A semmibe nézek, sötétséget látok,
Már az is csoda, hogy még gondolok rátok,
Infúziós csövek közt fekszem a hátamon,
Semmilyen érzés nem fut át agyamon,

Képek peregnek összevissza a szemem előtt,
Trombitámmal megcélzom a szemközti háztetőt,
A csillogó hangszerből egyetlen hang sem hallik,
Az egész utca mégis ütemesen visszhangzik,

Táncra perdülnek szuronyos, féllábú ólomkatonák,
Féktelen jókedvvel vég nélkül járják a kánkánt,
És néha eltévesztik, pedig figyelnek a táncra,
Ilyenkor nagyot zuhannak, hol előre, hol hátra,

Sárga villamos rajok húznak el fölöttük,
Végtelen kékség, s felhőnyáj mögöttük,
Megállókat rikolt egy hangos bemondó,
De sehol senki, nincs egyetlen felszálló,

S potyognak lassan a lerobbant műholdak,
Csíkokat pingálnak az égre, nagy műgonddal,
Befed mindent a szállingózó, lehulló űrszemét,
A végtelen űr ránk üríti kozmikus űrbelét,

A kómában mindegy, zöld, vagy kék az ég,
Pulzusod lüktet s lélegzel-e még,
Vízióid vannak, lázas fantazmagóriák,
Fejed fölött kardok, vagy dicső glóriák,

Rikítóak a színek, vagy szürke félhomály,
Nem látod úgysem, milyen is a világ,
De ezzel semmit nem, és sokat veszíthetsz,
Bár neked mindegy, nyugodtan pihenhetsz.

(Tim)