Savonarola  (Fra Bartolomeo festménye)

A máglya, amely Savonarolát elemésztette, 1498. május 21-én lobbant fel. Az ítéletet hozó VI. Sándor pápa az eretnek valamennyi munkáját betiltotta, ám ezt X. Leó (Lorenzo Medici második fia) már 1520-ban felülbírálta. Luther kiadta egyik fő művét, a Jeremiás siralmai-kommentárt, mint a pápaság elleni érvek bőséges tárát; egy másikat, a Kereszt diadalát viszont a protestantizmus elleni harc legádázabb intézménye, a jezsuiták vezette Propaganda fidei kötelező kézikönyvvé tette minden plébános számára. A Savonarola életművéről folytatott vita ma is tart, de a legfrissebb hírek szerint nem lehetetlen, hogy az eretneket még az ezredforduló előtt szentté avatja az Egyház.

1489-ben egy ismeretlen prédikátor érkezett Firenzébe. Arcának rútsága, soványsága és rongyos ruházata miatt sokan felfigyeltek rá, igazi feltűnést mégis prédikációival keltett. Sokan tudni vélték, hogy egyetemet végzett, ez azonban nem volt igaz: csak elkezdte tanulmányait a ferrarai univerzitáson, ám rövid idő után félbe kellett hagynia gyaníthatóan ideges eredetű betegsége miatt. Talán ez a kudarc is hozzájárult ahhoz, hogy domonkos szerzetes lett. A rend Bolognába küldte, ám ott kinevették: a jogi fakultásáról híres város jómódú polgárai művelt, olvasott szónokokhoz szoktak, akik a szószékről filozófiai értekezéseket tartottak, nem pedig bűneikre emlékeztették őket. Márpedig Savonarola ezt tette, mivel úgy vélte, az ő feladata az embereket felkészíteni a Messiás eljövetelére.

A város

Firenze a XII. század közepe óta Itália egyik leglendületesebben fejlődő városa volt. A kereskedelem mellett a város önálló és sikeres politikája is segítette gazdagodását: a két olasz párt, a ghibellinek és a guelfek több évszázados küzdelmében mindig az éppen győzedelmeskedő oldalára állt. Dómjának szépsége és a polgárok fényűzése miatt "Róma leánya"-ként is emlegették.
Lorenzo Medici az apja, Cosimo halála után, 1469-től egyeduralkodóként irányította a város életét. Méltán nyerte el kortársaitól az Il Magnifico, a Nagyszerű jelzőt: műveltsége és a városban általa emeltetett épületek szépsége kiemelte kortársai közül. IV. Sixtus pápával azonban rossz viszonyban állt, mert az a vele rivalizáló Pozzi családot pártolta. Mikor a Pozzik és a pápa unokaöccse meggyilkoltatta testvérét, Giulianót, őt magát pedig súlyosan megsebesítették, habozás nélkül háborút indított a pápaság ellen, mely Róma számára megalázó békével zárult. Az ismert humanistát, Pico della Mirandolát is pártfogolta s megvédelmezte, jóllehet őt a következő pápa, VIII. Ince eretneknek nyilvánította.
Utóda, Piero Medici azonban gyengekezű uralkodónak bizonyult, a köznép pedig egyre kevésbé tűrte sorsának rosszabbodását.

A szent

Savonarola prédikál

Bolognát menekülésszerűen kellett elhagynia. San Giminianóba, a hegyek közti kisvárosba utazott, ahol azóta, hogy 1353-ban Firenze elfoglalta, szinte megállt az idő. Ebben a szigorúan zárt világban, ahol a lakosság túlnyomó része szegény pásztor volt, Savonarola magára talált: nem rótták föl neki viszonylagos műveletlenségét, s azt sem, hogy prédikációi nem emelkedtek cicerói magaslatokra; szerették és becsülték őszinteségét, szigorú aszkézisét s egyszerű életmódját. Mikor VIII. Ince botrányos megválasztásakor a szószékről így kiáltott: "Az egyház megostoroztatik, de meg is újul nemsokára!", boldogan ünnepelték. Hívei szentnek tartották, s – tiltakozása ellenére – azt híresztelték róla: ő a Messiás előhírnöke.
Savonarola híre csakhamar eljutott Firenzébe is, s a város 1489-ben inkább kíváncsiságból, semmint rokonszenvből meghívta. ő azonban hetek alatt páratlan népszerűségre tett szert. A második évben már a domonkos kolostor priorjává választották szerzetestársai, pedig nem csak önmagától követelte meg a szigorú aszkézist. Házfőnökségét még Lorenzo Medici sem merte megkérdőjelezni, jóllehet tartott Savonarolától, aki egyetlen pillanatig sem habozott nyilvánosan a diktátor fejére olvasni erkölcstelen életvitelét: az Antikrisztus híveiről szóló prédikációjában sokan ráismertek Il Magnificóra. A város ura egy ágostonos szerzetest, bizonyos Mariano de Genazzanót állított Savonarolával szembe; a megmérettetésre Genazzano napokig készült, gondosan felépítette beszédét, mely a klasszikus logika érvrendszerén alapult; ám a Savonarola radikalizmusától szinte megrészegült nép végig sem hallgatta, s lóhalálában kellett Rómába menekülnie. Ő volt az első, aki Savonarolában "felismerte" az eretneket.
Lorenzo Medici már Savonarola száműzését fontolgatta, ám hamarosan megbetegedett. Haldokolva ellenfelét hívta gyóntatónak: bízott benne, hogy a szigorú aszkéta, a sokak által szentnek tartott szerzetes közbenjárására az üdvösség vár reá. Savonarola fel is kereste, ám amikor Lorenzo nem bánta meg bűneit – sőt egyesek szerint még a legnyilvánvalóbb vétkeit is letagadta –, a szerzetes nem oldozta fel, s Firenze ura a szentségek vétele nélkül halt meg! Savonarola életében vízválasztó volt ez az esemény: először ütköztette ideáljait és a valóságot papként is.

Az Egyház

A XV. század elejétől a katolikus egyház történetének talán legnagyobb válságát élte át. Az érsekek és a püspökök hovatovább világi főurak módjára éltek, mit sem törődve a hivataluk által rájuk rótt kötelezettségekkel és a keresztényi tanításokkal. Ez a folyamat nem állt meg a főpapi paloták kapujánál: sokak számára úgy tűnt, hogy az Egyház végleg az erkölcstelenség mocsarába süllyedt.
Ez ellen elsősorban szerzetesek léptek fel, mindenekelőtt a két kolduló rend: a ferencesek és a domonkosok. Legfőbb céljuknak az apostoli szegénységben élő Egyház létrehozását tekintették, s eszközük a népnek szóló böjti prédikáció volt. Sokukat eretnekként ítélték el, másokat haláluk után szentté avattak: radikalizmusuk miatt a szentet és az eretneket elválasztó – olykor másutt is bizonytalan – határ náluk végképp elmosódott. Például a nándorfehérvári hős, Kapisztrán János a magyarországi ferences rendtartomány védőszentje lett, míg a Dózsa-féle parasztfelkelés alvezérét, Lőrinc papot kínhalállal végezték ki.
Az 1500. év közeledtével egyre nyugtalanabb lett a keresztény világ. Csakúgy, mint az első ezredforduló táján, most is sokan Krisztus újbóli eljövetelére, a végítélet bekövetkeztére számítottak, melyet a sátáni kor előz meg. A végítéletvárók, a millenaristák az Egyház azonnali átalakítását követelték, s ezt Annonius di Viterbo mintájára egy "angyali pápa" megválasztásától várták.
A millenarizmusra és más eretnekségekre az egyházi vezetők képtelenek voltak hatásos választ találni. Többnyire a skolasztikán alapuló, a közember által alig vagy semennyire sem követhető érvekkel küzdöttek, míg a prédikátorok a nép szívére hatottak, s nyilvánvaló társadalmi visszásságokat hánytorgattak föl. Ráadásul az elvilágiasodott, a gazdagságot és az érzéki örömöket hajszoló főpapok közül nem egy maga is rettegéssel tekintett a jövő elé, tartva attól, hogy a végítélet közeli bekövetkeztét jóslóknak esetleg mégis igazuk lesz.

 

A zsarnok szerzetes

A firenzei Medici-kápolna freskó részlete

Lorenzo Medici halála után Savonarola szétosztotta kolostora vagyonát a szegények között, s társaival visszatért az eredeti domonkos életformához, a kolduláshoz. Azért, hogy szerzetesi elöljárói ne tehessenek ez ellen semmit, egy új, csak Rómától függő, Toszkán Rendtartományt hozott létre, melyet az új pápa, VI. Sándor – némi habozás után – megerősített. Mindeközben Savonarola lankadatlanul hirdette a szegény Egyház eszményét, s első számú célpontja már maga a pápa volt, de nem a pápaság intézményét támadta, sőt, éppen azért intézett vad kirohanásokat VI. Sándor ellen, mert meggyőződése szerint a pápa csakugyan Szent Péter utóda, s ekképp a legfontosabb személy a keresztények üdvösségre vezetésében. 
Mikor VIII. Károly francia király seregei 1494-ben megindultak Itália birtoklásáért, hálaadó szentmisét rendezett: hite szerint ez volt az az özönvíz, amely majd megtisztítja Itáliát a bűntől, s előkészíti Krisztus királyságát. Addig is, amíg ez elérkezik, igyekezett Firenzét erényes és igazságosan berendezett várossá tenni. Piero Medici elüldözése után szinte korlátlan úr lett: igazságosabbá tette az adókat, ezzel kétségkívül megfelelt az erkölcsi várakozásoknak, ám a pénzügyi csőd felé sodorta a várost; betiltotta a varázslást, a szerencsejátékot és az uzsorát; kíméletlenül üldözte a prostitúciót és a fényűzést. A lakosság kezdetben támogatta, Firenze a Messiás-várás lázában égett.
Savonarola jól tudta, egyetlen oka van annak, hogy a város népe mellé állt, s még arra is hajlandó volt, hogy legkedvesebb tárgyait – a férfiak a kártyát és a kockát, a nők a szépítőszereket, a gyerekek a játékokat – a köztereken gyújtott máglyákra dobja: s az a közeledő végítélet hite volt. Ám azt is tudta, amikor belenézett a "hiúságok máglyáinak" lángjába, ha ez mégsem következik be, ő maga ég el ott. De számára a kínhalál mártíromság, saját igazságának legfőbb bizonyítéka volt.
VI. Sándor számára a szerzetes nemcsak kellemetlen, de veszélyes is volt: vádjai sokban emlékeztettek arra az érvelésre, amit a Sorbonne jogászai dolgoztak ki ellene, s szimóniával* vádolva megválasztását érvénytelennek nyilvánították. VI. Sándor nem feledte, hogy a Konstanzi Zsinat három pápából kettőt ugyanezzel az érvvel távolított el az Egyház éléről. Először megpróbálta lefizetni az általa szerencselovagnak tartott Savonarolát, majd 1496-ban bíborosi kalapot ajánlott fel neki. A prédikátor azonban nem engedett, s a pápa számára nem maradt más lehetőség, mint hogy egy évvel később interdictummal* sújtsa Firenzét. Ürügyet a Toszkán Rendtartomány önállóságának visszavonása szolgáltatott. Bejelentette, mindaddig, amíg a firenzei domonkosok fenntartják függetlenségüket, a város területén minden egyházi cselekmény tilos: a haldoklók gyóntatása, feloldozása, sőt az egyházi temetés is.

Az ellenfél

VI. Sándor pápa (Pinturicchio festménye)

VI. Sándor pápa (eredetileg Rodrigo Lenzuoli de Borgia) fiatalkorában ügyvéd, később katona volt. Diplomáciai tehetségét, sima modorát mindkét területen sikerrel kamatoztatta. Ám Itáliában nemcsak emiatt vált gyorsan ismertté: féktelen természete, kapzsisága és különösen semmiféle erkölcsi gátat nem ismerő érzékisége tette híressé, mi több, hírhedté. Amikor nagybátyja, Alfonz Borgia III. Callixtus néven pápa lett, Rodrigo is papi pályára lépett. Ezt azonban nem valamiféle kegyes szándéktól vezérelve, hanem sokkal inkább a meggazdagodás iránti leplezetlen vágya miatt cselekedte. Pártfogója csakhamar, 25 évesen bíborossá nevezte ki, majd egy évvel később ő kapta meg a pápai alkancellár befolyásos posztját is. Nagybátyja halála után egy időre kegyvesztett lett: II. Pius, majd az őt követő 
II. Pál a számukra idegen Borgia bíborost háttérbe szorították. Helyzetét súlyosbította, hogy Callixtus kegyeltjeként általános gyűlölet vette körül. IV. Sixtus idején azonban egyre nagyobb befolyásra tett szert: a művészet- és pompakedvelő pápa, aki világi főúrként élt, szinte az egész egyházi hierarchia irányítását átengedte neki. Halála után Borgia először próbálta megszerezni a pápai tiarát. 
Rodrigo Borgia arra számított, hogy a különböző családokból származó bíborosok majd nem tudnak megegyezni egyetlen jelöltben, s – jobb híján – őt választják. A cél érdekében nem fukarkodott a pénzzel: nemcsak a választó bíborosokat, hanem a környezetüket, egyebek mellett számtalan törvénytelen gyereküket és szeretőiket is igyekezett megvesztegetni. A szétosztogatott hatalmas összegek azonban nem maradtak titokban, s a római nép felháborodásától tartva, valamint az ellenjelölt, Giovanni Battista Cibo egyszerre szeretetreméltó és nemtörődöm egyénisége – illetve szintén jelentős pénzadományai – által meggyőzve a konklávé végül nem őt választotta pápává. Ám 1492-ben, mikor Cibo, vagyis VIII. Ince meghalt, már Rodrigo Borgia volt az egyetlen esélyes jelölt. S ez nem volt véletlen: nyolc éven keresztül gyűjtötte a befolyást és különösen a pénzt, s most olyan összeget ajánlott fel bíborostársainak, hogy azok többsége nem tudott ellentmondani; az ingadozókat hízelgéssel, ígéretekkel, nem egy esetben pedig fenyegetéssel „győzte meg”. 
Uralkodását a történetírók az egyháztörténet mélypontjának tekintik. Az új pápát kezdettől a főpapok irigysége és gyűlölete, illetve sok pap és a köznép általános megvetése övezte. Ezt csak fokozta lánya, Lucrezia és fia, Cesare páratlan erkölcstelensége.

 

Az eretnek

Botticelli Háromkirályok imádása című festményének részletei: Cosimo Medici mint Gáspár, a bal szélen Lorenzo áll büszkén... Alul a bal szélen Piero, mellette Giovanni Medici, mögöttük a meggyilkolt Guiliano áll

Habár az ítélet név szerint nem említette Savonarolát, a város lakói mégis őt s egyre terhesebbnek érzett szigorát tartották az egyházi fenyíték okának. Amikor pedig VI. Sándor felszólította az európai uralkodókat a firenzei kereskedők vagyonának elkobzására, s egyben felajánlotta a békülést is Savonarola kiadatásáért cserébe, a végítélet elmaradta miatt csalódott, VIII. Károly háborúja nyomán minden addiginál szegényebb lakosság egy emberként fordult tegnapi kedvence ellen. Megrohanták kolostorát, őt pedig börtönbe vetették. Hogy eldöntsék, csakugyan eretnek-e, tűzpróbára ítélték. Savonarola a polgárok józan belátására hivatkozott, ezt azonban éppen tőle, aki minden megnyilatkozását az irracionalizmusra, a hitre építette, senki sem fogadta el. A signoria végül úgy döntött, nem adja ki Rómának, hanem pápai ítészeket kér. A két bíró VI. Sándortól egyértelmű utasítást kapott: akkor is ítéljék el Savonarolát, ha valóban Krisztus hírnökét, az új Keresztelő Szent Jánost vélik fölfedezni benne...
A vád skizma (egyházszakadás), világi hatalom felhasználása és eretnekség: ez utóbbit azonban a két bíró minden erőfeszítése dacára sem sikerült teljesen bizonyítani, jóllehet a 15 napig tartó kínvallatás mellett Savonarola hiányos teológiai felkészültségét is alaposan kihasználták. Az ítélet szerint a fővádlottat és két társát ki kell zárni rendjükből, fel kell őket akasztani, testüket megégetni, hamvaikat pedig az Arnóba szórni. Hogy Savonarolát nem elevenen égették el, az arra utal, hogy vallatása során egyes vádpontokat "beismert".

Hámori Péter

(Kecskemét, 1882. dec. 16. – Bp., 1967. márc. 6.):

zeneszerző, zenetudós, népzenekutató, zenepedagógus, az MTA tagja (l. 1943, r. 1945, t. 1946), Kossuth-díjas (1948, 1952). Atyja ~ Frigyes MÁV-tisztviselő; anyja: Jaloveczky Paulina; mindketten műkedvelő muzsikusok. A nagyszombati érseki gimn. tanulója volt, emellett zenei tanulmányokat (zongora, hegedű, gordonka) is folytatott. 1900-tól Bp.-en a tudományegy.-en – mint az Eötvös-kollégium tagja – a magyar és a német szakot hallgatta, a Zeneak.-án Koessler János zeneszerzés-növendéke volt. Az egy.-en 1906-ban doktorált A magyar népdal strófaszerkezete c. disszertációval, és ugyanebben az évben volt akadémiai vizsgahangversenye is. 1906–1907-ben tanulmányutat tett Berlinben és Párizsban. A francia fővárosban érte életének egyik legdöntőbb zenei élménye: megismerkedett Debussy muzsikájával. Már 1905-től kezdődően rendszeres népdalgyűjtő utakat tett, és ezt a működését – kisebb megszakításokkal – egészen 1925-ig folytatta, de még 1950-ben is gyűjtött Mohácson. Gyűjtése, Bartókkal ellentétben, szinte kizárólagosan a m. nyelvterületre irányult. Zenei élményeinek hatása alatt 1907–1909 táján szinte már teljesen készen van egyéni zenei nyelve és stílusa. Első önálló szerzői estje 1910. márc. 17-én volt, műsoron többek között az I. vonósnégyessel, amelyet még ugyanebben az évben Párizsban és Zürichben is bemutattak, nem sokkal később (az I. világháború alatt) pedig az USA-ban is ismertté vált. 1907-ben lett a Zeneak. zeneelmélet-, 1908-ban zeneszerzéstanára. 1919 elején alig.-nak nevezték ki, és ebben a minőségben vezette az intézetet a Tanácsköztársaság idején. Ezért utóbb fegyelmi vizsgálatot indítottak ellene, melynek eredményeként visszafokozták tanári beosztásába és egy évre szabadságolták. 1921-től tanított újra, és 1940-ig a Főisk. zeneszerzés-tanára. – A húszas évek hozták meg ~ számára a már régtől megérdemelt igazi világhírnevet. 1923-ban a székesfőváros fennállásának 50. évfordulója alkalmából rendezett ünnepi programra komponálta alkotóművészetének egyik csúcsát, a Psalmus Hungaricust, ez a mű hamarosan az egész világot bejárta. 1926-ban Zürichben, 1927-ben Hollandiában, Angliában, Németo.-ban és az USA-ban is bemutatták. A Psalmus diadalútja jelentette egyúttal ~ karmesteri működésének a kezdetét is. 1926-ban került bemutatásra a Paulini Béla és Harsányi Zsolt szövegére írt daljáték, a Háry János; zenéjéből ~ zenekari szvitet készített, amely ugyancsak világszerte játszott hangversenydarab lett, Amerikában Mengelberg szólaltatta meg 1927-ben. Ezekben az években alakult ki meleg barátsága Arturo Toscaninivel, neki ajánlotta az 1929-ben átdolgozott Nyári este című zenekari kompozícióját; a nagy olasz karmester Amerikában számos művét vitte diadalra, és jelentős alkotások megírására ösztönözte a m. zeneszerzőt. – 1925 táján irányult ~ figyelme a gyermekénekkarokra s egyúttal az iskolai ének-és zenetanításra. Megvilágosodott előtte, hogy a zenei közoktatás nem kielégítő és idegen szellemben történik. Az iskolai énekkarok működését általánossá és magas színvonalúvá kell tenni, hogy zeneileg művelt fiatalság nevelkedhessen fel. Ennek a célkitűzésnek a megvalósítására ezentúl tevékenységének igen jelentős hányadát szentelte, mindenekelőtt azáltal, hogy remekbe szabott gyermekkarai révén megfelelő magas színvonalú, nemzeti gyökerekből táplálkozó zenei anyaghoz juttatta az iskolai énekkarokat. – Népzenekutatásának és rendszerező munkájának tapasztalataira támaszkodva, a folklorisztika fejlesztése és a magyar népi zenekultúra terjesztése érlékében 1930-tól a bp.-i tudományegy.-en zenefolklorisztikai és zeneelméleti szemináriumot indított, amelyet 1939-ig vezetett. 1937 őszétől a Zeneművészeti Főisk.-án népzenét adott elő, fáradozásainak eredményeképpen indult meg a rendszeres népzeneoktatás felsőfokú zenei tanintézetünkben. 1940-ben, miután a Főisk.-n beszüntette a zeneszerzésoktatást, az MTA-ra került, ahol a Magyar Népzene Tárának szerkesztését vezette. Irányítása alatt jelent meg később a sorozat első öt kötete (1951, 1953, 1955–56, 1959, 1966). Még ugyanebben az évben lett a Magyar Néprajzi Társaság tiszteletbeli tagja. ~ ez időben már a m. zenei élet egyik legismertebb személyisége. 1942-ben, 60. születésnapján országszerte ünnepelték. Jelentőségének méltó elismerésére a felszabadulás után került sor. 1945-ben a Zeneművészeti Főisk. igazgatói tanácsának lett az elnöke. 1946–49-ben az MTA, 1951-től a megalakuló Zenetudományi Bizottságnak az elnöke. 1952-ben és 1957-ben, 70. és 75. születésnapja alkalmából nagyszabású jubileumi ünnepségekkel, emlékkönyvekkel és egyéb kiadványokkal tisztelték meg. Zeneszerzői tevékenysége életének ebben az utolsó korszakában főképpen a kórusművészet felé irányult, ugyanakkor nagy számban adott ki zenepedagógiai jellegű, az ének- és szolfézsoktatást szolgáló műveket. Gyakran megfordult külföldön (különösen: USA, Anglia, SZU), személyét és műveit mindenütt nagy megbecsüléssel fogadták: 1960-ban az oxfordi egy., 1964-ben a berlini Humboldt Egy. díszdoktorává avatta, a Nemzetközi Népzenei Tanács (CIFMC) elnökévé, a Nemzetközi Zenepedagógiai Társulat (ISME) díszelnökévé választotta. 1963-ban Moszkvában a Háry Jánost mutatták be nagy sikerrel. ~ – Bartókkal karöltve a magyar népzenére támaszkodva alakította ki egyéni magyar stílusát, művészetével a legmagasabb világszínvonalon képviselte a magyarság zenekultúráját. Életműve a zeneművészetnek jóformán minden ágára kiterjed, mégis külön ki kell emelni kórusművészetét, amely a 20. sz. zenetörténetében egyedülálló, korszakos jelentőségű. A reneszánsz vokálpolifónia mesterei óta nem volt zeneszerző, aki hasonló súllyal és színvonalon kezelte volna az énekkart. Fáradozásai a m. zenei műveltség felvirágoztatásáért felmérhetetlen értékűek. Síkraszállt az iskolai énekoktatás megújításáért, pedagógiai jellegű műveivel és írásaival egy műveltebb, tartalmasabb muzsikusgeneráció felnevelésén munkálkodott, fáradhatatlanul küzdött a helyes m. nyelv és általában a nemzeti tradíciók megőrzéséért. Mint tudós módszeresen gyűjtötte, feldolgozta és rendszerezte a m. népdalokat és a népi zenekultúra egyéb elemeit, tudományos tevékenységével az összehasonlító népzenetudomány nemzetközileg elismert, úttörő jelentőségű képviselője lett. – Egyéb fontosabb m. Zeneművek. Adagio (hegedű v. brácsa v. gordonka és zongora, 1906); Nyári este (zenekar, 1905, átdolg. 1929–30); Magyar Népdalok (Bartókkal együtt, 1906); Meditation (zongora, 1907); Énekszó (dalok népi, versekre, 1907–09); Négy dal (1907–17); I. vonósnégyes (op. 2. 1908–09); 9 zongoradarab (Op. 3. 1909); Szonáta (gordonka-zongora, Op. 4. 1909–10); 7 zongoradarab (Op. 11. 1910– 18); Két ének (A közelítő tél – Sírni, sírni, Op. 5. 1913–16); Megkésett melódiák (7 dal, Op. 6. 1912–16); Szonáta (Op. 8. szóló-gordonka, 1915); Öt dal (Op. 9. 1915–18); II. vonósnégyes (Op. 10. 1910–18); Marosszéki táncok (zongora, 1927; zenekari változat, 1930); 3 ének (Op. 14. 1924–29); Pange lingua (vegyeskar-orgona, 1929); Székelyfonó (daljáték, 1924–32); Magyar népzene (ének-zongora, 1–10. füz. 1924–11. füz. 1964); Galántai táncok (zenekar, 1933); Budavári Te Deum (1936); Kállai kettős (ének-zongora, 1937; zenekari változat, 1950); Felszállott a páva (variációk zenekarra, 1938–39); Concerto (1939); Csendes mise (orgona, 1942); Missa brevis (vegyeskar-orgona v. zenekar, 1944); Czinka Panna (daljáték, 1946–48); Szimfónia C-dúr (1961); Epitaphium Joannis Hunyadi (ének-zongora, 1965); Magyar mise (ének-zongona, 1966); továbbá: kórusművek a cappella (gyermekkarok: Villő, Túrót eszik a cigány, Gergelyjárás, Juhásznóta, Pünkösdölő stb., férfikarok: Karádi nóták, Huszt, Felszállott a páva, Rab hazának fia stb., női karok: a Két zoborvidéki népdal, Hegyi éjszakák, 4 olasz madrigál stb., vegyeskarok: Mátrai képek, Öregek, Jézus és a kufárok, Liszt Ferenchez, Norvég leányok, Békességóhajtás, Zrínyi szózata stb., kánonok: A magyarokhoz stb.); zenepedagógiai művek. Írások: Zoborvidéki népszokások (Ethnographia, 1909); Ötfokú hangsor a magyar népzenében (Zenei Szle, 1917); Béla Bartók (La Revue Musicale, 1921); Erdélyi magyarság. Népdalok (Bartókkal együtt, Bp., 1923); Gyermekkarok (Zenei Szle, 1929., 2. sz.); Sajátságos dallamszerkezet a cseremisz népzenében (Pécs, 1935); A magyar népzene (Bp., 1937; Vargyas Lajos példatárával: 1952); A folklorista Bartók (Új Zenei Szle, 1950. 4. sz.); Arany János népdalgyűjteménye (Gyulai Ágosttal együtt, Bp., 1953); A zene mindenkié (Szöllősy András szerkesztésében, Bp., 1954) Visszatekintés (Bónis Ferenc szerkesztésében, Bp., 1965). – Irod. Molnár Antal: K. Z. (Bp., 1936); Szabolcsi Bence: K. Z. hatvan éve (Magyar Csillag, 1942. 13. sz.); Horusitzky Zoltán: K. Z. életútja (A Zene, 1942); Gárdonyi Zoltán: K., a zenepedagógus (Zenei Szle, 1942. 12. sz.); Emlékkönyv K. Z. hatvanadik születésnapjára (Szerk.: Gunda Béla, Bp., 1943); Szöllősy András: K. művészete (Bp., 1943); Haraszti Emil: Z. K. et la musique hongroise (La Revue Musical, 1944. febr.); Emlékkönyv K. Z. 70. születésnapjára (Zenetud. Tanulm. I, Bp., 1953); Eősze László: K. Z. élete és munkássága (Bp., 1956; angolul Z. K. His Life and Work, Bp., – London, 1962, németül: Z. K. Sein Leben und sein Werk, Bp., – Bonn, 1964); Eősze László: K. Z. élete képekben (Bp., 1957); K. Z. 75. születésnapjára (Zenetud. Tanulm. VI. Bp., 1957); Vargyas Lajos: K. Z. mint rokonnépeink kutatója (Nyelvtud. Közl. 1958); A Magyar Zene K.-száma (1962. dec.); Bárdos Lajos: Heptatonia secunda. Egy sajátságos hangrendszer K. műveiben (Magyar Zene, 1962. 6. sz. – 1963. 1. sz.); Percy Young: Z. K. (London, 1964); Z. K. Mein Weg zur Musik (Fünf Gespräche mit Lutz Besch, Zürich, 1966); Megemlékezések K. Z.-ról (Új Írás, 1967. 4. sz.; Kortárs, 1967. 5. sz.; Muzsika, 1967. 5. sz.).

 (képre katt)

 

Jonathan Livingston, a sirály

Jonathannak, az igazi Sirálynak,
aki ott él mindannyiunkban

1

Reggel volt, s az új nap sugarai aranyszikrákat csiholtak a tenger lágy fodrain.

Mintegy másfél kilométernyire a parttól halászcsónak ringatózott a vízen, s a levegőn átcikázott a Reggelire Gyülekezés híre, mire vagy ezer mohó sirály csapott le, hogy egy-két falatot harcoljon ki magának. Elkezdődött egy újabb dolgos nap.

De távolabb, magányosan, túl parton és csónakon, egyes-egyedül, magára utalva, Jonathan Livingston sirály gyakorolt. Vagy harminc méterre a levegőben lefelé meresztette hártyás lábát, égnek emelte csőrét, és azon erőlködött, hogy szárnyát szűk ívbe görbítse. Fájt. Az íveléssel lassítani tudta a repülést, és már annyira lelassult, hogy a szembe fújó szél hangja suttogássá halkult, mígnem az óceán megállt alatta. Megfeszítette figyelmét, szeme résnyire szűkült, visszatartotta a lélegzetét, minden izmával próbálta szárnyát még... egy... kicsit... görbíteni... Aztán tollai összeborzolódtak, átesett és zuhanni kezdett.

A sirályok tudvalevőleg sohasem hibáznak, sohasem esnek át. Szégyen és gyalázat egy sirályra, ha átesik.

Csakhogy Jonathan Livingston sirály - a szégyentelen, aki megint nekifogott, hogy izomszakasztó ívbe görbítse a szárnyát - lassabban, egyre lassabban repült, és ismét csak átesett - nem volt mindennapi madár.

A legtöbb sirálynak elég, ha a legegyszerűbb repülést megtanulja - azt, hogyan jusson el a parttól az ennivalóhoz és vissza. Mert a legtöbb sirályt az evés, nem pedig a repülés érdekli. De ezt a sirályt nem az evés érdekelte, hanem a repülés. Jonathan Livingston mindennél jobban szeretett repülni.

Rá kellett jönnie, hogy ezzel a szemlélettel nemigen válik népszerűvé a többi madár szemében. Még a szülei is szorongva figyelték, hogy Jonathan naphosszat gyakorol, százszámra próbálja a vízközeli siklásokat.

Nem tudta, miért, de ha például szárnya hosszának fele magasságban repült a víz fölött, kisebb fáradsággal tovább bírt megmaradni a levegőben. Siklása nem a szokásos módon végződött, nem a lábát előrenyújtva csobbant bele a tengerbe, hanem áramvonalasan a törzséhez simított lábai hosszan, laposan szántották a víztükröt. Amikor pedig a partra is felhúzott lábbal szállt le, majd lelépkedte, milyen hosszan csúszott a homokban, szülei komolyan aggódni kezdtek.

- Mire jó ez, Jon, mire jó? - sopánkodott az anyja. - Miért esik nehezedre, hogy olyan legyél, mint a Raj többi tagja? Miért kell olyan alacsonyan röpködnöd, mint a pelikánoknak vagy az albatroszoknak? Miért nem eszel? Csupa csont és toll vagy már, fiókám!

- Bánom is én, ha csont és toll vagyok, mama. Tudni akarom, mire vagyok képes a levegőben és mire nem, ennyi az egész. Egyszerűen tudnom kell.

- Figyelj rám, Jonathan - mondta az apja békülékenyen. - Nemsokára itt a tél. Ritka lesz a csónak, és a halak a mélybe húzódnak. Ha már tanulni akarsz, azt tanuld meg, mit ehetsz, és hogyan jutsz hozzá. Ez a repülés-dolog szép, szép, de a siklást nem lehet megenni. Ne feledd, azért repülsz, hogy ehess.

Jonathan szórakozottan bólintott. Néhány napig igyekezett is úgy viselkedni, mint a többi sirály; valóban igyekezett, együtt vijjogott és vagdalkozott a Rajjal a mólók és a halászcsónakok körül, le-lebukott a vízbe halak és kenyérdarabkák után. De nem sok sikerrel.

Semmi értelme, gondolta, miközben szándékosan a sarkában lévő éhes öreg sirály elé ejtette a nehezen megszerzett ajókát. Az időt pocsékolom ahelyett, hogy repülni tanulnék. Annyi mindent nem tudok még!

Nem sok időbe telt, és Jonathan sirály újra egyedül volt messze kinn a tengeren, éhesen, boldogan. És tanult.

A sebességgel ismerkedett. Egy hét alatt többet tudott meg a sebességről, mint a leggyorsabb sirály.

Háromszáz méteren teljes erejéből csapkodni kezdett a szárnyával, aztán meredek zuhanórepülésbe ment át, és megtanulta, miért nem kezdenek a sirályok szárnycsapkodva zuhanni. Alig hat másodperc alatt száztíz kilométerre gyorsult, arra a sebességre, amelynél a szárnya, ha felfelé akar csapni vele, labilissá válik.

Minden alkalommal ez történt. Pedig óvatos volt, minden erejét összeszedte, nagy sebességnél mégis elvesztette az uralmat a repülés fölött.

Felemelkedett háromszáz méterre. Előbb teljes erejéből egyenesen repült, aztán, változatlanul csapkodva a szárnyával, átment függőleges zuhanásba. Ekkor, minden alkalommal újra és újra, a bal szárnya, amellyel felfelé akart csapni, átesett, Jonathan balra kipenderült átesett a jobb szárnya, amitől visszaperdült, és villámgyorsan pörögni kezdett egy rángató jobb dugóhúzóban.

Azt a bizonyos felfelé csapást képtelen volt elég óvatosan csinálni. Tízszer is megpróbálta, de ahogy túllépte a száztíz kilométert, mind a tízszer irányíthatatlan, borzas tollcsomóként csapódott a vízbe.

A megoldás, gondolta végül minden pihéjéből csepegve, csak az lehet, hogy ha nagy a sebesség, nem szabad mozgatnia a szárnyat - nyolcvan kilométerig kell szárnycsapásokkal felgyorsulni, onnan pedig már mozdulatlan szárnnyal zuhanni.

Hatszáz méter magasból megpróbálta újra. Átment zuhanásba, a csőre egyenesen lefelé mutatott, s abban a pillanatban, hogy túllépte a nyolcvan kilométert, szárnyait kiterjesztette, és mozdulatlanná merevedett. Rettenetes erőfeszítésébe került, de sikerült. Tíz másodperc múlva száznegyven kilométeres sebességgel száguldott. Jonathan sebességi világrekordot állított fel a sirály-világban!

Hanem a diadal rövid életű volt. Abban a pillanatban amint ki akart jönni a zuhanásból, ahogy megváltoztatta szárnya állásszögét, bekövetkezett a rémes irányíthatatlanság: a száznegyven kilométeres sebesség úgy érte, mint a dinamit. Jonathan a levegőben felrobbant, és becsapódott a kőkemény tengerbe.

Amikor magához tért, már régen besötétedett. Holdfényben lebegett az óceánon. Szárnyai egy-egy törött ólomdarab, de még súlyosabban nehezedett rá a kudarc tudata. A legjobb lenne, gondolta, ha lehúzná ez a súly a tenger fenekére, és vége lenne az egésznek.

Ahogyan egyre jobban ellepte a víz, különös, kongó belső hangot hallott. Nincs kiút. Sirály vagyok. Gúzsba köt a természetem. Ha arra szántak volna, hogy ennyi mindent megtudjak a repülésről, több eszem lenne. Ha arra szántak volna, hogy gyorsan repüljek, rövid szárnyam volna, mint a sólyomnak, és hal helyett egéren élnék. Apámnak igaza volt. El kell felejtenem ezt az egész őrültséget. Haza kell repülnöm a Rajhoz, és meg kell elégednem azzal, hogy vagyok, ami vagyok: egy szegény, korlátolt sirály.

A hang elnémult. Jonathan belátta, hogy igaza volt. A sirálynak éjjel a parton a helye. Márpedig ettől a pillanattól kezdve ő is rendes sirály. Mindenkinek jobb lesz így.

Fáradt szárnycsapásokkal kiemelkedett a sötét vízből, és a part felé repült. Most hasznára vált, amit az erőkímélő mélyrepülésről megtanult.

Azért sem, gondolta. Szakítottam az eddigi életmódommal, semmi se kell, amit megtanultam. Sirály vagyok, olyan, mint a többi, úgy is fogok repülni, ahogyan a többi. Nagy nehezen felemelkedett vagy harminc méterre, és erősebben csapkodott a szárnyával, igyekezett a part felé.

Most, hogy úgy döntött, hogy pontosan olyan lesz, mint a Raj bármelyik tagja, jobban érezte magát. Ezentúl semmi köze ahhoz a kényszerhez, amely egyre tanulásra ösztönzi, nem lesz több vakmerő próbálkozás, és nem lesznek kudarcok. Egészen kellemes dolog abbahagyni a gondolkodást, és csak repülni a sötétben, a part fényei felé.

Sötét van! - kondult intően a hang. - A sirályok sohasem repülnek sötétben!

De ezúttal Jonathan nem figyelt rá. Milyen kellemes is ez, gondolta. A holdvilág és a parti fények villódznak a vízen, megannyi kis irányfény az éjszakában, minden olyan békés és csendes...

Le a légből! Sötétben sose repül sirály! Ha arra szántak volna, hogy sötétben repülj, olyan szemed lenne, mint a bagolynak! Az agyad térképszerűen rögzítene! Kurta szárnyad lenne, mint a sólyomnak!

És akkor, ott, az éjszakában, harminc méter magasan a levegőben, Jonathan Livingston sirály szeme megrebbent. Izmainak fájdalma, elhatározásai egy csapásra semmivé foszlottak.

Kurta szárnyak! A sólyom kurta szárnyai!

Ez a megoldás! Milyen ostoba voltam! Icipici szárnyacska - az kell nekem. Behúzom a szárnyamat, és csak a hegyével repülök! Kurta szárnyakkal!

Felemelkedett a sötét tenger fölött hatszáz méterre. Egyetlen percet sem vesztegetett többé töprengésre kudarcon, halálon. Szárnyát törzséhez szorította, csupán keskeny, hátranyilazott szárnyvégeit feszítette a levegőnek, s így ment át zuhanásba.

A süvöltés fülsiketítővé erősödött. Száztíz kilométer, száznegyven, százkilencven - és még egyre gyorsult. A szárnyát tépő erő most kétszázhúsz kilométeres sebességnél sem volt olyan kemény, mint előzőleg száztíz kilométernél. Szárnyvégei alig észrevehető elcsavarásával könnyedén jött ki a zuhanásból, és máris a hullámok fölött száguldott, mint holdfényben szürkéllő ágyúgolyó.

Szemét az éles széltől védve résnyire zárta, és határtalan boldogság töltötte el. Kétszázhúsz kilométer óránként! És irányítani képes magát! Kíváncsi vagyok, ha hatszáz méter helyett ezerötszázról kezdem, vajon akkor a sebesség...

Iménti fogadkozása feledésbe merült, elsöpörte a süvítő széláram. És egy csepp bűntudatot sem érzett, hogy a magának tett fogadalmát megszegte. Az ilyen fogadalom csak azokat a sirályokat köti, akik beérik a megszokottal. Annak, aki tanulván, ízelítőt kapott abból, mit jelent kiválónak lenni, semmi szüksége az effajta fogadkozásra.

Napkeltekor Jonathan sirály már újra gyakorolt. Ezerötszáz méterről a halászcsónakok apró pettyeknek látszottak a sima kék víztükrön, a Reggeliző Raj pedig örvénylő porszemek halvány felhőcskéjének.

Minden porcikájában érezte, hogy él. Reszketett a gyönyörűségtől, büszke volt, hogy sikerült úrrá lennie a félelmén. Aztán természetes mozdulattal behúzta a szárnyát, kinyújtotta kurta, szögbe állított szárnyvégeit, és zuhanni kezdett a tenger felé. Ezerkétszáz méteren elérte a végsebességet. A szembeszáguldó levegő hangból sűrűsödött, tömör, kemény fallá vált, aminek ellenében nem lehetett tovább gyorsulni. Függőlegesen zuhant lefelé, háromszáznegyven kilométeres sebességgel. Nyelt egy nagyot, hiszen tudta, hogy ha a szárnya nem lenne behúzva, ezzel a sebességgel millió parányi sirálydarabra robbanna szét. De a sebesség erő volt, a sebesség öröm volt, a sebesség maga volt a boldogság.

Háromszáz méteren megkezdte a kivételt a zuhanásból. Szárnyvégei sivítottak és borzolódtak a hatalmas áramlásban, a csónak és a sirályraj megbillent és meteorsebességgel növekedett, pontosan az ő pályáján. Nem tudott megállni; azt sem tudta, ilyen sebességgel hogyan kellene fordulni. Az összeütközés: azonnali halál. Így aztán behunyta a szemét. Ezen a szép reggelen, közvetlenül napfelkelte után végül is az történt, hogy Livingston sirály háromszáznegyven kilométeres sebességgel, behunyt szemmel, süvöltő tollakkal átszáguldott a Reggeliző Raj kellős közepén. A Szerencse Sirálya ez egyszer lemosolygott rá, és nem történt katasztrófa.

Amikor a csőrét az ég felé emelte, még mindig kétszázötvenöt kilométerrel haladt. Mire végre harminc kilométerre lassult, és újra kinyújtotta a szárnyát, a halászcsónak parányi morzsa volt a tengeren, ezerkétszáz méterrel alatta.

Diadalérzés fogta el. Végsebesség! Egy sirály óránként háromszáznegyven kilométeres sebességgel száguld! Ez aztán áttörés, a Raj történetének legnagyobb pillanata. És ezzel a pillanattal új korszak kezdődött Jonathan sirály számára. Kirepült magányos gyakorló légterébe. Kétezernégyszáz méteren zuhanáshoz készülve, behúzta a szárnyát, és nekilátott, hogy felfedezze, hogyan kell fordulni.

Rájött, hogy ha egyetlen szárnyvégtollát csak egy centire kimozdítja, félelmetesen gyors, nagy ívű forduló az eredmény. Mielőtt azonban ezt megtanulta volna, azt tapasztalta, hogy ha ilyen nagy sebességgel több tollát mozdítja, pörögni kezd, mint a puskagolyó... és Jonathan a világ minden sirálya közül elsőként végzett műrepülést.

Aznap nem vesztegette az idejét arra, hogy szóba elegyedjen a többi sirállyal. Napnyugtáig repült egyfolytában. Felfedezte a bukfencet, a vezetett orsót, a dobott orsót, a háton dugóhúzót, a bukófordulót, a legyezőfordulót.

Amikor Jonathan sirály visszatért a partra a Rajhoz, késő éjszaka volt már. Szédelgett, és ólmos fáradtságot érzett. Mégis, ahogy a leszálláshoz besiklott, széles jókedvében levágott egy bukfencet, majd egy dobott orsó után ért földet. Ha meghallják az Áttörés hírét, gondolta, odalesznek az örömtől. Mennyivel érdekesebb lesz mostantól a világ. Az unalmas caplatás helyett a halászcsónakok és part közt értelme lesz az életünknek! Kiemelkedhetünk a tudatlanságból, kitűnő, értelmes, ügyes lényekké válhatunk. Szabadok leszünk! Megtanulhatunk repülni!

Az elkövetkező években ott zúgott és izzott az ígéret.

A sirályok a Tanácsgyűlésben gubbasztottak, amikor Jonathan leszállt. Úgy tűnt, már jó ideje együtt van a Raj. Valóban, vártak valamire.

- Jonathan Livingston sirály - mondta a Vén -, állj a Középpontba! - A Vén szava felettébb ünnepélyesen hangzott. A Középpontba állni a legnagyobb megszégyenítést jelentette. A tisztelet jeléül csak a sirályok legkiválóbb vezéreit szokták a Középpontba állítani. Hát persze, gondolta Jonathan, a Rajreggeli; hiszen látták az Áttörést! De nekem nem kell semmiféle megtiszteltetés. Nem vágyom rá, hogy vezér legyek. Csak azt szeretném, hogy megoszthassam velük, amire leltem, hogy megmutassam nekik a lehetőséget, amely kitárult előttünk. Előrelépett.

- Jonathan Livingston sirály - szólt a Vén -, állj a Középpontba, hogy sirálytársaid is láthassák megszégyenülésed!

Mintha fejbe vágták volna. Térde remegett, tolla fakóra vált, füle zúgni kezdett. Meg akarják szégyeníteni? Lehetetlen! Az Áttörés! Nem értik?! Tévedés, szörnyű tévedés!

...elvetemült felelőtlenségéért - hallotta a komoran ünnepélyes hangot -, amellyel megsértette a Sirályok Családjának méltóságát és hagyományait...

Akit megszégyenítésül állítanak a Középpontba, azt kivetik a sirálytársadalomból, magányos életre kárhoztatják, száműzik a Távoli Szirtekre.

...egy napon, Jonathan Livingston sirály, megtanulod majd, hogy nem szabad felelőtlenkedni. Az életet nem ismerjük és nem is ismerhetjük meg, azért születtünk erre a világra, hogy táplálkozzunk, s ezáltal addig éljünk, ameddig egyáltalán lehet.

Egy sirály sohasem felesel a Tanácsgyűléssel, de Jonathan most felemelte a hangját. - Felelőtlenség? Testvéreim! - kiáltotta. - Kiben lakozhat nagyobb felelősségtudat, mint abban a sirályban, aki megtalálja az élet értelmét, magasabb céljait, és követi őket? Ezer évig halfejekért törtük magunkat. De mostantól tudjuk, miért élünk - azért, hogy tanuljunk, hogy felfedezzük a világot, hogy szabadok legyünk! Engedjétek meg, hogy bemutassam, mire jöttem rá...

A Raj akárha kőből lett volna.

- A Testvériségnek vége - zúgták a sirályok kórusban, s egy madárként ünnepélyesen becsukták a fülüket, és hátat fordítottak Jonathannak.

Jonathan sirály élete hátralevő napjait egyedül töltötte. Messzire elrepült, túl a Távoli Szirteken. Egyetlen bánata nem a magány volt, hanem az, hogy a többi sirály nem hajlandó hinni a repülés rájuk váró nagyszerű élményében. Nem akarták kinyitni a szemüket, hogy lássanak.

Jonathan napról napra többet tudott. Megtanulta, hogy áramvonalassá formált testének nagy sebességű zuhanásával két-három méterrel a felszín alatt ritka és jóízű halakat kaphat ki a vízből. Ahhoz, hogy elkerülje az éhhalált, már nem szorult halászcsónakokra és száraz kenyérdarabokra. Megtanult aludni a levegőben, éjszaka, a part menti szélben, melyben napnyugtától napkeltéig vagy százötven kilométernyi utat tett meg. Ugyanezzel a belső irányítással átrepült sűrű tengeri ködrétegeken is, hogy azután föléjük emelkedjen, a vakítóan tiszta égre... Méghozzá olyankor, amikor a többi sirály a földön gubbaszt, mit sem látva a ködön és az esőn kívül. Jonathan azt is megtanulta, hogyan juthat a szelek szárnyán messze be a szárazföldre, ahol finom rovarokat csemegézhet.

Amiről egykor azt hitte, hogy az egész Raj osztályrésze lesz, azt most egyedül magának szerezte meg. Megtanult repülni, és nem sajnálta az árat, amit fizetnie kellett érte. Jonathan sirály felfedezte, hogy az unalom, a félelem és a harag az oka annak, hogy a sirályok élete oly rövid. És mivel ezek őbelőle eltűntek, élete hosszú és boldog volt.

A két sirály este érkezett, mikor Jonathan éppen békésen és magányosan siklott szeretett égboltján. Ahogy a két szárnyvége mellett feltűntek, olyan tiszták voltak, mint a csillagok sugarai. A fény, mely belőlük áradt, biztatóan derengett az éjszakai légben. De a legnagyszerűbb az volt ahogyan repültek. Pontosan tartották a mintegy kétcentis távközt jobbra és balra tőle.

Jonathan hang nélkül vizsgáztatni kezdte őket. Ilyen vizsgát nem tett még sirály. Ívbe görbítette a szárnyát, s lelassult, az átesési sebességnél alig egy-két kilométerrel többre. A két fénylő madár simán lassult vele együtt, szárnyvég szárnyvég mellett. Tudták, hogyan kell lassan repülni.

Törzse mellé szorította hát szárnyát, orsóba pördült, és átment százkilencven kilométeres sebességű zuhanásba. Együtt hasították vele a levegőt, hibátlan kötelékben.

Ebből a sebességből Jonathan hosszú, függőleges vezetett orsóval ívelt föl. Együtt pörögtek vele, s közben mosolyogtak.

Visszatért a rendes helyzetbe, és jó darabig hallgatagon repült. - No, jó - szólalt meg végül. - Kik vagytok?

- A te Rajodból valók vagyunk, Jonathan. A testvéreid vagyunk. - A szavak határozottan, nyugodtan csengtek. - Azért jöttünk, hogy feljebb vigyünk. Hogy hazavigyünk.

- Nekem nincs otthonom. Rajom sincs. Kitaszított vagyok. És most a Nagy Hegyi Szél tetején repülünk. Még vagy száz méter, de annál feljebb nem jutok ezzel a vén testemmel.

- Hogyne jutnál, Jonathan. Megtanultad. Egy iskolát kijártál, eljött az ideje, hogy belekezdj egy másikba.

Az értelem, aminthogy egész életében benne fénylett, most is megvilágosodott Jonathan sirály előtt. Igazuk van. Képes rá, hogy feljebb emelkedjen, és itt az ideje, hogy hazatérjen.

Még egyszer utoljára körülpillantott az égen és a nagyszerű, ezüstfényű vidéken, ahol oly sokat tanult.

- Készen állok - mondta végül.

És Jonathan Livingston sirály emelkedni kezdett a két csillagként ragyogó sirállyal, és együtt eltűntek a mélyfekete égbolton.

2

Hát ez lenne a mennyország, gondolta, és mosolyognia kellett saját magán. Nem valami tisztelettudó dolog elemezgetni a mennyországot abban a pillanatban, amikor éppen belerepülni készül.

Amint elhagyta a Földet, és a felhők fölé szállt, szoros kötelékben két csillogó kísérőjével, látta, hogy immár az ő teste is ugyanúgy ragyog, mint az övék. Ugyanaz az ifjú Jonathan sirály volt ő, aki mindig is ott élt aranyfényű szemében, de a külseje megváltozott.

Sirályteste volt, semmi kétség, csakhogy sokkal jobban repült, mint a régi. Ezzel, gondolta, feleannyi erővel kétszer akkora teljesítményt érhetek el, mint a Földön a legjobb pillanataimban!

Tollai vakító fehéren csillogtak, szárnya oly tökéletesen sima lett, mintha ezüstből csiszolták volna. Elragadtatva ismerkedett vele, próbált erőt vinni a gyönyörű új szárnyba.

Négyszáz kilométeróránál érezte, hogy közeledik a vízszintes sebesség határához. Ötszázharmincnál úgy gondolta, most olyan gyorsan repül, ahogy csak telik tőle. Kissé csalódott volt. Az új test lehetőségeinek is van hát határa. Bár korábbi vízszintes repülési rekordjainál jóval többre képes, mégis van hát korlát, amit csak nagy erőfeszítéssel lehetne ledönteni. A mennyben, gondolta Jonathan, nem volna szabad korlátoknak lenni.

A felhők szétszakadoztak, két kísérője átkiáltott hozzá: - Jó leszállást, Jonathan! - és nyomuk veszett.

Tenger fölött repült, csipkés partvonal felé. Néhány sirály - nagyon kevesen voltak - a sziklákon keletkező feláramlásban vitorlázgatott. Távolabb, északnak, a horizonton még néhányat látott repülni. Új látvány, új gondolatok, új kérdések. Miért van itt ilyen kevés sirály? A mennyországnak hemzsegnie kellene a sirályoktól! És miért lettem hirtelen ilyen fáradt? Úgy hírlik, a mennybéli sirályok sohasem fáradnak el, soha nem alszanak.

Hol is hallotta csak ezt? Földi életének emléke rohamosan halványodott. A Föld valamilyen hely, ahol sokat tanult. Igen. De a részletek elmosódtak. Küzdelem az élelemért, kitaszítottság - ilyesmi rémlett róla.

A mintegy tucatnyi sirály a parttól eléje repült, de egyetlen szót sem szóltak. Érezte csupán, hogy üdvözlik, és hogy itthon van. Nagy nap volt ez, de pirkadatára már nem emlékezett.

A part felé fordult, hogy leszálljon. Néhány centire a homoktól fékezve csapott egyet-kettőt a szárnyával, majd könnyed mozdulattal lehuppant. A többi sirály is leszállt, de egyikük sem mozdította ehhez egyetlen tollpihéjét sem. Kiterjesztett, fényes szárnyukkal szembefordultak a széllel, aztán valahogyan megváltoztatták tollaik ívét, s mozgásuk pontosan abban a pillanatban szűnt meg, amikor lábuk talajt ért. Szép manőver, de Jonathan egyszerűen fáradt volt hozzá, hogy rögtön kipróbálja. Ott, a parton állva, anélkül hogy egyetlen szót váltott volna a többiekkel, álomba merült.

A következő napokban Jonathan belátta, hogy itt megint csak ugyanannyit kell tanulnia a repülésről, mint amennyit elhagyott életében megtanult. Egy különbséggel. Itt olyan sirályok voltak, akik úgy gondolkoztak, mint ő. Mindegyikük számára a lét legfontosabb célja a tökély volt abban, amit a legjobban szerettek: a repülésben. Nagyszerű madarak voltak. Nap mint nap egyik órát a másik után töltötték a levegőben, bonyolult műrepülő-figurákat próbálgattak.

Jonathan hosszú időre megfeledkezett a világról, ahonnan jött, ahol a Raj élt, amelynek tagjai makacsul nem akarnak tudomást venni a repülés öröméről, hanem örökkön-örökké csak arra használják a szárnyukat, hogy a zsákmányt megleljék, és megverekedjenek érte. Hébe-hóba egy pillanatra mégis felvillant benne az emlékük.

Eszébe jutottak azon a reggelen is, amikor az oktatójával repült, és egy sor, törzshöz húzott szárnnyal végzett dobott orsó után a parton pihentek.

- Hol vannak a többiek, Sullivan? - kérdezte hangtalanul. Már tökéletesen használta azt az egyszerű telepatikus módszert, amellyel itt a sirályok rikoltozás és vijjogás helyett érintkeztek. - Miért csak ennyien vagyunk? Hiszen ahonnan én jöttem, ott...

-...sirályok ezrei éltek. Tudom - Sullivan a fejét ingatta. - Az egyetlen válasz erre szerintem, Jonathan, az, hogy te olyan madár vagy, amilyen millió között egy ha akad. Legtöbben nagyon lassan jutottunk el idáig. Egyik világból a másikba kerültünk, és mindegyik csaknem pontosan azonos volt az előzővel. Rögtön elfeledtük, honnan jöttünk. Nem érdekelt, hová tartunk, éltünk a pillanatnak. Van fogalmad róla, hány életet éltünk le, míg egyáltalán eszünkbe jutott, hogy a lét többet jelent a puszta táplálkozásnál, verekedésnél vagy a Rajban szerzett hatalomnál? Ezret, Jon, vagy tízezret És csak újabb száz élet után kezdtük sejteni, hogy létezik olyasmi, mint a tökély. Ismét száz élet kellett hozzá, hogy rájöjjünk: létünk célja e tökélyt meglelni és továbbvinni. Ugyanez a szabály érvényes ránk most is, persze: az dönti el, milyen lesz a következő világunk, hogy mit tanulunk meg a mostaniban. Ha mit sem tanultál, a következő világod pontosan ugyanolyan lesz, mint ez itt. Ugyanezekkel a korlátokkal és ólomsúlyokkal küszködsz majd.

Kiterjesztette a szárnyát, szembefordult a szélnek. - De neked, Jon - mondta -, egyetlen alkalom elég volt. Neked nem kellett ezer életen át tanulnod, hogy elérj ide.

Máris a levegőben voltak megint. Gyakorolni kezdtek. A vezetett orsót nehéz volt kötelékben repülni. Amikor háton repült, Jonathannak fordítva kellett gondolkodnia, szárnyát ellentétesen ívelnie, mégpedig tökéletes összhangban az oktatójával.

- Próbáljuk még egyszer - ismételgette Sullivan -, csináljuk újra. - Végre elhangzott a dicséret: - Jó. - És nekiláttak kötelékben gyakorolni az előrebukfencet.

Egy este azok a sirályok, akik nem az éjszakai repülést gyakorolták, együtt álldogáltak a homokon. Gondolataikba mélyedtek. Jonathan összeszedte minden bátorságát, és odament a Vén Sirályhoz, aki, úgy hírlett, hamarosan túlemelkedik ezen a világon.

- Csiang... - szólította meg félénken.

Az öreg sirály barátságosan pillantott rá. - Tessék, fiam.

A kor, ahelyett hogy elgyengítette volna, acélosabbá tette a Vént. Mindenkinél jobban repült a Rajban. Olyan repülőfigurákat tudott, amilyeneket a többiek még éppen csak kapiskáltak.

- Csiang, ez a világ egyáltalán nem a mennyország, ugye?

A hold fényében látszott, hogy a Vén elmosolyodik. - Megint tanultál valamit, Jonathan sirály - felelte.

- Jó, de mi lesz ezután? Hová tartunk? Olyan hely, hogy mennyország, nincs is?

- Nincs, Jonathan, olyan hely nincs. A mennyország nem hely, nem is idő. A mennyország a tökéletesség állapota. - Egy percre elhallgatott. - Te, ugye, nagyon gyorsan tudsz repülni?

- Én... engem boldoggá tesz a sebesség. -Jonathan meglepődött. Büszkeség fogta el, hogy a Vén felfigyelt rá.

- Abban a pillanatban kezdesz majd ismerkedni a mennyországgal, Jonathan, amikor eléred a tökéletes sebességet. És ez nem azt jelenti, hogy ezer vagy millió kilométert teszel meg óránként vagy hogy fénysebességgel repülsz. Minden szám határt jelent, a tökéletesnek pedig nincsenek határai. A tökéletes sebesség, fiam, az, ha el sem indulsz, s máris ott vagy.

Csiang egyszer csak eltűnt, és alig szemvillanás múlva vagy huszonöt méterrel odább, a vízparton jelent meg. Majd ismét eltűnt, és ugyanabban a pillanatban újra ott állt Jonathan mellett. - Elszórakoztat - mondta.

Jonathan elképedt. Nyomban megfeledkezett a mennyországról. - Hogy csinálod ezt? Milyen érzés. És milyen messzire tudsz így eljutni?

- Bárhová és bármikor, ahogy kívánod - felelte a Vén. - Jártam mindenütt és minden időben, amit csak el tudok képzelni. - Pillantása elkalandozott, messzi ki a tengerre. - Különös dolog ez. Azok a sirályok, akik az utazást fontosabbnak tartják önmaguk tökéletesítésénél, lassúak, és nem jutnak el sehová. Azok pedig, akik lemondanak az utazásról, hogy helyette tökéletesedni igyekezzenek, bárhová rögvest eljutnak. Ne feledd, Jonathan, a mennyország se nem hely, se nem idő. A helynek és az időnek semmi, de semmi jelentősége nincsen. A mennyország a...

- Engem is meg tudsz tanítani így repülni? - Jonathan sóváran vágyott az újabb, ismeretlen tudásra.

- Hogyne, ha igazán akarod.

- Akarom. Mikor kezdhetjük?

- Akár rögtön, ha kívánod.

- Meg akarom tanulni, hogyan lehet így repülni - mondta Jonathan, és a szeme különös fénnyel égett. - Mondd, mit kell tennem.

Csiang lassan beszélt, és közben erősen figyelte a fiatal sirályt. - Hogy olyan sebesen repülj, mint a gondolat, akárhová, ami csak létezik - mondta -, azzal a tudattal kell kezdened, hogy már meg is érkeztél...

A dolog fortélya az, magyarázta, hogy Jonathan ne tekintse magát többé bezárva egy meghatározott testbe, melynek szárnyfesztáva harminc centiméter, és teljesítménye berajzolható egy térképre. A fortély mindössze ennyi: tudnia kell, hogy igazi természete szerint egyidejűleg él mindenütt és mindenkor térben és időben, oly tökéletesen, akár az íratlan szám.

Jonathan dühös kitartással gyakorolt, próbálta nap mint nap, reggeltől estig, de minden igyekezete ellenére egyetlen tollpihényit sem mozdult odább.

- Hagyd a hitet! - szólt rá időnként Csiang. - Régebben, a repülésben sem hinned kellett, hanem tudnod, hogyan csináld. Most ugyanaz a helyzet. Láss neki újra...

Egy napon azután, ahogyan ott állt a parton, és lehunyt szemmel koncentrált, Jonathan villanásszerűen rájött, miről beszélt Csiang. - Hát persze, úgy van! Én egy tökéletes sirály vagyok, a lehetőségeimnek nincs határa! - Boldogság fogta el.

- Jó! - mondta Csiang, s hangjában diadal rezgett.

Jonathan kinyitotta a szemét. A Vén és ő magányosan álltak egy teljesen ismeretlen tengerparton - a fák közvetlenül a vízparton nőttek, sárga ikernap rótta pályáját fölöttük.

- Végre rájöttél - mondta Csiang -, de az irányítást még gyakorolnod kell...

Jonathan elbámult. - Hol vagyunk?

A Vén, akit tökéletesen hidegen hagyott a különös környezet, oda sem figyelve válaszolta: - Láthatod, valami bolygón, ahol zöld az ég, s a napja egy ikercsillag. Jonathan nagyot rikoltott örömében. Ez volt az első rikoltása, mióta elhagyta a Földet. - HÁT SIKERÜLT!

- Persze hogy sikerült, Jon - mondta Csiang. - Minden sikerül, ha tudod, mit csinálsz. Ami pedig az irányítást illeti...

Mire visszatértek, besötétedett. A többi sirály aranyfényű szemében tisztelettel pillantott Jonathanra. Látták, hogyan tűnt el arról a helyről, ahol oly hosszú időre mintha legyökerezett volna.

Egy perc sem telt bele, s nem állta tovább gratulációjukat.

- De hát én csak egy jövevény vagyok köztetek! Épp csak hogy nekifogtam! Nekem kell tőletek tanulnom!

- Ki tudja, Jon! - szólt a közelben álldogáló Sullivan. - Tízezer éve nem láttam sirályt, aki ennyire nem félt a tanulástól. - A Raj elnémult. Jonathan zavarában fészkelődni kezdett.

- Ha akarod, most kezdhetünk foglalkozni az idővel - mondta Csiang. - Meg kell tanulnod repülni a múltban és a jövőben. Akkor aztán készen állsz majd, hogy elkezdd a legnehezebbet, a leghatalmasabbat, a legélvezetesebbet. Készen állsz rá, hogy elrepülj, és megtudd, mi a jóság és a szeretet.

Eltelt egy hónap, vagyis egy időszak, ami mintha egy hónap lett volna. Jonathan félelmetes iramban fejlődött. Már a megismerés szokott útját is gyorsan járta, most pedig, magának a Vénnek kiváltságos növendékeként, úgy itta magába az új ismereteket, mint valami áramvonalas-tollas komputer.

De elkövetkezett a nap, amikor Csiang eltűnt. Csendes kis beszédet tartott, ott volt körülötte az összes sirály. Arra intette őket, hogy szüntelenül tanuljanak, gyakoroljanak és törekedjenek rá, hogy az élet egészének tökéletes, láthatatlan lényegéből mind többet és többet megismerjenek. Beszéd közben tollai egyre erősebben fénylettek, míg végül úgy ragyogtak, hogy a sirályok szeme belekáprázott.

- Jonathan - mondta ekkor a Vén, és ezek voltak az utolsó szavai -, tökéletesedj a szeretetben.

Mire a sirályok látása kitisztult, Csiang már nem volt sehol.

Múltak a napok, és Jonathan időről időre azon kapta magát, hogy a Földre gondol, ahonnan érkezett. Ha mindannak, amit itt tud, akkoriban csak a tized-, csak a századrészét tudja, mennyivel gazdagabb lett volna ott az élet! Álldogált a homokban és tűnődött. Vajon akad-e ott sirály, aki küzd érte, hogy kitörjön a megszokás korlátai közül? Hogy megtudja mi a repülés értelme azonfelül, hogy ezen a módon lehet eljutni a halászcsónakhoz a szánalmas morzsákért? Talán olyan is akad, akit kiközösítettek, mert a Raj színe előtt kimondta az igazát. És minél előbbre haladt jósággyakorlataiban, minél jobban igyekezett, hogy megismerje a szeretet természetét, Jonathan annál inkább vágyott vissza a Földre. Mert magányos múltja ellenére, Jonathan sirályoktatónak született. A szeretet benne úgy nyilvánult meg, hogy érezte: a megismert igazságból át kell adnia valamit egy olyan sirálynak, aki csupán arra vár, hogy az igazságot maga is megismerje.

A gondolat-sebességű repülésben immár jártas és a többieket a fejlődésben istápolgató Sullivannak kételyei voltak.

- Jon, te egykor kitaszított voltál. Miből gondolod, hogy egykori sirálytársaid bármelyike most hallgatna rád? Ismered a közmondást, a nagy igazságot: Az a sirály lát a legmesszebbre, amelyik a legmagasabban repül. Ott, ahonnan jöttél, a sirályok lenn állnak a földön, rikácsolnak, vagdalkoznak. Ezer kilométerekre vannak a mennytől - és te meg akarod mutatni nekik a mennyet, onnan a mélyből, ahol ácsorognak! De Jon, hiszen azok a szárnyuk hegyéig se látnak! Maradj te csak itt. Segíts az itteni új sirályoknak, akik már elég magasra jutottak ahhoz, hogy megértsék, amit mondani akarsz nekik. - Egy percre elhallgatott, majd megkérdezte: - Mi lett volna, ha Csiang visszatér az ő egykori világaiba? Vajon hol lennél akkor te ma?

Ez az utolsó érv meggyőző volt. Sullivannak igaza van. Az a sirály lát a legmesszebbre, amelyik a legmagasabban repül.

Jonathan maradt. Az újonnan érkezőket tanította. Éles eszük volt, gyorsan haladtak. Nyugtalanító érzése azonban vissza-visszatért. Nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy a Földön is lehet egy-két sirály, aki szintén képes lenne rá, hogy tanuljon. Mennyivel előbbre járna ő maga is, ha Csiang a kitaszítottság napjaiban jön el hozzá!

- Sully, vissza kell mennem - mondta végül. - A növendékeid nagyszerűen csinálják a dolgukat. Segítenek neked az újakat tanítani.

Sullivan sóhajtott egy nagyot, de nem vitatkozott tovább. - Azt hiszem, hiányozni fogsz nekem, Jonathan. - Csak ennyit mondott.

- Szégyelld magad, Sully! - szólt Jonathan szemrehányóan. - Ne beszélj butaságokat! Hát mit gyakorolunk mi itt nap mint nap? Ha a barátságunk olyan dolgoktól függne, mint tér és idő, akkor ha végre sikerül legyőznünk a teret és időt ezzel egyidőben szétrombolnánk a testvériségünket is! Csakhogy ha legyőzzük a teret, egyéb sem marad, csak az Itt. S ha legyőzzük az időt, marad a Most. Nem gondolod, hogy az Itt és a Most között találkozhatunk egyszer-kétszer?

Sullivan sirály akarva, nem akarva elnevette magát. - Te, te szédült madár - mondta szeretettel. - Ha egyáltalán valaki képes rá, hogy a földhözragadtaknak megmutassa, hogyan láthatnak át ezer kilométereket, hát az Jonathan Livingston sirály lesz. - Lehajtotta a fejét, s a homokra bámult. - Isten veled, Jon, isten veled, barátom.

- Isten veled, Sully. Találkozunk még. - Jonathan képzeletében más idő partjának nagy sirályrajai jelentek meg. A tapasztalat nyújtotta biztonsággal tudta, hogy lénye nem csontok és tollak halmaza, hanem a szabadság és a repülés határtalan tökéletessége.

Fletcher Lynd sirály nagyon fiatal volt, de azt már tudta, hogy Raj soha nem bánt még keményebben és igazságtalanabbul sirállyal, mint az övé vele.

Nem érdekel, mit mondanak - gondolta haragosan, amint elhomályosuló szemmel repült a Távoli Szirtek felé. - Repülni annyival, de annyival többet jelent, mint csapkodni a szárnyunkkal, hogy egyik helyről eljussunk a másikra! Arra akár egy... egy... szúnyog is képes! Egyetlen kis vidám orsó a Vén körül, és máris kiközösítettek. Hát teljesen vakok ezek? Tényleg nem értik? Képtelenek végiggondolni, milyen gyönyörű lenne, ha valóban megtanulnánk repülni?

Nem érdekel, mit gondolnak. Majd én megmutatom nekik, mi az, hogy repülés! Hát Törvényenkívüli leszek, ha így akarják. És úgy, de úgy meg fogják bánni...

A hang mintha belülről, a saját fejéből jött volna. Noha nagyon halk volt, a fiatal sirály úgy meglepődött, hogy megingott, és csusszant egyet a levegőben.

- Ne haragudj rájuk, Fletcher sirály. Azzal, hogy téged kiközösítettek, csak maguknak ártottak. Egy napon ráébrednek majd. Eljön a nap, amikor ők is tudni fogják, amit te tudsz. Bocsáss meg nekik, és segítsd őket hozzá, hogy megérthessék.

Szárnya hegyétől alig néhány centire a világ legragyogóbb sirálya repült. Anélkül, hogy egyetlen tollát mozdította volna, könnyedén siklott, együtt vele, holott Fletcher csaknem a legnagyobb sebességgel repült, amire képes volt.

A fiatal madár egy pillanatra teljesen elvesztette a fejét.

- Mi történik itt? Megőrültem? Meghaltam volna? Mi ez?

Fejében halkan, megnyugtatóan felhangzott a kérdés: - Fletcher Lynd sirály, akarsz-e repülni?

- IGEN, AKAROK!

- Fletcher Lynd sirály, akarsz-e annyit repülni, hogy megbocsáss a Rajnak, tanulj, és egy nap visszamenj hozzájuk, hogy őket is megtanítsd?

Ennek a nagyszerű, csodálatosan repülő lénynek nem lehetett hazudni. Mit számított most, milyen büszke és sértődött madár Fletcher sirály!

- Igen - felelte alig hallhatóan.

- Akkor hát, Fletch - mondta a fénylő lény melegen - kezdjük a vízszintes repüléssel...

3

Jonathan lassan körözött a Távoli Szirtek felett, és figyelt. Ez a csiszolatlan ifjú Fletcher sirály csaknem tökéletes repülőnövendéknek bizonyult. Erős volt, könnyed, fürgén mozgott a levegőben. De ami ennél is fontosabb, ami a legfontosabb: csillapíthatatlan vágy élt benne, hogy megtanuljon repülni.

Már jött is kétszáznegyven kilométeres sebességgel, szürke csíkként süvített el oktatója mellett. Éles szögben felfelé vágódva, tizenhat szögletű, emelkedő vezetett orsóra akarta felhasználni a sebességét, miközben hangosan számolta a szögleteket.

...nyolc... kilenc... tíz... nézd Jonathan-elmegy-a-sebesség... tizenegy... tiszta-szögletet-akarok-olyat-mint-a-tied... tizenkettő... de-az-istennek-se-megy... tizenhárom... na-még-három... tizen... juuuj!

Azt, hogy Fletcher a tetőponton átesett, még súlyosbította hogy tajtékzott a dühtől. Hanyatt esett, majd egy hirtelen mozdulattal háton dugóba, amiből végül is vagy harminc méterrel oktatójának magassága alatt jött ki. Szaporán kapkodta a levegőt.

- Csak az idődet pocsékolod velem, Jonathan! Bamba vagyok! Ostoba! Próbálhatom, ahányszor akarom, sose fog sikerülni!

Jonathan sirály lenézett Fletcherre és bólintott. - Addig nem is, amíg ilyen keményen rántod föl. A bevitelnél hatvan kilométerórát vesztesz! Finoman, Fletcher! Határozottan, de finoman, ahogy mutattam, emlékszel?

Lesiklott a fiatal sirályhoz. - Gyere, csináljuk együtt, kötelékben. És figyelj a felvételre. Lágyan, könnyedén visszük be.

Három hónap múlva Jonathannak újabb hat növendéke volt, mind Kiközösített, és mindet nagyon érdekelte Jonathan furcsa, új eszméje: a repülés öröméért repülni.

Mégis, könnyebb volt számukra a nagy tudást igénylő repülőfigurákat elsajátítani, mint a bennük rejlő értelmet felfogni.

- Hiszen mindannyian a Nagy Sirály-eszmét testesítjük meg, a korlátlan szabadság eszméjét - magyarázta nekik Jonathan esténként, ahogy a parton álldogáltak -, és az, hogy pontosan, tisztán repülünk, egy lépés valódi énünk kifejezése felé. Mindazt, ami ebben korlátozna bennünket, le kell küzdenünk. Ezért gyakoroljuk a nagy sebességű repülést de a lassút is, ezért műrepülünk...

...és az egész napi repüléstől kimerült növendékei eközben sorra elszundítottak. Szívesen gyakoroltak, szerették a sebességet, izgalmas volt a dolog, és csillapította a minden leckével növekvő tudásvágyukat. De egyetlenegy sem jutott el közülük odáig, még Fletcher Lynd sirály sem, hogy elhiggye: a gondolat röpte ugyanolyan valóság lehet, mint a szél hátán, szárnyakon repülni.

- Egész testetek, egyik szárnyvégtől a másikig - mondta máskor Jonathan -, a gondolatok látható formája. Rázzátok le a gondolat láncait, és lehullanak a test láncai is...

De akárhogyan magyarázta is, a sirályok szép mesének vélték csupán, amit mondott, annál pedig nagyobb szükségük volt az alvásra.

Alig egy hónappal később Jonathan megmondta nekik, hogy itt az ideje visszatérniük a Rajhoz.

- Nem készültünk fel még rá! - vitatkozott Henry Calvin sirály. - Nem látnak bennünket szívesen! Kitaszítottak vagyunk! Miért térnénk vissza oda, ahol senkinek sem kellünk?

- Szabadságunkban áll oda menni, ahová akarunk, és olyannak lenni, amilyenek vagyunk - felelte Jonathan, azzal felszállt a homokról, és keletnek fordult, a Raj otthona felé.

Növendékei kis ideig gyötrődve tétováztak. A Raj Törvénye kimondja, hogy a Kitaszított soha nem térhet vissza, és a Törvényt tízezer éve egyszer sem szegték meg. A Törvény így szólt: maradjatok! Jonathan azt mondta: gyertek! És Jonathan már jó kilométert megtett a víz fölött. Ha még sokáig haboznak, egyedül megy oda az ellenséges érzelmű Rajhoz.

- Hát, ha egyszer nem tartozunk a Rajhoz, a törvényének sem kell engedelmeskednünk, nem igaz? - mondta tétován Fletcher. - És ha harcra kerül a sor, sokkal nagyobb szükség lesz ránk ott, mint itt.

Így azután aznap reggel elindultak nyugatról: nyolc sirály gyémántalakzatban, hogy szárnyvégeik szinte elfedtek egymást. A Rajtanács Partját mintegy kétszáz kilométeres sebességgel érték el. Jonathan repült az élen, Fletcher szorosan a jobb szárnya mellett, Henry Calvin keményen ragadt a baljához. Ekkor az egész kötelék jobb vezetett orsóba kezdett, egyszerre, mint egyetlen madár... normál... helyzetből... háthelyzetbe... megint... hasra. Szárnyukat tépte a szél.

A Raj mindennapi életét kísérő rikácsolást és vijjogást a kötelék hatalmas késként vágta el. Nyolcezer sirályszem bámulta meredten, rezzenés nélkül. A nyolc madár egymás után éles felrántásból egy-egy bukfencet csinált, majd nagy kört repülve, minimális sebességgel, szinte már a levegőben állva szálltak le a homokra. Aztán, mintha az ilyesmi köztük mindennapos lenne, Jonathan sirály értékelni kezdte a repülést.

- Először is - mondta hűvös mosollyal - mindannyian elkéstetek egy kissé a felzárkózással...

A Rajt villámcsapásként érte a felismerés. Ezek a madarak Kitaszítottak! És visszatértek! Hisz ez... ez nem lehet igaz! Fletcher balsejtelme a harcról semmivé foszlott a Raj döbbent zavarának árjában.

- Jó, lehet, hogy Kitaszítottak - mondta néhány fiatal sirály. - De hol tanultak meg így repülni?

Csaknem egy óra kellett hozzá, hogy a Vén szava eljusson a Raj minden tagjához: Ne vegyétek észre őket! Az a sirály aki Kitaszítottal szóba áll, maga is Kitaszítottá válik. Aki csak rápillant a Kitaszítottra, vét a Raj Törvénye ellen.

Ettől kezdve a szürketollasok hátat fordítottak Jonathannak, de úgy tűnt, Jonathan sirály nem is látja őket. Közvetlenül a Tanács Partja fölött tartotta az eligazításokat, és most először arra törekedett, hogy növendékeit rákényszerítse: menjenek el képességeik legvégső határáig.

- Martin sirály! - harsogta az égre. - Azt mondod, tudod, hogyan kell lassan repülni. Semmit sem tudsz, amíg be nem bizonyítod! REPÜLJ!

A különben oly csendes kis Martin William sirály, akit elképesztett, hogy oktatója érdeklődésének fókuszába került összeszedte magát, és valóságos mestere lett a lassú repülésnek. A legenyhébb szellőben is képes volt tollait úgy ívelni, hogy egyetlen szárnycsapás nélkül emelkedjen a homokról a felhőkig és merüljön vissza.

Hasonlóan tett Charles-Roland sirály is. A Nagy Hegyi Szélben nyolcezer méterre emelkedett, a hideg, ritka levegőben kékre fagyva érkezett vissza, de elragadtatott örömmel fogadkozott, hogy másnap még magasabbra jut.

Fletcher sirály, aki úgy szerette a műrepülést, mint senki más a világon, győzedelmeskedett a tizenhat szögletű, emelkedő vezetett orsón, és másnap megtetézte egy háromszoros legyezőfordulóval. Tolláról vakító fehéren verődött vissza a nap sugara a homokpartra, ahonnan nem egy pillantás kísérte lopva repülését.

Jonathan szüntelenül ott volt minden egyes növendéke oldalán. Bemutatta a gyakorlatokat, ösztönözte, kényszerítette, irányította sirályait. Repült velük éjjel, felhőben, viharban, az élmény szépségéért, miközben a Raj szánalmasan összebújva lapult a földön.

Repülés után a növendékek a homokon pihentek, és ebben az időben már figyelmesebben hallgatták Jonathant. Volt néhány őrült eszméje, amelyet képtelenek voltak felfogni, de voltak jó gondolatai is, melyeket megértettek.

Fokozatosan, az éjszaka leple alatt, a növendékek kis körén túl újabb kör formálódott, kíváncsi sirályok köre, akik végtelen órákon át hallgatagon álltak a sötétben. Nem akarták, hogy társaik meglássák őket, és ők sem akarták észrevenni társaikat. Napkelte előtt aztán eltűntek.

Egy hónappal a Visszatérés után történt, hogy a Raj első sirálya átlépett a választóvonalon, és kérte, tanítanák meg, hogyan kell repülni. Kérése miatt Terrence Lowell sirályra kimondták az ítéletet: kitaszították; ő lett Jonathan nyolcadik növendéke.

A következő éjjel Kirk Maynard sirály ment oda a Rajból. Nehezen botorkált a homokon, bal szárnya bénán vonszolódott utána. Jonathan lába elé rogyott. - Segíts rajtam - suttogta gyenge hangon, ahogyan a haldoklók búcsúznak. - Nincs a világon semmi, amit jobban szeretnék, mint repülni...

- Hát akkor rajta - mondta Jonathan. - Emelkedj fel velem a földről, és kezdhetjük.

- Nem értesz. A szárnyam. Nem tudom mozdítani a szárnyamat.

- Maynard sirály, szabadságodban áll, hogy önmagad légy, valóságos magad, itt és most; és semmi nem állhat az utadba. Ez a Nagy Sirály Törvénye, a Törvény, amely Van.

- Azt mondod, tudok repülni?

- Azt mondom, szabad vagy.

Ekkor Kirk Maynard sirály egyszerűen és gyorsan, minden erőlködés nélkül széttárta szárnyát, és felemelkedett a fekete éjbe. Kiáltása felverte álmából a Rajt. Háromszáz méterről torkaszakadtából vijjogta: ,,Tudok repülni! Nézzétek! TUDOK REPÜLNI!''

Napkeltekor csaknem ezer madár állt a növendékek körén kívül, s kíváncsian bámulták Maynardot. Mit sem törődtek vele, látják-e őket vagy sem. Feszülten figyeltek, meg akarták érteni Jonathan sirályt.

Nagyon egyszerű dolgokról beszélt - arról, hogy helyes, ha egy sirály repül, hogy a szabadság a sirály legsajátabb természete, hogy bármi állna is ennek a szabadságnak az útjában, azt el kell vetni, legyen bár hagyomány, babona vagy bármiféle korlát.

- Elvetni - hangzott fel egy hang a tömegből -, akkor is ha az a Raj Törvénye?

- Az egyetlen igaz törvény az, amely a szabadsághoz vezet - mondta Jonathan. - Nincs más törvény.

- Hogyan várhatod el tőlünk, hogy úgy repüljünk, ahogyan te? - kérdezte egy másik hang. - Te különleges vagy, isteni, tehetséges, fölötte állsz minden más madárnak!

- Nézd Fletchert! Lowellt! Charles-Roland-t! Judy Lee-t! Ők is különlegesek, tehetségesek és isteniek? Egy cseppet sem inkább, mint te vagy én. Az egyetlen különbség, az egyetlenegy alapvető különbség, hogy ők kezdik megérteni, mik is valójában, és kezdenek élni ezzel a tudással.

Növendékei, Fletchert kivéve, bizonytalanul mocorogtak. Fogalmuk sem volt róla, hogy ezt csinálják.

A tömeg napról napra nőtt; jöttek, hogy kérdezzenek, hogy csodálják Jonathant és követőit, hogy gúnyolódjanak rajtuk.

- A Rajban azt beszélik, hogy ha nem te vagy maga a Nagy Sirály Fia - mondta Fletcher Jonathannak egy reggel, a haladó sebességi gyakorlatok után -, akkor is ezer évvel jársz a korod előtt.

Jonathan felsóhajtott. A félreértés ára, gondolta. Vagy ördögnek, vagy istennek kiáltanak ki. - Te mit gondolsz, Fletch? Valóban megelőzzük a korunkat?

Hosszú csönd. - Hát, ilyenfajta repülés mindig volt, akárki megtanulhatta volna, aki fel akarta fedezni; ennek semmi köze a korhoz és az időhöz. Lehet, hogy mi egyszerűen előbbre vagyunk annál, ahogyan a legtöbb sirály repül.

- Haladsz - felelte Jonathan, miközben a hátára fordult, és úgy siklott egy darabig. - Ez korántsem olyan rossz, mintha megelőztük volna a korunkat.

Pontosan egy héttel később történt. Fletcher a nagy sebességű repülés elemeit mutatta be új növendékek egy csoportjának. Éppen kijött egy kétezer méteres zuhanásból, hosszú szürke csíkként száguldott vagy fél méterrel a part fölött, amikor egy első repüléséről érkező, anyját hívó fióka egyenesen eléje siklott. Fletcher Lynd sirály, hogy kikerülje a kicsit, egy tizedmásodperc alatt élesen balra vágott, s mintegy háromszáz kilométeres óránkénti sebességgel nekirepült egy kemény gránitsziklának.

Úgy érezte, mintha a szikla egy másfajta világ hatalmas, kemény kapuja volna. Robbanó ijedtség, mindent elborító rémület, sötétség, azután ott lebegett egy különös, idegen égen, feledve, emlékezve, feledve; félelem és bánat hullámain. És szomorú volt, borzasztóan szomorú.

A hang úgy érte, mint azon az első napon, amikor találkozott Jonathan Livingston sirállyal.

- A titok, Fletcher, abban rejlik, hogy a korlátainkat sorjában, türelmesen győzzük le. Nem repülünk át ész nélkül sziklákon, az majd egy kicsit később következik a programunkban.

- Jonathan!

- Akit a Nagy Sirály Fiaként is emlegetnek - felelte az oktató szárazon.

- Mit csinálsz te itt? A szikla! Én...

Antoine de Saint-Exupéry

Francia regényíró, esszéista, pilóta. 1900. június 29-én született Lyonban, vidéki nemesi család sarjaként. Apja egy biztosítótársaság igazgatója volt. Saint-Exupéry négyéves volt, mikor édesapját elvesztette. Tehetséges, művészi hajlamú anyjával és testvéreivel 1909-ben Le Mans-ba költöztek. Gyermekkorát a széles rokonsággal, testvéreivel, nagynénikkel, nagybácsikkal, unokatestvérekkel és nevelőivel körülvéve a Saint-Maurice-de Réemns-i kastélyban töltötte. Tanulmányait a montgré-i jezsuita iskolában, Le Mans-ban és a Svájci Friborg katolikus bentlakásos középiskolájában végezte. Miután egyetemi felvételije nem sikerült, az École des Beaux-Arts-ban építészetet tanult.
1921-ben behívták katonának. Strassburgba helyezték, ahol pilótának képezték ki. 1922-ben Párizsba utazott, és eldöntötte, hogy író lesz. Nehéz évek következtek számára: eljegyzése felbomlott, és munkájában és az üzleti életben is egymás után érték a kudarcok. Ebben az időben többek közt egy könyvesboltban és egy autókereskedésben dolgozott eladóként.
Első novellája, A pilóta 1926-ban jelent meg a Le Navire d'argent című irodalmi folyóiratban. Igazi hivatását akkor találta meg, mikor 1926-ban hivatásos pilóta lett egy polgári légitársaságnál. Három évig szállította a leveleket Észak-Afrikába. 1928-ban az eldugott kis saharai Cap Juby repülőtér vezetőjévé nevezték ki. Sivatagi magányában tanulta meg szeretni a sivatag nyers szépségét.
Első regénye, A déli futárgép 1929-ben látott napvilágot. A regényben Saint-Exupéry a repülés hősies úttörőinek állított emléket. Már ebben a könyvében felfedezhető az a moralizáló szándék, mely később műveire még inkább jellemző lesz. Hősei kalandjaik közepette is elgondolkodnak a dolgok lényegén, keresik az élet értelmét. A regényt Robert Bresseo 1937-ben megfilmesítette.
1929-ben Saint-Exupéry Dél-Amerikába költözött. Az Andokon való keresztülrepülés élménye adta alapját második regényének, az Éjszakai repülésnek (1931), mely hatalmas sikert aratott, és elnyerte a Femina-díjat. 1933-ban Clark Gable és Lionel Barrymore főszereplésével film készült a regényből.
1931-ben Saint-Exupéry feleségül vette Consuelo Gomez Castillo-t. Ugyanebben az évben a francia hadsereg tesztpilótája lett. Újságírói tevékenységével sem hagyott fel, a Paris-Soir munkatársaként többek közt a spanyol polgárháborúról közölt cikkeket. Hogy saját kedvtelésére repülhessen, egy Caudron Simoun (F-ANRY) típusú repülőgépet vásárolt magának. 1937-ben repülőgép-balesetet szenvedett Líbiában, de az eset nem szegte kedvét, és vásárolt egy új gépet magának. Még ugyanebben az évben újra balesetet szenvedett, ezúttal Guatemalában zuhant le gépével, melynek következtében súlyos sérüléseket szenvedett.
Barátja és írótársa, André Gide ösztönzésére írta meg a pilóták életét feldolgozó, Az ember földje (1939) című kötetét. A mű alapvető mondanivalója, hogy az élet lényege, hogy megtaláljuk helyünket a világban, mindegy, milyen szerény mesterséget űzünk is. Fő, hogy fogadjuk el a ránk szabott feladatot, mert így tudunk teljes értékű emberekké válni, és válhatunk valóban szabadokká. Saint-Exupéry hangsúlyozza, hogy a pilóták kockázatos életét nem a kalandvágy, hanem a feladat szépsége miatt vállalja, és legtöbbet az jelenti számára, hogy tudja, munkájával az emberiséget szolgálja. A regény elnyerte a Francia Akadémia nagydíját.
A második világháborúban a francia hadseregben harcolt. Gépével lezuhant, majd 1940-ben az Egyesült Államokba menekült. Sok honfitársa kritizálta is, hogy nem támogatta de Gaulle londoni erőit. 1942-ben jelent meg A hadirepülő című munkája, melyben az ellenséges vonalak feletti reménytelen repülését írja le.
1943-ban Észak-Afrikában újra csatlakozott a szabad francia hadsereg légierejéhez. Ugyanebben az évben jelent meg a Levél egy túszhoz című műve és leghíresebb regénye, A kis herceg. A regény a szerző többi művéhez hasonlóan egy repülőkalanddal indul, de ezúttal a cselekmény a képzelet világában folytatódik. A Szaharában feltűnő másik bolygóról származó kisfiú egy másik, emberségesebb, tisztább, szebb világot szimbolizál a háború poklában repülőgép-balesetet szenvedett pilóta számára. Saint-Exupéry felnőtteknek írt meséjét máig majd ötven nyelvre fordították le.
Utolsó bevetésére 1944. július 31-én indult egy szardíniai bázisról. Repülőgépét soha többet nem látták. Saint-Exupéry valószínűleg egy német repülőgéppel vívott légicsatában vesztette életét valahol a Földközi-tenger felett.
Halála után, 1948-ban jelent meg a még 1936-ban megkezdett, de befejezetlenül maradt Citadella című műve, mely a szerző nagyrészt még szerkesztésre váró, elsősorban elmélkedő jellegű, erkölcsi és életelveket kifejtő feljegyzéseit, gondolatait tartalmazza. A mű keretét egy berber fejedelem fiával való beszélgetése, majd az öreg fejedelemmé váló fiú elmélkedései adják.

 

A KIS HERCEG
teljes szöveg és képanyag (színes)

Az ember földje

Citadella

A hadirepülő (részlet)

Hát kiderült...
   

    Megdől, talán nem is kár, ha megdől az eredeti verzió, amely szerint Saint-Exupéry hősies harcban végezte, miközben a postagépet védelmezte a német sátán ellen. A korábbi teória azt állította, Exupéry gépét találat érte, ezért zuhant a tengerbe. Az elmúlt hónapokban megtalálták a roncsokat, átvizsgálták, kiderült, nincs rajta golyónyom és nem utal semmi arra, hogy baleset történt volna.
   
   Martin Buckley brit kutató évtizedeken át tanulmányozta Saint-Exupéry életrajzát, különös tekintettel élete utolsó hónapjaira. Ami a naplókból és levelekből kiderül, a kutatót súlyos következtetés levonására késztette. Szerinte az író különös pszichikai állapotban élte meg utolsó éveit. Ez két bizonyítható tételnek köszönhette. A két tétel szigorúan összefügg, az irodalomtörténet mindkét tételt - természetesen a francia is - gyengéden elhallgatta. Saint-Exupery tíz éve harmincöt éves korától vagy alkoholista, vagy éppen elvonási stádiumban szenved. Alkoholizmusából következett egyrészt, hogy nemi energiáit károsan befolyásolta (közérthetőbben: impotens volt), ami pedig párkapcsolatait befolyásolta károsan (magyarul: egyedül élt).
   
   A kis herceg negyvennégyben messze az európai sikertől. negyvenháromban fejezi be a legutolsó változatot. Európa irodalmi problémái Hitler irodalmi munkásságának beszüntetésében és a német nemzetiszocializmus legyűrésében materializálódnak. Az év januárjában baleset miatt nyaka megsérül, képtelen mozgatni, a hadsereg úgy dönt, defektes, öreg, sérült, alkoholista (impotenciájáról nem tudnak, A kis hercegről még annyira sem), negyvennégy éves, megvonják pilótaengedélyét, nem engedik gépre többé. Saint-Exupéry július 31-én mégis felszáll, bár az előkerült repülési naplókból nem derül ki, engedéllyel, vagy egyszerűen elcsórta a kifutóról.
   
   A lényeg, hogy negyvennégy éves korára Saint-Exupérynek minden összejön, ami egy férfiembert padlóra vihet. Egyedül van - okkal. Szenved az alkohollal, az alkohol nélkül (ez már csak így van alkoholistáéknál). Íróbarátai Camus és Sartre - megítélése szerint - sokkal jobban állnak az irodalmi ranglistán. Két lehetőség áll előtte, vagy hagyományosan megöngyilkolja magát, ami sima halál, a háború vége felé ezzel nem könnyű meghatni az európai közönséget, vagy más utat választ, a héroszét. A második mellett döntött, megteremtve ezzel a hős pilóta nimbuszát, amely nimbusz kétségtelenül segíti A kis herceg megerősödését (segít szárba szökkeni, ahogyan Karafiáth Orsolya mondaná.) Civil aggyal az ár goromba és kockázatos. De egy író a legendából, reputációból író elsősorben, az életmű csak úgy ott van ugrásra készen. És eddigre az életmű ott van.
   
   Többek között A kis herceg. A regény alapja egy korábbi zuhanás és annak következményei. A Párizs-Saigon közti repülőúton Saint-Exupéry géphiba lezuhan, és az akkor 35 éves író napokon át bolyong étlen-szomjan a Líbiai sivatagban. A megélt események formálódnak néhol didaktikus, néhol mese- és álomszerű szöveggé.
   
   A következő ajánlással helyezi az olvasók elé: Léon Werth-nek. Kérem a gyerekeket, ne haragudjanak, amiért ezt a könyvet egy fölnőttnek ajánlom. Komoly mentségem van rá: ez a fölnőtt széles e világon a legjobb barátom. De van egy másik mentségem is: ez a fölnőtt mindent meg tud érteni, még a gyerekeknek szóló könyveket is. Harmadik mentségem pedig a következő: ez a fölnőtt Franciaországban él, s ott éhezik és fázik. Nagy szüksége van vigasztalásra. Ha pedig ez a sok mentség nem elegendő, akkor annak a gyereknek ajánlom könyvemet, aki valaha ez a fölnőtt volt. Mert előbb minden fölnőtt gyerek volt. (De csak kevesen emlékeznek rá.) Ajánlásomat tehát kijavítom, ilyesformán: Léon Werth-nek, amikor még kisfiú volt.”
   Jóvicc. Vagy ilyes.
   
   

Micimackó »  Alan Alexander Milne (életrajz)

Alan Alexander Milne angol költő, regényíró, drámaíró és publicista. Alan Alexander Milne 1882. január 18-án született Londonban. Apjának magániskolája volt, melynek tanára volt egy ideig H. G. Wells is, aki Milne atyai jóbarátja lett. Milne matematikát tanult a cambridge-i Trinity College-ben. Miután 1903-ban diplomázott, úgy döntött, hogy író lesz. Esszéi és versei a híres angol élclapnál, a Punchnál és a Jame's Gazette-ben jelentek meg. 1906-tól a Punch segédszerkesztőjeként dolgozott. Első regénye, a Lovers in London (Londoni szerelmesek), melyet H. G. Wells tanácsára írt, 1905-ben jelent meg. Következő kötetében a Punchba írt írásait gyűjtötte egybe. Az 1910-es években elsősorban mint drámaíró vált ismertté. Legnagyobb sikerét az 1919-ben bemutatott Mr. Pym továbbmegy című vígjátékával aratta. 1913-ban feleségül vette Dorothy de Selincourtot. Egyetlen fiuk, Christopher Robin 1920-ban született. Milne az első világháborúban a híradósoknál szolgált. 1916-ban Franciaországba küldték, ahol a titkosszolgálat számára írt propagandaanyagokat. A háború után, az 1921-ben írt, a Kaland a nászúton című vígjátékával robbant be újra a köztudatba. Drámáit egyaránt játszották a londoni West End és a New York-i Broadway színházai. Az anyagi siker sem maradt el, Milne 1925-ben megvásárolta a sussexi Cotchford Farmot. 1922-ben jelent meg A Vörös Ház rejtélye című detektívregény-paródiája. Később írt még több krimit, ilyen az 1933-ban megjelent Micsoda négy nap! című regénye és A negyedik fal című drámája. Ez utóbbiból Tökéletes alibi címen 1992-ben film is készült. Érdeklődése a háborúban átélt szörnyűségek és a cseperedő fia miatt is egyre inkább a gyermekkor ártatlan világa felé fordult. 1924-ben Amikor még kicsik voltunk címen egy gyermekeknek szóló verseskötettel jelentkezett. 1926-ban jelent meg leghíresebb műve, a Micimackó, melyet eredetileg fia számára írt, a történetben fia játékállatai elevenednek meg. A Hatévesek lettünk (1927) című kötetét a hatéves Christopher számára írta. 1928-ban megjelentette a történet folytatását, a Micimackó kuckóját. A Micimackó elképesztő sikert aratott. A legendát Milne fiának volt a legnehezebb feldolgoznia. Christopher az 1975-ben megjelent, A Róbert Gida emlékei: a Milne-ház és lakói című önéletrajzi regényében próbálta feltárni apjával való kapcsolatát. Visszaemlékezéséből megtudhatjuk, hogy az apa, aki ezeket a csodálatos történeteket írta, fia számára egész életében megközelíthetetlen volt. 1952-ben Milne agyműtéten esett át, aminek következtében hátralevő négy évét mozgásképtelenül élte le. 1956. január 31-én halt meg a sussexi Hartfieldben.

... már aránylag 'felnőttként ' is valami őrülten jól szórakoztam  vasárnaponta, mikor az epizódokat néztem Disney -délelőtt keretein belül.:) Szó szerint könnyeim csordultak ki a nevetéstől:) Később, mikor Barbi 'lányomnak' olvastam a mesét esténként, annyira nevettem, hogy a gyerek dühösen kiabált, hogy nem ért semmit.:)   Szeretem az összes szereplőt, de asszem mégiscsak akadt egy kedvenc..

Tigris Kangával és Zsebi-babával él együtt a Százholdas Pagonyban, kedveli a tigriseket, életerős. A Tigris az mindig egy jellem, sőt, jellem és Tigris az Egy, a szeméből süvít a szellem, a lába meg ugik, ha megy... és tarka-barka, nyalka farka van, van, van, van... a kellemes, szellems , jellems Tigris az én vagyok magam...ééééén vagyok magam....grrrrrrr

Asszem ezt még nem mutattam ..

A linket anno Hermi küldte. ( csak néhány, amik nekem is tetszettek..)

 

 

 

 

 

 

 

 

Metamorphosis

 

 

 

http://www.michaelezra.com/

Georges Bizet

1838. október 25., Párizs ; 1875. június 3., Bougival, Párizs közelében. Alexandre César Leopold - Bizet eredeti neve - egy párizsi zenekedvelő fodrász és egy zongoratanárnő házasságából származott. A szülők, felismerve a kisfiú rendkívüli tehetségét, igen gondos zenei nevelésben részesítették. Már 9 éves korában a párizsi konzervatóriumba került, ahol többek között Gounod és Halévy volt mestere. Tizennégy éves korában első díjat nyert zongorajátékával, majd tovább tanult, és 1857-ben - mint zeneszerző - elnyerte a -Római díj-at. Hároméves olaszországi tartózkodás után visszatért hazájába, ahol egymás után jelentek meg művei, elsősorban színpadi alkotások (operett, opera, kísérőzene), melyek általában nem buktak meg, de igazán tartós sikert sem arattak. Ennek ellenére a közvélemény és a zenei világ komoly érdeklődéssel fordult feléje, és készülő főműve, a Carmen felé. Sajnos - bár ezúttal a közönség bukott meg - ez sem aratott sikert. Viszont az sem igaz, hogy a sikertelen premier okozta volna Bizet korai halálát. Izületi bántalmakból eredő szívgyöngeség végzett vele három hónappal a Carmen bemutatója után. Azon a napon élte meg operája a 33. előadást. Bizet jellegzetesen egyéni stílusa korán kialakult. Újjáteremtette a XVIII. századbeli francia opera tipikus formáját, az -opéra comique-ot, melyben prózai párbeszéd köti össze a rövid, remekül formált zeneszámokat, és átvette a francia romantikus nagyopera legértékesebb elemeit. Ennek megfelelően dallamait keresetlen őszinteség, harmóniavilágát világos áttekinthetőség és szerkesztésmódját mesterkéletlenség, biztos formaérzék jellemzi. Ragyogó hangszerelő, meglepően erőteljes színekkel és kitűnően megválasztott témák sorával érzékelteti operáiban a cselekmény színhelyét. Különösen vonzották az egzotikus környezetben játszódó történetek. Érdekes módon szövegkönyveit is eszerint választotta meg. A Gyöngyhalászok indiai környezete, a Perthi szép lány Skóciája, a Dzsamileh egyiptomi színei, és persze mindenekfelett a Carmen spanyol légköre első percben megragadják a hallgatót.

 

 Bizet :CARMEN

Bizet a zenetörténet legtragikusabb sorsú zeneköltői közé tartozik: életében elkerülte a siker. Még - az életművének betetőzését jelentő, 1875-ben, Mérimée novellája alapján készült - Carmen sem kapta meg a méltó elismerést. Fél évvel a szerző halála után azonban Bécsben tomboló sikert aratott és elindult világhódító útjára. Ebben az időben a francia operaszínpadon a történelmi nagyopera patetikus figurái, a mitológiai ihletésű művek és a lírai opera érzelmes hősei voltak divatban. Bizetennek a hagyománynak ellenszegülve olyan szereplőket állított műve középpontjába, mint a dohánygyári munkáslány, a lezüllött, dezertált, csempész katona. A cselekmény szituációi: verekedés a munkáslányok között, csempészút a hegyeken keresztül, késpárbaj, szerelmi gyilkosság nyílt utcán, mind szokatlannak és felháborítónak tűnt a művelt operalátogatók szemében, - nem csoda hát, hogy a kényes ízlésű közönség nem tartotta a párizsi Opéra Comique színpadán elfogathatónak. A későbbi verista stílusnak nevezett irányzat előfutára volt - úttörője a századfordulón már hatalmas sikert arató Mascagni és Leoncavallo operájának, a Parazstbecsület-nek és a Bajazzók-nak.Bizet dallamvilágának gazdagságát mutatja, hogy a Carmen több melódiájából lett operasláger (pl. Torreádordal).

 

Operaházi mesék - Bizet: Carmen

Talán nem is gondolnád, milyen sok dallamot ismersz ebből az operából! Hiszen olyan fülbemászó, jó lüktetésű zenékkel van tele, hogy semmi sem menthette meg a népszerűségtől. Hozzáteszem persze, hogy a könnyelmű, férfiszívtipró cigánylány, Carmen története sem utolsó!

Carmen, avagy a szerelem öl, butít és nyomorba dönt!

Helyszín: a 19. század eleji Sevilla és környéke

A szereplők:

Főszereplőnk Carmen, a gyönyörű ám csélcsap cigányleány, aki bárki szívét meghódítja. Az ő hálójába gabalyodik bele Don José is, egy becsületes tizedes. A lány rajongói továbbá Escamillo, a bikaviador, és Zuniga, a hadnagy. További szereplők: Micaela, a parasztlány, Remendado és Dancaire csempészek, Morales, a szakaszvezető, valamint Frasquita és Mercedes cigánylányok.

A történet elején Sevilla egyik népes terén találjuk magunkat. Egy kedves lány, Micaela közeledik, aki Don José tizedest keresi, mert édesanyjától hozott számára üzenetet. Az őrt álló katonáktól megtudja, hogy Don José majd csak az őrségváltással érkezik a térre. A többi katona persze megpróbálja addig is marasztalni a lányt, de Micaela inkább távolabb várja meg, míg a szeretett Don José megérkezik.
Ez hamarosan meg is történik: jön az őrségváltás. Megismerhetjük Zuniga hadnagyot, aki felettébb érdeklődik a térrel szemben lévő dohánygyár munkáslányai iránt, és Don Josét, akit a munkáslányok a legkevésbé sem érdekelnek, hiszen az ő szíve Micaeláé.

Ekkor megkondul a gyár harangja, ami a dolgozók pihenőidejének kezdetét jelzi. A sok munkáslány kitódul a térre, köztük Carmen is, akit rögtön megrohamoznak a rajongói. Egyetlen ember marad a katonák között, aki ügyet sem vet a kihívó Carmenre, ez Don José. Ez persze felpiszkálja a lány hiúságát, és kihívóan egy rózsaszálat vet Don José felé. Ekkor azonban a harang ismét kongat, s a lányok visszatérnek a gyárba dolgozni.

Don José végül felveszi a virágot, de láthatóan nem igen tud mit kezdeni vele, a lányt boszorkányosnak tartja. De már jön is vissza Micaela a tizedeshez, és átadja neki az édesanyja által küldött levelet, pénzt - és persze a csókot is. Micaela és Don José elbúcsúznak. Nem sokkal ezután a gyár felől nagy kiabálás hallatszik, és a lányok mind kitódulnak a térre. A hadnagy Don Josét küldi be a gyárba, hogy kiderítse, mi folyik ott. A tizedes megérkezve látja, hogy a lányok valamin hajba kaptak, és Carmen késsel megsebezte az egyik társnőjét. Megkötözi és kivezeti a lányt, akire e tett után börtön vár. Ám amíg az írásbeli parancs elkészül, Carmen kihízelgi Don Josétól, hogy engedje szabadon. A tizedest megbabonázza a kacér cigánylány, és szökni hagyja őt. Ezért persze neki kell börtönbe kerülnie.

S míg Don José a büntetését tölti a börtönben, Carmen zavartalanul vigadozik Lillas Pastia kocsmájában, a csempészek tanyáján. Zuniga hadnagytól megtudja, hogy a tizedes aznap szabadul. Eközben díszes, éljenző menetben elhalad a kocsma mellett Escamillo, a híres torreádor, akinek rögtön megakad a szeme a csinos Carmenen. Próbál udvarolgatni neki, de a lány egyelőre elutasítja a közeledését: Don Josét várja. Nem is kell sokáig várnia: mikor megérkezik, dallal és tánccal fogadja őt, ám mikor megszólal a takarodó hangja, José azonnal indulni akar. Ennél nagyobb sértést a lány el sem tud képzelni. Még hogy fontosabb legyen holmi katonai kötelesség, mint az ő szerelme?! A felháborodott lányt Don José próbálja megenyhíteni, és elmondja neki, milyen sokat jelentett számára a börtönben töltött napok alatt az a rózsa, amit Carmen dobott oda neki.
Az idillt Zuniga hadnagy zavarja meg, aki felszólítja a tizedest, hogy azonnal távozzon a kocsmából. A szerelemittas férfi azonban megtagadja az engedelmességet. Kardpárbajra kerül sor, de szerencsére senkinek nem esik bántódása a közbelépő csempészeknek köszönhetően. Don Josénak viszont el kell hagynia a várost (hiszen fellázadt felettese ellen!) - így beáll a csempészek közé.

Sziklás vidéken járunk, Sevilla környékén. Don José nehezen szokik bele új életébe. Gyakran gondol édesanyjára, Micaelára és egykori becsületes életére. Carmen is észreveszi, hogy a férfi mostanában búskomor. Előveszi a kártyákat, hogy jósoljon neki. A kártyák halált jósolnak!
Eközben a sziklák között Micaela közeledik, Josét keresve, akinek egy rettentő szomorú hírt kell átadnia. A csempészeknek azonban nemcsak a lány eredt a nyomába, hanem Escamillo is, hogy megszerezze magának Carment. Don José ezen feldühödik, s újabb párbajra kerül sor. A párbaj közben Escamillo kardjának eltörik a pengéje, Carmen azonban nem hagyja, hogy Don José megölje, a párbajozók közé lép. Ebből derül ki a torreádor számára, hogy a gyönyörű cigánylány nem közömbös iránta. Meg is hívja őt és az egész társaságot a következő sevillai bikaviadalra. Carmen legszívesebben azonnal vele menne, de Don José útját állja.
Közben Micaela előkerül, s átadja Josénak a rossz hírt: édesanyja haldoklik, s utolsó kívánsága, hogy még egyszer az életben láthassa a fiát. José - némi hezitálás után - útnak indul Micaelával hazafelé. Ekkor a völgyben felzendül a távozó Escamillo szerelmes éneke, amit Carmen fellángolva hallgat.

Az utolsó felvonásban ismét Sevillában találjuk magunkat, az aréna előtti ünneplő, tomboló tömegben. Mindenki a bikaviadalra bevonuló torreádorokat éljenzi, akik közt utolsóként Escamillo érkezik, Carmennel a karján. A hiú lány észre sem veszi, mennyire nincs biztonságban. Hiszen a tömegben ott rejtőzik José, aki még mindig eszeveszetten szerelmes belé. Mikor Carmen a nézőtér felé vonul, a férfi a lábai elé veti magát, és könyörög, hogy térjen vissza hozzá. A lány szíve azonban nem lágyul meg. Már nem szereti Don Josét, már a torreádorba szerelmes. Hiába kérleli kétségbeesetten őt a férfi, Carmen előveszi a gyűrűt, amit egykor tőle kapott, és kegyetlenül a földre hajítja. Ekkor Don José elveszíti józan eszét, előkapja a kését és leszúrja vele Carment.

 

 

 

..és a következő lapon..

Szerző: Georges Bizet (1838-1875), francia zeneszerző. A Carment 1874-ben mutatták be először.
Szövegíró: Meilhac és Halévy L., Mérimée Prosper elbeszélése nyomán

 szóval, ha ennyit tudsz , az máris elég.  (?)