A nagy német költő Rainer Maria Rilke hosszabb időn át Párizsban élt. Sokat sétált a városban. Az egyik utcasarkon öreg koldusasszony üldögélt. A járókelők pár fillért ejtettek kérges, kéregető kezébe: Az asszony mozdulatlanul, földre szegezett tekintettel, minden életjel nélkül fogadta az alamizsnát.

Rilkét sétáira gyakran elkísérte egy ismerőse. A fiatalasszony maga is szokott adni néhány fillért a koldusasszonynak. Csodálkozott; hogy a költő, akit nem csak verseiből ismert melegszívű embernek, sohasem ad semmit. Nem értette; hogyan lehet egy ilyen nagyszerű ember ennyire közömbös. Rilke észrevette, hogy mi foglalkoztatja kísérőjét és megjegyezte:

- A szívének kellene adnunk valamit; nem a kezének.

Néhány nappal később Rilke egy illatozó fehér rózsával indult szokásos sétájukra. Amikor a koldusasszonyhoz értek, megállt, lehajolt és a szikkadt kezekbe fektette a gyönyörű virágot.

Váratlan dolog történt: az öreg, mióta ismerték, most emelte először rájuk pillantását, majd nagy erőfeszítéssel felállt, megragadta az idegen kezét, időtől barázdált arcához szorította, és a rózsát magához szorítva elment.

Napok teltek el. Aztán egy teljes hét. Az utcasarkon üresen maradt koldusasszony helye. Rilke útitársnője aggódott hogy az öreg koldusasszony talán már nem is él. A hetedik napon újra ott ült az öregasszony: Kérges, kéregető kezébe a járókelők egy-egy pénzdarabot ejtettek. Az asszony, mozdulatlanul, földre szegezett tekintettel, minden életjel nélkül fogadta az alamizsnát.

- De hát miből élt egész idő alatt, ha nem járt ide koldulni? - tört fel a kérdés a fiatalasszonyból:

Rilke alig hallhatóan, fejével bólogatva, mintegy önmagának válaszolt: -A rózsából igen, a rózsából.