Próbáljuk - bármilyen nehéz - a főszereplő bőrébe képzelni magunkat! A huszonkilenc aláíró, az az egész, majdnem az egész szakma. E huszonkilenc ember között "egyetértés alakult ki, hogy nagyrészt tudományos szélhámosságról van szó". Hogy ő fondorlatos módon elorozta régésztársától a publikációs jogot (azaz lopott). Hogy szakdolgozata valójában nem igazolja egyiptológiai ismereteit, más érdemleges teljesítmény pedig nem áll mögötte (azaz tehetségtelen.) Hogy a pénz és a sajtó útján alapozatlan hírnevet vásárolt magának (azaz gátlástalan karrierista). Ilyeneket, sőt még ilyenebbeket írnak.
A dokumentumok tükrében mi persze már tudjuk, amit tudunk, de tegyük föl, hogy mindezt rosszul tudjuk. Hogy a többiek csak félreértették az ő elhirtelenkedett hipotéziseit. Hogy a kapcsolatok hálóját csak azért fonta ilyen erősre, hogy a kifogott halakból később mások is vehessenek. Hogy ő a régészkedést csakugyan küldetésként élte meg. Mert számára a publikáció - mint fogalmazta egyik korai interjújában (Havasi i. m.) - "csak a munka forgácsa, de nem célja". A célja az, hogy egy ősi templomot - ez helyettesíthető sírkamrával, szentéllyel, erőddel - Isten dicsőségére kiásson romjaiból.
Vajon mit lehetne tenni azzal a huszonkilenc dühös emberrel, akiket nemcsak ez a hirtelen jött sajtótűzijáték hoz ki a sodrából, hanem sokukat éppen ez a történet szembesít saját sorsukkal? Döbbenti rá, hogy az új világban nemcsak az anyagi megbecsülésre lehetetlen számítani, de a belső készséggé finomított intellektuális játékszabályokra sem? Ezzel a huszonkilenc emberrel már soha többé nem tudhat Vörös együttműködni. Akaratlanul is, de a többiek hitét és vallott alapértékeit sértette meg. Féltékenyek, netán irigyek? Lehet, hogy akad köztük ilyen is. De ha egy régésznek, egy igazinak, azt mondanák, hogy ne a tudásért és a publikációért, hanem csakis Isten dicsőségéért ásson, akkor számára az ő istene, a tudomány istene lenne meggyalázva, elárulva, kifigurázva. Akkor is, ha mindezt nem tartuffe-izmusból mondanák neki. De hát ráadásul abból mondják.
Vörösnek éreznie kell, hogy e totális ellenszenv nemcsak annak szól, hogy ő - másokkal ellentétben - följutott a hegytetőre. Az ellenszenv a hegytetőre kapaszkodó nyuszinak szól, a parabola Lukács György-i értelmében. Annak a teremtménynek, amely a magaslat adottságait kihasználva nem szégyell előnyökhöz jutni a völgyben rekedt s ezért aprónak tűnő elefánttal szemben. A helyzet reménytelenségének megérzéséhez persze megint csak tehetség, de legalábbis önreflexiós képesség kell. Nem szabad ütközni. Nem szabad helyben lenni. Nem szabad leragadni az egyszer már ellehetetlenült teóriánál. Nincs más megoldás, mint előremenekülni! Nincs visszaút. Akkor se, ha vétlen volna. A stratagéma sikere ugyanis nem etikai, hanem etológiai természetű.
Az etikai bizottsági ülés egyébként is csak év végén lesz esedékes. Élni kell hát azzal, ami szezonálisan fölkínálkozik.
Ilyen például a szakmai állásfoglalást szórakoztatóan átszínező politikai trend. Vörös 1998 júniusában megtapasztalhatja, hogy bár érdemben még senki se foglalkozott a fáraószarkofág ügyével - mellyel persze nem is lehet, mert mint Pudleiner nyilatkozza a Népszabadságban (1998. június 26.), "oly kevés időt töltött ott, amennyi alatt értékelhető feltárást végezni nem lehet" -, de fölkéretlen barátainak száma hirtelen megszaporodik, mégpedig a hatalmi pozícióba kerülő jobboldalon, és a kiátkozott bal-liberális sajtótól jó távol. Szinte többen is vannak, mint a megszenvedett igazságuk tudatától felhergelődött, és balban-jobban természetesen nem gondolkozó huszonkilenc nehéz életű tudós.
Lehet ilyen körülmények között pártatlannak, még inkább párttalannak lenni? Ez inkább foglalkoztatja a közvéleményt, mint a pontosan négyezer évvel korábban elhunyt uralkodó. Mert "vajon Vörös ügyéről van-e szó? - kérdezi Szabó Béla István is a Napi Magyarországban. - Lappang-e itt valami politika, kulisszák súgólyuki [sic!] sunyiság, vagy a szakma (egy része) önmagától indíttatva ennyire gusztustalan?… Az ifjú egyiptológus jó egy éve aláírt valami, a nemzeti ügyért szót emelő nyilatkozatot. Ma a Pázmány Egyetem munkatársa. A posztbolsevik társulatnak ez elég. És még sikeres is! Vért! - mondják." (Napi Magyarország, 1998. június 24.)
"Vörös Győző sztár lett, magyarul a nemzet észrevette, hogy van közünk az egyiptológiához és Egyiptomhoz, sőt örömmel vette tudomásul, hogy az áttörést fiatalok vitték végbe - lelkesedik Práczki István a Demokratában, majd így minősíti a szakmai és sajtóbeli ellenállást: - Ez a felismerés érdekes módon csak akkor érett publikálásra alkalmas szakvéleménnyé, amikor egy láthatatlan karmester beintett, és a szakma, valamint a liberális média »felfedezte«, hogy súlyos professzionális és etikai hibák, sőt mulasztások terhelik Vörös Győzőt." (Demokrata, 1998. július 30.)
"Már a kezdetekkor észlelhető volt a szakma részéről valamiféle kiközösítés - szomorkodik Cseri László a Dunántúli Naplóban -, bár nem olyan méretű, mint most, amikor a szakmai eredmények megszülettek, és sor került az Orbán Viktorral való találkozóra." (Dunántúli Napló, 1998. június 23.)
Ez az a nyár, amikor a két tábor, a volt és a jelenlegi koalíció elitjei között megszakad a párbeszéd. Az épülő Nemzeti Színház helyén örökös lyuk támad, és a Simicska elleni támadásokra rendre egy-egy APEH-kiszállás a válasz. Ezt a légkört kell figyelembe vennie Vörösnek tehát, ha "tárgyi bizonyítékokkal" akarja megkönnyíteni az etikai bizottság döntését.