A lelket a szépség táplálja, fölébreszti és olyan erővel hívja életre, mint semmi más. A szép­ség egy mélyen rejlő válasz az élet valamilyen jelentőségteljes és meglepő ajándékára. Megállít és a gyönyör azonnali ígéretét adja. Ha viszont nincs lelked, akkor sohasem fogod megpillantani még a konok gyakorlatiasságodban és az egod tömörségében rejlő szépséget sem. Minden érzékszerved és teljes képzelőerőd éber kell legyen, mikor a szépség felfedi magát. Ha elmulasztod, az olyan, mintha az ételről mondanál le.
Mindenki ismeri a holdvilágos éjjel szépségét, főként, ha a holdfény visszatükröződik a víz csillámló felszínén. Ez az érzékek egyszerű sötét szépsége. Természetesen a szószerinti érte­lemben kevésbé sötét is lehet gyönyörű.
A harmincas és negyvenes évek fekete-fehér filmjei a maguk éjszakai jeleneteivel és árnyas beállításaival a lélek sötét éjszakájának hangulatát idézik. Lucian Freud, Francis Bacon, Frida Kahlo és sok más művész bemutatja az élet sötét oldalát, egy bizonyos meghökkentő szép­séget kölcsönözve neki. Sade márki, Beaudelaire és Poe különös történetei még rémisztő­ségük és ördögi voltuk ellenére is egyedi vonzerővel bírnak. Az élet sötét oldala a szépségre ihlet, kifejezve a minden fájdalom és lehangoltság ellenére a lélek sötét éjszakájában rejlő vonzerőt.

A nyugati ember sok történetet hallhat a jetikről, a hegyi emberekről és Shangri-la-ról. Noha e történetek csupán a fantázia és különféle téveszmék szülöttei, a Himalájába csalogatja a nyugati szenzációhajhászokat, akik aztán jeti után kutatnak a titokzatos hegyek között. A csomagjaikat cipelő serpák segítik őket, akik igen gyakorlottak a hegymászásban, és abból élnek, hogy ezeket az utazókat kalauzolják a Himalája különféle vidékein. A serpa vezetők jól ismerik a jelentősebb hegycsúcsokat és igen segítőkészek a hegymászók és a különféle expedíciók tagjainak eligazításában, de egyáltalán nem ismerik a Himalája szellemi örökségét.

Sok külföldi érkezik e hegyek közé Shangri-la-t keresve, Shangri-la azonban a valóságban nem létezik. Shangri-la mítosza két, a Himalájában rejlő ősi barlang-kolostor létére vezethető vissza. A barlangokat hagyományos kézirataink is megemlítik, és már jó ideje meditációs és egyéb spirituális gyakorlatok színhelyéül szolgálnak. Az egyik barlang a Kanchendzönga hegyen található 4200 méteres magasságban, a másik, ahol én éltem, a Himalája mélyén rejlik Tibet és Garval határán. Az utóbbi barlang-kolostorban, amely 3500 és 3600 méter közötti tengerszint feletti magasságban található, sok tanítvány is kényelmesen megfér egymás mellett.

Ezen a helyen csak igen kevés ember járt mostanáig. A kolostor most is létezik, számos szanszkrit, tibeti és Szandhja Basha kéziratot őriznek benne.

A külföldiek főként a himalájai Dardzsilingbe mennek, hogy hegyet másszanak a serpák segítségével. Expedícióik során Shangri-la-ról, a hegyi emberekről és a jetikről beszélget­nek, ez jár a fejükben. Kamerát, sátrat, palackozott oxigént és konzervet visznek magukkal, olykor, a Himalája bizonyos részein még hordszékkel is felszerelkeznek. A Himalájának azonban létezik egy ismeretlen része is, és akik nem elég felkészültek, vagy ragaszkodnak az életükhöz, azoknak nem tanácsos kísérletezni az odajutással.

Egyszer találkoztam egy gazdag nyugati emberrel, akit egy csapat indiai kísért: a hegyi embereket keresték. Képtelen voltam meggyőzni őket, hogy az úgynevezett jetik vagy hegyi emberek nem léteznek; négy hónapot töltöttek keresésükkel, 33000 dollárt költöttek rá. Csalódottan kellett visszatérniük Delhibe. Ez a gazdag amerikai le akart filmezni egy jetit, avagy hegyi embert, és meg is jelentette egy nepáli szádhu fényképét, melyen hegyi ember­ként azonosította a szádhut. Szikkimben egy nyugati nővel is találkoztam, két serpa kísérte. Súlyos fagyási sérülései voltak. Azt mondta, élethivatásának tekinti, hogy hegyi embereket kutasson fel. Dardzsilingben maradt és háromszor tett kísérletet a hegyi emberek felkuta­tására, de egyet sem sikerült találnia.

Noha gyermekkoromtól fogva a Himalájában barangoltam, sohasem találkoztam hegyi em­berrel, a róluk szóló történeteket azonban gyakran hallottam. A himalájai falvakban lakó nagymamák mesélnek ilyen történeteket az unokáiknak. A hegyi ember története legalább olyan ősi, mint az emberi elme képzelődésre való hajlama. A magas hóban valakinek elho­mályosul látása és a jegesmedvéket, melyeket ritkán látni a hegyekben, messziről hegyi embernek véli. A jegesmedvék a hegyek magasabb részén élnek, meg-megdézsmálják az expedíciók élelemtartalékait. -Hosszú  az emberihez hasonló - lábnyomot hagynak maguk után.

A jeti szót egyébként helytelenül használják a hegyi ember megjelölésére. A jeti szanszkrit szó, lemondott személyt jelölnek vele, valamint a Sankarácsárja által alapított tíz szerze­tesrend egyikébe tartozó szádhukat is így nevezik. Milyen különös, hogy ezt a szót használ­ják a hegyi emberre; a jetik emberek, nem, pedig hegyi emberek!

Az emberi tudat mindaddig a káprázat hatása alatt áll, míg a nem-tudás teljesen el nem oszlik. Ha tudatunk nem tiszta, a külső világból eredő, begyűjtött információkat nem koncentrált módon érzékeljük és a zavaros tudat megtévesztő, hamis látomást szül. A tudat-módosulás egyik válfajáról van szó, éppen olyan, mint az ábrándképek, a csapongó képzelet, a szimbó­lumok és a különféle eszmék. A májá a kozmikus illúzió és az avidjá a személyes nem-tudás, mely arra vezethető vissza, hogy nem ismerjük dolgokat és azok természetét. A -Nagy Láb” története egy valóságosnak vágyott ábrándképen és a zavaros érzékelésen alapul. Ha egy medve gyorsan fut a hóban, felfelé kapaszkodik, vagy lefelé fut, lábnyoma nagyon nagynak tűnik. Amikor medvém kísérgetett, én magam is meglepődtem, mekkora lábnyo­mokat hagy maga után; általában hatalmas méretűek voltak, és olyanok, mint az emberé.

Ó jaj, a világ a káprázat hatása alatt még mindig árnyékok és a Nagy Láb után kutat! Én csak himalájai májának nevezem. Én itt születtem és éltem e hegyek között, és nincs mondanivalóm azok számára, akik boldogok, ha hihetnek e legendákban, és még mindig olyasmit keresnek, ami sohasem létezett. Isten segítse e félrevezetett embereket. Ezek nem a hegyi emberek vagy a jetik lábnyomai, hanem a káprázat hagyta őket.


Miként tanultam meg adni

Természetéből fakadóan csaknem minden gyerek nagyon önző. Semmit sem akarnak adni másoknak. Mesterem arra nevelt, hogy változtassak e hajlamon.

Amikor a hegyek között éltem, naponta csak egyszer ettem. Étkezésem egy csapattiból*, némi zöldségből és egy pohár tejből állt. Egy nap már csaknem délután egy körül járt, amikor kezet mostam, leültem és megkaptam az ennivalókat. Asztali áldást mondtam, majd éppen nekiláttam volna az evésnek, amikor mesterem lépett be és így szólt:

-Várj.
- Mi a gond? - kérdeztem. 
- Egy öreg szvámi érkezett, aki éhes és oda kell neki adnod az ételt - válaszolta.
-Nem, - mondtam tiltakozva - nem adom oda, akkor sem, ha egy szvámiról van szó. Én is éhes vagyok, és holnapig semmit sem fogok már enni. 
- Nem halsz bele. Add oda neki. De ne csak azért, mert én így akarom. Úgy add, mint szereteted ajándékát - szólt mesterem.
- Éhes vagyok. Hogyan érezhetnék szeretetet olyasvalaki iránt, aki az én ételemet eszi? - kérdeztem.
Amikor látta, hogy nem bír rávenni, hogy ajánljam fel az ételt a szváminak, végül azt mondta:

- Megparancsolom, hogy add oda az ételt!
A szvámi bejött a helységbe. Őszszakállú öregember volt. Egyetlen takaróval, egy bottal és fatalpú szandálban, egyedül vándorolt a hegyek között.

- Olyan boldog vagyok, hogy idejöttél. Megáldanád ezt a gyermeket a kedvemért? - kérdezte mesterem az öreg szvámitól. 
- Nincs szükségem az áldásodra. Ennivalóra van szükségem. Éhes vagyok - ellenkeztem.
-Ha e gyenge pillanatodban nem tudsz uralkodni magadon, az élet harcában is elbuksz. Kérlek, ajánld fel ételedet a szváminak. Először azonban hozz neki vizet, és mosd meg a lábát. - mondta erre mesterem.
Úgy tettem, amint kérte, de sem lelkes nem voltam, sem a lábmosás jelentését nem értettem. Segítettem megmosni a szvámi lábát, majd megkértem, hogy üljön le és odaadtam neki az ételt. Később megtudtam, hogy előtte négy napig semmit sem evett.

Átvette az ételt és így szólt:

- Isten áldjon! Sohasem leszel éhes, csak ha ételt tesznek eléd. Ez az áldásom rád.
Szavai még mindig fülemben visszhangoznak. Pontosan attól a naptól kezdve megszabadul­tam attól a belső kényszertől, ami korábban oly gyakran vezetett a gyerekes éhségérzethez.

Nem sok választja el az önzést, az önzetlenségtől, a szeretetet, a gyűlölettől. Ha valaki túllép e határvonalon, örömét lelheti abban, ha másokért tehet anélkül, hogy viszonzást várna cserébe. Ez a legnagyobb öröm mind közül; alapvető lépés a megvilágosodáshoz vezető úton. Az önző ember sohasem juthat el idáig, mert az egója által kiépített határok között marad. Az önzetlen ember megedzi egóját és magasabb szintű célokra tartogatja. Vilá­gunkban az emelkedett szellemű férfiak és nők általános jellemvonása az önzetlenség. Semmit sem érhetünk el önzetlen szolgálat nélkül. Az Írások minden rítusa és tudása hiábavaló, ha tetteink nélkülözik az önzetlenséget.


A valódi tudás megszabadít a szenvedéstől

Fontos, hogy bízzunk önmagunkban. Önbizalomra akkor teszünk szert, amikor közvetlen, belső élményeket élünk át. Kétségkívül tanítóra, vezetőre van szükségünk. Nem azt akarom mondani, hogy szükségtelen lenne más emberektől tanulnunk, vagy, hogy dobjuk el könyve­ket. Bár találkoztam már olyan emberekkel is, akik még az ábécét sem ismerték, és mégis ha bármi nehézségünk akadt valamely lényeges igazság vagy szent szöveg értelmezésével, egyedül ők tudtak segíteni.

Egy alkalommal a Brahma-szútrákról tanítottam. A védántikus irodalom egyik legnehe­zebben érthető szövegéről van szó. Olyan aforizmákat magyaráztam tanítványaimnak, ame­lyeket én magam sem értettem igazán, de őket láthatólag kielégítették magyarázataim. Engem viszont nem, ezért esténként eljártam egy szvámihoz, aki valójában nem is volt jártas az Írások tanulmányozásában. A nevét sem tudta volna leírni, de páratlan tudással rendelkezett. Ő azt mondta:

- Sohasem fogod megérteni ezeket a tömör aforizmákat, ha nem tapasztaltad meg őket közvetlenül.
Majd a következő történetet mesélte el nekem, hogy megértsem a közvetlen és a közvetett tudás közti különbséget.

- Egy mesternek volt egyszer egy olyan tanítványa, aki sohasem látott még tehenet, és tejet sem ivott életében. A tejről csak annyit tudott, hogy tápláló ital. Keresni akart egy tehenet, meg akarta fejni, és tejet szeretett volna inni. Odament mesteréhez és megkérdezte tőle: 
- Tudsz valamit a tehenekről? 
- Természetesen - válaszolta.
- Akkor írd le nekem, hogy néz ki egy tehén - kérte a tanítvány. Így aztán a mester leírta a tehenet: 
- A tehén négylábú állat. Szelíd, engedelmes fajta, nem az erdőben, hanem a falvakban találhatod meg. Teje fehér színű és nagyon egészséges.
Leírta, hogy néz ki a farka, a füle, szóval mindent elmondott róla.

A tanítvány miután már mindent megtudott a tehénről, elindult tehenet keresni. Jártában-keltében egy tehénszobor került az útjába. Ránézett és azt gondolta: ‚Bizonyára erről beszélt a mester. Úgy esett, hogy azon a napon néhány ember éppen a házát meszelte a közelben, és egy vödör mész állt a szobor mellett. Amikor a tanítvány megpillantotta a vödröt, arra a következtetésre jutott, hogy Nyilván ez a tej, amiről azt mondják, hogy olyan egészséges. Ivott hát a mészből, majd nagyon rosszul lett, és kórházba kellett szállítani.

Miután felépült, visszament mesteréhez és dühösen vádolta:

- Te nem is vagy tanító! 
- Mi a gond? - kérdezte a mester. 
- Egyáltalán nem pontosan írtad le a tehenet - válaszolt a tanítvány. 
- De hát mi történt?
A tanítvány elmesélte a történteket, mire a mester megkérdezte:

- Magad fejted meg a tehenet? 
- Nem.
- Akkor hát ezért szenvedtél.
Az értelmiségiek körében manapság tapasztalható szenvedés oka nem abból fakad, hogy keveset tudnak. Azért szenvednek, mert tudnak egy keveset, de ez a tudás sem a sajátjuk. Ha keveset tudunk valamiről, vagy részleges tudás van csak a birtokunkban, az legalább olyan veszélyes, mint a részleges igazságok. A részleges igazság egyáltalán nem igazság. Ugyanez a helyzet a részleges tudással is. A bölcs közvetlenül ismeri fel az igazságot.

Az említett bölcs, aki ráadásul egyáltalán nem tudott írni, mindig eloszlatta a kétségeimet. Ha az ember egy önmegvalósításig jutott és hozzáértő tanár keze alatt rendszeres oktatásban részesül, egója megtisztítását segíti elő, máskülönben egoistává teszi az Írásokból elsajátítható tudás. Az értelmiséginek nevezett ember csupán különféle könyvekből és szövegekből gyűjt tényeket. Tudja-e valójában, hogy mit tesz? Ha szellemünket efféle tudással tápláljuk, olyan, mintha tápérték nélküli ételeket ennénk. Ha valaki folyton ilyen ételeket eszik, az mindig beteg marad, és másokat is megbetegít. Sok tanítóval találkozunk, és mind jól tanít, de egy tanítvány csupán azokat a tiszta tanításokat tudja feldolgozni, melyeket közvetlenül olyan tanítóktól kap, akik személyes tapasztalatokkal bírnak.