"Az átállás következtében teljesítményünk és közérzetünk kissé romolhat - belső óránk ugyanis lassabban alkalmazkodik. A statisztikák szerint az átállást követő hétfő délelőtt megugrik a balesetek száma.
Kutatások igazolták, hogy az ember rendelkezik belső időmérővel, és ez a belső óra átlagosan 25 órás napokat érzékel. Alvásszakértők több kísérlet során tapasztalták, hogy napfénytől elzárt, földalatti lakóhelységekben élő emberek, a napszakokra utaló jelek hiányában is teljesen normális ritmus szerint éltek, átlagos napjuk azonban 25 órás volt.
A belső időmérőnk 25 órás napját a napsugárzás-sötétedés váltakozása korrigálja 24 órára. Nem csoda, hogy a téli időszámításra való átállás, - amikor egy nap kivételesen 25 órából áll -, nem terheli meg túlzottan szervezetünket. A nyári időszámításra való átállásnál viszont belső 25 órás napunkat hirtelen két órával csökkentjük, az ehhez való hozzászokás időbe telik."

forrás: National Geographic

meg a sétafika:)

5.1 Kultúrák közti különbségek

A női szerepnek Japánban megvannak a maga természeti és történelmi vonatkozásai. De elég csak a saját kultúránkra tekinteni egy pillanatra, és máris tisztábbá válik, amit el szeretnék magyarázni.

Nálunk a nők emancipálódtak, ennek azonban nem csak pozitívumai vannak, mint például a választójog, a tanulás vagy a munkában való önmegvalósítás lehetősége. Sajnos a legtöbb esetben a nők már maguk sem tudják, milyennek is kéne lenniük, amikor a nőiességükről van szó. Az érvényesülés, a karrier érdekében nagyon gyakran maszkulinná válunk, a gyermekszülésre és nevelésre pedig egyenesen negatív hatással van mindez. Egyre kevesebb gyermeknek adunk életet – a társadalom fogyatkozik. Egyre később vállalunk gyermeket, mert előbb karriert építünk. Egyre kevesebb a munkahely-lehetőség, mert kiszorítjuk a férfiakat, és ez által a fizetések is egyre alacsonyabbak. Innentől pedig már egy ördögi kör az egész, mert ahhoz, hogy egy család meg tudjon élni, két embernek kell keresni. A gyerekre már egyik szülőnek sincs ideje, a nevelést a pedagógusokra bízzák a szülők, a nőnek pedig nem csak a munkahelyén, de otthon, a háztartásban is helyt kell állni… és még folytathatnám a sort. S mindezek mellett vajon egyenjogúvá, egyenlőkké váltunk-e a férfiakkal? A jogok fontosak. De valódi egyenlőség sosem jöhet létre egy olyan világban, ahol csak a nők élhetik át a gyermekvárás és szülés csodáját.

Nem hiszem tehát, hogy a mi kultúránk a legjobb, legszerencsésebb a Földön. Nem állítom, hogy a japán példa sokkal jobb, csupán azt, hogy más. Ezek után talán jobban megértjük azt is, hogy miért nem olyan előzékenyek a japán férfiak a japán nőkkel szemben. Persze meg lehet magyarázni alsóbb- és felsőbbrendűségi fogalmakkal is. De véleményem szerint egészen másról lehet szó. A mi kultúránkban az igazán illemtudó férfiak szinte még a széltől is óvják a „gyengébbik nemet”. És ez az igazság, valóban gyengébbek vagyunk, de ilyen módon még inkább gyengébbek leszünk. A japán világban mindez valami módon megmaradt a maga természetes voltában. A férfi teszi a dolgát, akárcsak a nő is. Ha eltérő mértékben is, de mindkét nem megteszi a fizikai nehézségek legyőzéséhez szükséges lépéseket. Mert képes rá. A saját kultúránkban gyakran már azt gyanítom, azt feltételezik rólam, hogy szinte semmit nem vagyok képes megtenni, még a kabátomat se tudom felvenni egyedül. Ezért hordunk magas sarkú cipőt is talán, hogy az egyik legalapvetőbb dologban, a járásban is korlátozottak, bizonytalanok legyünk?... Ilyeneken is elgondolkozom néhanap. Minden esetre azt például Hidasitól bizonyosan tudom, hogy a vendéglátó ipari egységekben azért a nő fizet Japánban, mert nála van a pénz. Vagyis ő a családban a pénzügyminiszter (Hidasi 1998). Ez pedig nekem valamiért nem tűnik elnyomott sorsnak. Sokkal inkább a feladatok megosztásának.

Előfordulhat természetesen, hogy nincsen igazam az emancipációval kapcsolatban, hiszen ez jóval összetettebb kérdés, mint amennyire én most felvázoltam. De a lényeg jelen esetben nem is ez, hanem, hogy nyitottak legyünk más kultúrákra ahelyett, hogy automatikusan elítéljük szokásaikat. Ki tudja?... Még az is lehet, hogy ők csinálják jobban. Nem biztos persze… de lehet.

*******************************************************************

11.2 A tántorgás illemtana

Az alkoholfogyasztásról még nem írtam, de egyúttal ezt is bepótolom. Azt gondolnánk, hogy Japán a szaké országa, de nem így van. Japán a sör országa. Sört isznak sörrel. Még a hölgyek is. Ahogy Katonáék rangsorolják: 1. sör, 2. sör, 3. whisky, 4. szaké (rizsbor), 5. sör, … 10. bor (Katona - Simon 1998/1999).

Amint látjuk tehát, nincs dobogós nemzeti alkohol. A szakét amúgy is az ünnepekre, különlegesebb alkalmakra tartogatják, a whisky pedig az Egyesült Államok II. világháború utáni feltétlen csodálatából „folyt be” a köztudatba, s vált népszerűvé. De hiába a sok italozás gyakorlása… a japánok egyáltalán nem bírják az alkoholt.

Márpedig gyakorolják majdnem minden este. Japánban ugyanis szokássá vált már évtizedekkel ezelőtt, hogy munka után a férfiak a munkatársaikkal járják a bárokat, és késő éjszakáig építik a csoportszellemet. A hazafelé tántorgó öltönyös urakkal szemben pedig az utazóközönség rendkívül elnéző. Pszichológusok ezt azzal magyarázzák, hogy a japán társadalom túlságosan nagymértékben követel önuralmat az egyéntől, s ez alól a fojtogató nyomás alól csak egyféleképpen lehet elfogadottan is oldást nyerni, ez pedig az esténkénti italozás a munkatársakkal, esetleg a főnökökkel (Hidasi 2003). Ilyenkor aztán mondhatnak, amit akarnak, tehetnek, amit akarnak, senki nem szólja meg őket, másnap nem fogják a fejükre olvasni az előző este elhangzottakat. Kaji és Hama szerint az se baj, ha lehányják a főnök cipőjét, vagy ha minden látótávolságon belül lévőre félreérthetetlen szexuális célzásokat tesznek. Csak reggel érjenek be pontosan és lelkesen (Kaji – Hama 2001). Az ivászatból hazatérő férfiakat nem lökik fel az egyéb járókelők, hiába fekszenek végig az üléseken, vagy himbálóznak a fogantyúkon. Nem csupán elnézik elengedettségüket, de van, aki még támogatja is őket.

Sakai Yumiko, ahogy visszaemlékezett kislánykorára, elmesélte, hogy az ő édesapja is hasonlóan lazított a hétköznapokon, gyakran felborítva ezzel az egész család életét. Hiszen Yumiko édesanyjának meg kellett várni a férjét a vacsorával, és az egész nap nem látott csecsemőt pedig az apa kíméletlenül felébresztette pityókás állapotában, hogy kicsit babusgathassa. Vacsora után ő persze egyből álomba merült, míg a mamára persze várt a feladat, hogy visszaaltassa a síró gyereket. Érthető, hogy Yumiko egyáltalán nem kedveli az ilyen fajta és túlságos mértékű lazítást.

Amint látjuk tehát, a részegek Japánban kibújnak mindennemű illemtani felelősségre vonhatóság alól. Nekünk viszont illik részegségüket megértő mosollyal elfogadni, még ha nem is értünk vele teljesen egyet. Ha egy mód van rá, a karaoke bárban se szóljuk le az öltönyös férfiak éneklésnek csúfolt, ámde artikulátlanul és hamisan üvöltő magánszámait. A karaokét úgyis nekik köszönhetjük. És nem utolsó sorban, ha a csapatunkból minden japán énekelt egyet, akkor fő, ha észben tartjuk, hogy ránk fog kerülni a sor… kilógni pedig még egy karaoke bárban sem illik a Felkelő Nap Országában.