Megszakadt a tél haragja,
újra zöld a rét,
már kacagva nyújtogatja
sok virág fejét,
s hol nap fénye süt,
izzik, ég, pirulva lángol:
tavasz nyílik a világon
rendre mindenütt.

Gyors madárkák hangja csendül
csacskán, édesen;
zengve zendül, szerte lendül
fás ösvényeken;
s erdők enyhelyén
lomb, virág és gazdag illat,
tűz emészt most minden ifjat,
tavasz idején.

Egyberajzik, nő, gyarapszik
a legénycsapat,
s hej, nem alszik, ott viharzik
a leánykahad;
és a hárs alá,
a szerelmes forgatagba
fut lányát keresni anyja,
s köztük rátalál.

Egy dacol csak, egy, a sorsnak
küldte őt kegye,
fénye holdnak, érte dúlnak
kínok, érte e
sok jaj szájamon;
nyílt, sugárzó, szűz leányzó
ült szivembe, s mint varázsló
űzi bánatom.

Őt ha nézem, szinte érzem:
éltet égi fény;
más egyéb sem kell, ha érzem:
ő enyém, enyém:
vágy felé hevít,
ölbe fogva, átkarolva
víg zugolyban, nagy titokban
bárcsak lenne így!