éjszaka volt és botladozva léptem
vittem a sorsom ezt a súlyos tarisznyát
mely tele volt, nehéz gonddal bajjal
de szembe jött velem a hajnal
hozta szikrázó fénysugarát

Ki vagy Te mondd,
aki előtt levehetem az éjszaka sötét köpenyét
a csillagok lehetetlen vágy szőttesét
a szótlan Hold óhaj birodalmát,
hosszú évek kínzó jajj  magányát
Ki vagy Te mondd, Ó mondd

Közel hajolt, egy hangot súgot éppen
Szorult a torkom, Ő zengte néma halk dalát
Mely harcba szállt, minden régi jajjaj,
Átölelt halkan a hajnal, hozta gyógyító fénysugarát.

Ki vagy Te mondd,
aki előtt levehetem az éjszaka sötét köpenyét
a csillagok lehetetlen vágy szőttesét
a szótlan Hold óhaj birodalmát,
hosszú évek kínzó jajj  magányát
Ki vagy Te mondd, Ó mondd

KI vagy Te mondd?

OSCAR WILDE
(1854-1900)

Azt a fiatalembert, aki a XIX. század hetvenes éveiben Dublinból Londonba érkezett, eredeti ír nevén Finghal O'Flahertynek hívták. Ezt az ókelta mítoszokra emlékeztető betűsort a legtöbb angol ki se tudta mondani. Pedig ez a jövevény hamar szeretett volna ismert, sőt híres ember lenni. Ehhez mindenekelőtt egy olyan név kellett, amely angolul kimondható, lehetőleg feltűnést keltő. Ki is találta magának az Oscar Wilde nevet. Oscarról minden iskolába járt angol tudta, hogy az ossziáni eposz ifjú, harcos hőse. Wilde pedig "vad"-at, esetleg "szilaj"-t jelent (mintha egy magyar írónak készülő ifjú "Szilaj Töhötöm"-nek nevezné és neveztetné magát). Kora ifjúságától szívósan törekvőnek bizonyult. Egy jól menő dublini fogorvos fia volt, az otthon nem sajnálta a pénzt a nagyon értelmesnek bizonyuló fiú taníttatására.

Szenvedélyes olvasó, kitűnő memóriájú és igen jó nyelvérzékű volt. Tanulhatta, amit csak tanulni akart a nagy múltú ír kolostori iskolákban és főiskolákon. Új londoni ismerősei közt az volt a legfeltűnőbb, hogy ír létére jó - sőt oxfordi - kiejtéssel beszélt angolul, de meglepően otthonos volt az ógörög és a latin nyelvben, valamivel később pedig már francia ismerőseit ragadta el, hogy nem angolosan, hanem igazi irodalmi franciasággal beszél. Bár a műveltebbeknek feltűnt, hogy a görög eredetű francia szavakat görögösen ejtette ki.

Hamarosan ismerősökre talált. Az elsők között George Bernard Shaw-ra, akit hazulról ismert. Ez a G. B. Shaw szintén dublini volt: egy részeges és elszegényedett, de mégis előkelő nevű ír arisztokrata fia, aki hamarosan elszökött apjától és Londonban igyekezett érvényesülni. Kisfiú korában Wilde apjával (Flaherty doktor bácsival) húzatta fájós fogát. Két évvel volt fiatalabb a leendő Oscar Wilde-nál. Tehát régi barátként köszöntötték egymást Londonban. Shaw ebben az időben - a húszas éveiben járt - elismert bokszbajnok volt, szocialista népgyűlések rendfenntartója, néha sikeres népszónoka, aki újságírással is próbálkozott. És kulturált csevegőkészségével szívesen látott vendég volt a fiatal írók, költők, festők otthonaiban. A legnevezetesebb ilyen találkozóhely Dante Gabriel Rossetti műterme volt. Az idősebb Rossetti egy Angliába menekült, otthon körözött olasz forradalmár volt. A fia egyszerre tudta anyanyelvének az olaszt és az angolt. Később, már nagy hírű költőként ő fordította angolra Dante "Isteni Színjáték"-át és olaszra Milton "Elveszett Paradicsom"-át. Holott közben sikeres, sőt divatos festőművész is volt. John Ruskin, a nagy tekintélyű művészettörténész és esztéta hirdette meg a szembefordulást a naturalizmussal, de még a fejlettebb realizmussal is. Azt állította, hogy a művészet a reneszánsz idején, körülbelül Raffaello megjelenésével kezdett megromlani, eltolódni a valóság szolgai másolása felé. A művészeteknek vissza kell térni a középkor és a korai reneszánsz szépségeszményei közé. Ezt a hamarosan elterjedt művészeti irányt nevezték ott Angliában "preraffaelizmus"-nak. Körülbelül azonos, illetve rokon volt azzal, amit az irodalomban újromantikának, Franciaországban stile nouveau-nak, Németországban Jugendstil-nek és az Osztrák-Magyar Monarchiában (nálunk is) szecessziónak neveztek. Két főalakja a híres költő, William Morris és a híres festő, Dante Gabriel Rossetti volt. Morris közben jó festő, és Rossetti közben hatásos költő is volt. Rossetti műtermében gyakran jelent meg maga Ruskin is. Ide vezette Shaw Wilde-ot. Wilde azonban párhuzamosan eljárt Ruskin egyetemi óráira is, és hamarosan a mértékadó esztétának az volt a véleménye, hogy a preraffaeliták irodalmi stílusa a legmagasabb fokot ennél a fiatal költőnél, Oscar Wilde-nál érte el. Wilde ugyanis költőnek indult. Morris egy irodalmi lapnak a szerkesztője is volt, szívesen látta a fiatal Wilde bravúrosan verselt költeményeit, majd költői meséit. Ezeket a meséket (A boldog herceg, Az önző óriás, A nevezetes rakéta, Az infánsnő születésnapja stb.) sokan máig is Wilde legszebb, legértékesebb műveinek tartják.

Az új stílus főleg fiatal költői és festői hamar megbecsülték Wilde okosságát, csillogó szellemességét, önellentmondásokkal játszó - paradoxonoknak nevezett - aforizmáit. Kedvelt társasági alak lett, az elegáns dandy-viselkedés példaképe, nők kedvence. (Ez annál különösebb, mert élete törését és tragédiáját egy homoszexualitással vádló és elítélő per volt, holott nemcsak korábbi szerelmi kapcsolatai voltak eléggé ismertek, de azt is lehetett tudni, hogy nős és két gyermekük is van. De akkor botrányra volt szükség, hát lett is botrány.) - Különcködéseit is elnézték, feltűnő ruházkodását, gúnyolódását a jó társaságok szokásain, még a közkeletű képmutatások leleplezéseit is elviselték egy ideig. És a színházak is szívesen fogadták korai - a preraffaelizmus, illetve az újromantika jegyében írt - drámáit. Ezek elég hamar elég avultak és feledésbe mentek, de egyetlen közülük - az egyfelvonásos "Firenzei tragédia" - máig is mindenfelé újra meg újra felújított játék a katona és a kereskedő halálos viaskodásáról a szerelemért. Ezeknél nagyobb sikere volt és maradt kisregényeinek és "Dorian Gray arcképe" című fantasztikus regényének. Legmulatságosabb ezek közül "A canterville-i kísértet", a komikus fantasztikum és a szatirikus valóság mesteri keverése. Ebben egy gazdag amerikai megvásárol egy ősi angol kastélyt, mert ott kísértet jár. Ez a kísértet valóban meg is jelenik és szembekerül a józan, gyakorlatias amerikaiakkal. És rövid időn belül az amerikaiak hideg tárgyilagossága tönkreteszi a kísértet idegzetét. Végül a holt lélek belepusztul a valóság elviselhetetlenségébe. - De párhuzamosan az elbeszélő művekkel egyre nagyobb érdeklődést váltottak ki tanulmányai. Ezek ugyan főleg irodalomról és művészetről szóltak, például leghíresebb elméleti műve, "A kritikus mint művész", amely az irodalmi kritikákat magukat is művészi alkotásoknak elemzi. Olykor azonban társadalmi-politikai kérdésekhez is érdekesen szól hozzá. Sok dicséretet és nem kevesebb tiltakozást ébresztett "Az emberi lélek a szocializmusban" című tanulmánya.

A szocializmus élő probléma volt az irodalmi körökben. G. B. Shaw és H. G. Wells a fabiánus néven ismert utópista szocialista társaság alapítói közt voltak. Az értelmiség körében különböző utópista elképzelések versengtek egymással. Wilde nem volt forradalmi szellem, de mélységesen humanista, aki remélte - mint a fabiánusok -, hogy az emberiség boldogítását békés úton is meg lehet valósítani. A cél az értékek köztulajdonba vétele. De miféle értékek is vannak? Wilde és vele számos széplélek szerint a legfőbb érték a szépség adta gyönyörűség. Ebben a tanulmányban az emberiség legfontosabb teendőjének tűnik mindenkit olyan műveltté és olyan árnyalt érzékűvé tenni, hogy arisztokrata és zsellér, gyáros és segédmunkás egyaránt felismerje, megértse és élvezze a szépséget. - Nyilván ez a legszélsőségesebb utópia, amit valaha is kitaláltak. De szép vallomás a szép értéke mellett.

Igazi színpadi sikere azonban még jó ideig nem volt. A preraffaelita-újromantikus játékok nem keltettek elég nagy szenzációt. A nagyközönség még Angliában is jobban kedvelte azt a színjátékot, amelyet szerzőik "jól csinált drámá"-nak neveztek, ez a szellemes párbeszédeken gördülő, enyhén kritikai, olykor víg, máskor középfajú dráma volt. Legnépszerűbb művelői előbb Scribe, később Sardou. Ezekkel akart Wilde sikeresen versenyre kelni. Szakított az újromantikával és az angol jó társaságok nem fontos, de gyakori konfliktusai felé fordult. Azonnal siker is kísérte. Előbb a "Lady Windermere legyezője", majd "A jelentéktelen asszony" tulajdonképpen jelentéktelen félreértései adják a témát. Csak a dialógusok szellemessége ad elegáns irodalmi élményt. De végre következett a játéktípus bohózatig fokozása, a "Bunbury". Ez telibe talált: a közkeletű hazugságok, képmutatások társasági otthonosságát gúnyolta ki. Bunbury egy nem volt és nem lévő barát, aki minden álságra alkalmas kifogás. Senki se magára, hanem ismerőseire értette. A taps nem akart szűnni. Wilde ujjai közt égő cigarettával állt ki a függöny elé, erre csönd lett, ő pedig ezt mondta: "Köszönöm, hogy végre méltányolnak." Még egy ideig méltányolták. Megírhatta élete legjobb, tragikus helyzetekkel játszó vígjátékát, "Az eszményi férj"-et. Ez is a hazugságokról szól és arról, hogy a legtisztességesebb hírű ember se lehet olyan, mint a híre. De a valóban hibátlanokat nem is lehet elviselni. Egyszerre a legszellemesebb és lényegében legkomorabb műve. - De Wilde dicsősége ezzel véget is ért.

Máig is rejtelmes történet büntetőpere. Egy konzervatív arisztokrata feljelentette a híres írót, hogy megrontotta az ő fiát, aki ifjan máris kezdett elismert költő lenni. A homoszexualitást máig is bűncselekménynek tartják sok helyen. A múlt század végén ez Angliában többévi börtönnel volt büntethető. A gyanúsító kiskorút a bíróság áldozatnak tekintette, ki se hallgatta. Wilde pedig indulatosan még csak nem is tagadott, hanem magát a vádat mondotta képtelenségnek. Gúnyolódott a bírósággal és az egész eljárással. Feldühítette a bírákat, bizonyítottnak vették a vádat, és Wilde-ot 2 évi börtönre ítélték. - Olyan országos botrány támadt, hogy a felesége elvált tőle, és két gyermekükkel együtt elköltözött. Visszavette a botrányos író eredeti ír nevét, a fiúk is ettől kezdve Flahertynek nevezték magukat, hogy még a Wilde név is tűnjék el. - Ő pedig a megalázó és gyötrelmes két év alatt a börtönben megírta legszebb költői művét, "A readingi fegyház balladájá"-t és a "De profundis" című vallomást a megaláztatás állapotáról. Sokak szerint ez a két műve a legszebb, legértékesebb egész életművéből. De azért a legszebbek közé mégis oda kell sorolni "Az eszményi férj"-et és talán "A canterville-i kísértet"-et is.

Amikor pedig végre kiszabadult, mindörökre elhagyta Angliát. Franciaországba költözött, a párizsi írók és a párizsi közönség szívesen fogadta. Ő pedig megfogadta, hogy soha többé nem ír angolul. Be is tartotta. Franciául, igen szép, költői franciasággal megírta legmaradandóbbnak bizonyuló tragédiáját, a "Salomé"-t, amely előbb önmagában, majd operaként Richard Strauss zenéjével mindmáig élő színpadi nagy játék. Sikere is volt, és már játszott a következő témával, néhány oldalt meg is írt. Címe: "A szent kurtizán" - és a szentté magasodott cédáról, Thaiszról szólt, akiről Anatole France írta híres regényét. Ezt azonban Wilde már nem fejezhette be. 44 éves korában egy hirtelen rárontó agyhártyagyulladásban meghalt.

Életében is, halála óta is igen eltérőek a vélemények és értékelések életművéről. Főleg azok becsülik kevésre, akik nem olvassák. Akik olvassák, azok nemcsak kedvelik, de a századvég legnagyobbjai közt tartják számon.

A Boldog Herceg

HITLER, Adolf (1889-1945)

Osztrák származású német diktátor (Führer), birodalmi kancellár. Az elso világháborúban a bajor hadsereg tizedese, egy gáztámadáskor megsebesül. 1921-től a Nemzetiszocialista Német Munkáspárt (náci párt, NSDAP) vezetője. Ekkor már eszelősen gyűlölte a zsidókat és a marxistákat. 1923-ban sikertelen puccskísérletet hajtott végre Münchenben (sörpuccs). Ötévi várfogságra ítélték, de 9 hónap múlva már szabadult. Közben megírta hírhedt könyvét, a Mein Kampf-ot, amelyben már megtalálhatók későbbi agresszív politikájának alapjai. 1933-tól birodalmi kancellár, rövidesen önkényuralmat vezet be. Diktatúrája ártatlan emberek millióinak halálához vezetett. Hivatalos politikává tette a zsidóság kiirtását. Könyörtelenül üldözte politikai ellenfeleit is, nemcsak a kommunistákkal, de a polgári ellenzékkel, sot saját pártján belüli ellenlábasaival is leszámolt. 1934-től államfő, felveszi a Führer címet. 1935-től a német véderő főparancsnoka. Intenzív fegyverkezésbe kezd. 1938-ban Ausztriát, 1939-ben Csehszlovákia egy részét kebelezi be, de a fegyver nélküli hódításokat 1939-től háború követi. Hogy bebiztosítsa magát, még legnagyobb ideológiai ellenfelével, Sztálinnal is hajlandó volt paktumot kötni. Lengyelország megtámadása után Anglia és Franciaország is hadat üzent a németeknek. 1940-ben Hitler megindította szintén gyorsan véget ért nyugat-európai hadjáratát. Franciaország kapitulációját követoen remélte, hogy békét köthet Angliával, de Churchill következetesen folytatta ellene a harcot. 1941 nyarán dönto lépésre szánta el magát: megtámadta a Szovjetuniót. A kezdeti sikerek után nyilvánvalóvá vált, hogy Németország erejét meghaladja egy kétfrontos háború. Miután Moszkva elott megállították hadseregét, nem bízván tábornokaiban, maga vette kezébe a hadsereg irányítását. Szinte ezzel egyszerre hadat üzen az USA-nak is. 1942-ben a német csapatok újabb szovjet területeket foglalnak el, de folyamatosan utánpótlási nehézségekkel küzdenek. Afrikában az el-alameini, európában a sztálingrádi csata hozza el a fordulatot. A folyamatosan hátráló és súlyos veszteségeket szenvedo tengely-hadero már csak kevésszer tudja átvenni a kezdeményezést, de azt is csak idolegesen. 1944 júliusában, látva Németország kilátástalan helyzetét, a sokadik Hitler-ellenes összeesküvés aktív lépésre szánja el magát. A Füher könnyu sebesüléssel vészeli át a Stauffenberg által elkövetett bombamerényletet, melynek ürügyén a náci vezetés nemcsak a merénylokkel, de vélt és valós ellenzékével is leszámol. Hitler ezt követoen minden vereség mögött árulást lát. O maga irracionális elképzeléseket vázol fel környezetének a háború megnyerésérol. A végso fázisban utasítást ad minden infrastruktúra elpusztítására. Berlin ostromának utolsó napjaiban a bunkerben feleségül veszi Eva Barunt, majd 1945. április 30-án mindketten öngyilkosságot követnek el.

=> Hitler Festményeiből

Mein Kampf ( öhh, egyoldalon a Cion Bölcseinek Jegyzőkönyveivel:))

Amikor Zarathustra a legközelebbi városba ért, amely az erdők mentén fekszik, népes gyülekezetet talált a vásártéren: mert a népet azzal kecsegtették, hogy majd egy kötéltáncost láthat. És Zarathustra így szólt hozzájuk: Az emberfölötti embert hirdetem én néktek. Az ember olyasvalami, amit fölül kell múlnunk. Mit tettetek érte, hogy fölülmúljuk?
Ez idáig minden élőlény alkotott valami önmagán túlit: ti meg e nagy dagály apálya akartok lenni, és inkább visszasüllyednétek az állathoz, semhogy felülmúljátok az embert?
Mi az ember szemében a majom? Nevetség tárgya vagy fájdalmas szégyen. Legyen hát az ember is ez az emberfölötti ember szemében: nevetség tárgya vagy fájdalmas szégyen.
Végigjártátok az utat a féregtől az emberig, és sok minden még féreg bennetek. Hajdan majmok voltatok, és az ember még ma is majomabb bármelyik majomnál.
De még a legbölcsebb is köztetek, az is merő meghasonlás, növény és kísértet korcsa. De hát azt kívánom-e én tőletek, hogy kísértetek legyetek vagy növények?
Ime, én az emberfölötti embert hirdetem néktek!
Az emberfölötti ember a föld értelme. Akaratotok szóljon így: az emberfölötti ember legyen a föld értelme! 
Kérve kérlek, testvéreim, maradjatok hívek a földhöz, és ne higgyetek azoknak, akik földöntúli reményekről regélnek. Méregkeverők, akár tudják, akár nem tudják.
Az élet megvetői ők, fásultak ?s maguk is megm?rgezettek, a föld is ráju kunt már: hát csak költözzenek el!
Egykor az Isten ellen való vétek volt a legnagyobb bűn, de Isten meghalt, s meghaltak vele ezek a bűnösök. Most a legszörnyűbb bűn a föld ellen való vétek,és az, ha a kifürkészhetetlen zsigereit többre becsüljük a föld értelménél!
Hajdan a lélek megvetően nézett a testre: és akkor ez a megvetés volt a legmagasabb rendű - véznának, ijesztőnek, kiéhezettnek akarta látni a testet. Azt gondolta, így szökhet el tőle a földtől.
Ő, maga ez a lélek volt vézna még, ijesztő és kiéhezett: és e lélek a kegyetlenségben lelte gyönyörét!
De ti is, testvéreim, mondjátok csak: mit árul el lelketekről a testetek? Vajon nem szegénység, szenny, nem szánalmas élvezet-e ez a lélek?
Való igaz, szennyes folyam az ember. Tengernek kell lennünk, hogy befogadhassuk a szennyes folyót, és ne váljunk tőle tisztátlanná.
Ime, én az emberfölötti embert hirdetem néktek: ő ez a tenger, benne enyészhet el nagy megvetéstek.
Mi a legnagyobb élmény, amit átélhettek? A nagy megvetés órája. Az az óra, amelyben boldogságtok is undorrá válik, s azzá lesz eszetek is és erényetek.
Az az óra, amikor így szóltok: "Mit bánom én a boldogságom! Szegénység és szenny és szánalmas élvezet. De boldogságomnak kellene magát a létet igazolnia!"
Az az óra, amikor így szóltok: "Mit bánom én az eszemet! Tudásra sóvárog, mint táplálékra az oroszlán? Szegénység és szenny és szánalmas élvezet!"
Az az óra, amikor így szóltok: "Mit bánom én az erényemet! Még nem tett őrjöngővé. Be ráuntam jóságomra és rosszaságomra! Szegénység minden és szenny és szánalmas élvezet!"
Az az óra, amikor így szóltok: "Mit bánom igaz voltomat! Nem látom, hogy parázs és eleven szén volnék. De az igaz ember parázs és eleven szén!" 
Az az óra, amikor így szóltok: "Mit bánom én a szánalmamat! Hát nem a szánalom az a kereszt, amelyre fölfeszítik, aki az embereket szereti? De az én szánalmam nem megfeszíttetés."
Szóltatok-e már így? Kiáltottatok-e így? Ó, bárcsak hallottalak volna már így kiáltani titeket!
Nem a bűnötök - elégültségtek kiált az égre, még bűnötökben is fukarkodtok, ez kiált az égre!
Hol késik hát a villám, hogy végignyalna rajtatok nyelvével? Hol a téboly, amellyel be kéne oltani benneteket?
Ime, én az emberfölötti embert hirdetem néktek: ő ez a villám, ő ez a téboly!
Amikor Zarathustra így szólott volt, valaki közberikkantott a népből: "Eleget hallottunk már róla: most már lássuk is a kötéltáncost!" És az egész népség nevetett Zarathustrán. A kötéltáncos pedig azt hitte, hogy neki szólt a szó, és máris mutatványra készülődött.
(Válogatott írásai Gondolat kiadó, 1972. 224-227. o.)

Jegyzet

ZARATHUSTRA BESZÉDEI

Definíciók

A "Mi filológusok" irónikus címet a szervező Friedrich Nietzsche nevezetes 1875-ös töredékben maradt tanulmányából (Wir, Philologen) kölcsönözte. Ismeretes, hogy ebben az írásában Nietzsche kísérletett tett kora - August Boeckh nevével fémjelzett - klasszika-filológia fogalmának átértékelésére. A szöveg közvetlen előzményéhez tartozik a Tragédia születése kedvezőtlen, értetlen fogadtatása. Willamowitz-Möllendorff gúnyosan elutasító recenziója gyakorlatilag a fiatal baseli tanár kiközösítését jelentette a klasszika-filológiusok elit közösségéből.

A filológiáról: "Szerintem a philologia az irodalomtudománynak az az előkészítő, alapvető foka, melynek tárgya a szöveg, célja és feladata a szövegnek mindenoldali megállapítása, s elhárítása minden akadálynak, mely a szöveg teljes és tárgyilagos megértésének útjában áll. Foglalkozik tehát a szöveg hitelességével,hűségével, keletkezésével, nyelvi magyarázatával, értelmezésével és forrásaival. Így a philológia az irodalom búvárának kifogástalan, kész anyagot ad át, mely biztos alapul szolgál további következtetésekre és fejtegetésekre." (Tolnai Vilmos, 1922)