Mintegy száz évvel ezelőtt néhány költő és gondolkodó elkezdte hirdetni, hogy a lét, szenvedés.
A tanítás régi volt, és mégis meglepő. Az elsők akik erről beszéltek:
Byron, Leconte de Lisle, Schoppenhauer, Poe, Kierkegaard, Baudelaire,
azt mondták, amit az őskíniak, a hinduk, az egyiptomiak, a görögök, az
őskeresztények.
A tanítás hamar terjedt, és az életöröm-felfogást rongyokra tépte.
Ma már nagyobbára mindenki tudja, hogy semmi okunk sincs az élet szép, igaz, jó, nemes és vidám voltában hinni.
A dolog nem azon múlik, hogy arcunk megráncosodik, mint ötezer éve a
kínaiaké; nem attól, hogy a boldogság használt el bennünket; szemünket
megtörik, agyunk elfárad, gerincünk meghajlik, elkezdünk unatkozni,
magunkra maradunk és meghalunk, mint a görögök, hinduk, régi
keresztények.
Az öregasszony csontos, bütykös, aszott, száraz, remegő keze nem azért ilyen, mert sokat dolgozott.
A kéz, az öröm után nyúlt.
Arc sosem tud ilyen megrendítően és megsemmisítően őszinte lenni. A kéz láttán a világ legoptimistább lénye is megszeppen.
Végül mindnyájunk keze ilyen lesz, ilyen szomorú, fáradt, tanácstalan,
elhagyatott, szegény, öreg kéz. Az egyetlen amit az ember tehet, mint
Dosztojevszkij, leborul előtte és nyög: nem előtte, hanem az egész
emberiség szenvedése előtt!
Amikor mintegy száz évvel ezelőtt újra észrevették, hogy az élet
szenvedés, semmi egyebet nem vettek észre, mint az öregasszony kezét.
S a helyzet azóta csak annyiban változott, hogy az emberiség egy része
kitart az optimizmus mellett, s mindenekfölött ragaszkodik annak
látszatához, hogy az élet öröm.