Ne mondj le semmiről: mert ki amiről lemondott, abban elszáradt. De kívánságaid rabja se legyél.

Visszafojtott szenvedélyekkel vánszorogni éppoly keserves, mint szabadjára eresztett szenvedélyek közt morzsolódni.

Ha vágyaidat kényezteted: párzanak és fiadzanak. Ha vágyaidat megölöd: kísértetként visszajárnak. Ha vágyaidat megszelídíted: igába foghatod őket és sárkányokkal szánthatsz és vethetsz, mint a tökéletes hatalom maga.

Legtöbb ember, ha véletlenül megpillantja saját mélységének valamely szörnyetegét, irtózattal visszalöki a homályba; ezentúl a szörny még-nyugtalanabb és lassanként megrepeszti a falat. Ha meglátod egyik-másik szörnyedet, ne irtózz és ne ijedj és ne hazudj önmagadnak, inkább örülj, hogy felismerted; gondozd, mert könnyen szelidül és derék háziállat lesz belőle.

Jó és rossz tulajdonságaid alapjában véve nincsenek. Ápolt tulajdonságaid jók; becézett, vagy elhanyagolt tulajdonságaid rosszak.

W.Sándor

SIA( klikk a letöltéshez)

 

 

 

 

 

 

 

 

Nagyapánk ott ült szokott helyén a kandalló mellett, s olykor egy-egy bükkfahasábot vetett a sziporkázó tűzre. A szűzdohány füstje kék felhőbe burkolta pipázó alakját ott a nagyszoba végé­ben, s ezüstös szakállán olykor megcsillant a láng.
Mi, gyermekek a mennyezetig érő, gyertyafényben izzó ka­rácsonyfa körül álltunk elfogódottan és izgalomtól elmeredt szemmel, és sóvár pillantásokat vetve a karácsonyfa alatt föl­halmozott ajándékokra, hűségesen elénekeltük a Mennyből az angyal összes verseit. Ének után apám fölolvasta a betlehemi csillag történetét a Bibliából, elmondtuk közösen a karácsonyi imádságot, s azzal nekiestünk a játékoknak, akár karámba szorí­tott birkanyájnak az éhes farkascsorda.

Kis idő múltával nagyapánk megszólalt ott a kandalló mel­lett a maga érdes vénemberhangján:
- Aztán tudjátok-é - kérdezte -, hogy miképpen keletkezett tulajdonképpen a karácsony?
- Akkor született a Jézus Krisztus - felelte Margit húgom okosan, új babaháza előtt térdepelve, s nagyapánk bólintott rá. -Ez igaz - mondta -, mert hogy ő volt az Úristen legna­gyobb karácsonyi ajándéka az emberi világ számára. De maga a karácsony már régen megvolt akkor. Ha ideültök mellém a tűz­höz, elmondom, hogyan keletkezett.
Köréje gyűltünk a szőnyegre, mindegyikünk valami új játé­kot cipelve magával, s figyelmesen lestük a száját, mert nagy­apánk nagyon szép és érdekes meséket tudott ám.
- Hát az úgy volt - kezdte el, miután nagyot szippantott a pipájából -, hogy réges-régen, amikor Noé apánk unokái megépítették volt a Bábel tornyát, s annak ledőlte után nem tudták megérteni egymást többé, mert az önzés összezavarta a nyelvüket, az irigység és az elfogultság egyre jobban és jobban kezdett elhatalmasodni ezen a földön. Aki nem volt olyan ügyes, mint a szomszédja, azt ölte az irigység, hogy a másiknak szebb háza van. Aki rest volt megművelni a földjét, az irigyelte azt, akinek szebb búzája termett, s mikor az irigykedés már igen-igen elhatalmisodott az embereken, akkor megszületett belőle a gonosz­ság. A rest lopni kezdett, a tolvaj gyilkolni, s a kéregető rágyúj­totta jótevőjére a házat. Addig-addig, hogy egy napon aztán az Úristen odafönt az égben megsokallotta az emberek gonoszsá­gát, s rájok szabadította a sötétséget és a hideget.
A nap eltűnt az égről, a vizek befagytak, s a rablógyilkos szá­mára nem termett többé semmi az elrablott földön. Nagy fázás, éhezés és pusztulás következett ebből az egész emberi világra. Mikor pedig már közeledett erősen az idő, amikor minden em­beri életnek el kellett volna pusztulnia a földön, az Úristen oda­intette maga mellé kedvenc angyalát, a Világosságot, és ezt mondta neki: "Eridj le, hű szolgám, s nézz körül a földön, me­lyet gonoszsága miatt pusztulásra ítéltem. Vizsgálj meg minden embert, asszonyt és gyermeket, s akiben még megtalálod egy csöpp kis nyomát a jóságnak, annak gyújtsál gyertyát a szívé­ben. Én pedig majd az utolsó előtti napon alánézek a földre, s ha csak egy kicsike világosságot is látok rajta, megkönyörülök az emberi világon, s megváltoztatom az ítéletet, amit kiróttam rá­ja." Ezt mondta az Úristen, s a Világosság angyala alászállott a földre, hogy teljesítse a parancsot.
A föld sötét volt, és hideg. Mint a csillagtalan, zimankós téli éjszaka, olyan. Az emberek tapogatózva jártak az utcákon, s aki­nek még volt egy darabka száraz, fagyott kenyere, az elbújt vele a pincék mélyére, hogy ne kelljen megossza mással. Egy bir­kabőr bundáért meggyilkolta apját a fiú, s akinek még tűz égett a kemencéjében, az fegyverrel őrizte szobája melegét a megfa­gyóktól. Az angyal nagyon-nagyon elszomorodott, hogy hasz­talanul járta az emberi világot, mert nem talált benne sehol egy fikarcnyi jóságot sem.
Lassanként kiért a városból, s ahogy a dűlőúton haladt fölfe­le a hegyek irányába, egyszerre csak összetalálkozott a sötétben egy emberrel, aki egy döntött fát vonszolt magával kínlódva. Kiéhezett, sovány ember volt, s csak szakadt rongyok borították a testét, de mégis húzta, vonszolta magával a terhet, bár majd­nem összeroskadt már a gyöngeségtől. "Minek kínlódsz ezzel a fával? - kérdezte az angyal. - Hiszen ha tüzet gyújtanál belőle magadnak itt, ahol állsz, megmelegedhetnél mellette." "Jaj, lel­ken, nem tehetem én azt - felelte az ember. - Asszonyom s kicsi fiacskám van otthon, kik fagynak meg, s olyan gyöngék már, hogy idáig nem jöhetnének el. Haza kell vigyem nekik ezt a fát, ha bele is pusztulok." Az angyal megsajnálta az embert, és segí­tett neki a fával, s mivel az angyaloknak csodálatos nagy erejük van, egyszerre csak odaértek vele a sárból rakott kunyhóhoz, ahol a szegény ember élt.
Az ember tüzet rakott a kemencében, s egyszeriben meleg lett tőle a kicsi ház, s míg egy sápadtra éhezett asszony s egy didergő kisfiú odahúzódtak a tűz mellé melegedni, az angyal meggyújtott egy gyertyát az ember szívében, mert jóságot talált abban. "Édesanyám, éhes vagyok..." - nyöszörögte a gyermek, s az asszony benyúlt a rongyai közé, elővett egy darab száraz kenyeret, letörte egyik sarkát, s odanyújtotta a gyermeknek. "Mért nem eszed meg magad a többit? - kérdezte az angyal. ­Hiszen magad is olyan éhes vagy, hogy maholnap meghalsz." "Az nem baj, ha én meghalok - felelte az asszony -, csak legyen mit egyék a kicsi fiam." S az angyal ott nyomban meggyújtotta a második gyertyát is, és odahelyezte az asszony szívébe.
A gyermek leharapott egy kis darabot a kenyér sarkából, az­ tán megszólalt: "Édesanyám, elhozhatom két kis játszótársamat a szomszédból? Ők is éhesek, s nincs tűz a házukban. Megosz­ tanám velök ezt a kis kenyeret meg a helyet a tűznél!" Az an­gyal pedig meggyújtotta a harmadik gyertyát is, és odaadta a kisfiúnak, aki boldogan szaladt ki a gyertyával a sötét éjszakába, hogy fénye mellett odavezesse kis társait a tűzhöz és a kenyérhez.
S pontosan ekkor érkezett el az utolsó előtti nap, és az Úristen alánézett a földre, s a nagy-nagy sötétségben meglátott három kis pislákoló gyertyalángot. És úgy megörvendett annak, hogy az angyal mégis talált jóságot a földön, ha nem is többet, csak hármat, hogy azon nyomban megszüntette a sötétséget, visszaparancsolta a napot az égre, s megkegyelmezett az emberi világnak.
S azóta minden esztendőnek a vége felé az Úristen emlékez­tetni akarja az embereket arra, hogy a gonoszság útja hova vezet, s ezért ősszel a napok rövidülni kezdenek, a sötétség min­den este korábban szakad alá, és minden reggel későbben távo­zik, hideg támad, és befagynak a vizek, s a sötétség uralma lassan elkezdi megfojtani a világot. Mi, emberek pedig megije­dünk, s eszünkbe jut mindaz a sok rossz, amit elkövettünk az esztendő alatt, és amikor eljön a legrövidebb nap, és a Világos­ság angyala alászáll közénk jóságot keresni, egyszerre mind meggyújtjuk a karácsonyfák gyertyáit, hogy az Úristen, ha alátekint, fényt lásson a földön, s megbocsássa a bennünk lévő jó miatt a bennünk lévő rosszat.
- Ez a karácsony igazi meséje - fejezte be nagyapánk ott a kandalló mellett azon a régi-régi karácsonyestén -, én pedig azért mondottam el nektek, gyerekek, hogy megjegyezzétek jól, és emlékezzetek reá. Mert ez a mi emberi világunk újra építeni kezdi a Bábel tornyát, melyben egyik ember nem értheti meg a másikat, jelszavakból, hamisságokból, elfogultságokból és elő­ítéletekből, s jönni fog hamarosan az irigység is, a rosszindulat meg a gonoszság, melyek miatt az Úristen újra pusztulásra ítéli majd az embert. Tolvajlás és gyilkosság fog uralkodni a földön, s ha a nyomorúság és a nagy sötétség rátok szakad majd, aka­rom, hogy emlékezzetek: csak a szívetekben égő gyertya ment­het meg egyedül a pusztulástól.

"A BARÁTSÁG EGY LÉLEK KÉT TESTBE SZAKADVA"

ARISZTOTELÉSZ MEGHATÁROZÁSA a barátságról [melyet a címben olvasunk, s amit sokszor "a barátság egy lélek, mely két testben lakozik" formában szoktak magyarra fordítani; beszúrás: zsolo] lélekfilozófiai megközelítésben vetíti elénk az erények e jellegzetes megjelenését, ami alapvetően olyan kapcsolat feltételez, ahol a résztvevő felek kölcsönös önérvényesítése a cselekvés nélkülözhetetlen előfeltétele. Gyökérzetét tekintve ezt, az ember természetében rejlő, erkölcsileg érvényesülő hajlamok és adottságok együttállása hozza létre. A barátság olyan areté, [kiválóság, erény; beszúrás: zsolo] amely egy adott állapotot és tevékenységet egyszerre feltételez. A Nikomakhoszi etika [Arisztotelész etikai műve; beszúrás: zsolo] nyolcadik és kilencedik könyve foglalja össze a barátság lelki-szellemi összefüggéseit.
Arisztotelész szerint:

"Barátok nélkül ugyanis senkinek sem lehet kedves az élete, még ha minden egyéb jóban része van is; sőt talán éppen a gazdagoknak s az uralom és a hatalom birtokosainak van a legnagyobb szükségük barátokra, mert hiszen különben mi hasznuk volna helyzetük előnyeiből, ha nem volna alkalmuk jótétemények gyakorlására, amelyeket pedig éppen barátaikkal szemben gyakorolhatnak a legjobban és a legdicséretreméltóbban?! Avagy hogy is őrizhetnék és tarthatnák meg szerencséjüket barátok nélkül? Hiszen minél nagyobb a jólét, annál könnyebben felborulhat! A szegénységben vagy más nyomorúságban mindenki úgy érzi, hogy csak egy helyre menekülhet: barátaihoz; a barátság nagy segítséget jelent az ifjaknak, mert megóvja őket a botlásoktól; az öregeknek, mert gyámolítja őket, s könnyít rajtuk abban, aminek elvégzésére gyengeségük miatt már nem képesek; de segítséget jelent azoknak is, akik erejük teljében vannak - az erkölcsös cselekedetek végrehajtására: "Ha ketten mennek együtt" Így nemcsak a gondolkodásban, hanem a cselekvésben is többre megy az ember." (Arisztotelész: Nikomakhoszi etika. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1987., 215. o., fordította: Szabó Miklós (a továbbiakban: Nikomakhoszi))

Tevje: Szeretsz engem?

Golde: Hogy én mit?

Tevje: Szeretsz engem?

Golde: Hogy én téged? Már a lányok férjhez mennek,

majdnem ránk szakad a ház.

S te itt állsz, ilyet mondasz. Mi jött rád? Idegláz?

Agyadra ment a sok gond?

Tevje: Golde, még nem feleltél. Most mondd: Szeretsz engem?

Golde: A feleséged vagyok.




Tevje: Tudom. De szeretsz engem?

Golde: Hogy én téged?

Tevje: Nos?

Golde: Én huszonöt évig mostam rád, főztem rád, varrtam rád.

Teneked szültem öt szép lányt.

Te meg csicseregsz nékem, akár egy kisdiák.

Tevje. Golde! Nem volt szabad rád néznem, csak az esküvőn. Jött az est...

Golde: Jött az éj.

Tevje: Kicsit féltem.

Golde: Hát még én.

Tevje: De a szülők mondták: Meglásd, majd csak megszokjátok egymást.

S most kérdem tőled, Golde: szeretsz engem?

Golde: Vén szamár.

Tevje: Tudom. De szeretsz engem?

Golde: Hogy én téged?

Tevje: Nos?

Golde: Már huszonöt éve élünk így: küszködünk szenvedünk.

Közös a párnánk, s minden más. Ez szerelem, mi más?

Tevje: Tehát szeretsz?

Golde: Igen, azt hiszem.

Tevje: És én ugyanazt hiszem.

Együtt: Ez így volt eddig is, jó tudni ezt.

Jön még huszonöt év, s mindig így lesz.