Furcsán-zavarodott szomorú lelkiállapot, kavargó, egymásnak feszülő érzelem-forgácsok jellemzik a legtöbb szakítást…
Valami elmúlt, valami meghalt…
Az „egymásranézés” már nem olyan mint korábban, kihunyt belőle a szövetség tudata, az „enyém-vagy” érzése. Ehelyett hangok és csendek hordozzák az űrt, a felbolygatottságot, a „kényelmetlenül-nehézkedő” zavart.
Szilánkokra tört a személyiség-szeletek összetapadása.
Amikor anno szerelemben épült fel e két ember közös műve, lassan, óvatosan növekedett, majd felgyorsulva, forradalmi beérlelődése révén személyiségük ezernyi színben pompázó üvegcserepei a másik lénye felé fordult, és a külső fényt úgy verték vissza, hogy a „sokszínben-pompázás” egy harmadik létezőt kreált kettejük „teremtő-okából”, - a szerelmet. Ez az új jövevény lett, a „közös-produktum-szülte” szövetségben kiteljesedett belső alkotásuk. Kettejük ezer irányba álló személyiségszeletei egymásba-simultak, szétiramlani-igyekvő vágyaik egymásrataláltak, s a boldogságért-futás célját „egymásbantalálták” . Ezek után már a szerelem, ez a különös létező kapcsolta egybe teremtőokait, teremtőfeleit, hogy így létrehozza önmagát, az okok beteljesülését.
De most – a szakításkor – eltört, minden eltört!
A felek „egymásratekintésében” már nem bizsereg semmi „együvétartozás” , hangjuk „hideg-idegenül” koppan egymás érzéketlen szívén. Gyászolni kell. Gyászolni, még akkor is, ha a szakítás okkal, és megszabadításként jött, hiszen valami nagyszerű halt meg. Még akkor is nagyszerű, ha a szerelmet-teremtő felek kínnal élték meg magukból teremtett teremtményüket.Ha elvonatkoztatunk és két darabra szakítjuk a jelenséget, akkor lehet olyan utalásösszefüggést és nézőpontrendszert találni, ahol nem csak a szenvedő felek felszabadulását tekinthetjük örömmel, hanem a jelenség halálos áldozatát – magát a szerelmet – gyásszal. Az, hogy a „harmónikus-színben-pompázó” közös fényvisszaverődés újra ezer üvegcserépre tört, okot teremt a megsiratásra. Az, hogy a szövetség íze megkeseredett és a személyiség-szeletkék visszahúzódtak önmagukba, a felek felszabadulásának örömétől függetlenül teremt okot a szomorúságra. Ez történik minden szakításban.
Az elválásban már nem lehet „érinteni”, nem lehet kérlelni, sem adni, vagy elvárni. Kihűlt a „benső-meleg-fészek-érzés”, nincs „megnyugvó-feloldódás-egymás-leheletében”, sem „elolvadás-egymás-csókjaiban”. A szerelem, mely mindezt megteremtette, felhígult a „nemtörődöm-közöny-odaadástól-elfordulásában," s meghalt a közös boldogsággal együtt.
Feszült, kényelmetlen, kényszeredett minden.
S az idő?
Vajon az idő lehel-e gyógyírt az özvegységre? Nem. Talán feledtetni fogja, de a sebet begyógyítani soha. Mert e harmadik létező, a „szerelem-ez-egyetlen-párra-jellemző-csakilyen-egyedisége” soha semmilyen kapcsolatban nem támad új létre. Egy másmilyen „szerelem-lét-egyveleg-teremtmény” talán igen, de ugyanez, már nem! Ez, ami ennek az egyetlenegy párnak (mint ok-relációnak), közös, óvatos kezekkel építgetett, féltve dédelgetett „sajátos-együtt-műve” volt, már sohasem éled újra, legfeljebb egy elmében-futtatott képzeletben, hogy ott újrateremtse, újraszínezze "fakósárga-időszeletekben-szétmálló" árva létdarabjait…

Hiába csitítom láz
éget, szánom beteg magam,
de gyengülő erőmmel
újra megpróbálom,
hogy téged visszatartsalak.
Ne menj! Hidd el, mind
visszajöttek, kemény
a szívem, meg nem bocsát,
kitől elfordulsz, oly árva,
ha fél, nem ér semmit
a vigasztalás. Lelkem
hűséggel feláldozom,
már nem csal meg többé
a remény, kit kerestem,
itt van, megtaláltam,
legyen a magány, ha
mégis elítélsz. Minek a dac,
a büszke csakazértis?
Hová mennél?, rám nem
lelsz sehol, mi megtörtént
egykor végleg elenyészik,
de olcsó szerelmed árulom.
Ne menj, hidd el mind
visszajöttek, kemény
a szívem, meg nem bocsát,
kitől elfordulsz, nem vár soha
vissza, ma még szeretlek!,
kérlek, ne menj tovább!

Nézd, hogy alszik a lepke a falon,
és hogy milyen kék még mindig az alkarom,
barna a szemem és piros a szám...
ugye sosem figyeltél rám igazán?

Hallgasd, ahogy nyikorogva nyílik az ajó,
az éjjeliszekrényen két doboz altató,
az orvosom is csodálkozik, hogy még élek...
ugye sosem értetted, miről beszélek?

Látod, hogy széttört már minden álmom?
Hallod, a hangom már nem találom...
Neked beszélek, legalább nézz rám, ember!
És kérlek ne menj... ne menj el!