(1431?—1463?)

A lírai költészet egyik legkiemelkedőbb alakja, a francia irodalom múlhatatlan értéke, verseit fél évezred óta utánozzák, minden nyelvre fordítják, átdolgozzák és versengve hamisítják. Életművével fejezhetjük be a francia középkor kultúrtörténetét, de vele kezdhetjük a francia reneszánszot is.

Még az életrajza is úgy hat, mintha egy leleményes anekdotakitaláló mesélgette volna úgy félezer évvel ezelőtt, vagy egy képtelenségekkel szórakoztató amerikai filmrendező találta volna ki a közelmúltban. Viszonylag hiteles adataiból egy valószínűtlenségeket halmozó történelmi kalandregényt lehetne írni rablóbandákkal és lovagi dalnokversenyekkel, bordélyházi gyönyörűségekkel és akasztófán lógó holttestekkel, áhítatos imaszövegekkel és kocsmai trágárságokkal. Az ötszáz év előtti párizsi élet fényei, sötétségei, maga az élet egésze kavarog halhatatlan „Végrendelet"-eiben (a Kis Testamentumban és főleg a Nagy Testamentumban) és halhatatlan balladáinak képáradatában. (De ne essék félreértés, a középkori francia költészetben nem azt a 14 soros versformát mondják szonettnek, amit megszoktunk az olasz eredetű, Petrarcaféle és a Shakespeare-féle angol szonettekben. A francia lovagdalnokok és korai reneszánsz költok balladái pedig három hosszabb és egy rövidebb versszakból álló lírai versek, amelyekben a szakaszok végső sorai azonosak — refrének — voltak, és a befejező kis szakasz ajánlás volt vagy egy pártfogó úrhoz vagy a dicsőített hölgyhöz. Tehát Villon balladáit se gondoljuk rövid, drámai elbeszélő költeményeknek, hanem fegyelmezett rímtechnikával felépített lírai verseknek.)

Villon neve eredetileg nem is volt Villon: Montcorbier-ként született 1431-ben, abban az évben, amikor az angolok máglyára vitték a franciák hősnőjét, Jeanne d’Aarcot, s amikor már vége felé járt a százéves angol—francia háború. A lovagok váltakozó eredményű csatározásai után a francia parasztok, akiket csatára lelkesített Jeanne d’Arc, végül is kikergették Franciaországból a megszálló angolokat. Maga a hős leány áldozatul esett, de hamarosan az ország felszabadult. Az újszülött Montcorbier apja nemsokára meghalt, valószínűleg elesett a végső ütközetek valamelyikében. Az özvegy anya áhítatos, műveletlen asszony volt. Szegények is voltak, de bizonnyal igénye sem volt fia taníttatására. Ám a további életutat másfelé irányította az özvegyasszony rokona, Guillaume de Villon apát, aki művelt pap volt, és magára vállalta a gyermek neveltetését. Gyámja lett a fiúnak, korábban ő maga tanította, amikor pedig iskolássá érett, iskolába, majd felső iskolákba járatta. A leendő költő gyengéd szeretettel kapcsolódott mindvégig anyjához, de a tudós papot tartotta igazi atyjának, és az iskolákban már magát is Villonnak nevezte. Ezen a néven lett a híres párizsi egyetem hallgatója, ahol tudásra éhes, kitűnő tanulónak bizonyult és 21 éves korában elnyerte a doktori címet is.