A politikai korrektség francia oltára
Nem kell populistának bélyegezni azt, aki hozzá mer nyúlni a darázsfészkekhez
A politikai korrektség francia oltára
Nem kell populistának bélyegezni azt, aki hozzá mer nyúlni a darázsfészkekhez
A Magyar Nemzet július 30-i számában Beszűkült a nyitott társadalom címmel Zárug Péter Farkas jellemezte azt a zsákutcát, amelybe a nyugati világnak egy szűk szellemi-politikai elitje folyton-folyvást betessékel bennünket, európaiakat az előző harminc-negyven év során. A döbbenetes norvégiai mészárlásra a szerző így ad értelmezési keretet. Elemzésével egyetértve a cikkében említett angol és német hivatkozásokat francia példával egészíteném ki. A témával kapcsolatban ugyanakkor utalni kell Pokol Béla alkotmánybírónak egy másik kiváló könyvére is, amely a Zárug által említett Európa végnapjai; A demográfiai összeroppanás következményei cíművel egyszerre jelent meg a júniusi könyvhéten. Teszem ezt annál inkább is, mert a Morálelméleti vizsgálódások; A közmorál eltüntetésének kritikája című műve új, váratlan megvilágításba helyezi a politikai korrektség cenzúrájának működését, valamint a nyitott társadalom, a multikulturalizmus erőltetését a mai világban. Az Európa végnapjairól szóló, de a kiutakat is kereső könyv Pokol morálelméleti kutatásainak leágazásaként született meg.
Áprilisban hagyta el a nyomdát a párizsi Plon kiadásában egy neves francia politológus, Dominique Reynié könyve Populizmus: a végzetes lejtő címmel. Noha a populizmus többértelmű fogalom – politikai alapállásként a „népre”, az „emberekre” való hivatkozást jelenti, rendszerint a domináns elittel, de gyakran a külföldiekkel szembeállítva –, a szerzőnél ez egyértelműen megbélyegző jelentésű, a nacionalizmussal rokon értelmű szó. A Science Po tanára arra a következtetésre jut, hogy hónapról hónapra a vén Európa országaiban tartott választásokon egyre átütőbb sikereket érnek el a populista pártok. Ambiciózus megállapításait az áprilisi finnországi országgyűlési választások fejelték meg, ahol az Igazi Finnek Pártja harmadik befutóként 39 mandátumot szerzett a lehetséges 200 helyből.
Reynié 18 országban 27 populista pártot azonosít. Feketelistájára kerül a kommunizmus ölelő karjából könnyebben-nehezebben szabaduló országok mindegyike, köztük Magyarország is. Könyvének központi gondolata: kontinensünkön egy új típusú populizmus van kibontakozóban, az úgymond örökségi populizmus (populisme patrimonial), amely vehemensen védelmezi a beilleszkedést elutasító iszlám bevándorlóktól nemcsak az örökölt és/vagy szerzett vagyonon alapuló életszínvonalat, hanem a kulturális örökség részét, az életstílust is. És persze következik a jóléti sovinizmus vádja, amely Európa keleti részén – elméletéből következően – a cigánysággal szemben érvényesül. Pokol Béla két, megkerülhetetlen fontosságú könyvét az a felismerés vezérli, hogy a domináns médiában és az értelmiségi háttérben Európa-szerte elterjedt „rasszistázás”, a ma még többségi társadalmak folyamatos gúnyolása, nyelvpolitikai gúzsba kötése elméletileg is tarthatatlan. Illúziókat kerget vagy szándékosan olajat önt a tűzre az, aki szerint Nyugaton a rohamosan növekvő, párhuzamos társadalomban élő mozlim lakosság többségének, Keleten a cigányság nagyobb részének növekvő problémáit pusztán az állami szervek „oda nem figyelése” vagy a többségi társadalom „kirekesztő magatartása” okozza. Az őket itt is, ott is eltartó többségi társadalom drámai fogyása miatt a zsugorodó költségvetési bevételek már nem teszik lehetővé, hogy családi pótlékkal és a szociális háló más elemeivel segítsék őket, noha számuk hatványozottan nő. Európa államai hatalmas adósságtömeget görgetnek maguk előtt. Mi lesz negyven év múlva, ha a trend nem változik? Az éhséglázadások, a barbárság víziójához múltbeli példákat Pokol Oswald Spengler 1922-ben megjelent látnoki művéből, A Nyugat alkonyából sorol.
A fent vázolt problémák több mint egy évtizede érezhetők a mindennapokban, az emberek viselik következményeit, de a domináns média és az „irányadó” szellemi körök Nyugaton is, itthon is megtiltották őszinte megvitatásukat a rasszizmus vádjával fenyegetőzve. Azonban az elfedett baj az ezredforduló tájékától kezdve robbanásszerűen egyre-másra a felszínre tört. Következett a megmondók receptje: azokat az erőket, amelyek jól-rosszul, elegánsabban vagy bárdolatlanul foglalkoztak programjukban a mozlimok, a cigányság problémájával, „populista” pártokként partvonalra kell szorítani. Csakhogy a pártok folyamatosan növekvő számú támogatói láttán a kényes témák megkerülhetetlenné váltak. Maradt a semlegesség póza, a lebegő értelmiségi moralizáló gúnya a nyitott társadalom, a multikulturalizmus következményeitől aggódó „közember” iránt.
Honnan ez a magabiztosság? Pokol Béla könyvéből erre is választ kapunk. A domináns nyugati morálelméleti irányzatok és hazai követői az elmúlt évtizedekben elvetették az egyes népekben és társadalmakban vallott közerkölcsöt, és helyette az elvont egyenlőségen alapuló igazságosság mércéjét kezdték alkalmazni. Amerikai fórumoktól anyagilag és szellemileg támogatva a véleményformáló médiacsatornákon keresztül a különbözőség észlelését megtiltották, és mint morálellenest elvetették. Az állami hatóságok kötelesek voltak eltekinteni az egyes kollektívákhoz tartozó egyének kollektív megítélésétől. A diszkrimináció tilalma, az individuálisan egyenlő bánásmód követelménye lett az új hiszekegy. A következmény? „Ám az ily módon védekezésükben leblokkolt társadalmi tömegek sokszor polgárháborús állapotokba kerülnek – vonja le a következtetést Pokol Béla –, mert amit józan eszük parancsol, és izolálódnának a bűnözők kollektíváitól, illetve gyerekeiket izolálnák az ilyen kollektívák behatásaitól, azok milliós bírságokkal nézhetnek szembe. Az egyenlő bánásmódra leszűkített morál és a jog így – állami erőszak-apparátusokkal a hátuk mögött – kisebbségi »jogvédők« kezébe került, és a társadalom, illetve a közmorál védtelenné válik.”
Nem kötelező a szörnyű norvégiai mészárlást ilyen széles geopolitikai tablóba beágyazni. Tarthatja valaki egy beteg lény embertelen tettének csupán. Abban viszont egyet lehet érteni Jacques Attali francia közgazdásszal és íróval, hogy a norvégiai tragédia kegyetlen metaforája a mai világ legfontosabb értékének, miszerint mindenki meg szeretné őrizni magának továbbra is azt, ami őt eddig meghatározta. Való igaz, Nyugaton az emberek többségét nyugtalanítja azonosságtudatuk és megszokott életszínvonaluk folyamatos fenyegetettsége. Sokuknak – már aki megteheti – nincs más tervük, mint élvezni a szokásos komfortot, s ezt nem akarják feltétlenül megosztani másokkal. E megállapítást azonban nem lehet általánosítani. Az is felmerül, hogy a pénzen, a vagyonon, a puszta technikai vívmányokon túl van-e olyan általánosan gyakorolt érték, amellyel egy tudatos bevándorló azonosulni tudna? Egyeseket egoizmusuk gyűlöletbe és tettlegességbe kerget. Vagy családjuk, ismerősük lett az áldozata egy bevándorló erőszakos cselekedetének. Mások optimizmussal megáldva a nemzetközi intézmények segítségében bíznak. Egy dologban viszont bizonyosak lehetünk, és talán ez a tanulsága a norvégiai tragédiának: egyetlen ország sem maradhat sokáig olyan politikai terv nélkül, amely messzire tekint, és nem csupán a következő választásra.
A szerző politológus
