A neoliberális módi: szenteskedés a joggal

A neoliberális módi: szenteskedés a joggal

Nem az emberi természetből következik korunk anyagiassága, önzése. Tony Judt, korunk kiváló történésze és esszéistája, utolsó nagy ívű tanulmányában arra emlékeztet, hogy sok minden, amit a mai felnövekvő generáció „természetesnek” vél, valójában a múlt század nyolcvanas éveitől kezdődően uralkodott el a nyugati társadalmakban. A vagyonfelhalmozás rögeszméjéről, a privatizáció és a magánszektor kultuszáról, a gazdagok és szegények közti egyenlőtlenség exponenciális növekedéséről van szó. Immár magyarul is olvasható könyvében – Balsors ül e tájon Európa, 2012 – a moralista egyetemi tanárt főként e jelenségeket ajnározó divatos retorika háborította fel és indította perspektívát felvázoló elemzésre fél évvel halála előtt. Ez a retorika kimerült a béklyóitól megszabadult piac kritikátlan csodálatában, a közszféra lenézésében és a végtelen növekedés illúziójának az éltetésében. A neoliberális ideológia retorikájáról van szó.

A neoliberálisok hetvenes években kezdődő „nagy pillanata” mostanra fogy ki a szuflából, noha a gazdasági döntéshozók bordái közül még mindig ki lehetne préselni egy-két szusszanást. Tragikus, hogy teli tüdővel ezt a fertőzött leheletet akkor fújták hosszan az arcunkba a küszöbről, amikor a kommunizmus oxigénszegény zárkájából igyekeztünk kifele a szabadba. Még fel sem ocsúdtunk, mire a gomba módra kinövő jogvédő szervezetek egyre-másra olvasták fejünkre bűneinket. Mint a kálvini eleve elrendelés, úgy kötöttek hamarost gúzsba a jogi szentenciák. Az ember szégyenkezve gondolt arra, hogy fatális véletlen folytán a többségi társadalomba született, hogy nemzeti érzülettel rendelkezik, hogy a másneműek iránt vonzódik, és felesége van - nem párja. Nem vonható kétségbe a jogvédők tevékenységének fontossága, tudjuk, hogy körükben sokan áldozatos munkát végeznek, de az a bozótharcos, ellentmondást nem tűrő hangnem és akciózás, amelyet minálunk egyes szervezeteik vagy külföldön kioktatott tagjaik műveltek az elmúlt húsz évben több rosszat szült, mint amennyit megszüntetni kívánt.

A privát szektor bálványozásának divatja, amelynek káros következményeire Tony Judt mutatott rá, kéz a kézben járt a jog mérték nélküli kiterjesztésével. A spontán privatizációra rímelve a média fő szektorait megszálló progresszív, „irányadó” értelmiségi csoportok hittérítő buzgalommal hirdették a másság elfogadását. Ők is új „erkölcsű” embert akartak faragni a gyanútlan (fél)polgárból, mint a kommunisták. A másság parttalan fogalma túl nagy köpönyeg. Sok minden elfér alatta. A hamis portéka is. Ha 1989 a szabadság újrafelfedezéséről szólt, akkor ma azt kell kitalálni, hogy a jövő generációk érdekében miképpen korlátozzuk az önmagáért létező, emóciók diktálta szabadságot, hiszen az még a modellként elénk állított nyugati társadalmakban sem korlátlan. Különösen nem a Washington fővárosú plutokratikus köztársaságban.

A nyugat számára is elvesztegetett elmúlt húsz év jogi visszáságait Chantal Delsol, francia filozófus és eszmetörténész hangsúlyozza a legerélyesebben. Nemrég A demokrácia (újra)felfedezése témájú nemzetközi konferencia előadója lett volna a budapesti Francia Intézetben, de sajnos édesapja halála miatt le kellet mondania a részvételt. A közép-európai történésekre különösen odafigyelő hat gyermekes katolikus hitű asszony könyveiben, cikkeiben tűzi tolla hegyére a jog bálványozását, a vele való visszaélést. Állítása szerint, míg a régebbi korok embere a méltóságát erkölcsi tettek teljesítésével igazolta, kortársunk a különböző jogok megszerzésével. Ehhez szoktatják a harcias jogvédők és a felszólító hangnemben nyílt leveleket fogalmazgató entellektüellek, akik néha jogot formálnak társadalmi események kizárólagos véleményezésére. Nem vonható kétségbe, hogy a jog kiterjesztése nélkülözhetetlen vívmánya az emberiségnek, de manapság ott tartunk, hogy mindenfajta szeszélyt joggá kívánnak emelni, vagy olyan gyanús körülmények között megszerzett kiváltságokhoz ragaszkodnak, amely rombolja az együttélést. A jog ürügyül szolgál a tetszelgő követeléseknek. Chantal Delsol példákon keresztül bizonyítja, hogy ha a polgártársunk sajátos magatartását, viselkedését toleráljuk az egyéni szabadság nevében, abból még nem következik, hogy cselekvése legitim lenne. A megengedésből nem származtatható automatikusan jog.

Egy példa: a homoszexuálisok házasságának követelése. Franciaországban sokan nem szavaztak a mostani elnökre, Hollande-ra, mert kampányában megígérte a homoszexuális házasságok törvénybe iktatását. Persze ezt megtette volna Sarkozy is, de ő várt volna még néhány évet. Obama elnök is ígéretet tett rá, hiszen közeledik a választás időszaka. Az emberjogi aktivisták eme követelése olybá tűnik, mint az ógörög tragédiák végzetszerűsége. A régi liberálisok, a szabadelvűek még tisztában voltak azzal, hogy az ember egoizmusra hajlamos lény, ezért felügyelni kell őt. Akkoriban a vallás, a közösségi szokások segítettek kijelölni a határt, ameddig az egyén elmehetett. A mai politikusok többsége viszont nem állja útját a felheccelt kisebbségi óhajoknak, inkább hízeleg azoknak és igyekszik kedvükben járni. Ezt nevezi Tony Judt marketing mentalitásnak, miszerint: a választó egy olyan kliens, akinek mindig igaza van. Így a politikus önkéntelenül is hozzájárul, hogy a visszás ügyek a média által felfújva korszellemmé dagadjanak.

Azonos neműek iránt vonzódó polgártársunkat meg kell védeni, minden ellenséges magatartástól, de a házassági óhajuknak nem szabad érvényt szerezniük. Nem azért, mert „természetellenes”, hanem mert vitatják a tényt, hogy egy közösség fennmaradáshoz határokra volna szükség. A határ nélküliség: nihilizmus. Azon országokban, ahol megengedték az ilyen házasságot, nyomban tovább mentek a követelésekben. Hollandiában, van hármas házasság, Ausztráliában a tavaly egy fiatal a kutyájával létesített jogi kapcsolatot. Lehetne e sort az ízléstelenségig folytatni, ám azért volnánk emberi lények, hogy a határ ne a csillagos ég legyen.