Az érintés jó, kell, mert olyan energiákat mozgat meg bennünk, amitől a lelkünk szabályosan megnyugszik. Kisbaba korunkban a szülőktől kapott érintések, simogatások adják azt a belső nyugalmat, ami miatt akár egy inkubátorban lévő kisbaba is gyorsabban fejlődik, mint a nem simogatott társaik.

Az ember szinte kényszeresen vágyik megfogni, megérinteni idegen felületeteket, legyen az tárgy, élőlény vagy egy másik ember, mert ez olyan sokat jelent nekünk. Gondoljunk csak arra, ahogy a vakok tájékozódnak. Tapintással tudjuk meg, hogy a napon lévő homok forró, hogy a jég hideg, a tű pedig hegyes. Az érintés az a gesztus, amely képes eloszlatni a félelmünket, és bármily furcsa, ez képes felébreszti a bennünk lévő vágyakat, ám csakis a kezünk általi tapintás útján. Ha megfigyeljük az állatokat, akkor láthatjuk, hogy a simogatás szerepe a mentális egészségükben számukra is fontos, hiszen az anyaállat rendszeresen nyalogatja kicsinyeit. Ez akár a cicáknál is megfigyelhető. Ha korán elszakítják a kicsiket, még szoptatási időben, akkor nem termelődik tovább bennük a növekedési hormon amiatt, hogy az érintés hiánya olyan üzenetet küld az állat agyába, hogy anya nincs. Mivel nem tudják meddig kell kibírniuk, így tudattalanul lefékezik anyagcseréjüket, és növekedésük megtorpan. Csökkentett üzemmódban várakoznak arra, hogy anya visszatérjen és minden jóra forduljon. Valószínűleg ez az alapérzete a szerelmi bánatnak is és ezért nem eszünk, ha elveszítünk valakit, akit szeretünk.

 

Első érzék

A tapintás az első érzékünk, a bőrünkben található több ezer szenzornak köszönhető, melyek ruhaként alkotnak burkot és regisztrálják a külvilágból jövő érintéseket. A szenzorok jelzik milyen az, amit megérintünk. Receptoraink főleg az újdonságokra reagálnak, s mivel a bőrünket borító apró pihék azonnal válaszolnak mindenre, így a már ismert információkat elengedik, tehát azokat elfelejtjük. Ide tartoznak a mindennapos, hétköznapi cselekvéseink által kapott érzetek, például az, hogy milyen érzés volt ma reggel felvenni a ruhát. Az idő nagy részében nem vagyunk tisztában testünk fizikai reakcióival, annak valóságával. 

A testünkben lévő hat receptor felelős azért, hogy ezek az érzetek kialakuljanak bennünk. Ezek közvetítik az agyba a külvilágból érkező rezgéseket, nyomásokat, amelyek üzenetként megérkeznek és az agy feldolgozza, hogy tűbe nyúltunk bele vagy épp anya forró hajsütővasát markoltuk meg. Van olyan tapintótestecskénk, (Meissner-féle) ami a szemhéjunk belső felén is megtalálható.

Testi érzékenységünk egyenlőtlenül oszlik el, vannak olyan területek ahol nagyon magas és van, ahol nagyon alacsony a szenzorok reakciója. A hátunkon lévő bőr egyféle ingerként kezel egy olyan érintést, amit például az ajkak nem. Az ajkakon kívül a nyelvben és más erogén zónákban a tapintótestecskék eloszlása a legsűrűbb, különösen intenzív az érzékelés. A nyelv, az ajkak, a kéz, az ujjak a testünk legkérzékenyebb pontjai, így a hatféle receptorok és a hozzájuk tartozó tapintótestecskék alakítják ki a feszültséget, érintét, vibrálást és nyomást, melyek aztán egybefolyva csókokat, szexuális vágyat és szexet eredményeznek. A kezünk hasonló finomsággal van megáldva, miközben ők azok, akikre számítani lehet az mindennapi életben, mert maguktól gyújtanak lámpát, húzzák fel ránk a bugyit, teszik oda a reggeli kávét. Ők a tapintás lényege, és így belegondolva hálátlanok is vagyunk velük szemben, pedig a legnagyobb bizalmasaink.

Másokkal való érintkezés

Soha nem mellékes, miért érintkezünk más emberekkel és kik azok. Egy idegenekkel tömött buszon való érintkezés kifejezetten kellemetlen tud lenni, szenzoraink és receptoraink határsértés észlelnek, olykor jogosan érezhetjük úgy, valakik a privát szféránkban vannak. Amikor a hétköznapokba becsempészünk egy-egy érintést, például cigaretta gyújtásánál egy apró simítást a másik kezén, hajlamosak vagyunk jól érezni magunkat, akár flörtölnénk is, de egy biztos, hogy barátságos lesz az, akit érintünk és aki minket érint. Ez az élmény az alapja annak is, ha valakit szeretünk és vágyunk arra, hogy megfogjuk a kezét és simogassuk, érintsük. Elképesztő, hogy ez a gesztus mennyire sokat jelent: vigasztal, fájdalmat enyhít, feszültséget old, félelmet oszlat el. A kezeink okozzák és alakítják az érzéseinket, amit átadnak és amit fogadnak, azok nyomot hagynak bennünk. Ezért fogdosunk olykor kényszeresen dolgokat, hajat, szőrt, mohát, követ, falevelet, virágokat, bársonyt. Feltehetően a mindennapokban használt kütyüket is a tapintás alapján választjuk ki, azt vesszük meg, ami a kezünknek, tapintásunknak kellemes érzetet ad, legyen az mobiltelefon, egér vagy billentyűzet.

Érdekes, hogy a nyelvünk milyen formában alakította a tapintással kapcsolatos élményeket. Ennek köszönhetően lett a kisujjunkban minden, így roskadtunk össze a nyomás alatt, így hallunk megindító szavakat és így érint meg minket egy film.

És még valami. Az érintés gyógyít. Gondolj csak arra, ha valamid fáj, odakapod a kezed. Ha a gyereknek fáj a hasa, simogatjuk. Ha egy barátunk szomorú, megöleljük, megsímogatjuk. A bőr a bőrön, s a láthatatlan energiák áramlása valóban gyógyító erővel bír, nem csak az ösztön számára világos ez, hanem minden, energiával gyógyító nép, hagyomány vagy orvos számára is.

"Talán semmi sincs szebb a világon,
mint találni egy embert, akinek lelkébe
nyugodtan letehetjük szívünk titkait,
akiben megbízunk, akinek kedves arca
elűzi lelkünk bánatát, akinek egyszerű
jelenléte elég, hogy vidámak és nagyon
boldogok legyünk."
(Hemingway)

Őszi szél hidegen süvít a városra,
Orrunkat zsepivel dörzsöljük véresre.
Nemsoká lehull az elszáradt falevél,
S reszket az ember a lefagyott fülivel.

 

(Írta: szitak verse)

Kérdeztek volna magzat-koromban...
Ó, tudtam, tudtam én!
Üvóltöttem nem kell a világ! goromba!
nem ringat és nem ápol, -
ellenemre van!

És mégis itt vagyok.
A fejem rég kemény
s tüdőm erősödött csak,
hogy annyit bőgtem én.

A vörheny és a kanyaró
vörös hullámai mind partradobtak.
Egyszer el akart nyelni,-
aztán kiköpött a tó...

S a szív, a máj, a szárnyas két tüdő,
a lucskos és rejtelmes gépezet
hogy szolgál...ó miért? S a bimbózó virág-
nem nyílik még husomban most a rák.

Születtem. Itt vagyok.
Felnőttem. S mire?
Igértek néked valamit?
kérdeztem egyszer én
magamban még serdülőkoromban.
S mindjárt feleltem is:
Nem. Senki semmit nem igért.
S ha nem igért, a senki tudta mért.

Szellőtől fényes csúcsra röpít fel a vágy
s lenn vár a gőzt lehelő iszap.
A hallgatag növények szerelme emberibb.

A madár tudja tán, hogy mi a szabadság,
mikor fölszáll a szél alá
és ring az ég hullámain.

A hegyek tudják hogy mi a méltóság,
hajnalban, alkonyatkor is,
a lomhán elheverő hegyek...


Hegy lettem volna, vagy növény, madár...
vigasztaló, pillangó gondolat,
tünő istenkedés. Ma már az alkotás is rámszakad.

Kérdeztek engem? Számbavettek.
Ó, a szám...a hűvös és közömbös!
Nem érdeklem, nem gyűlöl, nem szeret,
csak - megfojt.

Nézd, én vagyok. Nem egy, nem kettő,
nem három és nem százhuszonhárom.
Egyedül vagyok a világon.

Én én vagyok.
S te nem vagy te, s nem vagy ő sem.
Gép vagy. Hiába sziszegsz. Én csináltalak.
Én vagyok. S általam te. Hiába sziszegsz.
Én vagyok. Szétszedlek és te nem vagy,
nem kapsz több olajat, túl nagyra nőttél.
S szolgáni fogsz, hiába sziszegsz!

Én én vagyok. Én én vagyok,
megőrülök,
én én vagyok, én én ....
megcsúszom a végén!

Én én vagyok magamnak,
s néked én te vagyok.
S te én vagy magadnak,
két külön hatalom.
S ketten mi vagyunk.
De csak ha vállalom.

Ó, hadd leljem meg végre honomat!
Segíts, vígasztaló, pillangó gondolat!

Még csönd van, csönd, de már a vihar lehell,
érett gyümölcsök ingnak az ágakon.
A lepkét könnyű szél sodorja száll.
Érik bennem, kering a halál.

Ring a gyümölcs, lehull, ha megérik.
Füstölög a halál. Élni szeretnék.
Lélek vagyok. Arkangyalok égi haragja
ég bennem, riaszt a világ.

Sűrű erdő kerít, porfelhőben a nyáj. Porkoszorús katonák.
Dögölj meg, dögölj meg, dögölj meg hát világ.

Ringass emlékkel teli föld.
Takarj be! Védj, villámmal teli ég!
Emelj fel emlék!

Lélek vagyok. Élni szeretnék!

Zsófinak:)

 Tudatfoszlányok a mélyből, szavakba alig foglalhatók, 

 „Szabadság, szerelem, e kettő kell nekem”, hogy mi találkozzunk,

Ennek az esélye kicsi, mint a per végtelen,

Szépség, szomorúság, öröm és bánat, boldog lehetnék, ha fognám a melled,

Sóhajok, sikolyok, suttogások, szavak, szívekbe markoló kellemes bódulat,

Félhomály, csak ketten vagyunk, te és én meztelen, pornográf álmok,

Torkomban dobog a szívem, férfiasságommal ölelkezik nyelved,

Ha nem szereted, úszkáló kis én feleimet nem kell lenyelned,

Gyengédség, kéz a kézben bandukolunk az élet rögös országútján,

Klisék, a háborúban és a szerelemben mindent szabad,

Annyi korlát azért tartozik hozzá, képzeld mindig a másik helyébe magad,

Megbűvölten simogatom feneked, a mindenség harmóniáját érezve,

Elkárhozik lelkem, ha combjaid közé ma nem férek be,

És félek, sajnos ma nem kefélek s elkárhozom, bár az óvszert mindig magammal hurcolom,

Gyönyörtől gyönyörig hosszú az út és idő, kiadós szeretkezéshez két fél kell, na meg elég idő,

Szívbetegeknek nem ajánlott a szex, esetleg orvosi felügyelet mellett,

Hogy megkívánjalak, csupáncsak egy szempillantás kellett,

Másé vagy, nem az enyém, egyszerre a bűn és a bűnhődés,

Duzzadó vágyak, lelohadt remények, elvesztésedtől egyre jobban félek,

Szavaid rózsafüzérét, lényed kedvességét hiába várom,

Sohasem gondoltam, hogy a lelki kín túl nőhet minden határon,

Rám nevetsz, s lelkem ettől felragyog, szél játszik tincseiddel,

Boldog vagyok, hogy láthatom, hogy velem vagy, a hús-vér nő,

Egymás karjaiban testmeleged érzem, nem fázom, tested szívet melengető,

Meztelenséged látványára vágyom, öledre, mely megőrjít,

Magába fogad mohó alázattal, soha le nem ragasztanám ragtapasszal,

Hisz az élet egyik értelmét szüntetném meg, őrült nem vagyok, még ha meg is őrjít öled,

De normális sem, ha nem vagy velem, fáj hogy hiányzol, kómába zuhanok és elhagy az értelem,

Azt kérdezem, miért nem vagy velem, s a választ megszállottan keresem,

De nincs válasz, vagy ha van és tudom, ha valamit, ezt végképp nem akarom,

Mert „Nem vagyok James és nem vagyok Bond „ és ez neked kevés,

TE vagy nekem bűneimért a kínzó büntetés.

By:Tim:)