Lassan közelít a kamera a mélykék ég és porvörös romváros előtt a csonkatoronyban ülő fekete ruhás figurára. Beszél, de nagy a háttérzaj. Szél van: a Ptolemaioszok és Alexandria, Ízisz és Ptah tulajdonnevei között a töltőszöveget roncsolja a huzat. Már-már lankad a figyelem, sok az idegen szó, ráadásul össze is kapcsolódnak, hálóba rendeződnek, ilyenkor szoktak fogyni a nézők. Általában, de nem most. A figura nyakában ugyanis egy fehér selyemsál, egy bohókás ötlet dolgozik a csatornaváltó gomb ellenében. Amikor a szél belekap, zászlót csinál belőle vagy dagadó vitorlát, néha kígyóformát. Amikor eláll, az anyag szelíd stólaként viselkedik, egy szent ember méltó kellékeként. Kit érdekel már, hogy mi lett a kváderkövek sorsa az erőddé alakított templomban? Hogy történt-e "istenváltás" a szentélyben? Hogy mi is volt az épülettömeg eredeti szerepe? A fehér selyem önálló életet él, blokkol és babonáz. Betömi a szöveg hézagait, és áthidalja a logikának követhetetlen csúcsokat. A mord észak-afrikai tájon saját vicceit lobogja szerteszét. A sivatagi homokvihar, a hamszin cinkosaként szerepli végig az ismeretközlésre fordított majdnem egész adásidőt.
Majdnem, csak majdnem. Hirtelen a sáljátéknak vége. A fekete figura gondolatmenete új kanyarhoz érkezik. Az anyagot megzabolázva, és mintegy véget vetve a komolytalankodásnak, egyik végét férfiasan hátraveti, mint Daniló a Víg özvegyben, és belekezd a Nagy Történetbe. Mondja és mondja. Hogy az épület rekonstrukciója eddig senkinek sem sikerült. Hogy szabályos kutatómunkával elvileg akár tíz év se lenne elég a falak külsejének rekonstrukciójához. Hogy maga se hitte volna: a templom már a harmadik ásatási év után "megadta magát". Hogy a "Fájdalmas Ízisz istennő" - saját gyártású szókapcsolat - templomához, hirtelen megvilágosodás révén, ráakadt egy kulcsra. Egyedül ő. Hogy ezt a kulcsot eddig mások - értsd az egész tudományos közvéleményt az úgynevezett preanestei Nílus-mozaikkal kapcsolatban - félreértelmezték. Hogy szó sincs róla, hogy az az ábrázolás "egész Egyiptomról" szólna. Hogy az kizárólag "a mi ásatásunk" terepét, Tapozirisz Magnát mutatja, a "krokodilusoktól és vízilovaktól hemzsegő", de mára már kiszáradt tavacskát. A később lerombolt és alakját vesztett templomot. Meg persze azt az egykor fároszként használt csonkatornyot, ahol most a kamera pásztáz, és ahonnan belátni a megfejtett rejtélyt, a misztikus kultusz terepét nagytotálban. "Ez a kedvenc helyem" - búcsúzik a szeles toronyból és a Duna Televízió nézőitől 2000 kora nyarán Vörös Győző. Szája körül titokzatos mosoly, az ártatlan boldog gyermekek istennek tetsző okossága. A sál újra lebben, most már lebbenhet, gazdája is engedi. Elégedett lehet. Újabb fejezettel toldotta meg azt az esettanulmányt, amely nélkül alighanem megírhatatlan az ezredvégi Magyarország mentalitástörténete.