták csaltak tőrbe a magyar alföldön" - mondta Brizzi a Corriere della Serának.

Brizzi kutatásait nem veszi figyelembe két, a közelmúltban készült angol film: mindkettő - a 2010-ben készült A kilencedik légió és a 2011-es The Eagle of Ninth - Britanniába helyezi a IX. légió vereségét.