-Megsértett és Te mégis visszamentél érte. Mi jött rád?- A harcospap hangja nyugodt volt annak ellenére is, hogy haragudott a klánvezérre amiért a lányt odavitte.
-Nem tudom. –hangzott az õszinte válasz. Buster aki klánvezetõként megszokta társaitól az alázatos tiszteletadást, most úgy állt a pap elõtt mintha az legalábbis valami isten lenne.
Fejét lehorgasztotta s most jómaga is elgondolkodott a feltett kérdésen. Nem igazán jellemzõ ez a törpék népére. Az eredeti „forgatókönyv” szerint, ha egy törpét megsértenek, akkor az bizony nem felejti el. De ha megsegítik, egy életre hû barátra lelnek benne. Ha a törpék hosszú életkorát nézzük, rögtön egyértelmûvé válik, hogy jobb velük jóban lenni.
-A lány megsértett; még meg is alázott. Mikor útnak indultam úgy terveztem, hogy visszajövök és egy darabig nem megyek az erdõbe. De mikor meghallottam mit terveznek a trollok és a Goblinok. . –fejét felemelte és egyenesen a pap szemébe nézett. –Féltem, hogy baja esik.
-Megbûvölt? –hangjában hitetlenség bújkált.
-Nem! Azaz, . . Nem varázslattal. Akkor már nem is volt neki.
-Most már van?
-Nem tudom.
-Hm, 1800 év alatt sokmindent láttam már, de törp és ember. . Még sosem keveredett.
-Õ nem csak egy egyszerû ember aki a varázslat hatalmával bír. –Fejét félig elfordítva az alvó lányra pillantott. -Odin rúnáit láttam a kezében.
Az öreg kissé hegyes szemöldöke a homlokára futott, most lepõdött meg igazán.
-Menj Te is és pihend ki magad. Természetesen meggyógyítjuk õt, aztán útjára engedjük.
-Köszönöm. –Hála érzõdött hangjában, nem is akarta titkolni. Mosollyal arcán indult meg saját kis fészke felé, de még mielõtt indult volna visszanézett Sophira. Magában azt kívánta, bár csak sokáig tartana a gyógyulás.
A pap elkapta Buster szemvillanását, de benne csak egy kérdés merült fel. –Mi lesz ebbõl?