Bolygók robbanhatnak szét,
összekuszálódhat
a világmindenség évmilliárdos rendje,
de a „primo amore”,
– az elsődleges, az ősszerelem –
lebegni fog
az elnéptelenedett világűrben is,
mint az Úr lelke a vizek felett.



És ha moccanó életet észlel
bárhol az univerzumban:
azonnal beleköltözik,
mert a halhatatlan szerelem
csakis halandók izzó tavaszában
hajthat virágot, csodaszépet.



Ám ehhez az kell,
hogy újra halandók legyünk,
nem pedig gépek.


Így vetve véget rosszkedvünk telének.

Az út a felhők közt vezet át,
zöldell a tavasz a patak mentén -
hullt szirmokat sodor a sebes ár,
illatuk messze hordva szét.

Csendes kunyhóm a hegyekre néz –
fűzfák sűrűje kicsiny könyvtáram.
Derűs napokon fölöttem az ég
áttört fényt bocsájt köntösöm ujjára...

Kár elrontani, kár,
buta kis életünket,
úgyis ritka az ünnep,
úgyis jön a halál.
Mind, ami konc, ami érdem,
ami lehet, be kicsi!
Maga az ember, ahogy van,
túlhitvány valami.

Sír bennünk az igaz szív
s éppúgy sír a komisz;
kár, hogy túlsokat ártunk
fölöslegesen is.
Pénz, hiuság, becsület: mind
szánalmas csatatér,
s csábit a szó, hogy a lélek
nyugalma többet ér.

Csábit a szó, de a béke
ahogy jön, megy is a perccel;
(könnyü annak,
aki helyett más a gazember!)
Tűnik a perc, s az örök föld
bestiái miatt
meggyűlöljük az égi
prédikátorokat.

Kár elrontani, mégis
rontjuk az életünket,
pedig ritka az ünnep
s úgy is jön a halál.
Küzdünk, sírva, vagy árván,
mint kit a cél megúnt,
s mindegy a cél, az eszközökért
együtt lakolunk.

Lennék én törött szürke kis kavics, egy a százból,
Lennék én csak porból sárból, nem pedig topázból,
S volnék átlagember a milljomodik darab,
Aki minden áldott reggel a munkába szalad,
S mint csörtető dúvad, primitív ösztönlény,
Fűben megbúvó, szerény virágú kis növény
Aranyhal, mely nem ismeri a múltat s jövőt,
Egy kisegér, mely magvakért futja be a mezőt,
S volnék utcapor, mit elseper a rideg szél,
Vagy eszelős bolond, ki csak önmagának beszél,
Vagy picike pont érzelmek s vágyak híján
Szakad ideg egy ismeretlen vadásznak íján
Vagy egyszerűen a Semmi volnék én szívesen,
Mindenkitől távol, gyűlölt zord idegen,
Nem volna szívem és lelkem, kihunyna a szemem,
Nem kötne Tihozzátok ily összetett érzelem....

Hallgasd a szelíd dalt szíveddel,
érted sír, s mert reméli: tetszhet.
Halk és könnyű, mint lehellet:
Moha fölött fut így a csermely.

Ismered a hangot (s szeretted?):
ragyogását már fátyolozta,
mint bánatos özvegy, de tiszta
büszkesége mit sem felejtett,

s ha őszi szelek hasogatják
nagy fátylát, libbentve mutatja
az ámult szemnek, hogy alatta
csillagként ragyog az igazság.

E hang, hogy újra rátaláltam,
azt mondja: életünk a jóság,
s minden gyűlölség és mohóság
nyugtalan elvész a halálban,

s mondja: a szív egyszerűsége
felett örök glória reszket,
s aranylakodalom a legszebb
s a győzelem-nélküli béke.

Szeresd: szerelem dala, szent hit,
makacs hit ez és nászi ének.
Hisz maga is gyógyul a lélek,
mikor egy másik lelket enyhít!

"Fáradozik" s "az Úrhoz óhajt",
haragtalan tűrés a gyásza,
s oly tündöklő a tanitása...
Hallgasd csak, óh hallgasd a jó dalt.

Vagy egy nagy mű, - vagy egy nagy szenvedély.
Vagy égő nyár, - vagy gyémántfényű tél.

Vagy az Úristen, - vagy az emberek.
Vagy a kolostor, - vagy fészek-meleg.

Vagy a csúcsok nagy, edző hidege,
Vagy egy asszony simogató keze.

Vagy fent, vagy lent, élőn, halálra-váltan,
Jaj, csak ne felemásan, felemásan!

1934 május 19

Ezt a libegést, karcsuságot,
könnyüséget és bánatot!
Ha kezedbe veszed, vigyázva fogd.
Két ujjal téptem, lepke alól.
Ha ereszteném, ő is szállna.
Halványkék, szárnyas libegéssel,
ő is a lepkék után járna.
De más a sorsa.
Nem hal meg szépen. –
Eltikkad gyürüs ujjaim,
s tenyerem forró börtönében