Mintegy száz évvel ezelőtt néhány költő és gondolkodó elkezdte hirdetni, hogy a lét, szenvedés.
A tanítás régi volt, és mégis meglepő. Az elsők akik erről beszéltek: Byron, Leconte de Lisle, Schoppenhauer, Poe, Kierkegaard, Baudelaire, azt mondták, amit az őskíniak, a hinduk, az egyiptomiak, a görögök, az őskeresztények.

A tanítás hamar terjedt, és az életöröm-felfogást rongyokra tépte.
Ma már nagyobbára mindenki tudja, hogy semmi okunk sincs az élet szép, igaz, jó, nemes és vidám voltában hinni.

A dolog nem azon múlik, hogy arcunk megráncosodik, mint ötezer éve a kínaiaké; nem attól, hogy a boldogság használt el bennünket; szemünket megtörik, agyunk elfárad, gerincünk meghajlik, elkezdünk unatkozni, magunkra maradunk és meghalunk, mint a görögök, hinduk, régi keresztények.
Az öregasszony csontos, bütykös, aszott, száraz, remegő keze nem azért ilyen, mert sokat dolgozott.
A kéz, az öröm után nyúlt.
Arc sosem tud ilyen megrendítően és megsemmisítően őszinte lenni. A kéz láttán a világ legoptimistább lénye is megszeppen.
Végül mindnyájunk keze ilyen lesz, ilyen szomorú, fáradt, tanácstalan, elhagyatott, szegény, öreg kéz. Az egyetlen amit az ember tehet, mint Dosztojevszkij, leborul előtte és nyög: nem előtte, hanem az egész emberiség szenvedése előtt!

Amikor mintegy száz évvel ezelőtt újra észrevették, hogy az élet szenvedés, semmi egyebet nem vettek észre, mint az öregasszony kezét.
S a helyzet azóta csak annyiban változott, hogy az emberiség egy része kitart az optimizmus mellett, s mindenekfölött ragaszkodik annak látszatához, hogy az élet öröm.