Áfás számlát kaptam a kerékbilincs-használatról, 15 ezer forintról szólt. A felhelyezést szakszerűen végző, lelkiismeretes, alig 10 perc alatt a helyszínre érkező derék magyar közterület fenntartó úriember mosolyogva kérdezte, kinek a nevére írhatom a számlát?! Nyelvemen volt akkor pár közeli rokonának megemlítése, de talán még Brezsnyev elvtárs neve is, de letettem róla. Elvégre, ő nem tehet arról, hogy én rossz helyen álltam meg. Egy klinikára siettem, mert sürgős ellátnivaló akadt az utasomnál. De hát nem vagyok se mentőautó, se kékrendszámos diplomata, se a helyi polgármester édes egy komája. Így hát megbüntettek, kipeckeltek, cégemnek kiadást teremtettek. El tudom számolni. Boldog vagyok. Se búm, se bám, hát így élünk mi autós huligánok. Én, ha a közterületes lennék, még jól bele is rúgtam volna az autómba. Úgy, hogy szakadjon le a hátulja, essen ki az ablaküveg, lobbanjon be a benzintartály. De előtte azért felraktam volna én is a bilincset, ráraktam volna 2-3 piros cédulát, aztán trélerre az egésszel és irány a hivatalos autó-tolvaj telep. Így indult a március. De legalább megihlette a gondolatot, át kéne dumcsizzuk, ki számít ma Budapesten közveszélyes utazónak? Kezdjük a gyalogosoknál, mert gyalogos ugyebár bárki lehet, az is akinek van jogosítványa és az is, akinek nincs. Ha én gyalogos lennék, szeretnék Budapesten sétálgatni. És vásárolnék sok-sok lottószelvényt is, mert a Belvárosban óhatatlanul is belelépnék úton-útfélen a kutya és egyéb állatok bőszen terpeszkedő salaktengerébe, az meg ugye szerencsét hoz. Én úgy gondolom, a mai lottónyertesek mind a gyalogosok közül kerülnek ki. Ennyi szerencséje másoknak nemigen lehet. S ha már sétálgatok, igyekszem eljutni az iskolába, munkahelyre, randira vagy a kedvenc butikomba, egészen biztosan leszoknék a dohányzásról is. Ennek két oka is lenne: egy doboz cigit elkérnének tőlem, mire odaérek a célpontomra, „te, drága cimborám, adjál már egy szál cigit, mert pont 20 Ft hiányzik egy doboz Szofihoz...”. Aztán, ha jó mélyeket szippantok mondjuk a Margit körút bűzös mámorából, nem marad egy hangyányi füstnek sem hely a tüdőmben. Második körben jönnek a békávézók, akik a közlekedés mártírjai, amolyan élő szardíniák a XXI. század hering világban. Régen volt egy hülye vicc, anyuka sétál a gyerekével, valahogy így kezdődött. –Te anyu, az ott milyen szoborcsoport?! – szól a kisgyermek. – Nem szoborcsoport az, drága fiacskám, azok a kenyérgyár dolgozói, és a buszra várnak. Akkor sem volt túl vicces, meg most sem az. Egyszer láttam egy olyat, hogy a 4-6-os villamoson egyáltalán nem lehetett átlátni a túloldalra. Résnyire sem. A sok kabát összeolvadt, stúdiósötétség keletkezett és létrejött a totális embermassza. Minden érintkezett mindennel. Percekig elméláztam rajta, vajon ha most hirtelen mindenki meztelenné változna a járaton, Jancsó Miklós megjelenne-e kameráival?! Szorgalmas utazók jegyeket váltanak. A becsület jegyét. Ha ül, ha áll, ha lapul, ha nyomódik, ha széttapossák a cipőjét, ha kizsebelik, ha felborul a jármű, ha nagyot fékez a sofőr és mindenki más táskájával száll le, a tarifa egy és sérthetetlen. Aztán ami mégis érthetetlen: a BKV veszteséges. Tömve van. Imádják. Dübörög a mutatvány és mégis. Ráadásul monopol. Olyan nincs, hogy hé, én nem szállok fel erre a kék metróra, megvárom inkább azt a pirosat. Csak az van. És drága is. És borzalmas is. Mert ha mondjuk ennyi pénzből, ami naponta árad a cég felé, minden nap vennének egy új buszt, havonta egy metrót, félévente egy mágneses sínen futó luxus HÉV-et, még megérteném a deficitet. Akkor se nagyon, de legalább megpróbálnám. Ha én BKV tulajdonos lennék, megtanulnék számolni. Az a vicc az egészben, hogy fogalmam sincs az egészhez, egy valamit viszont tudok. Ha megy egy busz a két végállomás között és tele van, és mondjuk a bliccelőket leszámítva az utasok hetven százaléka vesz jegyet, és tankolok és szervizelek és kifizetem a szegény buszsofőr éhbérét, nyereségesnek kell lennie. Ha nem az, akkor vagy a jegy van alulkalkulálva, vagy hazudik minden európai nagyváros tömegközlekedésért felelős cége, amikor nyereséggel zárja az évet. Azt viszont, hogy túl olcsó a jegy, egyből kizárhatjuk. Ha én mondjuk közgazdász lennék, kiszámolnám, hogy mi folyik ott. Itt jegyezném meg, nyugodtan szóljon kedves Olvasó, ha nem ért egyet ezzel a gondolattal, ne csak hümmögjön, vagy csóválja a fejét. Írja meg és ha jobb belátásra bír, elhiszem, hogy ennek így kell mennie. A békávé témát elhagyva térjünk át az autósokra is. Autóval Budapesten közlekedni, maga a titkosügynök-képzéssel egybekötött idegrendszer-tesztek netovábbja, maga a terror és a kénköves mennykő minden borzadalma egybevéve. Nappal. Nem kezdem el sorolni, mifajta csapások érhetnek valakit, ha autóval szeretne reggel 7 és 10 óra között bejutni a városba bármilyen irányból, leparkolni vagy félreállni valahol a belvárosban, vagy egyszerűen csak odébb jutni két kilométert valamelyik körúton. Mindenki tudja, micsoda remek szórakozások ezek. Pár kifejezést azért összefoglalnék, melyek jellemzően hatnak erre a dzsungel hadműveletre. Kátyú. Még egy kátyú. Durrdefekt. Itt leparkolok. Itt nem lehet. És itt? Itt sem. Talán itt. Helyszíni bírság. Találtam egy jó helyet! Pár órával később: Rendőrség? Eltűnt az autóm. Kétféle válasz: 1. Tudjuk, mi vittük el. 2. Sajnos, abban a körzetben elég sok a lopás. És még sorolhatnám. Ha én budapesti autós lennék, kihullana a hajam, felborulna a pigment háztartásom, előbb-utóbb megvakulnék, idegösszeroppanást kapnék, táblát kötnék a nyakamba és odaláncolnám magam Demszky kerékpárjához, ésatöbbi. Én egyébként budapesti autós vagyok. Nincs valakinek egy alig használt karperece?!
Tóth Ádám
