Az Országház eklektikus épületét Steindl Imre tervezte. 1896-ban már itt tartották a millenniumot köszöntő ünnepi országgyűlést. Nemcsak látványa, méretei is lenyűgözőek: 268 méter hosszú és 118 méter széles.
A Duna-part mentén hosszan elnyúló épület építése 1885-ben kezdődött, de csak 1904-ben fejeződött be. Hogy közel húsz évig tartott, nem véletlen: a Parlament beépített alapterülete több 17 000 négyzetméter; folyosói tíz belső udvart rajzolnak körül. A magyar ipar és képzőművészet legjobbjai dolgoztak a kovácsoltvas kapuk vascsipkéin, a kandelábereken, a homlokzatot és a termeket díszítő freskókon.
Az épület két szárnyát (a volt alsó- és felsőházat) 96 méter magas kupola fogja össze. Az épületnek a Dunára néző homlokzata a nyitottabb, a Kossuth téri viszont a kiemelt főbejárattal és főlépcsőházzal tagoltabb. A kétemeletes, magastetős épülettömeget a gótikus csipkézetű tornyok, tagolások és a hatalmas ablakok teszik könnyebbé. A homlokzaton összesen 88 szobor áll, amelyek uralkodókat, erdélyi fejedelmeket és hadvezéreket ábrázolnak.
A lenyűgöző díszlépcsőházban - amelynek boltozatát ritka svédgránit oszlopok tartják - található Steindl Imre szobra. Az ő zsenialitása ötvözte egy épületté a legkülönbözőbb stílusirányzatokat. Lotz Károly freskói alatt jut a látogató a kupolacsarnokb a, ahol a hatalmas rózsacsillár allatt nagy uralkodók szobrai vigyázzák a 2000. január 1. óta itt őrzött Szent Koronát és a koronázási ékszereket.
A nagy reprezentatív tanácskozó és fogadótermeket is értékes gobelinek, hatalmas olajképek ékesítik, köztük az egyik legismertebb Munkácsy vászna, amely a magyar honfoglalást ábrázolja.
A vezetéssel látogatható épületben a nyilvános Országgyűlési Könyvtár is helyet kapott.

 

 

 

Az Országház

"A hazának nincsen háza" - írta 1846-ban keserűen a magyar polgárosodás hőskorának egyik legnagyobb költője, Vörösmarty Mihály. A honfoglaló Árpád vezér unokái valóban sok évszázadon át úgy hoztak törvényt, hogy nem volt állandó szállása az országgyűlésnek. De erre nem is volt szükség, hiszen ők maguk - a főpapok, bárók, nemesek és városi polgárok - voltak az "ország", amerre ők jártak, ítéltek, tanácskoztak, ott volt a "haza". Ám az államalapító nagy király, Szent István óta éppen Vörösmarty nemzedékének idején - a reformkorban, s az azt követő, 1848-as forradalom éveiben - fordult a legnagyobbat a magyar történelem kereke. A gazdasági szükségletek, a társadalmi küzdelmek és a kulturális ösztönzések következményeként a társadalom kiváltságolt százezreiből és alávetett millióiból ekkoriban formálódott ki az a történelmi közösség, amelyet magyar nemzetnek nevezünk. A Széchenyi István és Wesselényi Miklós, Deák Ferenc és Kossuth Lajos, Kölcsey Ferenc és Petőfi Sándor kezével, szavával alakított "országnak", az ők és legjobb társaik önfeláldozó munkájával tudatosan szervezett "nemzetnek" pedig már nagyon is szüksége volt arra, hogy saját háza legyen. A budai hegyen magasodó királyi várpalota tömegének ellensúlyaként lent, a pesti Duna-parton. Az alattvalók fölött beláthatatlan magasságokban trónoló uralkodói akarat helyett az országlakosok önkormányzatának, saját sorsukról való demokratikus döntéseiknek ünnepélyes helyszíneként és lelkesítő szimbólumaként.

 

 

Az Országház a Magyar Szent Korona és a Koronázási jelvények őrzési helye