A képviselőházi ülésterem és társalgó

2007. október 07. 21:14 - veni75

Ha a díszlépcső felől érkezve megállunk a kupolacsarnok közepén a hatalmas rózsacsillár alatt, jobbra s balra pillantva csodálatos térélmény keretében tárul fel előttünk az épület funkcionális szerkezete. A mindkét irányban húzódó társalgókon és a nyitott ajtókon keresztül akadálytalanul hatolhat az üléstermekig, az elnöki pulpitusokig a tekintet. Az épület külső megformálása során Steindl mind az északi, mind a déli szárnyon kiemelkedő tetőszerkezettel jelezte, hol tanácskozik a történelmi magyar országgyűlés két háza. Mivel 1944 decembere óta a magyar törvényhozás egykamarás, tehát csak egy testület ből áll, az északi oldali, egykori főrendiházi ülésterem gyakran nemzetközi tanácskozások színhelyeként szolgál. Forduljunk tehát előbb a déli oldal, a mai magyar országgyűlés otthona, a képviselőházi ülésterem felé. Az út a társalgón[35k] keresztül vezet. Ez a terem a képviselők közötti termékeny eszmecserék helyett - ennek ma már inkább a folyosó a színtere - elsősorban a sajtó hadiszállása. Hatalmas, vöröses árnyalatú szőnyege nemzetközi ritkaság; szobordíszei a reáltudományokat, továbbá az ipar és a kereskedelem fontosabb ágazatait megjelenítő allegóriák. A kutatók a korszak ellentmondásos művelődéspolitikájának jeleként értékelik, hogy az Országház festészeti feladatainak elkészítésében aránytalanul nagy szerepet kapott a szerényebb tehetségű Vajda Zsigmond. Ebben a teremben jobbára meglehetősen zsúfolt kompozíciói közül a hun-magyar mondavilág köréből vett jelenetek - Csodaszarvas, Attila kardja, Buda halála, Emese álma - láthatók. A társalgóval átellenben, rövid keresztfolyosó túloldalán nyílik a képviselőházi ülésterem.

Az ülésterem mennyezete

A kiemelkedő tető csúcsíves ablakain át egyenletes fény világítja meg a "haza háza" legfontosabb termének hatalmas, patkó alakú, 25 méter mély, hátsó falánál 23 méter széles, 17 méter magas belső terét. A színhatásban az arany mellett egy méltán híres építő- és díszítőanyag, a szlavóniai tölgyfa meleg barna tónusa érvényesül - e nemes anyagból hasították egykor a Lánchíd zárgátjának cölöpjeit is! A kiváló akusztikájú ülésteremben eredetileg 438 képviselőnek készítettek speciálisan formatervezett bőrüléseket, míg a patkó belső körének bársonyszékeiben a mindenkori kormány épp jelen lévő miniszterei ülnek. A teremnek a félemelet terébe már belesüllyesztett középső részén, az elnöki emelvényből nyíló, a gépíró terembe vezető lejárat előtt a gyorsírók asztala áll. Egykor minden ülés előtt ide tornyozta fel a parlamenti hivatalszolga a magyar állam tíz évszázados jogalkotó tevékenységének summázatát, a Corpus Juris köteteit is. Az akusztikai okokból viszonylag magasra épült emelvényen az elnök és a jegyzők foglalnak helyet. Közvetlenül az elnöki asztal középső faragványában mementóként őrzött sérülés: a parlament tárgyalási szabályait durván megsértő Tisza István házelnököt célozta az a pisztoly, amelyből végül ide csapódott be a golyó. Az 1912. június 4-én elkövetett merénylet azon törvénytelen és erőszakos lépéseket igyekezett megtorolni, amelyekkel Tisza letörte az ellenzéknek a parlamentet megbénító obstrukcióját (a tárgyalások technikai akadályozását). Az ellenzék viszont arra hivatkozott, hogy a lakosság többségét kirekesztő, szűk választójog alapján választottakkal szemben nem köti a parlamentarizmus erkölcsi szabályrendszere. A merénylő azután maga ellen fordította fegyverét, a sértetlen házelnök pedig rendületlenül vezette tovább az ülést. Akadtak máskor is drámai pillanatok a "haza házá"-ban, a berendezés összetörésétől kezdve ellenálló képviselők rendőri kivezettetéséig.

Az elnöki emelvény két szélén nyíló ajtók fölé ezért is kerültek oda a rendcsinálás hatékony segítői, az ún. viharcsengők. De hangjuk helyett inkább a magasban látható szobrok - az Egyetértés, a Béke és a Bölcsesség allegóriái - hivatottak csendesíteni a honatyákat. Bár igaz, ami igaz: a kazettás mennyezet közelében álló, jócskán aranyozott horganyfigurák között ott a Dicsőség, az Ékesszólás és a Háború is... Az elnöki emelvény felett a középcímer látható, míg a zárófal két oldalán Vajda Zsigmondnak - a társalgókban festetteknél jobb kvalitású - temperaképei. A bal oldali az Osztrák-Magyar Monarchia szimbolikus születésnapját - az aradi vértanúkat bitóra küldő Ferenc József magyar királlyá koronázását - ábrázolja. Sokszorosan fontosabb azonban a másik: ezen szintén egy Habsburg a főszereplő - az előbbi apjának unokatestvére -, de jócskán eltérő szerepkörben.

A kép a modern magyar parlamentarizmus nevezetes pillanatát ragadja meg: István nádor 1848. július 5-én megnyitja az első népképviseleti országgyűlést. Az országgyűlés intézményének magyarországi történetéről persze csupán a célzatos legendák és a romantikus vágyálmok állíthatták, hogy eredete a honfoglalás koráig nyúlik vissza. A kutatás ma már meglehetős biztonsággal meg tudja állapítani, hogy a mintegy kétszáz évvel korábbi eseményeket felidézni törekvő Anonymus a maga korának miféle intézményeit vetíthette bele a vérszerődés bizonytalan emlékeinek leírásába, avagy amiként a Gobelinteremnél már szóba került - a Pusztaszer helynév magyarázatába. A középkori történelemben ugyanis szerte Európában az országlakosok gyűléseinek igen sokféle típusával találkozhatunk. Közülük - hazai viszonylatban is - a kora feudális államot irányító királyi tanács a legfontosabb. Az országos jelentőségű bírósági és kormányzati ülésszakokon - pl. a szent király István-napi ünnepén, augusztus 20-án - fokozatosan bővülhetett ennek összetétele azáltal, hogy azon a főpapokon és a bárókon kívül valamilyen formában megjelentek a társadalom más csoportjainak képviselői is.

Sokszor hadiszemle adott alkalmat gyűléseik tartására, máskor egyházi tanácskozás: az I. Szent László király elnökletével 1092-ben tartott, nevezetes szabolcsi zsinaton például világi előkelők közreműködésével, a papság és a nép tanúskodása mellett születtek a határozatok. Az országlakosok ezekhez hasonló gyűléséből igazi országgyűlés természetesen csak akkor lehet, ha már létezik az "ország" fogalma, vagyis a területi uralom olyan elképzelése, amelynek már nem kizárólag a király személye, hanem - vele együtt - egy olyan közösség a hordozója, amely több kisebb, politikai jogokkal rendelkező egységből épül fel.

Amiként azt a középkori oklevelek összetett vizsgálata bizonyította, ezek az egységek a rendek - jogaik és érdekeik közösségét az újrafelfedezett római jog és az ennek hatására is változó kánonjog segítségével fogalmazták meg. Az utóbbi évek egyik időtálló kutatási eredménye, hogy bebizonyosodott: Hispánia, Anglia, egyes skandináv területek és egy közeli, kis fejedelemség, a friaul aquileiai patriarchátus mellett Magyarországon jelentek meg a legkorábban - már az 1270-1300 közötti évtizedekben - a korai rendi fejlődés intézményei. 1277-ben, a Rákos mezején már olyan gyűlést tartottak az "ország" tagjai, amelyen együtt vettek részt a főpapok, a bárók, a nemesek és a kunok. A nemesek - zömében az egykori királyi szerviensek, a nevezetes Aranybulla kiharcolói - persze messze voltak még attól, hogy a királyi hatalom kellően erős támaszai lehessenek a tartományurak elleni hatalmi küzdelemben. Ám az 1290. és az 1298. évi országgyűlések törvényei - különösen a király formális rendi ellenőrzés alá helyezése két püspök és két nemesi tanácsos kirendelésével - azt világosan jelezték, hogy a korai rendiség intézményeit szervező magyar főpapi, egyházi értelmiségi csoport nem csupán a korabeli európai jogi-politikai műveltség élvonalába tartozott, de imponáló felelősségtudattal igyekezett irányítani az Árpádok végnapjaiban anarchikus viszonyok közé süllyedő ország sorsát. Az Anjou-kori felvirágzás idején a korai rendi intézmények emléke elhalványult. E korszak ritkán tartott országgyűlései nem maguk hozták, csupán a királytól kérték a törvényt. Majd csak a 15. század első felében, Zsigmond uralkodása végén, I. László s főként Hunyadi János kormányzósága idejében szilárdult meg a rendi monarchia, s annak központjában - a királyt segítő, de egyben törvényekkel korlátozó - rendi gyűlés intézményrendszere Magyarországon.

Ekkorra már negyedikként az országlakosok egy újabb csoportja, a városi polgárság is jogot nyert arra, hogy képviselői bekapcsolódjanak a törvényhozás, az adómegajánlás, a hadüzeneti és békekötési tárgyalások, esetenként a nádor- és más főméltóság választások, a bíráskodás stb. országgyűlési munkájába. 1608-ban törvény rögzítette az évszázados szokásjogot arról hogy a főpapok és a bárók személyesen a felső táblán, míg a megyék, a szabad királyi városok, a szabad kerületek (jászok, kunok, hajdúk) és a káptalanok választott követeik útján, az alsó táblán intézik az ország dolgát. A felvilágosodás szellemi programja, az ember személyes önrendelkezési jogának filozófiai és politikai elismerése a 18. század végétől új követelményeket támasztott a magyar törvényhozással szemben. Ha születésénél fogva minden ember egyenlő, akkor az "ország"-nak sem csupán a kiváltságosok, hanem minden honfitársunk ugyanolyan teljes jogú tagja! A jobbágyokat s a többi nincstelen milliókat tehát mielőbb "be kell emelni az alkotmány sáncaiba", vagyis ők is nyerjenek országgyűlési képviseletet - ez lett a gazdasági és társadalmi válságfolyamatoktól egyaránt sarkallt magyar polgári átalakulás reformkori alapozó szakaszának egyik legfontosabb követelése. Az államszerkezet polgári átalakításának programjában ez a törekvés tehát a népképviselet megteremtése a megyékben és az országgyűlésen szervesen kiegészült a parlamentarizmus másik alapkövetelménye, a felelős kormányzás bevezetésének sürgetésével. E kettős problémakör számos fontos részletét már az 1790-es években megfogalmazta Hajnóczy József, korai polgárosodásunk legjelentősebb gondolkodója és vértanúja. Az 1830-as évek elején fokozatos bevezetésük főbb lépéseiért indított harcot a jobbágyok és nemesek érdekegyesítését politikai programmá emelő Wesselényi Miklós és Kölcsey Ferenc, avagy a modern polgári nyilvánosság megteremtésében oroszlánszerepet vállaló fiatal Kossuth Lajos.

Ugyanő képviselte a leghatározottabban az 1840-es évek Deák Ferenc és Batthyány Lajos vezette liberális reformellenzékében azt a felismerést is, hogy a kiváltságosoknak a bécsi udvarra támaszkodó erői ellenében az országgyűlés csupán a népképviseleti reformmal kiszélesítve tudja győzelemre vinni a "haza és haladás" ügyét. 1848 forradalmi tavaszának lehetőségét kihasználva, de valójában az azt megelőző évtizedek szívós küzdelmének eredményeként születtek meg végül a népképviseletről és a felelős kormányzásról szóló törvénycikkek ezeken nyugszik mai országgyűlésünk működése is. Vajda Zsigmond képe tehát - térhetünk vissza az ülésterembe - az első olyan parlament megnyitását ábrázolja, amely kiváltságos rendek helyett immár szabad polgárokat képviselt (ha számukat vagyoni és értelmiségi cenzus szűkítette is), és történelmünk során először rendelkezett a végrehajtó hatalom alkotmányos felelősségre vonásának jogával. A festmény Borsos József és August Pettenkofen litográfiája alapján készült, így a nádor és a Batthyány-kormány középponti csoportja mellett hitelesen jelennek meg a kor olyan neves liberális politikusai, mint a jobbszélen a kopaszodó Bezerédj István, tőle balra az őszhajú, a képből felénk kitekintő Beöthy Ödön, az emelvényhez legközelebb álló Pulszky Ferenc, azután a bal oldalon, egy papi figura jobb és bal oldalán Teleki László és Andrássy Gyula grófok, avagy a balszélen ülő román demokrata tudós, Eftimiu Murgu.