Otisz lassan elindult felé, lehajolt az üreg szájához és belesett rajta. A lány, felhúzott térdeire hajtotta fejét, jobb kezében a levelet tartotta, baljában a piciny távcsövet, mellette a kőben elrejtett ládika hevert felhajtott tetejével. Bebújt a lányhoz, leült mellé és óvatosan átkarolta a vállát. Nem kérdezett semmit, kihúzta a levélkét Sophie kezéből és átfutott a sorokon. Mély lélegzetet vett, finoman megszorította a lány vállait és kiverekedte magát az üregből. Hirtelen hűvös fuvallat csapta meg az arcát és akaratlanul is oldalán függő kardjához kapott. Felemelte fejét és várakozva a fák lombjait kémlelte. Összeszűkült szemekkel kereste pillantása a jeleket. Kisvártatva sárguló falevelek hullottak alá, eleinte csak néhány darab, később esőszerű függönyt alkottak. Percek alatt bokáig lehetett bennük gázolni. Otisz tudta mi következik. Leguggolt az odúhoz és hideg, fegyelmezett hangon csak egy szót mondott a lánynak: -Pallium. Sophie könnyes szemekkel meredt rá. Hirtelen fel sem fogta a szó jelentését. -Pallium?! Palliumban vagyunk? -És már késő eltűnni innen! Nordok jelenlétét érzem. -Lángolás, fődémonok!- fordította le a mágus szavait Sophie. Gyors mozgással elő ugrott rejtekéből és mint korábban apja, Ő is fegyveréért nyúlt. Abban a pillanatban kapott lángra körülötte a száraz levél tenger a fatörzshöz kényszerítve a lányt. A tűzön át is jól látta, ahogy Otisz körül is felcsapnak az izzó lángnyelvek, elvágva előlük a menekülés útját. Agyában cikáztak a gondolatok, eszébe jutott az általa felgyújtott démonfészek és az akkor felszabadított védő varázslat. Hangosan mondta ki a szavakat, de azok nyomán nem alakult ki körülötte a burok, ami kizárta volna a forró lángokat. Egyre jobban izzott körülötte a levegő, kipirosodott arcán a bőr és fehér füst kezdett tekergőzni a lábai körül. A fatörzs felé fordult, felnézett a magasba és tenyerével kapaszkodót keresett rajta. A kiálló rücskökön megakadtak ujjai, de a gyenge kéreg levált a törzsről ahogy körmeit belemélyesztette. Időközben a sűrű gomolygás nyakig beborította, szemeibe mart, megtelt vele a tüdeje és torkát fojtogatta. Háta mögül jéghideg levegő kúszott a ruhája alá, majd a mágus szorítását érezte karján. '- Kiviszlek, ne félj!'- hallotta a hangját. Végig futott rajta a hideg, ahogy a fagyos levegő egész testét körülvette. Egy tó partján álltak mikor Sophie először ki tudta nyitni a szemeit. - Ügyes!- hallatszott az épen maradt fák közül egy mélyről érkező hang. Mindketten egyszerre rántották elő oldalukra erősített fegyverüket és szinte egyszerre emelték maguk elé. Otisz érezte, hogy nem egyetlen démon van a közelükben és míg a lány feszülten a fák irányába figyelt, addig a mágus, a lány háta mögött a hegyoldalra koncentrált. Megmozdultak a bokrok és a semmiből léptek elő a hatalmas termetű, kétfejű lények. Kék színben játszó, rücskös bőrük ellenére is jól látszottak kidomborodó izmaik. Egyszerű halandó valószínűleg szörnyet halt volna a vörösen izzó szemek és a rút pofa látványától, de a két harcos már jól ismerte a démoni lények ijesztő külsejét. Fejüket fém sisak védte, amit az álluk alatt egy bőr pánt fogott össze. Hátukon vitorlavászon nagyságú sötétkék talárjuk, rajta a császár címere díszelgett. Arany szállal szőtték az anyagba a cifrázott jelet, ami jelentése emberi nyelven: 'Genself', azaz 'uralkodó'. A nordok, a démoni tanács tagjai, ők parancsolnak az egyszerű démonoknak és hajtják végre a császár parancsait. Kisvártatva öt ilyen lény állt velük szemben és határozottan kiegyenlítetlennek tűntek az erőviszonyok. Egy mágus, egy harcos lány és az öt, legnagyobb varázserővel bíró Nord. Nevetségesen kicsinek tűntek a szörnyek mellett, kívül álló szemével kétséget kizáróan eldőlt az ütközet kimenetele. Bizonyára a démonok is így gondolhatták, mert láthatóan nem vártak komoly támadást és ők sem rontottak rájuk. - Rossz helyre tévedtetek! - szólt az egyik és hatalmas karját a lány felé lódította. Sophie reflexből védekezett és szablyájával függőleges irányba, erőből a démon karjára vágott. A kék fej, ha lehet még jobban elkékült és a vörös szemekben az értetlenség fénye villant át. A lány is megijedt saját merészségén, világosan látta, hogy mágia segítsége nélkül nem győzhetik le őket. Az értetlenséget düh váltotta fel és a démon óriásit csapott Sophie felé. A lány hatalmas ugrással odébb termet, feléledt benne az életösztön és küzdelemre kész arckifejezéssel, felemelt kardjával állt a lénnyel szemben. Otisz észrevétlenül nyúlt hátához erősített tegezéhez és olyan mozdulatot tett, mintha nyílvesszőt húzott volna elő belőle. Felajzott íját egy vállrándítással lökte karjára és csúsztatta rajta végig, míg a test finoman bele nem simult a tenyerébe. Hirtelen felgyorsultak a mozdulatai. Bal kezében az íjat tartotta maga előtt, jobbjával megfeszítette a húrt és a démon felé célzott. Amaz, egy fél fordulattal igyekezett kitérni a láthatatlan nyílvessző útjából , s ahogy hatalmas lendülettel hátrébb lépett , letarolta a mögötte álló társát. A két démon nevetséges mozdulatokkal igyekezett megtartani egyensúlyát, de végül mindketten hatalmas puffanással, egymásba kapaszkodva terültek el. Ha nem lett volna ekkora tétje a dolognak, Otisz bizonyára hangosan is felnevet, de így csak elnyomta feltörő mosolyát. A Nordoktól elfordulva arcáig húzta az íjára feszített húrt és Sophie felé célzott. Kisvártatva hallani lehetett, ahogy a nyílvessző süvítve utat tör magának a levegőben, majd a lány testébe csapódva végighatol a csontjain. A két Nord, épp hogy talpra küzdötte magát de még látták, ahogy a lány a mögötte álló fának szegeződik. Fájdalom suhant át a szemein és sebéhez kapta kezeit. Forróság futott át mellkasán, ami aztán birtokba vette egész testét és energiával töltötte fel. Megszédült a hirtelen jött mágiától , füle zúgni kezdett , szeme előtt egyre sötétebb lett a világ.Tett néhány lépést Otisz felé, végül erőtlenül a jéghideg tóba zuhant. Mikor feleszmélt, dermesztő hideget érzett és levegő helyett víz vette körül. Bevillant az utolsó emlékkép, egy villanásnyi idő alatt tért magához. '- Otisz egyedül maradt a démonokkal!' A rátörő gondolatoktól melegebbnek érezte a vizet és vadul kapálózva a felszínre úszott. Otisz egyre növekvő feszültséggel ,fél szemmel a tó felszínét leste , magában számolta az eltelt perceket. Az utolsó életben maradt démon végső menedéke, egyetlen varázstárgyban látszott materializálódni. Kihasználva Otisz félrepillantásait , észrevétlenül nyúlt talárja alá és a kis erszény száján kioldotta a csomót. A démon egyre növekvő gyűlölete segítette a bevetendő varázslat hatékonyságát. Várakozással figyelte a mágust, gondolataiban már mancsában érezte a kis labdát .. A tó tükre egyetlen körben fodrozódni kezdett, rövid idő múlva már hallani lehetett az egyre erősödő csobogó hangot. Sophie alig várta már, hogy levegőhöz jusson, látta a napfényt maga fölött és egy utolsó karcsapással kirobbant a víz felszínére. Hatalmas levegővétellel jutalmazta magát, közben Otiszt kereste a pillantása. Mikor meglátta, egy másodpercre egymásra néztek. Ennyi elég is volt a Nordnak arra, hogy megmarkolja a labdát és teljes erejével a mágushoz vágja. A lány, aki már lassan megszokta, hogy minden mágikus szava hatástalan , most zsigerből kiáltotta a repülő labda felé az ismert igét. Ezzel egyidőben hatolt tudatába, hogy nem fog történni semmi. Dühösen a vízbe csapott és egy, a tavon ringatózó göcsörtös faágat ujjai közé fogva végső kétségbeesésében a démon felé dobta. Még fel sem emelte a karját, mikor a halállabda megfordult a levegőben és a Nord felé repült tovább. Alig érintette meg a démont, az élettelenül esett a felperzselt földre. - Azt hittem már örökre a tó foglya maradsz.:)