Hit és szerencse kettős őrangyala kíséri - legalábbis így hirdeti. Hitről már volt szó. De mi, ha nem szerencse két héttel a diploma kézhezvétele után állást kapni - és éppen Egyiptomban. Lehet, hogy nehezen vizsgázott. Lehet, hogy nem tanult meg kutatni. De valamit már az abszolutórium megszerzésének idején is tud, és ez a tudás adott helyzetben nagyon sokat jelenthet. Adott helyzeten egyszerre értendő a humanióra, ezen belül pedig a nehezen domesztikálható ókortudomány rémületesen romló presztízse a rendszerváltó Magyarországon és a magyar egyiptológia különösen kiszolgáltatott helyzete a nonprofit kultúrára oly érzéketlen gazdaság körülményei között.
Kákosy közbenjárására ő lesz a magyar nagykövetségen működtetett egyiptológiai képviselet munkatársa, és ő lesz az, akinek kvázi "tudományos főfeladata" - persze az akkori magyar nagykövet, Juhász Ernő további közreműködésére számítva - az anyagi háttér megszervezése. Szép plánum, és pszichológiailag több mint követhető.
A mentor-professzor ugyanis egyszer már átélte a pénztelenségből következő szakmai hátrányokat. Érthető, ha pályájából nem akar még egyszer húsz évet - pusztán költségkímélő okokból - íróasztalnál tölteni. Emlékezetében ugyanis élénken él, hogy annak idején, mint fiatalember, mekkora lehetőség volt Castiglione László mellett Abdallah Nirqiben ásni. Még akkor is, ha az a munka "csak" a posztdinasztikus rétegeket érintette. Még akkor is, ha annak jelentősége fényévnyi távolságra volt a hollandoknak vagy a lengyeleknek engedélyezett kutatásoktól. (Hiába, azok még a boldog hatvanas évek voltak! Valóságos fáraók határozták meg az anyagi kereteket a honi tudományban, az UNESCOban, de leginkább az asszuáni gátépítést szorgalmazó, de a világközvéleményt is meggyúrni akaró pszeudofáraó, Gamal Abdel Nasszer udvarában.) Az könnyen jött bőkezűség volt. Ami viszont két évtizeddel később jött, azaz a thébai Dzsehutimesz-sír megkutatásához nélkülözhetetlen támogatás, Kákosy jutalomjátéka, az nyomorúságos és megalázó mozzanatokban bővelkedett.
Jó lenne mindezt elkerülni - sóhajthatja a mentor-professzor, és nagy a bizodalma a tiszta tekintetű, istenfélő, szép beszédű, saját gyermekeként szeretett tanítványban. Akik látták Vitray Tamás, később pedig Kepes András Vörössel készített műsorait, továbbá olvasták a modern kor elutasításáról szóló hitvallásait (Hovanyecz i. m.), azoknak akaratlanul is beugorhatott a figura "szerepfölfogása". Jézus a doktorok között. Mutatis mutandis: Jézus a szponzorok között. A nyomorúság adott helyzetében Vörös alkati adottságai valósággal predesztinálják erre az alakításra.
Kákosy aktív munkásságának talán utolsó lehetőségére nyílik alkalom 1995ben. Az egyiptomiak az ásatási koncessziókat kibővítik, melynek során a magyaroknak is lehullik valami, mégpedig az "álomkörzetben", Thébában. Így indulhat végre a Ramesszida fedőnevű program, hosszú idő után az első koordinált magyar régészeti-egyiptológiai kutatás igazi terepen. A professzor megszervezi, hogy Gaál Ernő áshasson Bakenamon sírjában. Hogy Fábián Zoltán Nofermenu nyughelyét kutassa. Hogy Bács Tamás Imiszeba gyönyörű falképeinek tövében dolgozzék. Nem utolsósorban, hogy neki magának se kelljen elhagynia a terepet, és a Dzsehutimesz-sír körletében is találhasson ezt-azt.
Van még egy ötödik ásatási pont is, de az legföljebb fiatal, erős vádlijú gyakornok feladatának minősülhet a másik négy mellett. Egy nehezen megközelíthető hegyen, egy többszörösen is dokumentált (James Quibell 1904/5, illetve Flinders Petrie 1909) és kutatásokkal jól körülbástyázott romegyüttes (Kent Weeks 1982, de erről később), amelyet e történet hőse - talán így honorálandó szervezői erényeit - kipreparálásra és első szakmai feladatként (de nem egyedül) megkaphat.
Mindez pénz, rengeteg pénz. Még akkor is, ha az említett egyiptomi sírtulajdonosok nevei nem fáraókhoz, csak szerényebbre méretezett udvari tisztségviselők sokszorosan kirabolt nyughelyeihez tartoznak. És még akkor is, ha az egyetlen "fáraós ügy", a Királyok Völgyének fő csúcsától, a Szent Csúcstól, az el-Qorntól északabbra található Thot-hegyen több épületnyomot hátrahagyó és a középbirodalomban uralkodó, nem túlságosan jelentős Montuhotep Szankharé épületmaradványai sem kecsegtetnek rendkívüli leletekkel. Legföljebb a tudomány mély és nehezen tematizálható szenzációival.
Ez gond. Minél látványosabbak, fotogénebbek, kommunikálhatóbbak ugyanis a régészeti munkák, annál valószínűbb a munkához külső, azaz nem állami, hanem a nonprofit szponzorálást jelentő segítséget szerezni. "A Dzsehutimesz-sír mellett van egy másik sír a XVIII. dinasztia korából - jelenti boldogan Kákosy egy interjúban (Bartal Csaba: Nem volt kedvem mindennapi dolgokat írni. Napi Magyarország, 1998. május 30.). - Ebben is kutattam idén tavasszal. Több érdekes lelet került elő, például egy hajómodell, egy írnok felszereléséhez tartozó paletta, amelyben megmaradtak a megszáradt festékdarabok, s a hozzá tartozó írópálca is." Most képzeljünk el egy Versace-öltönyös, Guccicipős marketingszakembert, amint egy bahreini üzleti út és egy Seychelle-szigeteki nyaralás között, a Pesten tartózkodás hetében ajánlatot kap "a száraz festékdarabok" PR-szempontú megfinanszírozására. Ugye, nem elképzelhető.
Hogy mi képzelhető el, azt a látomásokban járatos Vörös Győzőnek talán el se kell magyarázni. Az ő feladata, hogy eladja a támogatóknak a nehezen eladhatót. Helyes nyomon jár tehát, amikor - saját emlékei szerint spontán módon, egy nílusi hajóút idegenvezetősködése közben, mások szerint szervezett found raising-kutatás keretében (a kettő nem feltétlenül mond ellent egymásnak) - megnyeri magának a fentebb már említett Fitos Zoltánt. Aki viszont tovább szervez, és megnyer az egyiptomi ásatásokhoz - hangsúlyozzuk, elvileg az összes egyiptomi magyar ásatáshoz - egy egész teamet. Azaz Róth Jánost is, a Komplexvállalatok vállalkozásfejlesztési igazgatóját, különösen pedig az amatőr régész Eisler Pétert, a Hungarocom Híradástechnikai Kft. ügyvezetőjét, akit "lenyűgözött Vörös Győző tehetsége, gyerekkori álmainak megvalósulását látja az expedícióban". (Tompa Imre: Önzetlen szponzorálás. Világgazdaság, 1998. június 9.)
Illetve pontosítsunk. Hogy kinek mi jár a megszerzett szponzorációból, az nyilván már a kezdet kezdetén sem világos egészen, és nyilván szóbeli megállapodásokon nyugszik. Kákosy úgy tudja, hogy - legalábbis az első évben - az összes ásatási koncesszió az ő nevére szólt. (Levél dr. Gáti Istvánnak, az MTA Tudományetikai Bizottságának elnökének, 1998. szeptember 23.) Ezzel szemben a "mi kairói emberünk" eléri Gaballa Ali Gaballánál, az egyiptomi műemlékek főfelügyelőjénél - föltehetően nagyköveti közbenjárással -, hogy saját névre szóló koncessziójának keltezése már 1995. november 1-jétől érvényes legyen, azaz hogy formailag se kelljen osztozkodnia a maga által szerzett, de nem saját képességei révén betöltött állás révén szerzett pénzen. Kákosy erről nem tud semmit, vagy ha tud, arról nyom nem marad.
Mindenesetre az 1995/96-os ásatási szezonban nem történik semmi különös. Vörös kezdi tanulni a Thot-hegyen a szakmát. A szakmát, ami nem is az övé egészen. Ő csak egyiptológus. Ő csak a dokumentumok értelmezésével foglalkozik. És ő csak, az első látomás hatására, abban a szinkretikus vallástörténetben érdekelt, amely Kákosyt - persze nemcsak egyiptológusként, hanem régészként is - egy életre elvarázsolt, és ami miatt Kákosy kitüntetett rokonszenvét még mint diák elnyerhette.


A hiányos előképzettség ellenére az első ásatási évben még minden - vagy majdnem minden - úgy megy, ahogy illik. Egy másik fiatallal, a majdnem-végzős kerámiaszakértő régésszel, Pudleiner Rezsővel együtt másznak mindennap. Győző az ásatásvezető, de munkájának érvényessége Rezsőtől függ, ő írja az ásatási naplót, rendszerezi az anyagot, végzi a mérést. Előbbi ugyan aláírat utóbbival egy papírt, hogy a leletekről beszélni, publikálni csak neki van joga, és utóbbi ezt alá is írja, elég különös okokból, de a történetnek ebben a fejezetében ez nem látszik érdekesnek. "Hogy miért írtam alá? - búsong utólag Rezső. - Ezt ne firtassuk, ennek elég sötét a háttere, maradjon az én magánügyem." (Kowács Györgyi: A sziklasír titka. Népszava, 1998. július 4.) Mi se firtassuk, legyen mit kutatni az utókornak is.