Milyen jó meglapulni ennek az embernek karjai közt.

Milyen jó idesimulni ösztövér testéhez.
Milyen jó lustán, kedveskedőn nyalogatni a kezét meg az arcát.
Milyen jó hosszan belemélyedni szeretet-barna szemébe.
Milyen jó hallgatni szíve dobogását –
meleg, mély, nyugodt szíve-dobogását.

Eddig nem értettem magamat.
Nem értettem, mi az az erő,
az a kéjekre szomjas vad erő,
ami űz, hajt az emberek ellen.

Most már tudom.

Azért harcoltam eddig mindenki ellen,
mert azt akartam, hogy legyőzzenek.
Azért szaggattam ízekre annyi embert,
mert azt vártam, hogy megszelídítsenek.

De a testük nem volt elég meleg ahhoz,
hogy odabújjak mellé,
és a kezük nem volt elég szelíd ahhoz,
hogy megnyalogassam,
és a szemük nem volt elég tiszta ahhoz,
hogy megbabonázzon,
És a szívük nem volt elég nyugodt és mélydobogású,
hogy lecsendesítsen és álomba andalítson.

Megöltem őket,
mert nem voltak ilyenek, mint ez az ember.

Megöltem őket,
mert nem voltak elég nagyok ahhoz, hogy megalázkodjam előttük.

És én úgy szeretek megalázkodni.