Szerelmi vallomás

A tetőpontra az jut, aki tudja, minek örüljön, aki boldogságát nem tette másoktól függővé, aki nem nyugtalankodik, aki bízik önmagában...

Hát tanulj meg örülni! De ne hidd, hogy a reményeket, vagy a legédesebb mulatságokat hiábavalónak tartom, s ezzel megfosztalak az élet kínálta gyönyörűségektől. Ellenkezőleg. Azt akarom, hogy sose légy szűkében a vidámságnak, hogy házadban mosoly fakadjon, s ha ott terem, tebenned lakik. Más vígasságok nem töltik el a szívet valódi örömmel, csak homlokod ráncát simítják ki futó pillanatokra... Hidd el, az igazi boldogság komoly dolog.

Furcsán-zavarodott szomorú lelkiállapot, kavargó, egymásnak feszülő érzelem-forgácsok jellemzik a legtöbb szakítást…
Valami elmúlt, valami meghalt…
Az „egymásranézés” már nem olyan mint korábban, kihunyt belőle a szövetség tudata, az „enyém-vagy” érzése. Ehelyett hangok és csendek hordozzák az űrt, a felbolygatottságot, a „kényelmetlenül-nehézkedő” zavart.
Szilánkokra tört a személyiség-szeletek összetapadása.

Leo Buscaglia, az író és előadó beszélt egy versenyről, amelyen zsűritagnak kérték fel.
A verseny célja az volt, hogy megtalálják a legfigyelmesebb gyermeket.