Összefoglalnánk a látomás közvetlen következményeit. A felismerés másnapján terepszemlét tart a hegyen. Nem egyedül, de nem is szakemberek társaságában. Egy kedves fiatal lánnyal, Sulyok Ikóval. A csoporthoz lazán kapcsolódó ifjú egyetemista hölgy régészasszisztensnek van felstilizálva a későbbi interjúkban, de szerepe nem is ebben az enyhe túlzásban, nem is az "összefonódó magánélet és közélet" bulvárízű pletykájában keresendő. Vörös ilyen hibát sose követne el. Inkább a jelenetre koncentrál. Egy huszonöt éves Indiana Jones, amint "egy lánnyal" feltalálja a kígyók és hiénák látogatta veszélyes hasadékot… Már csak producer kell, a forgatókönyv e fejezete ki van találva. (Mindez nem túlzás. Idézet egy későbbi Vörösinterjúból: "Az Egyesült Államokból egy filmkészítő cégtől már jelzést kaptam arra, hogy a forgatókönyv jogát szeretnék megszerezni egy olyan amerikai sikertörténet megfilmesítéséhez, amely Montuhotep Szankharé sírjának megtalálásáról szól." Balogh Gyula: A fááráó türelmet kér. Magyar Hírlap, 1998. június 29.)
A barlangba nem ő lép be először, és nincs is ott "fáráókori kép", hiába kiabál ilyesmit egy baksissal mászásra bírt arab munkás, de van egy többhelyiséges üreg, egy keresztény freskó és egy sziklából kifaragott kongó kőhasáb, amolyan szarkofágféle. Amúgy semmi. Vörös még kétszer, Pudleiner egyszer jár ott, utóbbi szerint az üreg régészeti szempontból "ki van söpörve". Elkészül néhány felvétel, de a mérőszalag már nem kerül elő. Nem is kerülhet: a Thot-hegynek ez a része már nem tartozik a Vörös által birtokolt koncesszióhoz. Kutatni ott tilos. Mint később megtudjuk, az egy amerikai régészházaspár felségterülete.
A felfedezés Vörös-féle értelmezéséről, tehát arról, hogy a sziklaüreg tartalmazza Montuhotep Szankharé fáraó sírját és "a legkorábbi kopt freskót", arról az expedíció többi tagja akkor még nem értesül. Az események későbbi fényében Pudleiner is csak áll és csodálkozik. (Kowács i. m.) Továbbá nem tud erről Gaballa Ali Gaballa, a műemléki szupervizor, de még a nagykövet sem. Nemhogy 1997 tavaszán, de még 1997 őszén, a harmadik - de az emlékezetes luxori merénylet miatt csak csonkára sikeredett - ásatási évad kezdetén sem értesül a közvetlen környezet. A "felfedezés" ténye nyilvánvalóan konspiráció tárgya.
Tud erről - a körülményekbe nem beavatott, de a koherens mese szempontjából kihagyhatatlan - Maria Firneis bécsi csillagász, akinek tiszte betájolni a deduktív módon levezetett királysír helyét a világmindenségben. Föltehetően tud erről Kákosy, aki a nyilvánosságra hozatal miatt egyelőre nélkülözhetetlen. (Tudásának mélysége a későbbiekben vitatott. Igaz, hogy ő a "felfedezés" testét képező album lektora, de élesen elhatárolja magát az album képeinek aláírásaitól, amelyet a könyv "lappangó stádiumában" még nem látott. A felfedezés egyértelműsítése viszont éppen e magyarázó szövegekbe van intarziázva.) És nyilvánvalóan tudnak, tudniuk kell erről a szponzoroknak, mert a nyilvánosságra hozatal olyan pénzbe fog kerülni, amely persze remélhetőleg vissza is forog majd. (Könyvkiadás magyarul, angolul, valamint PR-szempontból tökéletes márkabevezetési akció a sajtótájékoztatótól a fogadásszervezésig, érintve a teljes vertikumot.) Mindenesetre 1997-
1998 fordulóján a financiális háttér ugyancsak megszilárdulhat, ha a korábban előforduló sporadikus támogatók úgy látják: ehhez a sztorihoz már érdemes egységbe tömörülniük. Ezért alakulhat meg 1998. február 24-én az Egyiptomi Magyar Ásatások Baráti Köre - kizárólag az ifjú tudós személyére alapozott bizalommal. (Tompa i. m.). És - indirekt bizonyítékok alapján feltételezve - a "Vörös-szenzációról" tudniuk kell mindazoknak, akik a szponzorok révén érdekeltek e szenzációban rejlő politikai vitamin hasznosításában.
Az 1997/98-as évad máskülönben fekete dobozként üzemel Vörös életében. A doboz bemeneti nyílásánál ő a Ramesszida-program ötödik szereplője. (A neve a sajtóban, ha előfordul egyáltalán, csak Kákosy, Bács, Fábián és Gaál mellett-mögött jelenik meg.) A doboz kimeneti nyílásánál pedig ott a fény, a közfigyelem, az erkölcsi és anyagi tőke s minden, ami nélkül nem lehetne az, aki. Ősztől tavaszig, novembertől februárig valakik valahol valamiért nagyon megcsinálják. A többi már megy magától.
1998. május 29-én a Magyar Tudományos Akadémia pénzen bérelt nagytermében bemutatják a Templom Théba koronáján című ismeretterjesztő könyvet. (A szöveg mindössze hat és fél oldal. A Százszorszép Kiadó 84 oldalas kötetének többi lapján ugyanis néhány felvételi rajz, műtárgyfotó, többségében pedig hangulatos tájfelvétel található Luxorról, a Királyok Völgyéről, és a kopt szentély közvetlen körletének vádijáról.) Egyelőre ez az egyetlen írásbeli híradás a látomás útján megsejtett szenzációs fölfedezés(ek)ről. (Tudományos publikáció ugyanis nemhogy előtte, de utána sem jelenik meg erről.)
A fölfedezés bejelentése nem hull terméketlen talajra. 1998. május vége nem légüres idő a magyar történelemben. Ekkor zajlanak a parlamenti választások. Az a bizonyos "akadémiai" bemutatkozás pedig éppen arra a péntekre esik, amelyet követő vasárnapon zajlik a második forduló. A péntek esti híradó tanúsága szerint ott van a magyar pénzvilág és a közélet egy bizonyos szegmensének reprezentációja. (Az egyiptológia területéről Kákosyn kívül senki. Belépni csak akkreditált kártyával lehet. Ahogy a professzor fogalmaz: "Pudleinert is úgy kellett belopnom.") Egy premier plan például hosszan elidőzik az első sorban helyet foglaló Pokorni Zoltán arcán.
Másnap kampánycsend. A napilapok legföljebb a szimbólumok és asszociációk finommechanikáján keresztül üzenhetnek közönségüknek. Legtöbbjük meg is teszi.
Lőcsei Gabriella a Magyar Nemzet hasábjain lelkendezik a tudós fiatal kora fölött, és hosszan idézi Vöröst, aki az egyiptológia "nemzeti jellege" mellett tesz hitet. Jenik Péter a Napi Magyarországban nem győzi hangsúlyozni a fáraósír és az ókeresztény freskó kontinuitását. Hovanyecz László Népszabadság-beli interjújából leginkább Vörös fogyasztói társadalom elleni magatartása domborodik ki. A Magyar Hírlap kivár, a Népszava hallgat.
Június 10-re beérik a gazdasági és a politikai új elit érlelte szenzáció. Az ELTE egyiptológia tanszékét meglátogatja Orbán Viktor, a találkozó szervezője Maróth Gáspár (ebben az időszakban még Fidesz-tanácsadó), annak a Maróth Miklós professzornak a fia, aki később majd Vörös munkaadója és nyúlfarknyi könyvének Népszabadság-beli recenzense lesz. Az Orbán-látogatás formájában korrekt: Kákosy egyetemi szobájában zajlik. A szavak is korrektek: csak az egyiptológia állami támogatásáról esik szó. De a médiaszakemberek tudják, hogy szó és kép üzenetközvetítő versenyében mindig az utóbbi győz. A lebegő figyelmű médiafogyasztó átsiklik a szenzációsnak nem mondható hírek fölött, és hagyja agyába égetni a fotót. Ezúttal a "lebegő figyelőnek" van igaza… "A fiatal miniszterelnök-jelölt találkozója a fiatal és világhíres egyiptológussal." A szimbolikus üzenet félreérthetetlen.
A szakma ekkor hördül. Kákosy június 19-én még megpróbálja az elszabadult indulatokat kordában tartani, és felolvasóülést szervez a Ramesszida-program többi résztvevőjével (de immár Vörös nélkül) az ELTE és a Magyar-Egyiptomi Baráti Társaság (ez egy másik kör, nem a szponzoroké) szervezésében. A professzor "megnyugtatónak találná a királysírvita lezárása érdekében, ha újabb kutatásokat tartanának, és így talán új adatok birtokába jutnának" - írja már megszeppenve Lőcsei Gabriella (Homokvihar. Magyar Nemzet, 1998. június 18.), de a magát sértve érző egyiptológustársadalom dühre váltott hüledezése már leszerelhetetlen. "Bizonyítani kell, hogy egyáltalán fáraókori a lelet, majd azt, hogy már akkor is sír volt, nem pedig későbbi temetkezés nyomát találták meg, azután azt, hogy fáraónak készült a sír, végül pedig hogy tényleg Szankharé számára építették" - mondja ki az igen logikusnak hangzó verdiktet az egyik "fő ellenálló", Gaboda Péter, a Szépművészeti Múzeum munkatársa. (Illényi Balázs-Keresztes Imre: A tudományos csatabárd. HVG, 1998. június 27.)
Miután az akadémiai könyvpremier után elindított első aláírásgyűjtési akció - Pudleiner vonakodása miatt - meghiúsul, az Orbán-látogatás mégiscsak összehozza az egyetemi és múzeumi kutatókat. A Ludas sörözőben - szükségesnek ítélt ellenkonspirációként - összeülnek azok, "akik sem addig, sem azóta nem ültek volna le egy asztalhoz sörözni". (Szalay Tamás: A múmiák bosszúja. Magyar Narancs, 1999. május 27.)
A huszonkilenc aláíró között természetesen nem szerepel sem Kákosy, sem Pudleiner, hiszen ők sokszorosan érintettjei a történetnek. De nem írja alá a legautentikusabb tekintély, az ELTE rektora, a Régészeti Intézet vezetője, Szabó Miklós sem. Nem mintha "Vörös-párti" volna. Sőt. Mivel azonban a botrány okozója, a címszereplő szakirányú végzettséggel, azaz régészdiplomával nem rendelkezik, az akadémikus professzor számára az egész anomália nem szakmai, hanem erkölcsi természetű, átutalja tehát az ügyet a Magyar Tudományos Akadémia Etikai Bizottságához. (Népszabadság, 1998. június 22.) Oda is kerül. A Régészeti Bizottság - állásfoglalás kíséretében - július 7-én hárítja el magától a kínos feladatot.