Az évek során már vagy száz hasonló helyen járt, és tudta jól miféle lények kerülnek elõ az ilyen nyomorult helyeken. Mocsok és bûz, rothadó tetemek mindenfelé és.. patkányok. Soha nem fogja megszokni ezeket a visszataszító dögöket. -Áú! és még harapnak is . -legszívesebben egy könnyed kis varázslattal végzett volna mindegyikkel, de nem kockáztathatta a küldetést. Lassan haladt a sötétben, alig emelte a lábait nehogy valamiben elessen. -Ha legalább világíthatnék, gyorsabban haladnék. Egy perc alatt végeznék ezekkel a démonokkal, és mehetnék is tovább. De ezek megéreznek mindent, már azt is tudják, hogy itt vagyok. -Néhány lépésnyire szöszmötölést hallott és kezében nyugvó kardját óvatosan maga elé emelte. Még a gondolatai is elcsendesedtek, annyira koncentrált. Ezek a démonok híresen jó rejtõzködõk. Fene sem tudja hogyan tettek szert erre a tudományra, de sok mágus vére szárad már ocsmány mancsaikon. Állítólag képesek heteken keresztül a legzordabb körülmények között is mozdulatlanul várakozni. Na igen, ennyit tesz ha egy faj közel ötszázezer éves. Sophie még csak 22 volt, de az egyik legtehetségesebb mágus hírében állt, aki többször is összemérte erejét más galaxisok legjobbjaival. Ezek a versengések rendszerint a vetélytárs halálával végzõdtek akik nehezen fogadták el, hogy alul maradtak és a küzdelem hevében szó szerint elvesztették a fejüket. A cél most is ugyanaz volt, csendben hagyni hogy a fejük elváljon a nyakuktól. A lány egyre közelebbrõl hallotta a szuszogást, és elõre mosolygott magában. Ez egyszerû lesz. Biztosan egy tapasztalatlan ellenfelet küldtek elé, akirõl tudták jól, hogy kivégzi. Ez is hozzátartozott a taktikájukhoz, így jelezték mennyire lebecsülik. Behunyt szemmel is halál pontosan a nyakra mérte az ütést. A sötétzöld fej úgy hullott a pocsolyába, hogy tulajdonosának egy utolsó nyikkanásra sem maradt ideje. A csatorna itt jobbra vezetett, és helyenként megvilágította a fentrõl beáramló fény. A démonok fészke mélyen a kanálisban volt, és a lány tudta, hogy ezek után már csak ostoba csapdákkal kell majd szembenéznie. Könnyedén lejutott a legalsó szintig és míg leért kitalálta pontosan hogyan is végezzen velük. Ismerte a harcmodorukat, tudta mire számíthat. A vaskaput varázslattal nyitotta ki, felesleges volt már óvatoskodni, a démonok már várták. Ahogy belépett máris támadás érte a feje fölül. Mint valami denevér, fejjel lefelé lógott egy zöldfejû. Villámgyorsasággal kaszabolta le a fejét ennek is- Nevetséges. -Jobbjában kardjával, balkezében tõrét szorongatva berobbant a fészekbe. A látványtól és a szagtól felfordult a gyomra. Látott már könyörtelenül kivégzett, megkínzott áldozatokat, de ez mindent felülmúlt. Eddig is meggyõzõdése volt, hogy ezek állatok, most inkább valamiféle dögöknek titulálta õket. Viszont démont nem látott egyet sem. -Ja, jól álcázzák magukat. Akkor talán leülök és megvárom míg visszajönnek.
Keresett egy talpalatnyi vértõl mentes helyet és letelepedett a kõre. Teltek a percek.. a boszorkánylány pillantásával a tetemeket szemlélte. Alig volt fény a fészekben, de így is észrevette hogy a véres testek helyenként nem épp „természetes” zöld színben enyésznek. Számolni kezdte hányan bújtak meg gyáván és közben azon morfondírozott megvárja-e míg õk támadnak. Hirtelen ötlettõl vezérelve talpra ugrott, végig gázolt a hullákon, és az elsõ útjába akadó démont rongyos ruhájánál megragadva kirántotta a lucskos rohadó masszából. A démonvezér hörögve kapkodott levegõ után, de pillanatnyi zavarodottságán hamar úrrá lett. Elõkerült hatalmas kardja és valami fejszeszerûség is amivel szinte észrevétlenül a lányra súlytott.
Sophie az utolsó pillanatban vette észre a démonvezér kezében suhanó fegyvert. Tett egy kitérõ mozdulatot, de már késõ volt. Hallotta amint az éles fejsze széthasítja vállában a csontot és bár még fájdalmat nem érzett, a sebbõl kitörõ vére forrón ömlött szét testének jobb oldalán. Ellensége rút pofáján diadalittas mosoly terült szét és kivillantak rothadó fogmaradványai. A lány erõtlen kezébõl észrevétlenül hullt ki díszes kardjának markolata, s azonnal felfogta, hogy súlyosan megsérült. A pillanat tört része alatt húzta át baljában lévõ tõrének pengéjét a zöld nyakon, minden erejét összeszedve, hogy jó mélyre hatoljon. A vezér pofájáról a mosolygás helyét riadt döbbenet váltotta fel, és reflexszerûen nyakához kapva mancsait próbálta spriccelõ vérét testében tartani. Sophiet is elöntötte a fájdalom ahogy a legyõzött erejét vesztve összecsuklott, közben a lány vállára zuhant, hogy aztán fuldokolva és hörögve jótékonyan magához szólítsa a halál. Néhány pillanatig nem történt semmi, a rejtõzködõk nem mozdultak. A kis boszorkánylány legszívesebben rögtön nekilátott volna a sebgyógyításhoz, de jelen pillanatban csak egy fájdalomûzõ varázsra futotta az idejébõl.
Mint egy felbolydult méhkas egyszerre törtek elõ a démonharcosok rejtekükbõl, felzavarva azt a többezres patkánysereget akik eddig nyugodtan lakmároztak a talajon rothadó tetemekbõl. A párás, meleg fészekben oszlásnak indult, gáztól felpuffadt holttestek sorra robbantak szét ahogy a hatalmas, kb 120 kg-os démonok talpai alá kerültek. Patkányok sikításai és a feldühödött harcosok átkozódásai visszhangoztak a falakról. Alig egy perc alatt cirka harminc felfegyverzett erõs katona vette körül a sebzett vérzõ lányt. Ilyenkor a vezér, intésével adta ki a parancsot a támadásra de az most valahol a hullatenger legmélyén pihent. Az egész helyzet kezdett nevetségessé válni, ahogy ezek az undorító lények támadásra készen körbe körbe járkáltak a mágus körül, de egyik sem merte átvenni a parancsnok helyét.
Sophie szeretett az ellenségeivel harcolni, többre tartotta ha kardjával és tõrével végezhetett velük. Mágiához, küzdelemben igen ritkán folyamodott. De most itt állt egy csapatnyi vicsorgó dög vele szemben, egyik karja használhatatlan és ráadásul vérzik is ami méginkább ingerli ezeket a primitív démonokat. Mielõtt valamelyik elég bátorságot gyûjtött volna, Sophie ép kezét felemelve jól kivehetõen egy szót írt a levegõbe insuláris írással: Tûz. Aztán egy varázsszót mondott és belépett elõidézett varázsburokba. A fészek levegõje hamarosan melegedni kezdett, iszonyatos pára kelt életre, fojtogatva ellenségeit. A vaskaput már belépésekor erõs varázslattal zárta vissza, elvágva a menekülési útvonalat. A démonok õrjöngve rohangáltak mindenfelé, levegõ után kapkodtak és kardjaikkal a burokot próbálták szétkaszabolni. Végül fuldokolva, görcsökben fetrengve zuhantak bele az általuk megkínzott tetemek közé. A patkányok kínjukban már a plafonra másztak, és minden apró kis repedésen át menekülni próbáltak, de hiába.
A holttestek és az õket körülvevõ enyészet lassan, mintha egy hatalmas kondérban lettek volna, elkezdtek forrni. Késõbb már akkora forróság uralkodott, hogy elpárolgott minden nedvesség, égni kezdtek és az egész kanális a lángok martalékáva vált. A lány nyugodtan nézte ahogy porrá ég körülötte minden és kisebbfajta elégtételt érzett a rágcsálók kínjait látva. Megvárta míg lecsillapodik a tûz tombolása és a leghatásosabb mágiát alkalmazva összeforrasztotta szilánkosra tört csontját. Egykedvûen vette tudomásul, hogy a hegg egy jódarabig látható lesz, de elõbb utóbb ez is eltûnik. Gépies mozdulatokkal mondta ki a tisztítóvarázst, gondolatban már a következõ galaxisban járt, amirõl biztosan tudta, hogy megtalálja azt akit keres.