"A BARÁTSÁG EGY LÉLEK KÉT TESTBE SZAKADVA"
ARISZTOTELÉSZ MEGHATÁROZÁSA a barátságról [melyet a címben olvasunk, s amit sokszor "a barátság egy lélek, mely két testben lakozik" formában szoktak magyarra fordítani; beszúrás: zsolo] lélekfilozófiai megközelítésben vetíti elénk az erények e jellegzetes megjelenését, ami alapvetően olyan kapcsolat feltételez, ahol a résztvevő felek kölcsönös önérvényesítése a cselekvés nélkülözhetetlen előfeltétele. Gyökérzetét tekintve ezt, az ember természetében rejlő, erkölcsileg érvényesülő hajlamok és adottságok együttállása hozza létre. A barátság olyan areté, [kiválóság, erény; beszúrás: zsolo] amely egy adott állapotot és tevékenységet egyszerre feltételez. A Nikomakhoszi etika [Arisztotelész etikai műve; beszúrás: zsolo] nyolcadik és kilencedik könyve foglalja össze a barátság lelki-szellemi összefüggéseit.
Arisztotelész szerint:
"Barátok nélkül ugyanis senkinek sem lehet kedves az élete, még ha minden egyéb jóban része van is; sőt talán éppen a gazdagoknak s az uralom és a hatalom birtokosainak van a legnagyobb szükségük barátokra, mert hiszen különben mi hasznuk volna helyzetük előnyeiből, ha nem volna alkalmuk jótétemények gyakorlására, amelyeket pedig éppen barátaikkal szemben gyakorolhatnak a legjobban és a legdicséretreméltóbban?! Avagy hogy is őrizhetnék és tarthatnák meg szerencséjüket barátok nélkül? Hiszen minél nagyobb a jólét, annál könnyebben felborulhat! A szegénységben vagy más nyomorúságban mindenki úgy érzi, hogy csak egy helyre menekülhet: barátaihoz; a barátság nagy segítséget jelent az ifjaknak, mert megóvja őket a botlásoktól; az öregeknek, mert gyámolítja őket, s könnyít rajtuk abban, aminek elvégzésére gyengeségük miatt már nem képesek; de segítséget jelent azoknak is, akik erejük teljében vannak - az erkölcsös cselekedetek végrehajtására: "Ha ketten mennek együtt" Így nemcsak a gondolkodásban, hanem a cselekvésben is többre megy az ember." (Arisztotelész: Nikomakhoszi etika. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1987., 215. o., fordította: Szabó Miklós (a továbbiakban: Nikomakhoszi))
A barátság érzése megalapozásában szorosan összefügg a szeretettel. Ez jelenti azt a talajt, amelyből a barátság magvainak közös gyökerei kihajtanak. Sőt Arisztotelész szerint az államot is a barátság érzése tartja össze, hiszen ez a szervezet egység és egyetértés nélkül nem állhat fönn, s a törvényhozó pedig legfőképpen az egyetértésre kell, hogy törekedjen. Azt is hozzáteszi ehhez, hogy ha a barátság érzése már kialakult, akkor már nincs is szükség igazságosságra, hiszen ebben a korrelációban az igazságosság legmagasabb szintje már alapvetően baráti jellegű. Ha valakinek sok barátja van, s szeretik, és dicsérettel illetik egymást a barátok, ezt erkölcsileg szépnek is tartjuk, és ez már megközelíti a jó fogalmát is.
A barátság motorja a vágyakozás, amelyben jelentős szerepet tölt be a hasonlóság felismerése, hiszen ez erősíti az együvé tartozás érzését. Ezzel kapcsolatban Arisztotelész rámutat arra is, hogy a hasonló emberek azonban egymással szembe is fordulhatnak, de ez az ellentétesség sem lehet a későbbiekben kizáró oka a születő barátságnak. Lehet-e barátunk egy gonosz ember? Avagy a gonosz barátja is csak gonosz lehet? Számtalan példa bizonyítja, hogy ha valaki egy tulajdonsága alapján vagy egy bizonyos szituációban gonoszul viselkedik, attól még azokkal szemben, akikkel nem gonosz, lehet barát, sőt két gonosz számára is a kölcsönös rokonszenv barátságként tételeződik. Ha bizonyos ügyeiben a barátom gonosz módon cselekszik, de bennünket már régi barátság fűz össze, két lehetőségem van: egyrészt gonoszsága miatt felfüggesztem a barátságot, avagy nem szakítom meg kapcsolatunkat, hanem bízom abban, hogy barátságunk alapján be tudom bizonyítani neki, hogy aktuális cselekedeteiben tévedett, s talán megváltoztatja véleményét, s helyre áll barátságunk erkölcsi egyensúlya. A barátság célja a jó elérése. A jó pedig lehet kölcsönös avagy különös önérdek: a kölcsönös önérdek a közösen megvalósított jó, a különös önérdek pedig a barátságban keres támasztékot, és esetlegesen a másik fél önérdekének a korlátozását kéri a megvalósításhoz, s a másik fél ezt barátságból vállalhatja is. Arisztotelész ezzel kapcsolatban felhívja a figyelmet arra, hogy a jóról rendkívül különböző a véleményünk: "az is világos, hogy senki sem azt kedveli, ami neki valóban jó, hanem azt, amit ő annak tart. Ámbár ez végeredményben egyre megy, mert legfeljebb úgy fejezzük ki magunkat, hogy rokonszenvet csak az vált ki, amit jónak tartunk. Azonban - bár háromféle okból vonzódhatunk valamihez - az élettelen tárgyak iránt érzett szeretetre mégsem szoktuk alkalmazni a barátság kifejezést, mert ez esetben nem lehet szó a barátság viszonzásáról, sem pedig arról, hogy az illető tárgyak javát akarjuk: nevetséges volna pl. azt mondani, hogy javát akarjuk a bornak, legfeljebb azt akarhatjuk, hogy megmaradjon, s aztán a miénk legyen; márpedig általános vélemény szerint a barátnak javát kell akarnunk, őérte magáért. Aki ilyenformán akarja másnak a javát, azt jóakaratú embernek nevezzük, de csak abban az esetben, ha ugyanez a hajlam nem nyilvánul meg a másik fél részéről is; mert azt a jóakaratot, amely kölcsönösségen alapszik már barátságnak nevezzük. Sőt ehhez talán még azt is hozzá kell tennünk, hogy e jóakaratnak nem szabad a két fél előtt titokban maradnia. Mert az ember sokszor olyanokkal szemben is tanúsíthat jóindulatot, akiket sohasem látott, csak éppen feltételezi róluk, hogy jóravaló, hasznos emberek; s fordítva, ugyanígy viselkedhetnek ez utóbbiak is vele szemben." (Nikomakhoszi 229. o.)
Arisztotelész a barátság három típusát különbözteti meg, s mindháromban közös a vonzalom és a viszontszeretet. Persze e kapcsolat mértékeiben különböző e három típus jellege. A haszonért egymást szeretők típusa nem az emberi tulajdonságok kölcsönös vonzalma, hanem a kézzel fogható haszon elvárása alapján kapcsolódnak össze. Ennek a típusnak sokféle módozata lehetséges, kezdve azzal, hogy valakit például azért szeretek, mert állandóan vidám, de mint ember nem áll hozzám közel, egészen addig, amikor valakitől egy deklarált barátság alapján anyagi hasznot remélek. Ezt a formát Arisztotelész járulékos barátságnak nevezi. Ez a barátság törékeny, nem tartós, hiszen ha megszűnik a haszon rendszeressége, már okafogyottá is válik. Ezt a típust Arisztotelész elsősorban az idősebb emberek közötti kapcsolatokban érzékeli, akik már a kellemes helyett a haszonban gondolkodnak. A tökéletes barátság Arisztotelész szerint az, amikor a felek számára az erkölcsi jó tudatos erényként jelenik meg. Ez már nem járulékos barátság, hanem az érzés éppen egymás lényegére vonatkozik, ami egyben a legmagasabb rendű közös lényeg is. Ez természetesen nem zárja ki azt, hogy egymás számára hasznosak is legyenek. Az igazi barátság kis számú, hiszen ennek létrejöttéhez hosszabb idő szükséges. Ezen kívül a bizalom megalapozása is, mint próba, időigényes. A harmadik típus a gyönyörűség érzésén alapuló barátság, ami közel áll az előbbi erényben megtestesülő formához, de abban különbözik, hogy itt már a szerelmi kapcsolat érzése is szerepet játszik. Akkor válik viszont ez a barátság látszattá, ha benne a szerelem kapcsán a puszta gyönyört keressük, ami már lesüllyeszt arra a szintre, hogy a hasznot tekintsük elsődlegesnek. A gyönyör cseréjéért, ha nem vagyunk eléggé erényesek, a barátság látszatát is gyakorta fenntartjuk. Ha ugyanis megszűnik a gyönyör, eltűnik a haszon és vele együtt a barátság látszata is. E három forma kölcsönhatásainak jellemzésével jelöli meg Arisztotelész a barátságot, mint értéket. Tehát az erényes barátság és a járulékos barátság közötti demarkációs vonal a lelki alkat alapján érzett vonzalom, illetve a tevékenység alapján érzett kötődés között húzódik. A barátság formáinak alapvető összefüggései Arisztotelész megfogalmazásában, az elmúlt közel két és fél ezer évben, nem változtak.
Seneca nem tartja szükségszerűnek a barátságot a bölcs ember számára,
hiszen az beéri önmagával: "A bölcs, ha beéri is önmagával, mégis akar
barátot, ha semmi másért, hát hogy gyakorolja a baráti érzést: ilyen
nagy erény ne heverjen parlagon." (Nikomakhoszi 232. o.)
Seneca is az arisztotelészi modellt követi, és a haszon és érdek
alapján szövődő barátságot futónak nevezi. Részletesen elemzi a
kifizetődő barátságot, s Epikurosszal vitatkozva hozzáteszi: "Mivégre
szerzek barátot? Hogy legyen, akiért meghalhassak, hogy legyen, akit a
száműzetésbe kövessek, akinek halála elé vessem és feláldozzam magam;
amiről te írsz, az kereskedelem, nem barátság - az előnyökhöz
kapcsolódik, a következményeket veszi tekintetbe." (Nikomakhoszi 255.
o.)
Rokonnak tartja Seneca a szerelmi és a baráti vonzalmat, sőt ez utóbbit esztelen barátságnak
is mondja, majd ehhez fűzi hozzá, hogy a bölcs, aki ugyan beéri
önmagával, barátság nélkül is élhet boldogan, de megkülönbözteti az
élet egyéb területeit, amihez viszont sok mindenre van szükségünk. A
bölcs, ha megvalósítja önmaga számára a legfőbb jót, ténylegesen lehet
boldog barátok nélkül is, de ettől függetlenül élete során kerülhet
olyan helyzetekbe, hogy mégsem nélkülözheti a barátokat.
Arisztotelész szerint a boldogságban élő ember számára
nélkülözhetők a
hasznos barátok, de szükségesek azok az emberek, akikkel kellemesen
élhet együtt. A barátokban meg kell lennie az erkölcsi jónak, s ehhez
fűzi hozzá, hogy a hatalom emberei kétféle barátot tartanak, egyrészt,
akikből hasznot húznak, másrészt, akik kedvesek számukra; e két típus
azonban nem szokott ugyanaz a személy lenni, hiszen az erkölcsös és
kedves barát nem biztos, hogy alkalmas a haszonelvű célok
megvalósításához. Ugyanakkor fontos hozzáfűzni azt is, hogy a barátság
imént bemutatott típusainak az egyenlőségen kell alapulnia, hiszen a
kölcsönösségben meg kell valósulnia az egyensúlynak. Az erényen működő
barátság mentesülhet a rágalom hatásaitól, s ebben rejlik tartósságának
titka.
Vannak ugyanakkor a barátságnak olyan formái is, amikor az egyensúly
nem érvényesül, hanem az egyik fél például fölényben van a másikkal
szemben (szülő-gyermek kapcsolat, férj-feleség viszony, uralkodók és
alárendeltjeik nexusa). Ezekben a kapcsolatokban a fölény különféle
módon fejeződik ki. Ennek alapja az, hogy más és más erényt követnek,
azaz ugyanabból a kapcsolatból másként részesülnek a felek, de ebben az
esetben ilyen az egyensúly alapja. Az egyenlőség szerepe is rendkívül
eltérő a különféle barátság-típusokban Arisztotelész szerint. "Más az
egyenlőség szerepe az igazságosságban, s más a barátságban: az
igazságosságban első helyen áll az érdem szerinti egyenlőség,
s csak második helyen a mennyiség szerint mért egyenlőség; a barátság
esetében pedig fordítva, első helyen a mennyiség szerint, s csak
második helyen az érdem szerinti egyenlőség. Ez világosan látszik
akkor, ha a két fél közt erény, gonoszság, jólét vagy más tekintetben
nagy különbség mutatkozik: ilyen esetben barátságról már nem is lehet
szó, sőt erre az illetők számot sem tartanak. Legnyilvánvalóbb ez az
istenek esetében, mert mindenféle jóban ők magaslanak ki leginkább. De
világos a királyok esetében is, mert hiszen az ő barátságukra sem
tarthatja magát méltónak az, aki mélyen alattuk áll; sőt a legjobbak és
a legbölcsebbek barátságára sem áhítoznak a semmirekellők."
(Nikomakhoszi 258. o)
Az életben megfigyelhető tendencia viszont az, hogy az emberek inkább
szeretnek mások megbecsülésében részesülni, mint ők maguk nyújtani ezt
a megbecsülést. Ebből fakad a színlelő és hízelgő szeretet, ami a nem
materiális haszonszerzés egyik formája. Erényesebb az, írja
Arisztotelész, ha inkább mi szeretünk, semmint, hogy minket
szeressenek. Az általunk érzett szeretetnek az önmagáért valósága az
igazi érdem. Az, hogy egy barátságban nincs egyensúly, annak gyakori
oka, hogy az életviszonyokban szegényebbek olyanok barátságát keresik,
akik valamiben kiemelkedtek, gazdagok vagy műveltek, s itt a barátság
elnyeréséért más valamit nyújtanak cserébe. A barátságnak ez a
típusa különféle érdemeket kísérel meg egyensúlyba hozni.
Arisztotelész értelmezésében a barátság feltételezi az igazságosság
jelenlétét is. "Mert mintha a közösségben lenne valamiféle
igazságosság, de lenne barátság is: az ember barátjának szokta nevezni
azt, akivel együtt hajózik, együtt katonáskodik, s akivel másféle
közösségben együtt él. S csak annyiban lehet szó emberek közti
barátságról - aminthogy igazságosságról is -, amennyiben ápolják a
közösséget. Ez a közmondás tehát: "a barátok vagyona közös", nagyon is
igaz, mert a barátság közösségben nyilvánul meg. A testvérek és
kebelbeli barátok között minden közös; egyebütt azonban csak bizonyos
meghatározott javak közösek, hol több, hol meg kevesebb, mert a
barátság is hol erősebb, hol meg gyengébb. De különbözők az
igazságosság formái is: más az igazságosság a szülők és a gyermekek, s
más a testvérek
egymás közötti viszonyában, más a kebelbeli jó barátok, s más a
polgárok
közt, és így tovább, a baráti viszony többi változataiban."
(Nikomakhoszi 269-270. o)
Arisztotelész ezután hosszan értekezik barátság és a közösségi politika
összefüggéseiről. Mivel minden barátság valamely közösségben alakul ki,
a közösségek pedig általában az államok részei, ezért szükséges ezt az
összefüggést is feltárni. A polgárok különféle célokért hoznak létre
egyesüléseket, s e célok megvalósításának haszna alakítja az élet
folyamatait. Rámutat arra is, hogy az állami közösségek ne csupán a
pillanatnyi haszon megragadására törekedjenek, hanem figyelmük
terjedjen ki az élet egyéb vonatkozásaira is. Ezek a vallás, a kultúra
és a társas lét egyéb formái. Ezek a kapcsolatok pedig szintén
feltételezik a baráti viszonyok érvényesülését. Arisztotelész a
Nikomakhoszi etika nyolcadik könyvében az általa érvényesnek tartott
háromféle államformát
is úgy jellemzi, mint a családtagok egymáshoz való viszonyait. Például
az apának a fiaikhoz való viszonya a királyság formáját mutatja, a
türannisz típusa az úr és szolga viszonyhoz hasonlatos, míg a
timokrácia a testvérek közötti kapcsolattal jellemezhető. Így mindegyik
államformában fellelhetjük a barátság egy-egy aktuális típusát. Az
arisztokratikus állam pedig a férj és feleség viszonya alapján
jellemezhető, s alapjuk a közösséghez való viszony.
A Nikomakhoszi etika kilencedik könyvében Arisztotelész a barátságban
résztvevő arányosságait jellemzi. Középpontba állítja a jellemen
alapuló
barátságot, amelyet a legmaradandóbbnak tart. Kiemeli azok barátságát,
akik a filozófia művelésére egyesülnek, hiszen itt tulajdoníthatunk
legnagyobb szerepet az igazságosságnak. Ezután a barátság próbáira
hívja fel a figyelmet. Érdemes-e felbontanunk egy barátságot azért,
mert akire éppen számítunk nem tart ki mellettünk hűségesen? Erre azt
javasolja, hogy csak az erkölcsi jót kell szeretni, és a rosszat még
kedvelni sem szabad, hiszen akkor a hitványhoz válunk hasonlóvá. Az
ilyen barátság felbontását jól meg kell gondolnunk, s döntésünket azzal
kell megalapoznunk, hogy vajon az, akiben csalódunk, az erkölcsi
tekintetben javíthatatlan-e, avagy erkölcsi segítségünkkel jó útra
tereljük, és így elősegítjük további barátságunk erkölcsi érvényét.
Azonban akkor, ha belátjuk, hogy nem tudjuk megmenteni a
javíthatatlant, természetesen
fel kell bontanunk a barátságot, hiszen az erény és értékek egyensúlya
már nem helyreállítható. Arisztotelész azt javasolja, hogy ebben a
helyzetben az önmagunkhoz való viszonyt vizsgáljuk meg az alapján, hogy
önmagunk egyensúlyát fenn tudjuk-e tartani, avagy nem.
"Egyébként minden ember önmagának akarja a jót: senki sem
választja azt, hogy előbb mássá átváltozva, akár az egész világot az a
másvalaki birtokolja - hiszen már most is az Isten birtokolja a jót -,
hanem csak azon feltétel mellett kívánja ezt, hogy megmarad annak, ami.
Viszont minden ember lényegének a gondolkodó részt kell tartanunk,
vagy legalábbis elsősorban ezt. Ámde a maga társaságában is szívesen
van a becsületes ember, s ezt örömest teszi, mert a véghezvitt
cselekedetekre való visszaemlékezés gyönyörűséges, a jövőre vonatkozó
reményei pedig jók, tehát kellemesek is. Elméje bővében van a
szemlélnivalóknak. (Nikomakhoszi 218. o)
Az önmagunkhoz való viszony megmérése azért fontos, mert a barátban
mintegy önmagunk mását is keressük, s ennek jellemzőit a
tulajdonságokban, a lelki alkatban és a jellemben találhatjuk fel.
Arisztotelész rámutat arra is, hogy a túlzásba vitt barátság már az
önszeretet egyik formája. Ennek a megállapításnak a túlsó határa pedig
az, hogy az elvetemült gonosz ember azért keresi rendszeresen mások
társaságát, hogy önmagától elmenekülve szabaduljon rossz emlékeitől is.
Megkülönbözteti mindezentúl a barátsághoz képest a jóindulatot. Ezt
bárkivel szemben gyakorolhatjuk, és egyes elemeiben hasonlíthat a
barátságra. A jóakaratban sok a véletlen elem, s hasonlatos a
rokonszenvhez. Mindkettő azonban lehetőség egy barátság kezdetéhez.
"Éppen ezért a jóindulatot átvitt értelemben tétlen barátságnak is
nevezhetnénk, amely azonban, ha soká tart, meghitt viszonnyá fejlődik.
Lassanként barátsággá válhat, de persze nem olyanná, aminek a haszon
vagy a gyönyörűség az alapja, mert hiszen a jóindulat sem ezekért van.
Mert aki jótéteményekben részesült, az annak fejében, amit élvezett, a
maga részéről jóindulatot tanúsít, s ezzel az igazságnak tesz eleget;
aki viszont csak azért kívánja másnak a boldogulását, mert azt reméli,
hogy általa ő maga is jólétbe jut, az nyilván nem az illetőnek a
jóakarója,
hanem sokkal inkább önmagának; aminthogy azt sem mondhatjuk
róla, hogy barátja neki, ha csupán érdekből jár a kedvében." (Seneca:
Erkölcsi levelek. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1974., 29. o.,
fordította:
Kurcz Ágnes (a továbbiakban: Seneca))
Ezután a barátságok látszatait vizsgálja Arisztotelész, s először az
egyetértést teszi a terítékre. Mivel bárkivel egyetérthetünk, ezért
ennek a formának alapvetően nincs köze a barátsághoz, de a barátságban
az egyetértés ugyanolyan súllyal lehet jelen, mint az egyet nem értés.
Az egyéni nexusokból ezt a fogalmat Arisztotelész kiemeli, és azt
mondja, hogy a közösségi szinten érvényesülő egyetértés az állam
életben megnyilvánuló barátsággal azonos. Mindehhez fűződik hozzá azon
vélemények csoportja, amelyek jelentősen megoszlanak abban, hogy az
embernek önmagának kell-e jobban szeretnie vagy másokat. A túlzott
önszeretet gyakorta kritika tárgya, s legfőképpen az erkölcsileg
fogyatékos személyiség jellemzője.
Tehát ismét az önmagunkhoz mért viszony szerepét kell tisztáznunk a
barátságban. Arisztotelész itt rámutat arra, hogy az erkölcsileg jó
embernek bizonyos értelemben önzőnek kell lennie, azaz önző módon az
erkölcsi jót választja, s így magának követeli az önfeláldozást, a
hűséget, az adakozást, a nemes tettek átengedését stb... Másfelől az
erkölcsi jó birtokba vétele, képviselete kellemes és jó dolog, s
közvetlenül érzékelteti a létezés foglalatát. "Ha tehát a boldog
embernek a létezés - minthogy ez természettől fogva jó és gyönyörűséges
- önmagában véve is kívánatos, s ha majdnem ugyanezt mondhatjuk a barát
létezéséről is: akkor a barátot is a kívánatos javak közé kell
számítanunk"(Seneca 30. o.)
Arisztotelész a barátság középfogalmának mértékét akkor tartja
helyesnek, ha sem barát nélkül nem maradunk, illetve túl sok barátot
sem tartunk. Ennek az is oka, hogy egyrészt a barát nélküli lét magánya
nem természetes, másrészt a túl sok barát viszontszolgálata eléggé
fáradtságos művelet. A döntő szempont az, hogy annyi barátunk legyen,
ahánnyal lehetséges közös életet folytatnunk, azaz a bensőségesség
alapján csak kevés igazi barátunk lehet. Arisztotelész megjegyzi, hogy
az igazi, nagy barátság általában csak két ember között lehetséges. A
sok emberrel fenntartott, barátsághoz hasonlatos viszony inkább
polgártársi kapcsolat. A barát minden életszituációban fontos szerepet
tölt be: a jószerencsében együtt örül, míg a balszerencsében osztozik.
A balsorsban való megosztozás csökkenti a fájdalmat, a kétségbeesést;
azaz átveszi a balsors terheinek egy részét. Arisztotelész azzal zárja
fejtegetéseit a barátságról, hogy ez a közösségalkotás egyik formája, s
ha megtaláljuk a barátot, akkor az erkölcsi jó közös megvalósításában
az együttélés létmegvalósítása megerősödik, és ez a boldog és kellemes
élet biztos alapját jelenti. A Nikomakhoszi etika
születése óta eltelt, közel két- és félezer esztendő sem jogosít fel
bennünket arra, hogy a barátságról, vagy akár bármely más alapvető
emberi erényről többet tudjunk mondani, avagy olyan illúzió rabjai
legyünk, hogy a technikai- és civilizatórikus fejlődés során erkölcsi
vagy morális többletre tettünk szert. Épp a XX. század az ékes
bizonyíték arra, hogy a külső fejlődés szempontjából legsikeresebb
század újjáélesztette a legaljasabb barbarizmust, ami igencsak
áthúzódni látszik a XXI. századba is. Alasdair MacIntyre Az erény nyomában (Alasdair MacIntyre: Az erény nyomában.
Osiris Kiadó, Budapest, 1999., (a továbbiakban: MacIntyre)) című
könyvében így fogalmazza meg az erény alapvető fogalmát: "Az erény
olyan szerzett emberi tulajdonság, melynek birtoklása és gyakorlása
általában képessé tesz bennünket a gyakorlathoz tartozó belső jók
elérésére, hiányuk pedig ténylegesen meggátol bennünket e javak
bármelyikének is az elérésében. A későbbiekben bővítenünk és javítanunk
is kell ezt a definíciót. De már első közelítésként is megvilágítja az
erényeknek az emberi életben elfoglalt helyét. Ugyanis nem nehéz
bizonyos kulcsfontosságú erények egész sora esetében megmutatni, hogy
nélkülük el vannak zárva előlünk a gyakorlatokhoz tartozó belső jók, ám
nem csupán általánosságban, hanem nagyon is konkrét módon." (MacIntyre
257. o.)
(...)
Arisztotelész szemléletében fontos szerepet tölt be az emberi élet értelmével kapcsolatban az élvezet fontossága. A sikeres cselekvést, a célok beteljesítését az örömérzés követi, s ez nem más, mint az emberi élet telosza. Összeköti a kiválóságra és a legnagyobb jóra való törekvés során érzett örömöt a gyönyörrel és a boldogsággal. Természetesen ez a szemlélet a modern haszonelvűség korában az alapján értelmezhető, hogy az adott személyiség milyen viszonyt alakít ki a különféle értékekkel, illetve milyen hajlandósága van az értékek megtanulására és képviseletére. Ebben az adott egyénnel együtt kell vizsgálnunk az erények és a hibák kölcsönhatásait. MacIntyre ezzel kapcsolatban arra hívja fel a figyelmet, hogy mindezt az egyén és közösség kapcsolatában kell vizsgálni, és az erények nem határozhatók meg pusztán a kellemesség vagy a hasznosság fogalmai alapján. "A hasznosság vagy a gyönyör mércéje az ember, mint élőlény - vagyis a sajátos kultúra nélküli és előtti ember - által már rögzíttetett. Ám a kultúra nélküli ember mítosz. Biológiai természetünk bizonyosan behatárolja valamennyi kulturális lehetőségünket; de csak biológiai természettel rendelkező teremtményként semmi tudomásunk az emberről. A történelemben ténylegesen csakis a gyakorlati okossággal - s ez, mint láttuk, erényektől áthatott okosság - rendelkező emberrel találkozunk." (MacIntyre 218. o.) Arisztotelész és MacIntyre barátságról szóló gondolatainak összevetése alapján azt állapíthatjuk meg, hogy a barátság fogalmát a gyakorlati okosság és az erények közötti kapcsolat metszeteiben vizsgálva köthetjük a mindennapi élet jelenségeihez. Mindenféleképpen arról kell ítéletet alkotni, hogy az adott ember mennyiben képes az erényekkel kapcsolatban az aktuális közösségi hagyományt összeegyeztetni saját személyisége minőségeivel. Ebbe egyaránt beletartoznak az érdemek és a hibák. Egy következményt feltétlenül el kell kerülnünk: az ész mindenhatóságát nem devalválhatjuk pusztán a szenvedélyek szolgálatára. A morálfilozófiának éppen az a funkciója, hogy kísérletet tegyünk a szenvedélyek nevelésére, formálására és abban az értelemben tűzzük ki az emberi teloszt, hogy egyes cselekedeteink összhangot képezzenek a szükséges erények értékkritériumaival. Mindez természetesen, mint szigorú erkölcsi rendhez való ragaszkodás, a modern kor utilitarista és pragmatista világában egyre nehezebben képviselhető, hiszen a felgyorsult élet megsokszorozta a társadalom különféle szintjein azokat a konfliktusszituációkat, amelyekben gyakorta nincs mód az erényekkel összefüggő értékkritériumok figyelembe vételére. Ugyancsak problémát jelent az, hogy az utóbbi négyszáz esztendő erőltetett és kényszerű gazdasági növekedése teljes mértékben átformálta az emberi egzisztencia szerkezetét. A testi és lelki egyensúlyban élő ember egzisztenciája külsővé vált, és háttérbe szorultak - legfőképpen a XX. században - a lelki-szellemi aspektusok fontosságai. A dekoratív technikai és a fogyasztói világ a külsődleges entitások elérésére helyezi a szabadság megvalósulását, s ebben a helyzetben egyre kevésbé marad lehetőség az erény aspektusainak áttekintésére. A barátságról, mint erényről, nem tudunk sokkal többet mondani, mint amit Arisztotelész megfogalmazott. Ennek érvénye végig kísérte az elmúlt két- és félezer év történetét. Természetesen "korszerűtlen" lenne az arisztotelészi egységelveket visszasírni, de tanulságként és viszonyítási lehetőségként feltétlenül továbbra is figyelembe kell vennünk a Nikomakhoszi etika igazságait, s tartsuk meg a barátságot annak, ami: "egy lélek két testbe szakadva".Friedrich Schiller sorai talán józanságra intenek, s belátjuk, hogy az emberiség jellemből szőtt sorsállapota ugyanaz marad, mint volt két- és félezer év alatt.
"Gyűlölettől váltunk holt tömeggé,
Szerető karokban istenekké,
Vágyva édes bilincsünk vasát -
Számlálatlan nem-teremtő szellem
Fokain át tör föl rendületlen,
Istenien ez a vágy."
(Friedrich Schiller versei. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1977., 49-51. o. Fordította: Eörsi István.)
"Semmi sem okozhat ... annyi gyönyörűséget lelkünknek, mint a hű és kellemes barátság." "... a lelkek összevegyülnek és összeolvadnak egymással, olyan egyetemesen, hogy eltörlik és nem találják többé az őket egyesítő varratokat"