A nagy német költő Rainer Maria Rilke hosszabb időn át Párizsban élt. Sokat sétált a városban. Az egyik utcasarkon öreg koldusasszony üldögélt. A járókelők pár fillért ejtettek kérges, kéregető kezébe: Az asszony mozdulatlanul, földre szegezett tekintettel, minden életjel nélkül fogadta az alamizsnát.

Rilkét sétáira gyakran elkísérte egy ismerőse. A fiatalasszony maga is szokott adni néhány fillért a koldusasszonynak. Csodálkozott; hogy a költő, akit nem csak verseiből ismert melegszívű embernek, sohasem ad semmit. Nem értette; hogyan lehet egy ilyen nagyszerű ember ennyire közömbös. Rilke észrevette, hogy mi foglalkoztatja kísérőjét és megjegyezte:

- A szívének kellene adnunk valamit; nem a kezének.

Néhány nappal később Rilke egy illatozó fehér rózsával indult szokásos sétájukra. Amikor a koldusasszonyhoz értek, megállt, lehajolt és a szikkadt kezekbe fektette a gyönyörű virágot.

Váratlan dolog történt: az öreg, mióta ismerték, most emelte először rájuk pillantását, majd nagy erőfeszítéssel felállt, megragadta az idegen kezét, időtől barázdált arcához szorította, és a rózsát magához szorítva elment.

Napok teltek el. Aztán egy teljes hét. Az utcasarkon üresen maradt koldusasszony helye. Rilke útitársnője aggódott hogy az öreg koldusasszony talán már nem is él. A hetedik napon újra ott ült az öregasszony: Kérges, kéregető kezébe a járókelők egy-egy pénzdarabot ejtettek. Az asszony, mozdulatlanul, földre szegezett tekintettel, minden életjel nélkül fogadta az alamizsnát.

- De hát miből élt egész idő alatt, ha nem járt ide koldulni? - tört fel a kérdés a fiatalasszonyból:

Rilke alig hallhatóan, fejével bólogatva, mintegy önmagának válaszolt: -A rózsából igen, a rózsából.

A KI ELÁRULJA, HOGY SZIVE VAN.

Semmit sem rejteget a civilisált ember annyira, mint a szivét. Még a bűnét sem.

A kiről megtudják, hogy szive van, azt kigúnyolják, kifosztják, megcsalják. Az ember rajta tartja a kezét a szivén, mint a pénzes tárczáján, mikor ezt a feliratot megpillantja: "Gare aux voleurs". Az egész világ tele van szívtolvajokkal. Aztán szivet lopni épen úgy nem bűn, mint macskát lopni. Szívtelennek lenni olyan jó, mint beojtva lenni a himlő ellen. "Aes triplex circa pectus" (hármas pánczél a mellen). Egész tudomány ez.

A szívtelenség tanának a legfelső iskolája a világhirű játékbarlang.

Az egész világból rajzanak ide. Öregek és fiatalok. Még jó, hogy tizenkét éven aluli gyermekeknek tilos a belépés a játékterembe. Ott jönnek össze a tisztességes úrhölgyek és a kokottok. A szivét mindenki otthon hagyja. Szívről csak a fürdőorvos előtt szoktak beszélni, aki aztán megállapítja a szívtágulást, szívelhájasodást, szellentyűbillenést, s praescribál gyüszüvirágot, farkasalmát. A szív igazán alkalmatlan orgánuma a testnek. Momus következetesen róhatta volna meg szokása szerint Jupitert, az emberalkotót, hogy miért adott annak ilyen gyarló életszabályozót: nem tudott a helyett egy remontoárt helyezni az erei és idegei góczába?

Azt pedig egyáltalán le kell tagadni, hogy a lélek a szívben lakik. Hogy a lélek halhatatlan, azt a vallás dogmái miatt el kell hinnünk: igen is van lelkünk, mihelyt meghalunk. Akkor annak feladata a spiritista üléseken megjelenni s kérdésekre feleleteket adni. Ez az előkelő világ meggyőződése. De a míg élünk, mi az ördögöt akar velünk a lélek? Teszszük azt, a mit a testünk kiván. A mig élünk, addig csak testünk van: azontúl aztán ám lássa a lélek, hogyan él tovább - ha kedve van hozzá.


http://www.mek.iif.hu/porta/szint/human/szepirod/magyar/jokai/sirko/html/index.htm

 

II. A csereleány

/részlet/ 

 

 A gyermek elmegy hazulról, elhagy apát, anyát, testvért, s ismét otthont talál; anya helyett anyát, testvér helyett testvért; - s eltávoztával nem marad üres a ház, gyermek helyébe gyermek jön, s ha a fogadott anya a gyermekének szánt gyöngédséggel elhalmozza a jövevényt, arra gondol: éppen így bánnak most az enyimmel is a messze távolban; mert az anyaszerelmet semmi fizetésért megvenni nem, csak cserében megnyerni lehet.

Ezt az intézményt csak asszonyok gondolhatták ki; ellentétben azzal a rideg rendszerrel, melyet a férfiak találtak fel, mely a fogékony ifjú szívek számára zárdákat, konviktusokat, zárt kollégiumokat alapított, ahol korán letörülje róluk az élet minden emlékét a családi létnek.

 

http://mek.oszk.hu/00800/00812/html/jokai2.htm

Michelangelo di Lodovico Buonarroti Simoni, Caprese, 1475. március 6. – Róma, 1564. február 18.)


A család Firenzébe költözik.

A 13 éves Michelangelo,Ghirlandaio festőműhelyébe jelentkezik tanulónak,de rövid idő után átmegy a Medici- kertbe Bertoldo szobrászmesterhez. A mecénás Medici felfigyel az ifjú tehetségre, s apjának munkát kínál "cserébe" a fiúért. A Medici palotában
családtagként bánnak vele.Részt vehet társasági összejöveteleken, ahol lehetősége nyílik filozófusokat , írókat,tudósokat és Machiavellit, a köztársaság alkancellárját - és egyben híres írót- is megismerni.A társaságban való részvétele révén emberismerete elmélyült , éles kritikai szelleme fejlődött.Időközben Firenzében megváltozik az élet.Girolamo Savonarola, (1489-ben a firenzei Szt.-Márk-kolostori perjel) -puritán lelkű hitszónok- befolyására a firenzei hatóságok betiltják a mulatságokat és mindent,mi ezzel kapcsolatos. Élesen bírált minden olyan
művészetet, mely szerinte nem a vallást szolgálta.Kíméletlen hangú ékesszólásával hatott híveire, akiket az élet szépségeit kiemelő alkotások pusztítására buzdított. Hatására , Firenze főterén hatalmas máglyarakásként semmisültek meg pótolhatatlan irodalmi alkotások, váltak lángok martalékává reprodukálhatatlan festmények és pattantak apró szilánkokká márvány mesterművek.
1492-ben, Lorenzo de Medici halála után a mecénás családot száműzik. Savonarola megtérésre szólítja fel a "bűnösöket" , ha ellenállnak az isteni hívásnak,bosszúból eget-poklot idéznek szavai. Michelangelo, aki fogékony volt az élet megválaszolhatatlan kérdéseire és a létezés céljára keresni a választ, az ostorozó szavak hallatán és a pusztítást látván pánikszerűen elmenekül
Firenzéből.

Hazatér Capresebe és anatómiai tanulmányokba kezd.Később Velencébe, majd Bolognába utazik, ahol kifaragja a Szt- Domonkos síremlék kiegészítő figuráit .

1496-ban tér vissza Firenzébe, ahonnan egy római bíboros a Vatikánba hivatja.Rómában megbízást kap a Pieta- márványcsoport kifaragására.

1501-ben már új szelek járnak Firenze városában.Savonarolát kivégzik ,(felakasztják, majd testét máglyára vetik) a város élére pedig Soderini, Michelangelo egyik jóakarója kerül.

Már 40 éve várta,hogy valaki megmunkálja.Korábban Agostino di Duccio kezdte faragni , aki nem csak belefaragott, de még át is lyukasztotta . di Duccio kudarca a hatalmas márvánnyal, nem ijesztette meg Michelangelot.Régi vágya volt, hogy azt a követ Ő faraghassa ki, s mikor eljött az idő, szenvedélyesen állt szembe Leonardoval és a spanyol - portugál király udvari művészével a
pályázat elnyeréséért folytatott 'harcban'.
(Későbbi iratok szerint ,eredetileg Leonardo da Vinci tulajdona volt a márványtömb, Herkules szobrát akarta belőle kifaragni, de erre nem került sor. Így kaphatta meg Michelangelo a követ.)
A megrendelést Firenze gonfolonierjétől kapta, aki 400 aranyat ajánlott az elkészülő szoborért.

Hatalmas energiával fogott neki a munkának.A követ megtisztította a ráhordott szeméttől és földtől, majd alaposan meg vizsgálta.
Megkereste az alappontot kőrzőjével, bemérte, majd berajzolta a szükséges pontokat.Úgy kellett Dávidját kibontania a kőből, hogy testén ne látszódjék a negyven évvel korábban ejtett 'seb'.Hatalmas palánkot emelt a márvány köré,hogy egyedül dolgozhasson, s hogy kíváncsi szemek elől rejtve maradjon.

Michelangelo ekkor 26 éves volt. Munkamódszere is hűen tükrözi a művész tehetségét.
Nem készített hosszas tervet szobraihoz, csupán viaszból formált mintát emlékeztetőnek, majd azonnal a márványból faragta ki művét. .Megszállottként dolgozott, törekedett arra,hogy idő előtt fáradjon el fizikailag, de inkább lelkileg ,a gigantikus feladatok ellátásában.Minden áldott nap megküzdött a kővel, éjjel felsebzett kézzel, holt fáradtan , sokszor betegen tért haza. Szemeit égette ,testét és tüdejét pedig eltöltötte a márványpor.Míg dolgozott, alig evett.Rosszul aludt és szívfájdalmak gyötörték.
A munkájába menekült a külvilág , és kora elől.
Műveiben mindig is az ideát kereste.Alkotásaiban nem csak a látható test, hanem a dolgok lényegének megörökítésére törekedett, melyet érzékelni csak a belső látás képes .Számára a művész nem másolója modelljének, hanem újrateremtője, aki arra hivatott, hogy felülmúlja az alkotó természetet és megmutassa annak 'igazi arcát'. Monumentális ,robosztus alakjaival egy új emberfajt teremt magának, amivel lenyűgözi kortársait és óhatatlanul is az isteni képességekkel felruházott zseni kultuszát kelti. Életének utolsó szakaszában , mikor kereszténnyé lesz, elveti ezt a művészképet.
Három évig dolgozott művén , melyet kín és gyönyörként élt meg. A Dávidot inkább önmegvalósításnak, mint megrendelésnek tekintette.Kifejezni is akart, nem csak gyönyörködtetni.Meg akarta mutatni az embereknek küzdelmeit , keserves győzelmeit ,azt,ki is
Ő valójában. Művén keresztül akarta kifejezésre juttatni saját énjét, bizonyítani tehetségét , legyőzni az embereket és a többi művészt , ahogy egykor Dávid is legyőzte a hatalmas Góliátot.

Az évek alatt, míg Ő a palánkok mögött dolgozott ,Firenzébe visszatért az élet.. A művészek,az elmenekült tudóskőr visszatértek a városba ,az iskolák újra megnyíltak a tehetségek előtt és a mesterek újra alkotni kezdtek.
Leonardo a Mona Lisát festette, a pápa fia Itália északi részét hódoltatta,........................

Egyedülálló esemény, hogy a képzőművészet lenagyobb mesterei egyazon időben és helyen éljenek. Firenzében telepedett le Raffaelo és Leonardo is. Mindketten az optimista és nagyvilági életfelfogást képviselték épp abban a városban , ahol Savonarola tevékenykedése nyomán óriási veszteség érte a művészeteket. A természeténél fogva is zárkózott Michelangelo egyiküket sem
kedvelte. A firenzei Signoria (kormányzószerv),örömmel látta a legnagyobb képzőművészeket Firenzében, s nem titkolt céljuk volt versengésre ösztönözni a mestereket, remélve, hogy a legnagyszerűbb alkotásaik egyikével dicsekdhet el majdan a város.. Ezért
úgy határoztak, hogy Michelangelo és Leonardo közösen dolgozzon a Palazzo Veccio (kormánypalota) egyik termének falán. A kartonokkal együtt semmisültek meg a művek még az előtt, mielőtt a falakra festhették volna őket.

...................Michelangelo pedig alakot sebzett a márványból. Munka közben gyakran emlékezett egykori mestere, Bertoldo szavaira:
"Csak a sebek tudnak alakot adni a tárgyaknak.És semmi sem ÉLHET sebek nélkül!"
A művésznek pedig eltökélt szándéka volt, hogy szobrát életre keltse.

"Művész nem gondolhat ki olyan nagyot,hogy egy márványtömb ne rejtse már magába "


Michelangelo elsősorban szobrásznak tartotta magát, leghatásosabb alkotásait is ebben a művészeti ágban hozta létre.
Alakjai a szépséget testesítik meg , mégis hiányzik belőlük az öröm, a nyugalom ,a harmonia.Ezért is különül el kora művészeitől.
Művei nem adnak át ilyen érzelmeket a szemlélő felé. Mintha puszta létezésükért vezekelnének minden másodpercben.
Ez Michelangelo lelki alkatából következik.Nagyon kevés barátja volt, alig türt meg maga mellett bárkit is.Családját szerette, de huzamosabb időn keresztül már őket sem tudta elviselni.
Nehéz természetű, a tekintélyt nem tisztelő embernek tartották, mégis hosszú ideig volt kiszolgáltatva a papok szeszélyeinek, amiért aztán több munkája is befejezetlen maradt. (Gyula pápa síremléke is ).Kénytelen volt elvállalni neki nem tetsző feladatokat, de ezeket is a legmagasabb színvonalon vitte véghez. Jellemzőek voltak rá a pánikszerű menekülések,a sokszor már üldözési mániába csapó érzések.
Rengeteget szenvedett nyíltan felvállalt homoerotikus vágyaitól, bár próbálta szellemi síkra terelni .A platoni 'tanítások' és a vágyai közötti vergődést fejezte ki rengeteg, férfi aktot ábrázoló alkotásában , verseiben.

1504-re született meg a reneszánsz művészet legismertebb alkotása, amelybe belevéste akaratát,érzéseit, és amely - a Pietával - Itália legnagyobb mesterei közé emelte alkotóját.
A hatalmas szobor fantasztikus pontossággal adja vissza az emberi test felépítését.

A fej megformázása tökéletes.Nemes arcél, egyenes orr,begöndörödő fürtök.
Az arcán harag látszik,az összezárt ajkak a megvetést,a két mély árok ráncolt homlokán,a marokba szorított kő,a kézfején kidagadó erek belső feszültségét fejezik ki.A kezek a legszembetűnőbbek.Szándékosan, aránytalanul nagyobbnak ábrázolta őket, rajtuk az
erek és inak pontos kirajzolódása arról árulkodnak,hogy a művész alaposan belemélyedt az emberi test megismerésébe.Feltehetőleg - a tilalom ellenére - tanulmányai során maga is végzett boncolásokat.
Az elszánt testtartás kiegyensúlyozottságra utal, és egyben győzelmet jósol..
Szeme a távolba tekint,felméri hatalmas ellenfele erejét,látszólagosan mégis nyugodtnak tűnik.
Ez a látszólagos nyugalom, a művész egyik legsajátosabb vonása.
A láb,valószínűleg a márványon negyven évvel korábban ejtett seb miatt került ilyen ferde tartásba.
Karja megfeszítve nyugszik combja mellett,izmos teste erőt sugároz.A fiú láthatóan készen áll a küzdelemre,hogy megvédje önmagát és népét.Fedetlen teste védtelenségét fejezi ki, és egyben a harc 'tisztaságát'.
A test ruhátlan ábrázolása, alkotója érzelmeinek fő tárgya,gondolatainak tolmácsolója.
A Dávid szobor jelképezi a firenzei ifjúság erejét, lendületét,magabiztosságát, az igazságba vetett hitét, mely képessé teszi őket,hogy legyőzzék a 'hatalmasokat'.

A művész, a megszokottól eltérően nem a Góliátot legyőző hős Dávidot ábrázolja,hanem a küzdelem előtti pillanatot ragadja meg,amikor az egyszerű pásztorfiú megpillantja ellenfelét.Markában a fegyver olyan apró, hogy szinte rejtve marad.Bal kezében tartott szíja hátára simul,készen arra a mozdulatra,hogy lerántsa magáról és megforgatva feje felett, a belehelyezett kődarab az idegen nép fiának homlokát átüsse.


Michelangelo a Dáviddal ars poetikáját ,önvallomását fejezi ki ,benne van érzéseinek lenyomata.A gigászi méretű márvány és a számára nyomasztó korszak feletti győzelmének szimbóluma .

Ez meg 1954-ben.
Se Elevátorház, se Közraktárak.

 

Ez a Boráros tér 1948-ban. Lehet látni a bombesérült Elevátorházat, és mellette a Közraktárakat

 

 

 

Ilyen volt a Vámház Körút, és a Nagycsarnok.
Akkor még villamos járt a Sóház utcában, ami a mai Egyetem, és a Csarnok között van.

 

 

 

És így nézett ki az Elevátorház a budai oldalról.
Se híd még, se semmi.

 

Spoli hozza a képeket és Ő is mesél :)

Köszönöm Neki:)

Boráros tér, Pesti hídfője a Petőfi hídnak, 1937.
Mellette az úgynevezett Elevátorház.
A Közraktárak eleje, és ott kötöttek ki a hajók, a gabonával, az Elevátorházba vitte fel a szállítószalag, és engedték bele a vagonokba, ami elvitte a Soroksári úton lévő Gizella malomba - már bontja demján - meg a Király malomba, ami ma a Ferencvárosi Malom nevet viseli.

József Attila valószínű ezen a környéken írta a Dunánál c. versét.

(" A rakodópart alsó kövén ültem, néztem, hogy úszik el a dinnyehéj.".

Tudom, a szobrot a Kossuth tér oldalára rakták, a hajdanvolt Manci, később Kossuth híd pesti hídfőjéhez, de egy nagy lófüttyöt volt ott rakodópart, és miért úszott volna a parlament előtt a parton dinnyehéj? Az ott volt a Ferencvárosban, a mai Petőfi híd és a Szabadság híd között, ahol a Közraktárak voltak. Ott kötöttek ki az uszályok a gabonával.)

Teszek majd be néhány későbbi Boráros teret is, az egyiken még megvan az Elevátorház romja, lebombázták a háborúban, mint a Közraktárakat.

 

*********************************************************************** *****************************************************************************

Az alábbi kép a Calvin tér, a közepén látod a Danubius kutat, ami ma az Erzsébet téren van, oda rakták át javítás után.

 

 

 

 

Itt a Református templom is

 

Óh, mennyi felfedezésre váró titok van még a nap alatt! Könyveket írtak már a rég elmúlt népek hitregéiről; a két földsark és a napfordítók népfajainak babonáit összegyűjték a tudósok, és egyről még nem beszéltek: arról a végtelen mítoszról, ami a női szívben, a szerelem forró légkörében végtelenül él és újraszülemlik.

Óh, édes babonái a szerelemnek! 

"Ha poharadból iszom észrevétlenül, s te utánam kiüríted azt, megiszod benne a szerelmemet, s úgy fogsz utánam epedni, mint én epedek teutánad: - kedvesem."

"Ha éjjel rólad álmodva fölébredek, s vánkosomat megfordítom fejem alatt, te is oly édeset fogsz álmodni felőlem, mint én tefelőled: - kedvesem."

"Ha hajadnak egy szálára gyűrűmet, amit adtál, rákötöm, a pohárba bocsátott gyűrű annyiszor fog ütni annak oldalára, ahány évig te szeretni fogsz engem: - kedvesem."

"S ha én egy szálát hajamnak gyolcsruhád szegélyébe bevarrhatom, fájni fog a szíved értem, mikor azt felveszed: - kedvesem."

"Ha a tűvel megszúrom ujjamat, rólad gondolkozva, hűtelen voltál akkor hozzám: - kedvesem."

"Ha az ajtó kinyílik magától, felőlem gondolkoztál akkor, s sóhajtásod nyitotta ki az ajtót: - kedvesem."

"Ha csillag fut le az égről, s nevedet hirtelen kimondom, amíg fut, rám kell akkor gondolnod egyszerre: - kedvesem."

"Ha a katinkabogár kezem fejéről elszáll, arról tudom meg, merre jársz te most: - kedvesem."

"Ha a meggyújtott csepű tenyeremről a magasra száll, enyim fogsz akkor lenni: - kedvesem."

"Ha fülem megcsendül, hírt hallok felőled; ha orcám kigyullad, felőlem beszélsz akkor: - kedvesem."

"Ha ollóm lehull, s hegyével áll meg, meglátlak nemsokára: - kedvesem."

"Ha kontyom lehull, te fogsz megverni akkor: - kedvesem."

"Ha öltönyöm visszájáról vettem fel véletlen, nem csalhatsz meg akkor: - kedvesem."

"Ha a gyertya felém fut le, mást szeretsz te akkor: - kedvesem."

"Ha gyűrűm elpattan ujjamon, te lész akkor az én halálom oka: - kedvesem."

Azt hiszed, házat építettél, s pályád büszke ormairól elégedetten szemlélheted a vilá-
got? Nem tudod, hogy örökké vándor maradsz, s minden, amit csinálsz, az úton hala-
dó vándor mozdulata? Örökké városok, célok, életkorok és változások között ha-
ladsz, s ha megpihensz, nem pihensz biztosabban, sem tartósabban, mint a vándor,
aki megtöttyed az útszéli almafa árnyékában egy félórára útközben. Tudjad ezt, mikor
terveket szövögetsz. Utad értelme nem a cél, hanem a vándorlás. Nem helyzetekben
élsz, hanem útközben

Most, amikor éjfelekig
kell dolgoznom görnyedt-hajolva,
hogy nincsen percnyi pihenés:
most van szükségem mosolyodra.

Most, amikor zúgó fülem
szavak olvadt érceit issza:
most van szükségem nagyon
simogató-lágy szavaidra.

Most, amikor fáradt kezem
törött szárnyú madárként rebben:
most kell, ha csak egy percre is,
hogy megpihenjen a kezedben.

Az átvirrasztott éjszakákat
enyhítse egy-egy pillanat:
hisz ezerévnyi pihenést ad
mosolyod, kezed és szavad…