A fenekedre gondolok,
A csodás gömbölyded formára,
Képzeletben megjelenik előttem,
Nem véletlenül vágyom rája,

Alakja, harmóniája lenyűgöz,
Csak sajnos nem foghatom,
Egy képzeletbeli tüneménynél,
Be kell érnem azzal, hogy láthatom,

Pedig a valóság érzékelése inkább vonz,
Mint maga a látvány esztétikája,
Sokkal jobban élvezem, ha tapogatom,
Ha egész közel vagyok hozzája,

Oly közel, mint ruhán a gomb,
Mit hozzá szoros szálak fűznek,
Mellesleg, hogy tenyeremben érezzem feneked,
Egyáltalán nem kell ahhoz lenned szűznek,

S ekkor nem gondolkodom többé,
Az ösztönök vezérelnek engem,
Hívogatnak sejtelmes nyílások,
Amikkel érzem, valamit meg kell tennem,

Félgömb alakzatok feszülnek egymásra,
A másikat akarván kiegészíteni,
Keresgélve az ideális pozíciót,
Természeti törvényeket, vágyakat beteljesíteni,

S egységben szemlélve a világot,
Csak a vak nem látja tisztán,
Tételek egész sora nyugszik,
Euklidész és Bolyai geometriáján.

(Tim)