A SZABÁLY, MINT FOGSÁG ÉS MINT SZABADSÁG
Légy szigorú önmagadhoz, de ne gyötörd természetedet. Bontsd le szeszélyeid, sóvárgásaid, nem azért hogy nélkülük nyomorogj, hanem, hogy folyhass, mint a víz, és biztos lehess, mint az ég.

A szabály nem arra való, hogy beléje börtönözd magad; legyen lakószobád, szabadon ki-be járhass, dolgod szerint.

A szabály semmit sem ér, ha elhatározás-szerűen viseled, ha komoran és konokul csörömpöl rajtad; a szabály akkor jó, ha érzéseidbe ivódik és finoman, hajlékonyan támogat.

NOÉ BÁRKÁJA
A sötétbe-merülés, általános pusztulás, egyetemes kínszenvedés ellen mit tehetsz? semmit és mindent. Ez a semmi és minden: ha saját érzéseiddel nem veszel részt a sötétségben és megteremted önmagadban a teljes-emberség állapotát: nem vágyaiddal, hanem az örök mértékkel vezetteted magadat. Az áradat bármerre sodor: nyomorba, jómódba, kényszermunkára, harctérre, vezetőhelyre, vesztőhelyre: nem törődj vele; a sötét hatalom nem adhat neked semmit és nem vehet el tőled semmit, ha az egyedül-érvényes mérték működik benned. Odaveszhet kényelmed, vagyonod, egészséged, szabadságod, életed? mindezt úgyis elveszíted előbb-utóbb, a sírba nem viheted magaddal; de a mélyedben rejlő tökéletes mértéket nem sértheti még a világpusztulás sem, ezért kívánj hozzáigazodni. Az örök mértékre bízd magad: ez a Noé-bárka a mindent beborító áradat fölött.

Embertársaidért nem tehetsz többet, mint hogy az egyetlen menekülési módot tudatod velük. Erőszakkal megmenteni senkit sem lehet, amikor az özön mindent beborít.

Nem igaz, hogy özönvízkor a tömeg a Noé-bárkára akar felkapaszkodni. A Noé-bárka látszik a leggyöngébb, legegyügyűbb tákolmánynak, melynél egy bokor alja is többet ér.

Az Országhoz

Amelyik nemzet fölényben akar lenni más nemzetek fölött: hóhérrá, vagy bohóccá válik. 

Nemzetünk életét elmocsarasítják, kik nemzetünk valódi , vagy vélt erényeit hangoztatják s a kíméletlen bírálatot tűrni nem akarják.

A legnagyobb csapás, ami egy népet érhet, ha egyoldalú irányítással az ítélőképességét tönkreteszik. Az ilyen nép elzüllik és mennél vásáribb kalandor nyúl érte, annál könnyebben odadobja magát. Nincs az a kívűlről jövő veszedelem, végigdúlás, évezredes elnyomás, mely ezzel fölérne.

H:  Bioétrend, kicsiny gyermekek részére, is! rovat

ÉN: D:D:D:D:D Szerencsétlen állat:):))))))

H: Ja, meg a kutyusnak sem lehet jó:))))

Én: :) erről a képről az jutott eszembe, mikor úgy 12 éves lehettem, volt egy tacskó kutyánk. A földön heverésztem és néztem a tv-t mikor a kis piszok rám támadt, és tűhegyes fogaival a fülembe harapott. Fájdalmamban olyan ideges lettem, hogy visszaharaptam neki:)) Pár napig kerültük egymást..

H: Gondolom a szüleid a vizes tálkáitokat is odébb tolták egymástól:))

Kékasszony topikjából

A VÁGYAK IDOMÍTÁSA
Ne mondj le semmiről: mert ki amiről lemondott, abban elszáradt. De kívánságaid rabja se legyél.

Visszafojtott szenvedélyekkel vánszorogni éppoly keserves, mint szabadjára eresztett szenvedélyek közt morzsolódni.

Ha vágyaidat kényezteted: párzanak és fiadzanak. Ha vágyaidat megölöd: kísértetként visszajárnak. Ha vágyaidat megszelídíted: igába foghatod őket és sárkányokkal szánthatsz és vethetsz, mint a tökéletes hatalom maga.

Legtöbb ember, ha véletlenül megpillantja saját mélységének valamely szörnyetegét, irtózattal visszalöki a homályba; ezentúl a szörny mégnyugtalanabb és lassanként megrepeszti a falat. Ha meglátod egyik-másik szörnyedet, ne irtózz és ne ijedj és ne hazudj önmagadnak, inkább örülj, hogy felismerted; gondozd, mert könnyen szelidül és derék háziállat lesz belőle.

Jó és rossz tulajdonságaid alapjában véve nincsenek. Ápolt tulajdonságaid jók; becézett, vagy elhanyagolt tulajdonságaid rosszak.

AZ ÉLET IDOMÍTÁSA
Az életet úgy tekintsd, mint az óriáskígyót. Ha távol tartod magadtól, gyönyörködhetsz táncos hajladozásában és bőrének ütemes mintázatában, s gondozhatod és etetheted. Ha magadra bocsátod, rádtekeredik és nem gyönyörködsz benne többé, s nem te táplálod, hanem a húsod és véred.

Az életet ne úgy tartsd távol magadtól, hogy elbújsz előle, mert észrevétlenül utánad kúszik, vagy váratlanul összeroppantja rejtekhelyedet. Nem lehet megszökni tőle, még a halálba sem.

Az életet úgy tartsd távol magadtól, hogy uralkodni tudj fölötte: ahogy a kígyó fölött, síp-zenéjével, a kígyóbűvölő uralkodik.

Míly zene, melytől az élet kígyója megszelídül és engedelmeskedik? amely a véges igényeket levetkőző, meztelen, határtalan lélekből árad.

Sem a tétlen remeteségben, sem a tevékenységben nem győzheted le az életet; csupán önmagadban, ha gyarló tulajdonságaidat úgy rendezed, hogy a tökéletes mértékhez igazodjanak.

Ha ezt eléred: tétlenséged is tevékeny, mint a napsugár; tevékenységed is tétlen, mint az időjárás váltakozása.

Később bejött Ignotus Pál, beszélni akart velem. A Pozsony kávéházba ültünk be. Arra kért, rögtön, kertelés nélkül: legyek Attila felesége. Ha nem, az végzetes lehet rá nézve. Öngyilkossági kísérletek és pszichózis vár rá. Attila orvosának is ez a véleménye. Ő még nem látott soha ilyen óriási érzést senkinél. Csak én számítok neki, nélkülem élni sem akar. Ha jókedvű, azért jókedvű, mert reméli, hogy szeretem, ha rosszkedvű, azért rosszkedvű, mert azt hiszi: nem. Én mindent tehetek vele: tőlem függ egész emberi és írói jövője.
Nem tudom megítélni, mennyi volt a túlzás vagy a leegyszerűsítés abban, amit mondott. De úgy megrázott, olyan felelősségérzetet oltott belém, hogy – sokáig nem gyógyultam ki belőle, bár tudtam, nem így van. Akkor már folyton ismételtem, Ignotusnak is ezt válaszoltam, hogy József Attila egész életét kellene – kell! – átrendezni. Olyan tennivalót kapjon, amit kitűnően elvégezhetne, rádiónál, kiadónál, szerkesztőségben. Ne hivatalba tegyék tisztviselőnek, levelezőnek, kötött munkaidőben. Ez csak kudarc lehet. Főképp pedig „könyöradományra” ne szoruljon.
Másnap ismét bementem hozzá. Úgy megörült, hogy mindent kiejtett a kezéből, a kést, a tálat a gyümölccsel, amit uzsonnára kapott. Boldog volt: dolgozni fog. És valóban, vasárnap óta megírt két verset

.Miként a tiszta űrben a világok,
lebeg keringve bennem a hiányod
majd árnyék leszek s te szorongva félsz:
óh hát ne hagyj meghalnom, amig élsz.


Flóra
Azután hirtelen, átmenet nélkül gyötörni kezdett.


Maga csak színészkedik, nem szeret engem. Jaj, ne haragudjon, nem akartam megbántani, értse meg, én annyit kínlódom és kínlódtam életemben, ezért gyötröm magát is. Hazudjon, szépítse meg a valót, hiszen maga pszichológus. Maga pszichológus.

Flóra
Állapota legközelebbre megint romlott. Rám támadt, miért nem mentem be csütörtökön. Öngyilkos akart lenni. Mikor az orvos utasítása szerint tíz perc múlva indulni akartam, olyan kétségbeesetten kiabált, zokogott, rimánkodott, hogy a döbbenettől moccanni sem tudtam. Az ápolónő lépett közbe, hogy „vége a látogatásnak”.

A folyosóra kihallatszott Attila kiabálása:
Ne menjen el, maradjon! Ne menjen el, maradjon!


Flóra
Annyira felizgatta magát s annyira rossz állapotba került, hogy eltiltották a látogatást egy hétre. Kábítókat kapott, újabb inzulinkúrát.

Kedves Flóra! Bak dr. azt mondta, hogy már kedden sem kapok gyógyszert s ma is kapok. Azt is mondta, hogy 1-én magam fölolvashatok a rádióban, s itt Ács dr. kijelentette, hogy ez „biztos” tévedés volt. Szóval most már nem bízhatom Bak dr.-ban, pedig bíztam, hisz a betegnek bíznia kell az orvosában. Kosztolányi egyszer azt írta, hogy a kínaiak addig fizetik orvosukat, amíg egészségesek, mert akkor az orvos legalább vigyáz, hogy meg ne betegedjenek, s ha betegek, legalább hamarosan meg akarja őket gyógyítani. Most már tudom, hogy a kínaiaknak van igazuk. Flóra
Már megint nem optimista, Attila! Csak egészen rövid ideig legyen még türelme, ez a befejező része a kezelésnek, úgy tudom, és utána teljesen jól lesz megint. A versei nagyon szépek voltak a rádióba, Fáy Béla kitűnően adta elő őket. – Írjon.

Amikor október 9-én, szombaton meglátogattam, teljesen feldúltan, remegő izgalomban találtam. Elviselhetetlenül gyötri, megalázza, hogy mások tartják el. Alamizsnán élt szinte egész életében. A munkáját viszont nem fizetik meg. Ő dolgozni szeretne, s azért kapni pénzt. Rettenetesen fáj az is neki, hogy régi barátaitól – a Nyugat körétől, a népi íróktól – úgy elszakadt: szíve szerint hozzájuk tartozik. Azt érzi, hogy a Babitscsal való viselkedése miatt ezt is jóvátehetetlenül elrontotta. És kárhoztatta az analízist, a rosszul sikerültet Gyömrői Edittel. A mostani sem volt jó hatással rá: Bak daliás, magabiztos férfi. Kicsinek, csúnyának, betegnek érzi magát mellette.… És az ország, a nép, minden reménytelen, múltban, jelenben; nem hisz a jövőben sem.
Noha a legnagyobb felhevültségben, indulatban robban ki mindez belőle, összefüggő volt, világos és értelmes.
Ültem döbbenten, hallgattam. Ekkor értettem meg először igazán mélyen Attilát, kaptam röntgenképet „betegségéről”. Én őt ebben az állapotában is olyannak láttam, akiért érdemes áldozatot is hozni. A szenvedés fölkelti bennünk a segíteni akarást.
Amikor indulni akartam, már jól túllépve az orvos megszabta időt, nem engedett. Rémülten kiáltott:

Megőrülök, ha elmegy, megőrülök!

Flóra
És én nem törődve semmiféle orvosi tilalommal, ott maradtam, amíg csak meg nem nyugodott s derűsen el nem búcsúztunk.

Ime, hát megleltem hazámat,
a földet, ahol nevemet
hibátlanul irják fölébem,
ha eltemet, ki eltemet.


E föld befogad, mint a persely.
Mert nem kell (mily sajnálatos!)
a háborúból visszamaradt
húszfillléres, a vashatos.


Sem a vasgyűrű, melybe vésve
a szép szó áll, hogy uj világ,
jog, föld. - Törvényünk háborús még
s szebbek az arany karikák.


Egyedül voltam én sokáig.
Majd eljöttek hozzám sokan.
Magad vagy, mondták; bár velük
voltam volna én boldogan.


Igy éltem s voltam én hiába,
megállapithatom magam.
Bolondot játszottak velem
s már halálom is hasztalan.


Mióta éltem, forgószélben
próbáltam állni helyemen.
Nagy nevetség, hogy nem vétettem
többet, mint vétettek nekem.


Szép a tavasz és szép a nyár is,
de szebb az ôsz s legszebb a tél,
annak, ki tűzhelyet, családot,
már végképp másoknak remél.


1937. nov.

Karóval jöttél, nem virággal,
feleseltél a másvilággal,
aranyat igértél nagy zsákkal
anyádnak és most itt csücsülsz,

mint fák tövén a bolondgomba
(igy van rád, akinek van, gondja),
be vagy zárva a Hét Toronyba
és már sohasem menekülsz.

Tejfoggal kőbe mért haraptál?
Mért siettél, ha elmaradtál?
Miért nem éjszaka álmodtál?
Végre mi kellett volna, mondd?

Magadat mindig kitakartad,
sebedet mindig elvakartad,
híres vagy, hogyha ezt akartad.
S hány hét a világ? Te bolond.

Szerettél? Magához ki fűzött?
Bujdokoltál? Vajjon ki űzött?
Győzd, ami volt, ha ugyan győzöd,
se késed nincs, se kenyered.

Be vagy a Hét Toronyba zárva,
örülj, ha jut tüzelőfára,
örülj, itt van egy puha párna,
hajtsd le szépen a fejedet.

1937. október

Furcsán-zavarodott szomorú lelkiállapot, kavargó, egymásnak feszülő érzelem-forgácsok jellemzik a legtöbb szakítást…
Valami elmúlt, valami meghalt…
Az „egymásranézés” már nem olyan mint korábban, kihunyt belőle a szövetség tudata, az „enyém-vagy” érzése. Ehelyett hangok és csendek hordozzák az űrt, a felbolygatottságot, a „kényelmetlenül-nehézkedő” zavart.
Szilánkokra tört a személyiség-szeletek összetapadása.
Amikor anno szerelemben épült fel e két ember közös műve, lassan, óvatosan növekedett, majd felgyorsulva, forradalmi beérlelődése révén személyiségük ezernyi színben pompázó üvegcserepei a másik lénye felé fordult, és a külső fényt úgy verték vissza, hogy a „sokszínben-pompázás” egy harmadik létezőt kreált kettejük „teremtő-okából”, - a szerelmet. Ez az új jövevény lett, a „közös-produktum-szülte” szövetségben kiteljesedett belső alkotásuk. Kettejük ezer irányba álló személyiségszeletei egymásba-simultak, szétiramlani-igyekvő vágyaik egymásrataláltak, s a boldogságért-futás célját „egymásbantalálták” . Ezek után már a szerelem, ez a különös létező kapcsolta egybe teremtőokait, teremtőfeleit, hogy így létrehozza önmagát, az okok beteljesülését.
De most – a szakításkor – eltört, minden eltört!
A felek „egymásratekintésében” már nem bizsereg semmi „együvétartozás” , hangjuk „hideg-idegenül” koppan egymás érzéketlen szívén. Gyászolni kell. Gyászolni, még akkor is, ha a szakítás okkal, és megszabadításként jött, hiszen valami nagyszerű halt meg. Még akkor is nagyszerű, ha a szerelmet-teremtő felek kínnal élték meg magukból teremtett teremtményüket.Ha elvonatkoztatunk és két darabra szakítjuk a jelenséget, akkor lehet olyan utalásösszefüggést és nézőpontrendszert találni, ahol nem csak a szenvedő felek felszabadulását tekinthetjük örömmel, hanem a jelenség halálos áldozatát – magát a szerelmet – gyásszal. Az, hogy a „harmónikus-színben-pompázó” közös fényvisszaverődés újra ezer üvegcserépre tört, okot teremt a megsiratásra. Az, hogy a szövetség íze megkeseredett és a személyiség-szeletkék visszahúzódtak önmagukba, a felek felszabadulásának örömétől függetlenül teremt okot a szomorúságra. Ez történik minden szakításban.
Az elválásban már nem lehet „érinteni”, nem lehet kérlelni, sem adni, vagy elvárni. Kihűlt a „benső-meleg-fészek-érzés”, nincs „megnyugvó-feloldódás-egymás-leheletében”, sem „elolvadás-egymás-csókjaiban”. A szerelem, mely mindezt megteremtette, felhígult a „nemtörődöm-közöny-odaadástól-elfordulásában," s meghalt a közös boldogsággal együtt.
Feszült, kényelmetlen, kényszeredett minden.
S az idő?
Vajon az idő lehel-e gyógyírt az özvegységre? Nem. Talán feledtetni fogja, de a sebet begyógyítani soha. Mert e harmadik létező, a „szerelem-ez-egyetlen-párra-jellemző-csakilyen-egyedisége” soha semmilyen kapcsolatban nem támad új létre. Egy másmilyen „szerelem-lét-egyveleg-teremtmény” talán igen, de ugyanez, már nem! Ez, ami ennek az egyetlenegy párnak (mint ok-relációnak), közös, óvatos kezekkel építgetett, féltve dédelgetett „sajátos-együtt-műve” volt, már sohasem éled újra, legfeljebb egy elmében-futtatott képzeletben, hogy ott újrateremtse, újraszínezze "fakósárga-időszeletekben-szétmálló" árva létdarabjait…