Réges-régen az Óperenciás tengeren innen, az Üveghegyen túl élt egy leány, akinek tűzszíve volt. Amikor télvíz idején mindenki fázott és didergett ő akkor is nevetve járt a hulló hópihék között, mert nem érezte a jégkristályok érintését. Amikor az erdőben sétált az erdő vadjai mind köszöntötték őt és a nyomába szegődtek. Amikor a réten megpihent a vadállatok és a madarak köré gyűltek, hogy melegedjenek a szíve tűzénél.

Körülvették az őzek és a szarvasok és a vállára hajtották a fejüket, a nyulak az ölébe ugrottak és a madarak a tenyerébe bújtak. Ő pedig mindőjükre rámosolygott és meghallgatta, hogy mit beszélnek, közben a melegével úgy beborította őket, mint egy dunyhával. Elfelejtkezett a fáradtságáról, éhségéről, szomjúságáról és csak hallgatta a madarak veszekedését és sivalkodását, ahogy mindegyik a tenyerébe akart férkőzni, hogy ott melegedjék. Amikor a madarak végre elfészkelődtek és elhallgattak, akkor pedig ő mondott meséket, amik úgy álomba ringatták őket, mint a tenger mormolása. Ahogy a meséket mondta elolvadt körülötte a hó, a tavaszi virágok hitetlenkedve bújtak elő és felé fordították a fejüket. Akár akarta, akár nem, áradt a szívéből a meleg. A madarak pihegve ültek a tenyerén, ő pedig megsimogatta őket, így aludtak el boldogan a puha melegben.

A tűzszívű lány ült a réten a hótenger közepén a kis zöld szigeten és körötte mélyen aludtak a vadállatok és a madarak. Mosolyogva nézte a hullámzó hómezőt és nem kérdezte meg magától, hogy miért kell ennek így lennie.