Furcsán-zavarodott szomorú lelkiállapot, kavargó, egymásnak feszülő érzelem-forgácsok jellemzik a legtöbb szakítást…
Valami elmúlt, valami meghalt…
Az „egymásranézés” már nem olyan mint korábban, kihunyt belőle a szövetség tudata, az „enyém-vagy” érzése. Ehelyett hangok és csendek hordozzák az űrt, a felbolygatottságot, a „kényelmetlenül-nehézkedő” zavart.
Szilánkokra tört a személyiség-szeletek összetapadása.

Furcsán-zavarodott szomorú lelkiállapot, kavargó, egymásnak feszülő érzelem-forgácsok jellemzik a legtöbb szakítást…
Valami elmúlt, valami meghalt…
Az „egymásranézés” már nem olyan mint korábban, kihunyt belőle a szövetség tudata, az „enyém-vagy” érzése. Ehelyett hangok és csendek hordozzák az űrt, a felbolygatottságot, a „kényelmetlenül-nehézkedő” zavart.
Szilánkokra tört a személyiség-szeletek összetapadása.
Amikor anno szerelemben épült fel e két ember közös műve, lassan, óvatosan növekedett, majd felgyorsulva, forradalmi beérlelődése révén személyiségük ezernyi színben pompázó üvegcserepei a másik lénye felé fordult, és a külső fényt úgy verték vissza, hogy a „sokszínben-pompázás” egy harmadik létezőt kreált kettejük „teremtő-okából”, - a szerelmet. Ez az új jövevény lett, a „közös-produktum-szülte” szövetségben kiteljesedett belső alkotásuk. Kettejük ezer irányba álló személyiségszeletei egymásba-simultak, szétiramlani-igyekvő vágyaik egymásrataláltak, s a boldogságért-futás célját „egymásbantalálták” . Ezek után már a szerelem, ez a különös létező kapcsolta egybe teremtőokait, teremtőfeleit, hogy így létrehozza önmagát, az okok beteljesülését.
De most – a szakításkor – eltört, minden eltört!
A felek „egymásratekintésében” már nem bizsereg semmi „együvétartozás” , hangjuk „hideg-idegenül” koppan egymás érzéketlen szívén.
Gyászolni kell. Gyászolni, még akkor is, ha a szakítás okkal, és megszabadításként jött, hiszen valami nagyszerű halt meg. Még akkor is nagyszerű, ha a szerelmet-teremtő felek kínnal élték meg magukból teremtett teremtményüket. Ha elvonatkoztatunk és két darabra szakítjuk a jelenséget, akkor lehet olyan utalásösszefüggést és nézőpontrendszert találni, ahol nem csak a szenvedő felek felszabadulását tekinthetjük örömmel, hanem a jelenség halálos áldozatát – magát a szerelmet – gyásszal. Az, hogy a „harmónikus-színben-pompázó” közös fényvisszaverődés újra ezer üvegcserépre tört, okot teremt a megsiratásra. Az, hogy a szövetség íze megkeseredett és a személyiség-szeletkék visszahúzódtak önmagukba, a felek felszabadulásának örömétől függetlenül teremt okot a szomorúságra. Ez történik minden szakításban.
Az elválásban már nem lehet „érinteni”, nem lehet kérlelni, sem adni, vagy elvárni. Kihűlt a „benső-meleg-fészek-érzés”, nincs „megnyugvó-feloldódás-egymás-leheletében”, sem „elolvadás-egymás-csókjaiban”. A szerelem, mely mindezt megteremtette, felhígult a „nemtörődöm-közöny-odaadástól-elfordulásában," s meghalt a közös boldogsággal együtt.
Feszült, kényelmetlen, kényszeredett minden.
S az idő?
Vajon az idő lehel-e gyógyírt az özvegységre? Nem. Talán feledtetni fogja, de a sebet begyógyítani soha. Mert e harmadik létező, a „szerelem-ez-egyetlen-párra-jellemző-csakilyen-egyedisége” soha semmilyen kapcsolatban nem támad új létre. Egy másmilyen „szerelem-lét-egyveleg-teremtmény” talán igen, de ugyanez, már nem! Ez, ami ennek az egyetlenegy párnak (mint ok-relációnak), közös, óvatos kezekkel építgetett, féltve dédelgetett „sajátos-együtt-műve” volt, már sohasem éled újra, legfeljebb egy elmében-futtatott képzeletben, hogy ott újrateremtse, újraszínezze "fakósárga-időszeletekben-szétmálló" árva létdarabjait…