Az utazás kissé hosszúra sikeredett, idõközben volt néhány katona az átjáróban.

-Hihetetlen, hogy ki akartak rabolni. Hol vannak ilyenkor a rendfenntartók? - Sophie körülnézett a réten ahová érkezett.  Na ha itt megtalálom…Az arcába csapó jeges szél szétfújta nyitott talárját, érezte a ruhája alá kúszó szaggató hideget ahogy váratlanul birtokba veszi testét és megfeszíti izmait.
Lovak patái dübörögtek az erdõ irányából, földöntúli és emberi hangok kíséretében. Mintha több ezer torokból egyszerre tört volna ki a csatakiáltás, és egy idõben emelték volna kardjaikat halálosztásra.
-Elindulok a fák felé. Ahol harc folyik, nekem ott a helyem. A csatatér mondhatni szokatlan, hát még a harcmodor. Az ellenfelek külömbözõségétõl meg sem lepõdöm. Már megint bomló de még élõ testek feszülnek egymásnak. A fejem felett kifeszített kötél két fa közé, valószínûleg egy ravasz hadvezér ötlete a lovasok megritkítására. Az élõ halottak serege Alyr Arkhon irányítása alatt törtek elõre, egy teljesen magányos lovassal szemben, aki most lassú ügetésben haladt el a lány elõtt a hátára erõsített hordókkal.  -Õ az! ! Hát itt van.  Otisz nem figyelt fel a lányra, mögötte Boor király 120 ezres seregével szárnyakra tagolódott és várták a jelet. A kis boszorkány megfeszített íjából süvítve száguldó nyílvesszõ pontosan ért volna célba, ha a ló nem pont akkor kezd vágtázni. Mielõtt a következõt utána küldte volna hatalmas robbanás rázta meg a jégmezõt, majd a következõ pillanatban a mágus teste függõleges irányban véresõvel kísérve az ég felé reppent. Lovának maradványai a közeli fákon találtak maguknak helyet, ellenben a srapnerok által megtizedelt sereggel, akik jelen esetben a mezõn terültek el.  -Az elõbb még láttam, ahogy földet ér és kardjának élén megcsillan az elõbújó nap fénye. Állt Alyrral szemben, majd mintha a föld nyelte volna el. . egyszerûen eltûnt. Talán már nem is él. . De ezt biztosan kell tudnom…  -Gondolataiba mélyedve fordított hátat a csatamezõnek, átsétálva az észrevétlenül megnyíló idõkapun. Már át is lépett rajta mikor felkapta a fejét és meglátta az elétáruló erdõt ami most dús lombkoronával hajladozott az erõsödõ szélben.  Ha a galaxisok között is ilyen gyorsan lehetne utazni mint az idõben…. Hm.. Már mindenhová követtem ,többször is láttam és mégsem .. .Meghalhatott..
A lány tenyerében váratlanul felizzottak a rúnák, de oly égetõen, hogy kiejtette kezébõl az addig benne nyugvó nyílvesszõt. Görcsösen összeszorult markát az elmúló fájdalommal arányosan feszítette szét, végül meglátta a vérzõ rúnát. Ez nem lehet! ! ... A mester azt mondta, ilyen csak akkor fordulhat elõ, ha... saját "Mágus ha saját vérére támad, tenyerébõl elvész a varázslat".
Gondolataitól megszédülve botorkált az erdõ irányába, nem volt képes felfogni a felidézett szavak értelmét. Lábai elgyengültek, egész testében remegett és csak bámulta vérzõ sebét. Az egyik fánál félig eszméletét vesztve lerogyott a fûbe, sokáig csak a kéklõ égre nézett merev tekintettel. Szemeit könnyek öntötték el, végül kitört belõle a fájdalmas zokogás. A fa tetejérõl óvatosan lejjebb merészkedõ kis alak együttérzõn figyelte a lányt. Már akkor látta, mikor a semmibõl a mezõ közepén megjelent. Most lefelé csúszott a fa törzsén, míg meg nem érezte lába alatt a talajt. A kis boszorkánylány, karjait az arca elé téve, összekuporodva feküdt és sírt. A kicsi, durva posztóruháját összébb húzva Sophie lábaihoz telepedett és szótlanul nézte ahogy lassan megnyugszik, végül teljesen elcsendesedik. Néhány perc múlva hangtalanul közelebb húzódott a lányhoz, óvatosan megemelte arca elé tett karját és megállapította, hogy a lány alszik.