Kivételesen a legelejére teszem ezeket:

********************************************************************************************************

Az ember lassan öregszik meg: először az élethez és az emberekhez való kedve öregszik, tudod, lassan minden olyan valóságos lesz, mindennek megismered értelmét, minden olyan félelmesen és unalmasan ismétlődik. Ez is öregség. Mikor már tudod,hogy a pohár semmi más, csak pohár. S egy ember, szegény, semmi más, csak ember és halandó, akármit csinál is... Aztán megöregszik a tested; nem egyszerre, nem, először szemed öregszik vagy lábaid vagy gyomrod, szíved. Így öregszik az ember, részletekben. Aztán egyszerre öregedni kezd a lelked: mert a test hiába esendő és romlandó, a lélek még vágyakozik és emlékezik, keres és örül, vágyik az örömre. S mikor elmúlik ez az örömvágy, nem marad más, csak az emlékek vagy a hiúság; s ilyenkor öregszel igazán, végzetesen és véglegesen. Egy napon felébredsz, s szemed dörzsölöd: már nem tudod, miért ébredtél? Amit a nap mutat, pontosan ismered: a tavaszt vagy a telet, az élet díszleteit, az időjárást, az élet napirendjét. Nem történhet többé semmi meglepő: még a váratlan, a szokatlan, a borzalmas sem lep meg, mert minden esélyt ismersz, mindenre számítottál, semmit nem vársz többé, sem rosszat, sem jót... s ez az öregség. Valami él még szívedben, egy emlék, valamilyen homályos életcél, szeretnél viszontlátni valakit, szeretnél megmondani vagy megtudni valamit, s tudod jól, hogy a pillanat majd eljön egy napon, s akkor egyszerre nem is lesz olyan végzetesen fontos megtudni az igazat, és válaszolni reá, mint ezt a várakozás évtizedeiben hitted. Az ember lassan megérti a világot, s aztán meghal. Megérti a tüneményeket és az emberi cselekedetek okát. Az öntudatlanság jelbeszédét... mert az emberek jelbeszéddel közlik gondolataikat, feltűnt neked? Mintha idegen nyelven, kínai módon beszélnének a lényeges dolgokról, s ezt a nyelvet aztán le kell fordítani a valóság értelmére. Nem tudnak önmagukról semmit. Mindig csak vágyaikról beszélnek, s kétségbeesve és tudatlanul leplezik magukat. Az élet majdnem érdekes, mikor megtanultad az emberek hazugságait, s élvezni és figyelni kezded, amint mindig mást mondanak, mint amit gondolnak és igazán akarnak... Igen, egy napon eljön az igazság megismerése: s ez annyi, mint az öregség és a halál. De akkor ez sem fáj már.

*

A türelemről

A hazáról és az államról

Márai Sándor (1900-1989)

Kassán született, 1900. április 11-én.

Apja Grosschmid Sándor ügyvéd, a kisebbségi magyarság sorsáról írt könyvet az első világháború után. Öccse, Radványi Géza, a későbbi neves filmrendező a Valahol Európában alkotója.

Gimnáziumi tanulmányait Kassán és Eperjesen végezte, majd a fővárosba ment, és Török Gyula mellett dolgozott a Budapesti Naplónál. 1919-ben cikkei jelentek meg a Vörös Újságban, versei a kassai lapokban. 1919 októberében apja jóváhagyásával Bécsen át Berlinbe, majd Frankfurtba költözött, hogy egyetemi tanulmányokat folytasson. Munkatársa volt a Frankfurter Zeitungnak. Rendszeresen küldte haza magyar nyelvű tárcáit, elbeszéléseit és fordításait a kassai lapoknak. Franz Kafka első magyar fordítója, s az elsők között írt róla. Kapcsolatot tartott Füst Milánnal és Komlós Aladárral.

1923-ban feleségül vette Matzner Ilonát; Párizsba költöztek; innen is rendszeresen írt a német lapokba. 1925-ben megindult az Újság című napilap, leggyakrabban itt jelentek meg írásai; mint a lap párizsi levelezője küldte tudósításait, majd a polgári liberális szellemiség nagyhatású szószólója lett. 1927-ben lapjának megbízásából hosszabb közel-keleti útra indult, élményeiből született az Istenek nyomában című útirajz.

1928-ban hazaköltözött, Kosztolányi Dezső szomszédságában lakott a Mikó utcában. Első regénykísérlete Bécsben jelent meg (A mészáros, 1924), tartósan azonban csak a húszas évek végétől kezdett e műfajjal foglalkozni. Önvallomásainak tanúsága szerint a valóság és a fikció feloldása jelentette számára a legnagyobb nehézséget. Nagy hatást tett szemléletére Thomas Mann, akit még Németországból jól ismert, és Krúdy Gyula álomvilága.

Első igazán sikeres regényeiben a konvenciók elleni lázadás lehetőségeit és bukását ábrázolta, lélektani igénnyel. 1930-ban barátaival együtt az a terv foglalkoztatta, hogy a francia Marianne című népszerű lap példájára megindítják a Nyugat ellenfolyóiratát.

1933-ban lapja Berlinbe küldte; itt nyomon követte Hitler hatalomátvételét. Hitelesen és példás bátorsággal számolt be a nácizmus valóságáról; a Messiás a Sportpalastban az egyik legremekebb m. antifasiszta írás s egyben Hitler-paródia.

1934-ben megjelent élete fő művének, az Egy polgár vallomásainak 1. kötete; egyszeriben a m. próza élvonalába került, a legnevesebb kritikusok méltatták elismeréssel önéletírását; Illyés Puszták népe című szociográfiájával és Kassák Lajos Egy ember élete című regényével állították egy sorba.

Kosztolányi Dezső halála után Márai a Pesti Hírlap munkatársa lett, Vasárnapi krónikái (kötetben 1943) keresettek voltak. 1941-ben Kassa visszacsatolása után ellátogatott szülővárosába, tapasztalatairól „őrjáratában” számolt be; Kaland 1940 című darabjának sikere után Vojnits-díjat kapott.

1942-ben az MTA levelező, 1945-től rendes tagja. A. második világháború utolsó éveit visszavonultságban töltötte, jórészt irodalmi tevékenységének élt. Megállás nélkül írta Naplóját 1946. A főváros ostroma elől Leányfalura menekült.

1945-46-ban nagyobb nyugat-európai utat tett. Hazatérve adta ki Sértődöttek 1947-48 című regényét, harmadik kötetét azonban bezúzták.

1948-ban Svájcba utazott. 1950-ben Olaszországban, majd 1952-ben New Yorkban telepedett le; 1957-ben amerikai állampolgár lett. A nyugati magyar irodalom csoportosulásaiban nem vett részt. Idejének java részét megosztotta Európa és az USA között.

1956-ban az októberi forradalom hírére Münchenbe ment, de ott már a szovjet bevonulásról értesült. 1968-tól Salernóban (Olaszország), 1979-től San Diegóban élt. Utolsó éveit teljes visszavonultságban töltötte. Felesége és fia halála után szegénységben, betegen élt, törődött egészsége miatt alig tudta ellátni magát.

Önkezével vetett véget életének az Egyesült Államokbeli San Diegóban, 1989. február 21-én.

1989-ben posztumusz visszaállították MTA tagságát, 1990-ben Kossuth-díjat kapott.

Bár tehetséges lírikusnak indult, költészetét maga is kicsit szkeptikusan szemlélte. A Verses könyvben 1945 azonban kitűnő versek is akadnak, a Halotti beszéd 1950 pedig a magyar líra kiemelkedő remeklése, a hazátlanság és a kivetettség fájdalmának kivételes hitelű megszólaltatása.

Cikkeiben azt a hagyományt követte, melyet Kosztolányi Dezső képviselt a legmagasabb színvonalon, szinte minden jelentős kulturális eseményhez hozzászólt, s figyelemmel kísérte az európai politikai élet változásait is. Szemléletét a polgári liberális hagyomány hatotta át, szívósan küzdött a polgári életértékek megmaradásáért.

Színművei közül a Kalandot a Nemzeti Kamara Színház mutatta be, A kassai polgárokat 1942 a Nemzeti Színház. Regényei váltakozó színvonalúak. A zendülők 1930, az Egy polgár vallomásai, a Féltékenyek és a Sértődöttek alkotják az egyik sort. Ezekben a polgár szerepe mellett tesz hitet, nagy erővel ábrázolja az erőszak és a tömegszellem romboló hatását. Élete végén A Garrenek műve (1-2, Torontó, 1989) címmel rendezte őket ciklussá (a Sértődöttek bezúzott kötetével együtt), így is jelezve összetartozásukat.

Regényei között igazi stílusbravúrok is akadnak, mint a Szindbád hazamegy 1940 és a Vendégjáték Bolzanóban 1940.

Külön fejezetét alkotják életművének Naplói, ezekben fél szemmel már utókorára tekintve értelmezte a művészetet, ismételten szembeszállva a tömegkultúrával, a reklámmal és a giccsel, különös erővel fogalmazva meg életének vezérgondolatát: a művész sosem lehet áruló.

Elsősorban személyesen megélt élményeiről és azok gondolati következményeiről szólt igazi átütő erővel. A próza terének és cselekményének megteremtésével sokat küzdött, elsősorban azért, mert nehezen szakadt el a valóságtól, mint a történet hitelesítőjétől. Élete végéig meg-megkísértette a kétség: vajon jó regényeket, elbeszéléseket írt-e, s nem kizárólag az önéletírás az igazi terepe-e. Nagy hatást tett rá Spengler A Nyugat alkonya című könyve, úgy vélte, kötelessége védelmeznie és őriznie a polgári világ értékeit. Remek írásaiban bírálta a nacionalizmus és a faji gondolat különféle megnyilatkozásait, s az írói függetlenség eszménye mellett kötelezte el magát. Ugyanakkor azt is érzékelte, hogy a magukat liberálisnak valló nyugat-európai államok végzetes hibát követnek el gyarmatosító politikájukkal. Istenek nyomában 1927 című útirajzában az újságíró szemével, de a történetbölcselő távlatlátásával számol be közel-keleti élményeiről. Már ebben a könyvében teljes érettséggel jelent meg később sokak által csodált előadásmódjának szépsége, választékossága, költői emelkedettsége.

Franciaországból hazatérve Budán, a Krisztinavárosban telepedett le. Szülővárosa és ez a városrész sok művének hátterében megjelenik. Korai regénykísérletei közül A zendülők 1930 a legérettebb, ebben a kor európai irodalmának egyik jellegzetes témáját, a fiatalok lázadását dolgozta föl, s irodalomeszményét is megfogalmazta: e szerint a műalkotás megszületésének okát nem lehet pontosan felderíteni, s az alkotás elidegenedik írójától. Az irodalmat szent és titokzatos ügynek, a germán és szláv tenger metszéspontján alkotó magyar író igazi hazájának pedig a nyelvet tekintette. A függetlenség kérdése már ekkor erősen foglalkoztatta, népszerű kutyaregénye, a Csutora 1932 is erről az eszményről szól. A nemzet vonatkozásában általánosítva e kérdéskört leleplező iróniával ábrázolta a hitlerizmus térhódítását Az Újságban ekkortájt megjelent cikkeiben, melyeknek alaphangja a veszélyeztetett szellem védelme s a józan távolságtartás a barbárság minden megjelenési formájától.

Ez a gondolat első összegző művében, az Egy polgár vallomásaiban 1934-35 is megjelenik. „Pályájának egyik mérföldköve e kötete, ugyanazt sikerült megvalósítania, amit Kassák Lajosnak az Egy ember életében és Illyés Gyulának a Puszták népében: már-már szociografikus hitellel, ugyanakkor emelkedetten őszinte pátosszal vallotta meg osztálya, a polgárság iránt érzett elkötelezett hűségét. Az ő polgára, a dolgos, szorgos, könyvtornyok bástyái mögé húzódó, független és megvesztegethetetlen országépítő talán sosem létezett a valóságban. Alakjába belélehelte életének addig szerzett tapasztalatait s azt a reményt is, hogy ez a kultúrateremtő és -szerző réteg sosem léphet le a történelem színpadáról.” (Rónay László)

Az Egy polgár vallomásai - egy pontosan nem részletezett - polgári életmodell apoteózisa és kritikája egyszerre. Az első rész szociográfia, fejlődési regény és vallomás egyszerre. Az elbeszélő, miközben szociográfiai pontossággal tudósít egy meg nem nevezett város életéről és társadalmi viszonyairól, valójában a személyiség útját keresi, mely végső céljában önmagunk felé vezet.

Némiképp „regényesítve” ugyanezt a meggyőződését fejtette ki Féltékenyek 1936 című regényében. E műve más szempontból is igen fontos állomása írói pályájának: teljes érettségében bontakozik ki benne Márai szimbólumteremtő művészete. Bár a cselekmény előterében egy családot látunk, melynek életét, tagjainak egymáshoz fűződő kapcsolatát alapvetően változtatja meg a családfő haldoklása és halála, legalább ennyire fontos az a bonyolult viszonyrendszer, amely a szereplőket a Városhoz, annak múltjához és jelenéhez fűzi. A Város lakóit, akárcsak a bibliai választott népet, leigázzák az idegenek, életük ettől a pillanattól mintha a bűnbeesés után peregne, de akik erőt merítenek a múltból, tudják, hogy a bűn legyőzhető, s eljuthatnak a tisztaságnak abba az állapotába, amelyet a zene jelképez. A regénynek egyik fontos eleme a valóság mögött rejlő titok, amely épp úgy befolyásolja a hősök gondolatait és tetteit, mint a hétköznapi tények.

A Féltékenyek Márai egyik leglíraibb regénye, magaslatára csak a 40-es évek elején irt Vendégjáték Bolzanóban és a Krúdy Gyula utolsó napját felelevenítő, kivételes beleéléssel megírt Szindbád hazamegy című regénnyel jutott föl, a köztes évek inkább hangpróbákkal teltek, s a háború éveiben sem sikerült igazán jó regényt alkotnia, bár A gyertyák csonkig égnek 1942 igen népszerű napjainkban is. A legtöbb idegen nyelvre lefordított kisregény egy éjszakai beszélgetés keretében idézi föl a múltat, egy szerelem történetét.

A háború alatt egyre erősebb lett az a meggyőződése, amelyet korábbi „őrjárataiban” is hangoztatott: a régi Európa halálos sebet kapott, s az a nagy kérdés, vajon az „új” mit és mennyit őriz meg hagyományos értékeiből. A kérdés felvetése arra ösztönözte, hogy közvetlenebb műfajt alakítson ki, amely arra is alkalmat ad, hogy az eseményekre azonnal reagálhasson, megőrizve az elfogulatlan ítélkező távolságtartását. E célzattal kezdte írni Naplóját (1946). Első kötetében 1943 és 1944 eseményeit örökítette meg, kérlelhetetlen őszinteséggel ábrázolta a történések nyomán kialakított véleményét, gondolatait. A műfajt élete végéig művelte; a naplóíró Márai legalább olyan jelentős, mint a regényíró.

Naplói kifejezetten irodalmi szándékú alkotások. Ennek bizonysága, hogy anyagát szigorúan megrostálta. Megragadó feljegyzéseinek iróniája, s növekvő nosztalgiája, melyet ugyanakkor igen keményen bírált szülőföldje iránt érzett. A mindennapjairól, találkozásairól, olvasmányairól, reflexióiról számot adó Márai igazi közege az irodalom volt, a magányos lélek univerzuma, amelynek érintetlenségét konok kitartással védelmezte. Kevés írója van századunknak, akinek ez ennyire sikerült volna. Márainak végvára az irodalom, a kultúra, amelynek évezredes értékei közé húzódva szemlélte fájdalmasan az elüzletiesedő világot és az erkölcsök relativizálódását. 1948-as emigrációja után évekig Európában élt még, aztán az Amerikai Egyesült Államokban telepedett le, az itteni életformához és életszemlélethez azonban nem tudott alkalmazkodni. Nem véletlen, hogy egyetlen itt írt regénye sem itt játszódik, annál megejtőbb az olasz környezetet idéző San Gennaro vére 1951, amelyben a titokzatos idegen áll a középpontban, de körülötte szinte tapinthatóan jelennek meg a tengerparti városka hétköznapjai, lakói s a rejtelmes csoda, amint Szent Januáriusz vére az év egyetlen napján buzogni kezd. Márainak ez a műve a tradicionális európai regényhagyomány egyik utolsó darabja.

Európa és az európai ember iránt érzett szeretetének hiteles dokumentuma. Föld, föld!... 1971 című önvallomásában sem lép ki a hagyományos elbeszélő mód kereteiből, e könyve mégis életművének egyik csúcspontja, a naplók betetőzése. A Föld, föld!-ben összegzi mindazokat a hatásokat, amelyek segítették írói egyénisége kialakításában, s önmaga számára is igazolja, hogy el kellett hagynia Magyarországot, ahol a keleti gondolkodásmód és a diktatúra megszüntette a polgári életformát, és megtagadta azokat a hagyományokat, amelyeket útmutatóinak vélt. Némi nosztalgiával búcsúzott a háború sebei által éktelenített környezetétől, amelyet oly jól ismert, s amelynek utcái, terei és házai kedves íróinak emlékét őrizték, ahol arctalan, de hű olvasói éltek, s ahol titokzatos kapcsolat fűzte egybe az írót és olvasóját. Ez a közeg adta írósága értelmét. Ennek megszűnésével inkább új hazát választott, a magány szorongató szabadságát s egyfajta társtalanságot, amelyet csak olvasmányai és emlékei oldottak valamelyest. Azok a könyvek, tapasztalatok, amelyekről naplóiban ír, a magányos ember univerzumát alkotják. Olyan emberét, aki sosem békélt meg a civilizáció álhumanizmusával, és konok kitartással védelmezte európaisága eszményeit. „Most megértettem, hogy én - ebben a környezetben, a jólmenő íróság keretében - soha nem éreztem otthon magam. Valamit kerestem, valami örökké hiányzott… Mi? Az hogy a magam világában, a saját levegőm lélegezzem. Ez hiányzott és talán ezért utaztam el innen ezekben az években, amikor csak lehetett; mindig, évtizedeken át. No, de most végre megérkeztem, gondoltam. És figyelmesen néztem a levegős semmit, ami megmaradt.” (Föld, föld!)

a természet újjászületésének szimbóluma, az ifjúság tavaszi szokásainak Európa-szerte ismert szimbolikus kelléke (→ zöld ág). A májusi-pünkösdi ünnepkör történelmi kapcsolatai következtében egyaránt tükrözi a természet ciklikus változásaihoz fűződő mágikus-praktikus elképzeléseket és a naptári év egyházi, vallási mozzanatait. A kereszténység
előtti tavasz-szimbólum középkori vallásos magyarázatai pl. Fülöp apostol szerencsés megmenekülését, majd a keresztfán szenvedett vértanúságát, mások Jakab apostol vértanúságát említik a májusfa-állítás szokásának magyarázataként. A székelyeknél ezért nevezik a Fülöp-Jakab napra virradatkor állított májusfát Jakab-fának vagy hajnalfának. Hajnalfa néven → húsvét hajnalán is állítottak májusfát a Székelyföldön. A 18. sz.-ban – magyar forrás szerint – szokás volt még a templomokban is májusfát állítani, s ez a tanítók és diákok dolga volt. – A májusfa állításának napja a magyar nyelvterület legnagyobb részén → május elseje, de történeti és friss adatok szerint a nyelvterület É-i és Ny-i részén → pünkösd napján is állítottak májusfát. A két ünnep kapcsolatai annyira erősek, hogy nehéz volna eldönteni, tulajdonképpen melyik naphoz is kötődött tartósan, hagyományosan a májusfa-állítás ünnepi szokása. A nyelvterület É-i és Ny-i részén gyakori volt a május elsején állított fát pünkösdkor bontani. A bontás ceremóniáinak (fára mászás, → májusfa-kitáncolás stb.) kapcsolata lehetett a pünkösdi király (→ pünkösdi királyság) választásával is. Erre utal a nyelvterület ÉNy-i részein a májusfa mellett vagy helyett állított
máj-kerék, amely egy magas rúd végére tűzött, szalagokkal, borosüvegekkel, zsebkendőkkel díszített szekérkerék. A kerék díszeit versenyezve próbálták leszedni a máj-kerékre felmászó legények. Az ügyességi verseny győztese éppúgy lehetett pünkösdi király, mint → legénybíró, vagy a bálokat, mulatságokat rendező első legény. – A 15. sz.-tól kezdődően szólnak forrásaink a májusfa állításáról, a szokás azonban bizonyosan régibb. – A májusfa sudár, a törzsén gallyaitól megtisztított, hegyén lombos fa vagy szép növésű ág. A legények éjszaka vágták ki az erdőn, és
hajnalra állították fel a helyi szokásnak megfelelően minden lányos ház elé együttesen, vagy mindenki a maga szeretője háza elé. Sok helyütt csak a bíró és a pap háza, esetleg a templom előtt állítottak fel egyetlen magas májusfát, a lányos házak udvarán kisebb fa díszelgett. A májusfákat szalagokkal, zsebkendőkkel, virágokkal, teli üveg borral, hímes tojással stb. díszítették föl, mielőtt a földbe beásták, vagy a kapufélfára, kútágasra felszögezték volna. Erdélyben (Csík) ki is faragták a fát vagy a legény rávéste a nevét (Háromszék). – A fa kivágása, hazaszállítása inkább titokban történt éjszaka, hajnali feldíszítése is inkább a legénybanda közös, bizalmas feladata volt. A reggelre díszelgő májusfa kiállítása, nagysága stb. számos helyen szokásos magyarázatra adott okot: ki-kinek udvarol, kinek állítottak szebb fát, kinek a májusfáját csúfította el reggelre a haragosa stb.
A bontása (elsősorban ott, ahol pünkösdkor bontják, mint a Ny-Dunántúlon s a Felföldön) már nyilvános, játékokkal, versenyekkel tarkított ünnep: kimuzsikálják, kitáncoltatják a fát, vagy zöld ágakba öltöztetett alakoskodók (→ alakoskodás) váltságpénzt gyűjtenek, sorra járva a falu házait. A májusfa állításának szokását városon is ismerték, ismerik ma is.

[forrás]

A munka ünnepe (eredetileg, és a volt szocialista országokon kívül mindig is a munkások ünnepe) a nemzetközi munkásmozgalmak által kiharcolt, minden év május 1-jén tartandó ünnepség, hivatalos állami szabadnap, mely a munkások által elért gazdasági és szociális vívmányokat hivatott megünnepelni.

Május 1-je hasonló tartalommal katolikus ünnep is, Munkás Szent József, a munkások védőszentje tiszteletére. (Az ugyanerre a napra eső kereszténység előtti európai pogány ünnepek, mint például a Beltane, vagy a hagyományok, mint a májusfa állítása, más eredetűek és tartalmúak.)

Eredete 

Előzményei egészen a brit ipari forradalomig nyúlnak vissza, amikor is egy gyártulajdonos,Robert Owen 1817-ben megfogalmazta és közzétette a munkások követelését, benne többek között az addig 10-16 órás munkaidő nyolc órára csökkentését, a roppant hangzatos (hazánkban a Beatrice együttes által is feldolgozott) Nyolc óra munka, nyolc óra pihenés, nyolc óra szórakozás (Eight hours labour, Eight hours recreation, Eight hours rest) szlogennel.

A követelés érvényre juttatása végett több kisebb tüntetést, illetve sztrájkot is tartottak, azonban a mozgalom hamar kifulladt, mert törvényi szabályozás híján ezeket az alkalmazottakat hamar elbocsátották, és más gyárak sem voltak hajlandóak felvenni őket. Habár 1847-ben a nők és gyerekek munkaidejét 10 órában maximalizálták Nagy-Britanniában és gyarmatain, egészen 1856. április 21-éig a kérdésben nem történt előrelépés. Ezen a napon léptek sztrájkba az ausztráliai Melbourne városában a kőművesek és építőmunkások, hogy a Melbourne-i Egyetemtől az ausztrál Parlamentig menetelve követeljék a 8 órás munkaidő bevezetését a kontinensen. Akciójuk sikerrel zárult, még csak a fizetésük sem lett kevesebb a rövidebb munkaidő ellenére, így egyben a világon első alkalommal sikerült egy szervezett munkáscsoportnak (későbbi nevén szakszervezetnek) bármiféle sikert is elérni fizetésmegvonás és retorziók nélkül. Ez a siker is nagyban inspirálta a munka ünnepének ötletét, illetve a majálisok megszületését.

A dátum kiválasztása 

2006. május 1-jei felvonulás Stockholmban

május 1-jén a chicagói munkás szakszervezetek sztrájkot szerveztek a nyolc órás munkaidő bevezetéséért, melyet május 4-én a Haymarketi zavargás zárt le, mikoris a tüntető munkások közé vegyült anarchisták egy bombát dobtak a rendőrök közé, akik viszonzásul azonnal tüzet nyitottak. Több tucat sebesült maradt a helyszínen, akik félve a letartóztatástól nem mentek korházba. Összesen 11 ember (7 rendőr és 4 tüntető) vesztette életét, a későbbi perek során nyolc szocialista-anarchistát állítottak bíróság elé Mathias J. Degan rendőr meggyilkolásának vádjával. Louis Lingg, August Spies, Albert Parsons, Adolph Fischer, és George Engelhalálos ítéletet kapott, míg másik három társuk Michael Schwab és Samuel Fielden életfogytiglani illetve Oscar Neeble 15 éves börtönbüntetést kaptak, de mindhárman kormányzói kegyelem útján 1893-ban kiszabadultak.

1889. július 14-énPárizsban megalakult a II. Internacionálé (1889–1916 között működött, a munkásság szervezeteinek nemzetközi egyesülése volt), melyen úgy határoztak, hogy a három évvel korábbi chicagói tüntetés kezdetének negyedik évfordulóján, 1890. május 1-jén a szakszervezetek és egyéb munkásszerveződések együtt vonuljanak fel országszerte a nyolc órás munkaidő bevezetéséért, ahol az még nem történt meg, illetve a nemzetközi szolidaritás kifejezéséért. A tüntetések az Egyesült Államokban olyan jól sikerültek, hogy a II. kongresszuson, 1891-ben május elsejét hivatalosan is a „munkásosztály nemzetközi összefogásának harcos ünnepévé” nyilvánították. (Szintén ez az internacionálé deklarálta 1910-ben a VIII. kongresszusán a nők választójogának elérése céljából, szolidaritásból március 8-át nemzetközi nőnappá).

1904-ben az amszterdami kongresszuson ismét egy felhívást adtak ki, miszerint „Minden ország összes szociáldemokrata pártja, és hasonló kötődésű bármilyen szervezete nagy erőkkel demonstráljon május elsején a nyolc órás munkaidő bevezetéséért, a proletariátus osztályszükségleteiért és az egyetemes békéért” Mivelhogy a legkézenfekvőbbnek erre a sztrájk ígérkezett, elfogadtak és kihirdettek egy felszólítást is, melyben kijelentették, hogy „a Föld összes országában kötelező minden munkás-proletár szervezetnek május elsején felfüggeszteni a munkát mindenhol, ahol az a munkások testi épségének veszélyeztetése nélkül csak lehetséges”

Nemzeti ünneppé válása 

A nemzetközi szocialista és munkásmozgalmak térnyerésével és növekedésével együtt bővültek a munkások jogai és lehetőségei is, mely során a hagyományosan munkásünnep a 20. század folyamán lassan nemzeti ünneppé nőtte ki magát, először a Szovjetunióban, majd a II. világháború után kialakult szocialista-kommunista keleti blokk országaiban, illetve a világ más pontjain később született azonos ideológiájú államokban, ahol (épp az ideológiából kifolyólag) az egyik legnagyobb nemzetközi szocialista ünneppé nőtte ki magát. Ezzel párhuzamosan az eredetileg a munkások ünnepének hívott napot a munka ünnepévé változtatták a szocialista blokkban, mivel ez jobban megfelelt az uralkodó rezsimeknek. Az elnevezés a diktatúrák bukása után is megmaradt a volt szocialista országokban.

Munkás Szent József

Május 1-jén nem csak a munkások, a katolikusok is ünnepelnek, Jézus nevelőatyjára, az ácsra emlékezve. Munkás Szent József ünnepét 1955. május 1-jén rendelte el XII. Piusz pápa. Korábban a szent tiszteletének hónapja általában március volt, Magyarországon is.

[Forrás]

A MAGYAR NÉP ZIVATAROS SZÁZADAIBÓL

A Himnuszt imádságos formában írta . Az imádságban azért némi reményt sző az Isten kért és feltételezett áldása, illetve szánalma. Kölcsey saját kezű kéziratán a cím így fordul elő: Hymnus a Magyar nép zivataros századaiból. Tehát az ún. "alcím" a vers eredeti címének a szerves tartozéka. Igaz, hogy mikor először jelent meg (1829-ben. az Aurorában), címként csak a Hymnus állott, de az 1832-i kiadásban már az eredeti megfogalmazásban olvasható a cím. Kölcsey ugyanis visszahelyezi költeményét a múltba, a zivataros századokban, török hódoltság korábban (16-17 század), beleéli magát egy akkori protestáns prédikátorköltő helyzetébe. Ez a lélekbeli visszahelyezkedés érteti meg a költemény mélyen vallásos jellegét, bűntudatát, ima formáját, nyelvének biblikus ódaságát, de leginkább sajátos történelemszemléletét. A 16-17 századi siralmas énekek, az ún. Jeremiádok történelemlátása ez, s ezek a régi énekek még részletező bűnlajstrommal is alátámasztják a büntetés jogosultságát, majd elsiratják Jeremiás próféta modorában a magyarság széthullásá, pusztulását. A Himnusz Istene nemcsak szuverén ura a világnak, hanem kérelhető, befolyásolható is az emberi erőtől. Ezt bizonyítja az imaforma: a könyörgés az áldásért, jókedvért, bőségért védelemért stb. Kölcsey verse követi a jeremiádok szerkezetét. A 2 és s 3 versszakban Isten ajándékait sorolja fel: a honfoglalással nyert szép hazát, az ország felvirágzását, a föld termény gazdaságát, a győztes honvédő háborúkat s Mátyás király Bécset is megalázó hódítását. A 2 és a 3 versszakban Isten a cselekvő alany. A múlt sikereinek áttekintését egészen Mátyás koráig átszínezi a jogosnak érzett nemzeti büszkeség tudata, s akusztikailag is hatásosan zárja ezt a szerkezeti egységet, az önérzetet is mozgósító alliteráció is. A Himnusz után költészetének legjobb darabjai a hazafias líra köréhez kapcsolódnak.
Forrás

1 Bendegúz: mondabeli őseink, a hunok fejedelme; Atilla és Buda apja
2 nektár: az istenek itala a görög mondavilágban
3 plántálád: ültetted; (itt:) kitűzted
4 mongol: a "tatárjárás" voltaképpen mongol betörés volt a középkorban
5 Ozmán: Oszmán, a Török Birodalom megalapítója, török szultán
6 hamvveder: urna, melyben az elégetett holttest hamvait őrizték
7 helyettek (régies): helyettük
8 árvánk hő szeméből: árvánk (sírástól) égő szeméből



A Himnusz a magyar nemzet imádsága. Erkel Ferenc megzenésítésében vált nemzeti himnuszunkká; a jelentősebb nemzeti ünnepek, sportesemények alkalmával, a Magyar Rádió és a Televízió éjjeli műsorzárásakor mindig elhangzik.

Először 1844-ben csendült fel a pesti Nemzeti Színházban.

Kölcsey Ferenc (1790—1838)

Kölcsey Ferenc nevéről természetesen mindenekelőtt a Himnusz szokott eszünkbe jutni. Ő volt nemzeti himnuszunk szövegének költője. Akik többet tudnak felőle, azoknak az is közismert igazság, hogy Martinovicsék után és Petőfiék fellépte előtt, tehát ama sokszólamú fél évszázadban, a magyar romantika korszakában Kölcseyt tekinthetjük a magyar irodalom politikailag leghaladóbb költőjének. Szerepe legalább annyira beletartozik a kor politikatörténetébe, mint irodalomtörténetébe. De még azt is szokás tudni felőle, hogy a rendszeres magyar irodalmi kritika egyik előkészítője. Tehát az irodalmi főszereplők közé tartozik.

A kiterjedt és oly fontos életművet egy világéletében gyönge testű, betegségekkel küszködő, mindössze negyvennyolc évet megélő de férfiasan kemény lelkű ember hagyta hátra.

1790-ben született. A Szatmár megyei nemescsalád, amelyből származott, nem volt gazdag, de igen nagy tekintélyű. Állítólag a hét ősmagyar törzsfő egyikétől, Ond vezértől származott (amiként egy évszázaddal később Ady is úgy tudta magáról, hogy Ond vezér kései unokája). Szülei művelt emberek, apja tekintélyes jogtudós, az antik és a klasszikus francia irodalom otthonos az isten háta mögötti falusi kúriában. Kölcsey kisgyermek korától fogva tud a magyar anyanyelven kívül anyanyelvi biztonsággal latinul és franciául. Később, a középiskolai évek alatt jól megtanul németül és görögül is. Ifjú éveiben nincs is nagyobb gyönyörűsége, mint a műveltség. Hatéves korában elveszti apját, tizennégy éves korában anyját. Közben a feketehimlő egész életére betegessé teszi, bal szemére megvakul, és kihull a haja. A vézna, kopasz, félszemű ifjú számára a szerelem sem lehet több, mint keserves ábránd. Huszonnégy éves korában már arról ír, hogy túl van minden szerelmi képzelgésen. Egyébként annyira szemérmes, hogy korai szerelmes versei ellenére sem tudunk semmit legbizalmasabb magánéletéről. Iskoláskorát a debreceni nagy hírű Kollégiumban tölti. Jó tanuló természetesen, de visszahúzódó, barátokra sem talál. Debrecenből kerül joggyakorlatra Pestre. Hanem amikor befejezi a jogi tanulmányokat, nem jelentkezik ügyvédi vizsgára. Akkorra már kiábrándultan megveti azt a feudális jogot, amelynek kiváló tudósa. Később majd szakértőnek kérik fel újra meg újra főbenjáró perekben. Élete vége felé Lovassy, Kossuth és Wesselényi híres pereiben fogalmazza meg a védők számára a perbeszédek érveléseit.

De gyakorló jogász nem akar lenni. Hazamegy Szatmárba, a családi birtokra. Ott, a magányban fejleszti ki költészetét. Ez a költészet a divatos szentimentalizmusból indul ki, nem csodálatos tehát, hogy hazai példaképét Kazinczyban fedezi fel. Kazinczyval tizennyolc éves kora óta levelez, majd jó barátságot kötnek. Kazinczy irodalmi körének Kölcsey lesz az egyik legfontosabb és hamarosan a legképzettebb tagja. Kazinczy pesti barátai közül csak Szemere Pállal tud lélekbeli kapcsolatot találni. Összeköti őket nagy műveltségük és kritikai hajlamuk. Kölcsey az irodalom további fejlődésére nélkülözhetetlennek tartja a rendszeres kritikát. És el is kezdi felmérni az élő magyar költészetet. Egymás után ír három bírálatot. Elsőt a költőnek jelentéktelen, de irodalmi ösztönzőként fontos Kis Jánosról, a másodikat a már halott Csokonairól, a harmadikat Berzsenyiről. Mind a három elmarasztaló. Az elegáns, árnyalt stílust kereső fiatal költonek Csokonai túl parlagi, Berzsenyi túl durva és fellengzős. Érthetetlen, hogy mennyire nem vette észre Csokonaiban sem a plebejus jelleget, sem a stílusbeli árnyaltságot, s Berzsenyiben a nagy problémák szüntelen jelenlétét és a nyelv addig példátlan gazdagságát. Amiért Kölcsey egy életen át lankadatlanul harcolt, az éppen Csokonai és Berzsenyi költészetében fogalmazódott meg a legmagasabb szinten. Sokkal később ezt Kölcsey is tudta, de addigra már Berzsenyi sértődötten, elkedvetlenedve meghalt, és a gyászbeszédben Kölcseynek csak az önvád lehetősége maradt meg. Igaz, ezt az önvádat férfiasan ki is mondotta.

Ha itt-ott meg is jelent egy-két költeménye, a közönség kezdetben mint kritikust és irodalmi vitatkozót ismerte meg. A Kazinczyt támadó Mondolatra ő és Szemere válaszolt, méghozzá a kritikákhoz hasonló harcias hangon. Ez a harciasság, amellyel egyszerre támadott a politikai reakció ellen és a haladó költőkben felfedezni vélt hibák ellen, az irodalomba lépő Kölcseyt eleve népszerűtlenné tette. Nem bánta. Falusi magányában, szüntelenül egyre műveltebbé csiszolva tudatát, formálta költészetét. Világnézete egyre idegenebbé vált a nemesi világtól. A megyei életben tevékenyen vett részt. Előbb megyei aljegyző, majd megyei főjegyző. A megyegyűléseken a liberális demokrácia szószólója, a jobbágyság védője. Magában fejlesztett költészete egyre jobban fordul a népdal felé. Mondanivalója is egyre demokratikusabb. 1823-ra már elkészül a Himnusz és a Zrínyi dala. De csak 1832-ben jelennek meg kötetben versei. Közben azonban már a megye országgyűlési követe. Három éven keresztül ő jelenti a diéta balszélét. A jobbágyfelszabadítást akarja előkészíteni. Három év múltán megyéje is megsokallja. Olyan utasításokat adnak, amelyeket nem hajlandó képviselni, és lemond. Kossuth és vele a diétai baloldal gyászruhát ölt távozására. Ekkorra már az ország haladó oldalának ünnepelt alakja. Az újságírásban is főszerepe van. Szemerével együtt szerkeszti az Élet és Literatura című folyóiratot, amely három évig tudja fenntartani magát. Itt folytatja korábbi kritikai és esztétikai tevékenységét. A hivatalos hatóságok a legveszedelmesebb emberek közt tartják számon, és állandóan titkos megfigyelők járnak a nyomában.

Amikor megszűnik diétai megbízatása, és folyóirata sem élhet tovább, újra visszamegy a megyébe, de megtartja főjegyzői hivatalát, hogy befolyást gyakorolhasson a helyi nemességre. Politikai hatására Szatmárban megerősödik a liberális demokrata párt.

Ez időre országszerte ismert költő, kritikus, esztéta. Az egész hazai irodalomban filozófiailag ő a legképzettebb. Gyötrik is szüntelenül a világnézeti válságok. Kant idealizmusa és D’Holbach materializmusa közt hányódik. Ama ritka nemesi elmék közé tartozik, akik teljesen szakítani tudtak a feudális szemlélettel, és következetesen a polgári Magyarországot készítik elő. Nem retteg a forradalomtól, sőt megbélyegzi azokat, akik félnek az erőszakos változástól. Közben azonban jól látja, hogy a haladó nemesség sem ért mindenben egyet vele. Innét származik újra meg újra feltörő pesszimizmusa. Fél a nemzethaláltól, amelynek képe újra meg újra megjelenik költészetében.

Ez a költészet hangjában, stílusában mindvégig sok rokonságot tart a Kazinczyféle szentimentalizmussal, de egyre jobban közeledik a népköltészethez is és a romantika pátoszához is. Amikor összebarátkozik Kisfaludy Károly-ékkal, lényegében a programszerű romantikával köt szövetséget, és a felmagasodó Vörösmartyban felismeri az igazi nagy költőt. A kritikáiban oly magas mércéjű, nemegyszer igazságtalanul szigorú és elutasító Kölcsey a Csongor és Tünde előtt leteszi a fegyvert: ezt remekműnek ismeri el.

Szüntelenül világirodalmi távlatokban látott és gondolkozott. Nem maradt el a világirodalom újdonságaitól. Walter Scottot eleve nagyra becsülte, kedvelte Bulwert, majd elismerően írt a francia romantika foalakjáról, Victor Hugóról. Tehát világirodalmi tájékozódásban is odacsatlakozik a romantikához, amellyel költészete is azonosul.

Amikor versei megjelentek, már azonnal arról volt szó, hogy ez első kötete lesz összes műveinek. Ezt azonban már nem érte meg. Élete végső éveit főleg a nagy politikai perek töltötték ki. Most büntetőjogásznak kellett lennie. Végső tevékenysége Wesselényi védelme volt. Nagy felkészültséggel érvelt a vádlott ártatlansága mellett. A védő a beszédében el is mondotta Kölcsey indoklását, ámbár hiába, hiszen a kormányzat úgy döntött eleve, hogy a veszedelmes Wesselényit el kell ítélni.

Magát a főtárgyalást Kölcsey már nem érte meg. 1838-ban egy hűlés elhatalmasodott a szervezetében, és egyheti betegség után meghalt. Kortársai úgy temették, mint a legnagyobb embert valamennyiük között.

Életműve él az irodalomtörténetben. Nevét, emlékét a köztudatban múlhatatlanul idézi nemzeti himnuszunk.

[Forrás]

"... Ábel a rengetegben, a talpraesett székely erdőpásztor mesébe illő, mesevarázsú története, ennek folytatásai: Ábel az országban és Ábel Amerikában. Ábel megjárja írójának útját: a természet világából eljut a városba, onnét a nagyvilágba. Végül tapasztalatainak eredményeként visszamegy a természetbe. Ennek a regénynek a zárógondolata az ismert idézet...."  

Tamási Áron (Farkaslaka, 1897. szept. 20. - Bp., 1966. máj. 26.): író, az MTA l. tagja (1943 - 49), rendes tag posztumusz 1989, Kossuth-díjas (1954). Sokgyermekes földművesszülők gyermeke. Székelyudvarhelyen érettségizett 1917-ben, majd az olasz frontra került. 1919-től a kolozsvári egy. jogi karán, majd a Kereskedelmi Ak.-n tanalt. Rövid ideig bankhivatalnok. 1923-tól 1926-ig az USA-ban élt, többnyire New Yorkban. Itt szerzett élményei ihlették legsikerültebb művét, az Ábel a rengetegben c. regényét, amelynek humorát, ízességét a patriarchális székely világ találkozása adja az elgépiesedett modern kapitalizmussal. Visszatérése után Kolozsvárt telepedett le. Az 1940-es évekig Erdélyben élt. Három ízben kapott Baumgarten-díjat (1920, 1930, 1933). 1945 - 47 között a parlament behívott képviselője volt. Első novellája (Szász Tamás, a pogány) 1922-ben jelent meg a kolozsvári Keleti Újságban. Szinte valamennyi erdélyi m. irodalmi és szellemi mozgalommal kapcsolatot tartott: az Erdélyi Helikonnal, a Korunkkal, az Erdélyi Fiatalokkal, a Vásárhelyi Találkozóval, hasonlóképp a mo.-i Válasz, a Márciusi Front íróival. E csoportokkal közös szándék vezette: a nép kérdéseinek demokratikus úton való megoldása. Egész pályafutása alatt a népben látta a politikai és művelődési megújulás forrását. Az 1937-es Vásárhelyi Találkozó létrehozása az ő nevéhez is fűződik; ő volt a találkozó elnöke (1937). A főváros ostromát (1944-45) Bajor Gizi villájában vészelte át. 1949 után hallgatásra kényszerült 1954-től újra szerepelt novellákkal, színművekkel. Az 1956-os forradalom idején az Írószövetség elnökségének tagja. 1956. dec. 28-án tartott taggyűlésen az elnökség nevében felolvasta az általa fogalmazott Gond és hitvallás c. nyilatkozatot. 1963-tól a Béketanács elnökségi tagja volt. Farkaslakán temették el. A székely falvak világának ábrázolója, látásmódja, stílusa, szókincse, egész művészi világa itt gyökerezik. Tehetsége, fantáziája játszi könnyedséggel olvasztja egybe a tragédiát és komédiát, a misztikumot és a falu józan realizmusát. Műveiben az erdélyi szegénység életét, a megélhetésért az urakkal és a természettel folytatott küzdelmeit, a székelyek ügyességét és furfangos észjárását ábrázolta. Kigúnyolta a társadalmi igazságtalanságokat, a romlott erdélyi arisztokráciát. Későbbi műveiben kezdeti realizmusától eltávolodva, abba jelképes, népi miszticizmus keveredett. A 40-es években színpadi műveket is irt. Később fokozatosan visszatért kezdeti realizmusához, hitet tett a munkásosztály nemzet- és világformáló szerepe mellett. Egy m. népcsoport nyelvét irodalmi magasságba emelte s gondolkodásmódját a legmagasabb fokon fejezte ki. Számos műve, főleg novellái idegen nyelveken is megjelentek.



Forrás        

"A gondoskodó Veni kedves! ;-))

Látom, te is az vagy a sors által, mint amivel engem megvert. Kapcsolat tartó...
Aki felveszi az elejtett szálakat, aki gondozza a dudva által benőtt utat, aki mesével altat, de ha kell lebilincselő történettel tartja ébren az álomba szenderülni készülőt.

Aki dob a tűzre egy hasábot, hogy az ki ne aludjék. Mert melegére bárkinek, bármikor szüksége lehet.

Szép estét, jó éjszakát! :)   "   

(Merlot)        

Emelj fel a szívedig!

*********************

Borrrzongató, pedig már vagy 20 éve hallgatom:)

Vágyakozás

*******************

(borrrrzongató,pedig már vagy 20 éve hallgatom:)

Mammy blue

Úgy szeretném meghálálni

Mama

Már egy hete csak a mamára
gondolok mindig, meg-megállva.
Nyikorgó kosárral ölében,
ment a padlásra, ment serényen.

Én még őszinte ember voltam,
ordítottam, toporzékoltam.
Hagyja a dagadt ruhát másra.
Engem vigyen föl a padlásra.

Csak ment és teregetett némán,
nem szidott, nem is nézett énrám
s a ruhák fényesen, suhogva,
keringtek, szálltak a magosba.

Nem nyafognék, de most már késő,
most látom, milyen óriás ő -
szürke haja lebben az égen,
kékítőt old az ég vizében.