Furcsán-zavarodott szomorú lelkiállapot, kavargó, egymásnak feszülő érzelem-forgácsok jellemzik a legtöbb szakítást...
Valami elmúlt, valami meghalt...
Az "egymásranézés" már nem olyan mint korábban, kihunyt belőle a szövetség tudata, az "enyém-vagy" érzése. Ehelyett hangok és csendek hordozzák az űrt, a felbolygatottságot, a "kényelmetlenül-nehézkedő" zavart.
Szilánkokra tört a személyiség-szeletek összetapadása.
Amikor anno szerelemben épült fel e két ember közös műve, lassan, óvatosan növekedett, majd felgyorsulva, forradalmi beérlelődése révén személyiségük ezernyi színben pompázó üvegcserepei a másik lénye felé fordult, és a külső fényt úgy verték vissza, hogy a "sokszínben-pompázás" egy harmadik létezőt kreált kettejük "teremtő-okából", - a szerelmet. Ez az új jövevény lett, a "közös-produktum-szülte" szövetségben kiteljesedett belső alkotásuk. Kettejük ezer irányba álló személyiségszeletei egymásba-simultak, szétiramlani-igyekvő vágyaik egymásrataláltak, s a boldogságért-futás célját "egymásbantalálták" . Ezek után már a szerelem, ez a különös létező kapcsolta egybe teremtőokait, teremtőfeleit, hogy így létrehozza önmagát, az okok beteljesülését.
De most, a szakításkor eltört, minden eltört!