Napjainkban, amikor létfontosságú a gazdasági önrendelkezésünk legalább részleges visszaszerzése, az ország versenyképességének elindítása, érdemes visszaemlékezni egy olyan kiváló államférfira, akinek mindez sikerült. Persze minden hasonlatban van erőltetett vonás, oda nem illő valóságelem, és így minden hasonlat sántít. Mégis szívesen szegődünk egy olyan államférfi nyomába, aki sikerrel szolgálta a hazáját. Minket nem kényeztetett nagyon el a sors hasonló férfiakkal.
Georges Pompidouról van szó, a francia V. köztársaság második közvetlenül, azaz népszavazás útján választott elnökéről. Száz éve született, július 5-én.
Nem volt katona, mint elődje, a köztársaság mitikus karizmával rendelkező alapítója, Charles de Gaulle tábornok, nem volt jogászi, közgazdasági képesítése sem, melyeket napjaink közvélekedése nélkülözhetetlennek tart a politikusi tevékenykedéshez. Irodalomtanárként kezdte, Proust, Baudelaire és főként Racine igézetében teltek napjai, hogy aztán a külvilág drasztikus kényszere más irányba terelje tevékenységét. A második világháború, Franciaország megalázó összeomlása, majd a háborút követő nyomorúságos, zűrzavaros idők hasonlítottak a spontán privatizáció árnyékában zajló, nyögvenyelős hazai rendszerváltásra.
Nem készült politikusnak, ezt gyakran hangoztatta. Csak szolgálni akarta De Gaulle-t, a nemes cél megtestesítőjét, amikor harmincnégy évesen jelentkezett az ideiglenes kormány vezetőjének irodájában. Volt munkatársai szerint diszkrét, titoktartó, szinte láthatatlan ember benyomását keltette, ám sokszor napi tizenöt órát is dolgozott. Sem a híres írástudók, sem a műszaki értelmiségiek, sem a magas képzettségű, tapasztalt hivatalnokok nem taposták egymás sarkát 1945 őszén De Gaulle körül. Ekkor kellett ugyanis a munka dandárjával életet lehelni a németek és a vichyi kormány által lenullázott és elbizonytalanított francia államba, amelyet az amerikai elnök szuverenitásában is korlátozni akart. Előbb nélkülözhetetlen munkatárssá vált, később a tábornok-elnök váratlan lemondása után az annak felesége által létrehozott alapítványt vezette éveken át – anyagi ellenszolgáltatás nélkül. Majd váltott: banktisztviselőként dolgozott, és néhány éven belül vezetővé nőtte ki magát. A tulajdonos, Guy de Rothschild barátságával tüntette ki, később könyvet is írt róla. Komoly betekintést nyert így a főváros és az ország pénzügyi, befektetői és vállalkozói köreinek világába. Itt szerzett ismereteit később államférfiként hazája javára kamatoztatta.
Tanár szülők gyermeke volt, vidéken nevelkedett a Székelyföldre hasonlító Auvergne-ben, azaz a vidéki, „mély” Franciaországban. Különös, kedve ellen alakuló, de példás pályája nemcsak Fortuna kegyeinek, hanem kiegyensúlyozott, kedves természetének, határozottsággal párosuló szerénységének és hallatlan munkabírásának volt köszönhető. Szeretett felesége révén a párizsi művészvilág kedvelt, szívesen látott figurája, egészen addig, míg a hatalomba visszatérő De Gaulle nem hívja ismét maga mellé előbb irodája vezetőjének, majd 1962-től miniszterelnöknek. Irigyei Rastignacnak gúnyolták, pedig csak az indiai közmondás volt igaz rá: „Minél magasabban vagy, annál jobban fúj a szél!” A vidéki életszemlélet, a földműves világ értékrendszere, a jól végzett munka becsülete, az anyaföld már-már vallásos tisztelete élete végéig meghatározta viselkedését, döntéseit.
Két könyvet hagyott az utókorra, amelyeket – sajnos – közéleti teendői és a nyirokrák okozta korai, 1974 áprilisában bekövetkező halála miatt nem tudott kellően végleges formába önteni. Így is tanulságosak, helyenként megdöbbentően aktuálisak ma is. Az egyik, amely önéletrajzi elemeket, döntéseit magyarázó, értelmező reflexiókat tartalmaz, megtalálható a budapesti Francia Intézetben. Az özvegye által későn, 1982-ben kiadott torzóból egy megnyerő, visszafogott, érzelmeiről csak tőmondatokban beszélő, a racionális érvelést annál inkább használó politikus portréja bontakozik ki az olvasó előtt. Viszont beárnyékolja emlékirat-töredékét legendás elődjének árnyával való önigazoló birkózása. E tekintetben a cím is árulkodó: Visszaállítani egy igazságot. Történt ugyanis, hogy az idősödő De Gaulle elnököt egyre jobban lekötötte a külpolitika, Franciaország önállóságának demonstrálása az Egyesült Államokkal szemben, a francia grandeur (a nemzeti nagyság). Így a rátermett Pompidou miniszterelnök diszkréten kezébe vette a belpolitika irányítását, és az 1968-as diáklázadások, sztrájkok okozta felfordulásból végül ő manőverezte ki az országot. Az ő tanácsára írt ki választásokat az elnök, aminek folyományaként a jobboldal földcsuszamlás méretű győzelmet aratott. Ám a népszerűsége tetőpontjára ért „segédjét” – aki őt mindig önmegtagadóan, de sosem szervilisen szolgálta –, De Gaulle nem kérte fel újra miniszterelnöknek, akit a titkolt sérelem önigazolásra kényszerítette. Az átmeneti, politikamentes hónapok során vetette papírra másik könyvét, amely nem a szaktörténészek, hanem a politika és az európai sorskérdések iránt érdeklődők számára kulcsfontosságú. A gordiuszi csomó című könyve az állami intézményekről szóló tanulságos reflexiónak, gazdasági-társadalmi változásokat taglaló-értelmező esszének, de politikai testamentumnak is olvasható. A szándékosan nyers formában maradt könyvecskéhez betegségét titkoló elnökként még ő írt előszót. A könyvnek régóta nincs új kiadása, az 1984. évit hosszú utánajárás után a Georges Pompidou Társaság titkárnője, Danielle Stem volt kedves elküldeni nemrég nekem. E munkájából egyértelműen kiderül, hogy a francia kollektív emlékezetben méltatlanul háttérbe szorított elnök egy modern és nem csak a múltjában élő országért küzdött. Kulcsfogalmai: a teljesítmény és a hatékonyság. Tartott attól, hogy elődjének archaizáló, múltba tekintő magatartásának folytatásával Franciaország reménytelenül leszakad a kíméletlen konkurenciaharcban. Sikerült megszüntetnie az állami és a magánszektor szembenállását. A nagyvállalatok vezetőinek meg kell érteniük – írta könyvében –, hogy az állam hasznosnak tartja a magánvállalatokat a közérdek számára, ám ők se tartsák ellenségnek az államot. Mindkét fél a nemzetközi szempont magaslatából ítélje meg egymás tevékenységét.
Irányítása alatt hazája valóban nagy lépést tett előre az ipari, a technológiai fejlődésben. Mindenekelőtt az ipar koncentrációját támogatta, de volt négy-öt olyan stratégiai döntése, amelynek eredménye egyértelműen neki köszönhető. Ilyen volt a francia telekommunikáció hatalmas méretű fejlesztése, automatizálása és kutatásra ösztönzése. Az ő érdeme az atomipar kiépülése is, amelynek következtében Franciaország valamelyest függetlenedett az olajsejkek által szabott feltételektől. Bár a japán katasztrófa és nyomában a német döntés az atomerőművek leállítását illetően a nukleáris energia kétes értékű vívmánynak tűnhet sok francia számára, tény, hogy országuk nagy áramexportáló. Pompidou nélkül nem lett volna Airbus és Ariane-program sem, de a legelfogadottabb kétségtelenül a nagy sebességű személyvonat, a TGV.
Jacques Chirac elnök, valamint Edouard Balladour miniszterelnök is mesterüknek, szellemi atyjuknak vallották Pompidout. A megváltozott körülmények ellenére is sok mindenben követték őt, többek között abban is, hogy a megszorító intézkedés rossz válasz a válsághelyzetekre – ezt egyébként Chirac ki is fejtette a másfél éve megjelent, nagy közönségsikernek örvendő emlékirataiban.

A szerző politológus