- Otisz hangja kissé elmosódott,a lány füle még tele volt vizzel. - Újra tudok varázsolni!!:)- Sophie, megkönnyítve a saját dolgát és hogy kiélvezze a visszakapott erőt, félhangosan duruzsolta a lebegésre használatos szót. Lassan a tó fölé emelkedett a teste és játszi könnyedséggel a víz fölött a levegőben kisétált a partra. - A fény nyíl csodákra képes.:) - Otisz mosolyogva kacsintott a lányra és kezét felé nyújtva, magához ölelte. -Szedjük ösze a kavicsokat és menjünk vissza a városba. - folytatta mosolyogva. Sophie visszatette a ládába a távcsövet, kiszedte az egyik sötét kis ásványt a fatörzsből és az érkezés helyére igyekezett. Végigfutatta ujjait a bőrszíjon és felfűzte rá az ötödiket. Még egynek lennie kell valahol. Hatalmasat sóhajtott és azon gondolkodott, elmondja-e Otisznak, hogy korántsem biztos, hogy a városba fognak visszajutni ha most újra az árnyékútra lépnek. Az árnyékút nem kéjutazás, ez világos- gondolta Sophie. -De ennyire még sosem fájt. Otisz elfúló halk nyögését hallotta, érezte, ahogy hátára nehezedik a mágus teste,mintha minden ereje elszállna testéből. A kis boszorkány akkor érezte meg a mellkasa bal feléből felfelé nyújtózó fullasztó érzést, hirtelen elakadt a lélegzete és akármennyire is igyekezett újra levegőhöz jutni, nem telt meg vele a tüdeje. Lassulni kezdett a szívverése , pár pillanatig úgy érezte magát, mintha teljesen kimerült lett volna, végül sötétségbe borult minden. Semmi szépség nem volt ezen a földön. Mindent szürke homály fedett és ahogy a lány jobban körülnézett, úgy gondolta, talán jobb is ez így. A falak körben magasak voltak és vastagon sár fedte őket . A sikátorból kilesve, amíg a szem ellátott apró kunyhók sorakoztak, de sehol egy fa, vagy egy madár, ami széppé tehette volna, életet hozhatott volna ebbe a mocskos kisvárosba. A kunyhók ablakait szaggatott, koszos rongyok fedték , elrejtve a bent lakók mindennapjait a kíváncsi átutazó pillantása elől. A házak előtt kifeszített kötélen ázott , foltozott ruhadarabok lógtak . Az egyiket megérintette, aztán az orrához emelte tenyerét. Esőáztatta föld szaga volt. .. A tőzeges fekete földé, amit gondos kezek felszántanak, majd magokat vetnek el benne, hogy megfoganjon , gyökeret eresszen és a napfényben az égig nőljön. Sárga virágot bont és a közepe megtelik magvakkal. Lágy szellő simogatja a szirmait , megnyílik a nagyvilágnak teljesen , átadja magát a kék égnek, a mindenható természetnek, tegyen vele kedve szerint. Pusztítsa el jégeső, szárítsa el a nap forró sugara, ő csak áll,.. karó nélkül is egyenesen és tűri a rázúduló vízcseppeket, a szárába tépő, szirmát ritkító szélvihart. Nem bánja, ha madarak meglopják a termését, nem csukódik össze,mosolyogva kitárulkozik és örül, hogy életet adhat, táplálhat és egy szemernyivel hozzájárulhat az élet véget nem érő körforgásához. Este közeledett vagy talán dél felé járt az idő?.. ki tudja. Hideg volt és nyírkos az idő. Sophie megborzongott, jó lett volna most újra Buster mellett ülni a tűz melegénél és bámulni a lángokat, ahogy táncra perdülnek az erdőből kiáramló levegőtől.Jó lenne érezni a férfi ölelő karjait a vállán és hallgatni a mellkasán át morajló hangokat, amik kedves szavakká állnak össze amint az ajkaihoz érnek. Érezni forró csókjait testének minden rejtekében .. mi maradt ebből mára? Csak egy emlék, egy halott szerelem .. egy jeges csók vérző íze, amit szétroncsolt test még adni tudott két világ közt járva. Paták lassuló tempóban dübörögtek feléjük,a lovak hörögve nyugtázták a kantár megállásra ösztönző húzását. - Ezek meg hogy kerülhettek ide? - kérdezte a lováról éppen leugró díszes egyenruhába bújt katona. - A birtok el van kerítve. Csak úgy kerülhettek ide, hogy átvetették magukat a falon. Akkor pedig birtokháborítok. Élnek még? - kérdezte egy öreg, nagydarab férfi. A katona leguggolt a testekhez, szemügyre vette őket és egykedvűen mondta:- Ezek már nem tesznek egy lépést sem . Halott mindkettő. -Úgy legyen!- adta áldását az öreg. - Milyen furcsa... Nézze csak, apám. Mintha valaki belelökte volna őket a kiálló gyökérbe. Mintha egyidőben zuhantak volna bele. - A katona érdeklődve pillantott a hatalmas fára, mintha keresett volna rajta valamit. Törött ágakat, vagy bármit,de még a földön sem volt semmi szokatlan. -No! Mindegy már, hogyan érte őket a vég, a lényeg , hogy elérte . Majd itt ásatok nekik végső nyughelyet. Bárkik is voltak, bárhová is valók, mostmár a földben a helyük.