Vörös azért óvatos, és jól teszi, hogy az. Ezen az 1998-as nyáron a "Szankharéügy" utóhatásaival mindenképpen számolni kell. Két olyan cikk is megjelenik, amelyben az egykori mentor-professzor, Kákosy hangot ad markáns fenntartásainak (Kertész István interjúja: Magyar ásatások Egyiptomban. História, 1998/8; A tét: egy királysír. Magyar Hírlap, 1998. július 25.). A másodikban megenged magának még egy bánatos, talán önkritikus sóhajt is: "Utólag azt kell mondanom, bár megelégedett volna a szerencsés megtaláló ezzel a magában véve értékes lelettel [ti. a sziklaüreggel - P. Sz. J.], és bár napolta volna el egyelőre a fáraókori előzményeket, ne bocsátkozott volna idő előtti feltételezésekbe!"
Egy társszerzőnek kikiáltott francia kutató is egyre több kellemetlenséget okoz. Az a Christian Décobert, akit sajtótájékoztatóin és interjúiban Vörös rendre úgy említ, mint "saját expedíciójának tagját", "neves koptológus szakembert" és "egy jövendőbeli tudományos könyv társszerzőjét", Décobert levelezni kezd Kákosyval, az Akadémiával, sőt Gaballa Ali Gaballával is. (Utóbbi éppen e levél hatására áll el Vörös ásatásvezetői munkájának szupervizorságától.) Merthogy Décobert 1 nem volt az expedíció tagja, legföljebb meglátogatta az ásatásokat; 2 ő elsősorban iszlamológus, a kopt ügy annyiban tartozik rá, amennyiben a két kultúra találkozása elkerülhetetlen; 3 közös könyvről szó sem volt: ő egy pár oldalas függeléket vállalt volna, amely a Pantokrator-freskót tárgyalja.
November 5-én egy még kínosabb fölfedezéssel lesz gazdagabb a közvélemény. A Magyar Hírlap szerkesztőségének a birtokába jut egy amerikai kutatóközpont tudományos közleményének, az ARCE-nek az 1983/121. száma, amelyben feketén-fehéren az áll, hogy Kent Weeks egyszer már fölfedezte a Rumella vádiban található üreget, azaz a kopt szentélyt, s hogy az ominózus Pantokratort az említett orgánumban le is közölte. (Balogh Gyula: Vasajtó a Thot-hegyi sziklaüregen. Magyar Hírlap, 1998. november 5.)
És ráadásul még két akaratlan kegyelemdöfés a Ramszesz fiúk sírjának kutatásával méltán világhírt szerző amerikai kutató részéről: "Belül semmilyen arra utaló nyom nincs, hogy a kamrák dinasztikus korúak lennének", s hogy a freskó keletkezésének legkorábbi ideje az a 7. század, amikor az egész "nem faraonikus" korú sírkamra épült. (Persze - mondhatnák Vörös hívei - Weeks nem pécsi, és neki a pálos rend nem azt jelenti, mint nekünk, ő könnyen datál, datálgat, neki nem az örök magyar államiság jó híre forog kockán.) Décobert egyébként - Török László magyar koptológussal összhangban - a freskót még későbbre datálja, már csak a Faras-oázisból származó analógiák (lásd Varsó, Muzeum Narodowe) stíluskritikai vizsgálatai alapján is.
Vörös nem esik kétségbe, látomásokkal megáldott ember ilyet nem tesz. Aduk neki is vannak a kezében. Közülük talán leggyengébb az a pontosan harminc köszönőlevél, amelyet Kairótól Cambridge-ig küldtek az angol nyelvű kötet tudományos fokozattal rendelkező megajándékozottjai. (Terjeszti is őket rendesen, a mi birtokunkban is van egy vastag paksaméta.)
Ezzel az érvcsomaggal csupán két baj van. Az egyik, hogy a nyugati tudós udvarias fajta, ha dedikált könyvet kap, azt nyomban megköszöni, és - vérmérsékletének megfelelően - pár kedves sort is mellékel hozzá. (Kardos G. György mondogatta mindig, hogy azonnal és levélben kell válaszolni a kapott dedikált könyvre. Már egy hét késedelem is maga után vonhatja a kötet tartalmának számonkérhetőségét.) A másik, hogy egy levél azért sajnálatos módon hiányzik a paksamétából. Nevezetesen azé a Christian Décobert-é, aki szeptember 28-i dátummal (közli a HVG, 1999. január 23.) megírta, hogy "hadd fejezzem ki teljes tiltakozásomat és mélységes felháborodásomat azzal az eljárással kapcsolatban, ahogyan nevemet használja munkájában".
Az már biztatóbb, hogy az etikai bizottság elnökéhez 1998. november 23-i keltezéssel megérkezik Kákosynak saját egykori tanítványától elhatárolódó levele. Azért biztatóbb, mert a hozzászólás tele van ellentmondással, és erkölcsileg a professzor magatartása is nehezen védhető. Azt állítja, hogy az ásatás első évében a koncesszió még az ő nevére szólt. Ha rosszul tudta, úgy vezetői képességeivel van baj. Ha tudta a valóságot, úgy ferdíteni volt kénytelen. És valami hasonló történt az Akadémián tartott könyvbemutató kapcsán is. Ha nem tudta, hogy a könyv tudománytalan állításokat tartalmaz, akkor nem alkalmas mentornak és lektornak. Ha tudta, még rosszabb, akkor részességet vállalt egy gyanús ügyben. Magas labdákat ad e "hozzászólás", és Vörös le is üti őket. Elég is a dr. Gáti Istvánnak címzett válaszlevélben egyetlen mondatot idéznie a Kákosy-féle lektori véleményből, mert az célba talál. "»Külön ki kell emelnem, hogy ez a vezető lesz az első írásos híradás a hegy oldalában talált hatalmas sírról, mely valószínűleg Szankharé király nyughelye volt, és később kopt templommá alakították át.«"
A legerősebb adu azonban a közhangulat akkori állapotában keresendő. Képzeljünk el egy etikai bizottsági elnököt - máskülönben nőgyógyász professzort -, aki megkapja (megkapja?) a Vörös Győző-ügy dokumentumpaksamétáját. Képzeljék el azt a hökkenetet, amellyel fogadni kénytelen a papírokból kicsapó heves indulatokat. A nem túl szerencsésen fogalmazó szakmaiakét az egyik oldalon, a "szittyakürtösökét" a másikon. Mert a történet amplitúdója nyártól kezdve már ekkora. Az elnök érzékeli a főhős körül fonódó kormányszimpátiát. De elolvassa a Magyar Hírlap november 6-i számában Galló Béla Baj van a győzőkkel című, de a kormánnyal éppen ellentétes politikai töltetű publicisztikáját is.
"Darázsfészek ez" - gondolhatja, kár volt vállalni. Húzza, ameddig húzni lehet: tehát december elejéig. Majd - mi mást tehetne szegény - fölmenti Vörös Győzőt. A fölmentés igazi strukturalista módszerrel alkotott, saussure-i "szoros olvasáson" nyugszik, azaz a "huszonkilencek" óvásának nyelvileg gyenge pontjaiba kapaszkodva születik meg az ítélet. (Végül is egy etikai bizottságtól valóban nem kérhető számon, hogy ítélje el a régészdiploma hiányát, a leletek nem szenzációs voltát, s hogy a Szankharésír nem volt Szankharéé.)
A Magyar Nemzettől a Népszabadságig terjedő spektrumban a döntés kitörő örömet okoz. A Magyar Hírlap, a HVG, mindenekelőtt pedig az Élet és Irodalom (itt jelenik meg a témával kapcsolatos egyik legalaposabb publicisztika Győri J. László tollából Győzők kora címmel) a történetnek nem örül, és hagyjuk most e "nem öröm" mélységének elemzését a korszak mentalitástörténetével foglalkozó későbbi kutatóknak.