Keresem a bölcsek kövét, hajt a kíváncsiság,
S naiv a gondolat, hogy enyém lehet minden tudás,
A kővel a zsebemben látnám a múltat, és látnám a jövőt,
Látnék sok ezer évet, látnék sok ezer esztendőt,
Látnék régvolt városokat, látnék embereket az úton,
Tudnám hová érkeznek, s merengenék a múlton,


Keresem az igazságot, hajt a szenvedély,
De naiv a gondolat, hogy feltárul egyszer a rejtély,
S az igazság birtokában nézném az élőket és holtakat,
Jutalmazni szeretném a jókat, s büntetni a rosszakat,
S látnám a történelmet, mint igazságtalanságok halmazait,
Ahogy az ember önző érdekében semmibe vette embertársait,


S keresem a boldogságot, hajt a vágy, a remény,
Bár naiv a gondolat, hogy boldog lehetek valaha én,
És a boldogságot osztogatnám boldognak, boldogtalannak,
Koldusnak, éhezőnek, ki örül minden falatnak,
S látnám az embereket, kiket a boldogság megérint,
Amint megváltozik minden, s a világ rózsaszín kékben fürdik.

 

 

(TIM)

Egy nő kéne nékem, aki engem imád,
S a fülembe azt suttogja, csak engem kiván,
Egy nő kéne nékem, aki dugna velem,
S érezném, ez már majdnem szerelem,



Egy nő kéne nékem, aki örül nekem,
S megvarrja az elszakadt ingem,
Egy nő kéne nékem, aki nagyon szeret,
De nem költi el az összes pénzemet,



Egy nő kéne nékem, aki engem meghallgat,
Nem siránkozik és soha nem jajgat,
Egy nő kéne nékem, ki tökéletes mint én,
Kedves, okos és mindenek fölött szerény,



Egy nő kéne nékem, aki nevet és kacag,
Örökké mosolyog, és a kedve sohasem vacak,
Egy nő kéne nékem, kinek nem fáj a feje,
Ha dugni szeretnék naponta többször is vele,



Egy nő kéne nékem, aki engem elvisel,
Ha lökött vagyok, akkor sem neheztel,
Egy nő kéne nékem, akit én is imádnék,
S másra nézni azután sohasem kivánnék.

 

(Tim)

 

Rád gondolok, s van egy álmom,

Karjaidba nagyon vágyom,

Álom, álom, édes álom,

Az a baj, csak én kivánom,

 

Kebleidre ráborulnék,

Ajkaidra csókot adnék,

Édes csókot ízlelgetnék,

S veled nagyon boldog lennék.

 

(Tim) 

 

Reszket a bokor, mert nagyot bele rugtam,

Így sikerült, mindegy, pedig nem akartam.

Amit én akartam, nem volt az ám rugás,

Sokkal inkább lett vón’, egy jóízű dugás,

 

Sajgott a lábam jócskán, üvöltöttem nagyot,

Ijedten néztél, Ez itt megbuggyanhatott ?

Letéptem bugyidat, azzal bekötöztem,

Áldottam szerencsém, hogy itt voltál velem,

 

Nélküled dugni persze nem lett volna könnyű

Magamhoz nyúlni, pedig lett volna szörnyű,

Heteroszex volt, mire oly nagyon vágytam,

S ezért, egy egész délutánt éppen erre szántam,

 

Miután a veszély elmúlt gyorsan, sebesen,

És életem nagyban neked köszönhettem,

Kifejezni nem tudtam már másképpen a hálám,

Napnyugtáig szeretkeztünk három széna bálán.

 

(Tim) 

Fenn az égen nincsen felhő,

Robaj hallik, egy repülő,

Kondenzcsíkot húzogat,

S két szamarat riogat,

 

Rémülten az égre néznek,

Nem láttak még ilyen gépet,

Hasítja a fényes eget,

Szemükben ül a rettenet.

 

Félelemtől béna a lábuk,

Káromkodik a gazdájuk,

Jó szót nem mond repülőre,

Vágya szerint mind leesne,

 

 Tehetetlenség tölti el,

 Az eget fenyegeti öklivel,

 Kebelében harag dagad

 Végül aztán ostort ragad,

 

 Szamár háton ütés csattog,

 Pilótákra száll az átok,

 De érzi, hogy ez pótcselekvés,

 Induláshoz mindez kevés,

 

 A magasban, fenn az égen,

 Repülőgép nincs már régen,

S a gazda is tudja már,

Fura jószág a szamár

 

 

(Tim)

 

Egy full barackra festett szobában kezdődött a történet,

Ahol egy mit sem sejtő csemete békésen szendergett,

Nem törődve nyüzsgő látogatók hadával,

Sem a tavaszt érző kutyák szerelmi zajával,

 

A kiváncsiak jöttek-mentek, ámulva nézték az alvó gyermeket,

Mímelték mintha sose láttak volna még egyáltalán, és szebbet,

Mi ilyenkor szokásos azt mind elmondták,

Az  eufóriáig fokozva a szülők boldogságát,

 

Az utolsó látogatók közt érkezett egy sasszemű, kotnyeles rokon,

Kinek mindent felfedező szeme megakadt a sarokban egy dolgon,

Mit ugyan földig érő lila takaró  hivatott rejteni,

S mint áttetsző női ruha, azért sok mindent engedett sejteni,

 

A módfelett kiváncsi  látogató rögtön rá is kérdezett,

Mi az a valami a sarokban, a lila takaró vajon mit rejteget,

A sok dicsérettől eltelt házigazda nem sejtve a bajt,

Lerántva a leplet, megmutatta amit az addig eltakart,

 

Feltárult a  titok, látható volt minden jól és tisztán,

A tárgy mi napvilágra került, egy pink hintaló pusztán,

Maga a játékszer kissé absztrakt, de nem elemes,

Csupa rózsaszín csillogás és teljesen szögletes,

 

A rokon hitetlenkedve, kétségbeesetten a fejéhez kapott,

Centiről centire hajlatok és  áramvonal után kutatott,

Tapogatta a hintalovat egyre reménytelenebbül,

Félóra után feladva a keresést eredménytelenül,

 

A gyermeki lélekre tekintettel, az ítéletet dörgő hangon kimondta,

Jobb lesz ha ezt a „szörnyűséget” a házigazda összedarabolja,

A darabokat még aznap rádobja egy lobogó, nagy  tűzre,

Hogy gyermekét egy komoly traumától ily módon is védje,

 

Lángol a hintaló, magasban kanyarog ,szétterül a füstje,

Nem lehet most senki tekintettel a légszennyezésre,

Lesz majd másik, kandírozott mandarin zselészínű áramvonalas,

S ha a gyermek megbetegszik, orvosság, rózsaszín kanalas.

Rád néztem, és egy szexi nőt láttam,
Csoda-e, hogy feltámadt a vágyam,
És gondolatban levetkőztettelek,
Vágyakozva, megkívánva néztelek,

De itt még nem ért véget a képzelgés,
Folytatódott és következett egy szeretkezés,
Lettél a testi szerelem istennője,
Kinek mennybe röpített csodás csípője.

 

(Tim) 

 

Ajkaidról kedves szavak,

A szivemig hallatszanak,

Simogatnak, vágyat hoznak,

Betegségben gyógyítanak,

 

Szemeidben vidám fények,

Ha kigyúlnak, megigéznek,

Megigéznek, elbűvölnek,

Buja vágyat ébresztenek,

 

Kezeid ha érintenek,

Élvezetet teremtenek,

S egész nap csak azt szeretném,

Ha kezeidet érezhetném.

 

(Tim) 

 

 

Tisztavizű hegyi forrás, patak ered belőle,

Ha még ez a vers sem tetszik, sokkot kapok én tőle,

Sutba vágom kopott hegyű cerkámat,

S örülhet, ha ezek után nem öl meg a búbánat,

 

Verejtékkel, kínlódással írtam sok-sok versemet,

Értetlenség, részvétlenség lesz mi végül eltemet,

Késő bánat, eb gondolat, bölcs nép mondása így szól,

Nem vigasztal, hogy megért majd a hálatelt utókor.

 

Jobb szeretném, ha mindenki, még maga is értene,

Szivem ettől felpezsdülne és kevésbé vérzene,

Nem lennék bús és szomorú, magányos,

Főleg, hogy a hallgatása még részben sem méltányos,

 

Ömlengést és áradozást nem várhatok magától,

Szörnyet halna, ha egy jó szót kipréselne magából,

Ráadásul azzal etet, nem látott még felhőket,

Ezek után azt mondja meg, minek olvas verseket ?

 

(Tim) 

 

 

Látom formás feneked,

Csodás részed ez neked,

Napestig csak egyre nézném,

Látványával be nem telnék,

 

Gyönyörködnék két szememmel,

Simogatnám két kezemmel,

Simogatnám az arcommal,

Elhalmoznám csókjaimmal,

 

S a vágyak vad viharában,

Párnák közt a puha ágyban,

Gyönyört és kéjt kapnál  tőlem,

Mit visszaadnál nekem bőven.

 

Utó. Hat. Ás. A piás óriás i mája. Végre.

Égre.  Száll. A kakukk fészkére.

Sír. Ok. Nélkül. Gondol. Has.(s, alkoss, gyarapíts) felmetsz. Ő. Jack ?

 A főnő. Vérre.? Vágy. Tál.? Vámpír.? Kérdése

 

Ufó. Na. Út. A. Végtelen. Be. Jó. Reménység. Fok.

Zöld. Ember. Kék. Az. Ég. Pír. Szín. G. Pont.

Mint. A. Boldogság. Kék. Pirul.Á.Ja. Nem. Ugyan. Az.

Kellene. Egy. Ki. S. Öröm. Be.? Na. Oda.? Nem.     

 

Egy. Hull. A Jel. Ölt. Köz. Vetve.  Mag. Ára.

Hint. A. Szánt. Ó. Vet. Ő. Is.  De ki arat?: 

Te. Sejted ?. Fehér ?. Nem. Ő. Szinte. Ősz.

Akár . A hó. Ha. Hó. Helyzet. Van.

 

 

(Tim) 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Talán minden ember vágyakozik rá, hogy átélje, és megtapasztalja a szerelmet.
Némely ember, aki már megélte egyszer, újra részesedni kíván belőle…

De nem csak sóvárgói vannak. Sokan csalódottan fordulnak el a szerelemtől, keserű emlékeik miatt.

Tegyük fel a kérdést: mi a szerelem? Hogyan határozhatnánk meg?

Egyesek úgy gondolják, hogy ez egy érzés, egy maga körül mindent felperzselő lobogás.
Mások szerint, hosszú, parázsló izzás; megint mások úgy hiszik, a szerelem csak "ideig-óráig tartó röpke élmény".

De ezek nem definíciók.

Röviden talán a következőképpen határozhatjuk meg a szerelmet:
A szerelem egy összetett érzés, a másik ember egész lényére irányuló komplex vonzalom.
A másik ember egész lénye alatt értem a szellemi, lelki, és testi területek vonzalmát, mely a külső megjelenéstől, a lelki közösség harmóniáján át, a nemi vágyakozásig bezárólag, - mindent magába foglal.
A szerelem, jellegénél fogva sóvárog „szerelme tárgyára”, a másik emberre, és ezért szinte fáj jelenlétének hiánya!
Ennél fogva a szerelem a legboldogítóbb érzés lehet, ha beteljesedik, és a legkínzóbb, ha viszonzás nélkül marad.
Ez lehet talán a definíció, és a rövid jellemzés.

Ezek után leszögezhetjük: a szerelemnek csak úgy, és akkor van értelme, ha beteljesedett vágyakozásról, kölcsönös vonzalomról van szó. Amennyiben a szerelem nem ilyen, úgy értelmetlen, és ennél fogva egyetlen ember sem érdemli meg, hogy ilyen megalázó helyzetben, tartósan megmaradjon!
Ezért – ha ilyen helyzetben vagyunk -, leghasznosabb, ha mindezt tudjuk, és mindent megteszünk annak érdekében, hogy ne olyan embert tüntessünk ki szerelmünkkel, aki nem méltó rá. A szerelmünkre való méltóság első jele pedig, - a viszonzás!

Röviden fogalmazva: aki nem viszonozza szerelmünket, az nem is érdemes rá, így az egyoldalú szerelem nem csak értelmetlen, de jellegénél fogva arra is méltatlan, hogy megkínozza áldozatát.

Ezért a jövőben én mindig az igazi, a beteljesült, a kölcsönösen viszonzott szerelemről szólok majd.

A szerelem célja tehát a beteljesülés, és amennyiben beteljesül, úgy két embert elválaszthatatlanul össze is köt.
Más szóval a szerelem két ember kapcsolatát összekötő gazdag érzelem, mely a feleket minden területen összekapcsolja. Ez, a szerelem ideális állapota.

Szíve mélyén mindenki erre az ideális állapotra kívánkozik. Senki sem arra vágyik, hogy ne viszonozzák szerelmét, és mindenki azt kívánja, hogy ne csak „választom azt, aki jut nekem” alapon találja meg partnerét, hanem a „Nagy Ő”-re akadjon rá, akivel boldogságban élhet majd minden területen, egymást betöltő kapcsolatban.

Ez tehát az ideális állapot, és ha elvben kívánjuk megfogalmazni a szerelmet, úgy ne elégedjünk meg silány, szerelemnek mondott másolatokkal! Tegyük magasra a mércét, oda, ahova az való!

Összefoglalva tehát azt mondhatjuk:
- A szerelem célja a boldogság.
- E boldogság megvalósulásának útja, ha megtaláljuk szerelmünk tárgyát, azt az embert, akiben egész lényünk minden területén (test, lélek és szellem) igazi társra lelünk.

Ha ez meg van, ezt a társat mindenki előtt vállaljuk, és őt hűségesen szeretni fogjuk.

  
Furcsán-zavarodott szomorú lelkiállapot, kavargó, egymásnak feszülő érzelem-forgácsok jellemzik a legtöbb szakítást...
Valami elmúlt, valami meghalt...
Az "egymásranézés" már nem olyan mint korábban, kihunyt belőle a szövetség tudata, az "enyém-vagy" érzése. Ehelyett hangok és csendek hordozzák az űrt, a felbolygatottságot, a "kényelmetlenül-nehézkedő" zavart.
Szilánkokra tört a személyiség-szeletek összetapadása.
Amikor anno szerelemben épült fel e két ember közös műve, lassan, óvatosan növekedett, majd felgyorsulva, forradalmi beérlelődése révén személyiségük ezernyi színben pompázó üvegcserepei a másik lénye felé fordult, és a külső fényt úgy verték vissza, hogy a "sokszínben-pompázás" egy harmadik létezőt kreált kettejük "teremtő-okából", - a szerelmet. Ez az új jövevény lett, a "közös-produktum-szülte" szövetségben kiteljesedett belső alkotásuk. Kettejük ezer irányba álló személyiségszeletei egymásba-simultak, szétiramlani-igyekvő vágyaik egymásrataláltak, s a boldogságért-futás célját "egymásbantalálták" . Ezek után már a szerelem, ez a különös létező kapcsolta egybe teremtőokait, teremtőfeleit, hogy így létrehozza önmagát, az okok beteljesülését.
De most, a szakításkor eltört, minden eltört!

Gyermekké tettél. Hiába növesztett
harminc csikorgó télen át a kín.
Nem tudok járni s nem ülhetek veszteg.
Hozzád vonszolnak, löknek tagjaim.

Számban tartalak, mint kutya a kölykét
s menekülnék, hogy meg ne fojtsanak.
Az éveket, mik sorsom összetörték,
reám zudítja minden pillanat.

Etess, nézd - éhezem. Takarj be - fázom.
Ostoba vagyok - foglalkozz velem.
Hiányod átjár, mint huzat a házon.
Mondd, - távozzon tőlem a félelem.

Reám néztél s én mindent elejtettem.
Meghallgattál és elakadt szavam.
Tedd, hogy ne legyek ily kérlelhetetlen;
hogy tudjak élni, halni egymagam!

Anyám kivert - a küszöbön feküdtem -
magamba bujtam volna, nem lehet -
alattam kő és üresség fölöttem.
Óh, hogy alhatnék! Nálad zörgetek.

Sok ember él, ki érzéketlen, mint én,
kinek szeméből mégis könny ered.
Nagyon szeretlek, hisz magamat szintén
nagyon meg tudtam szeretni veled.

1936. május

 

 

*****************************************************************************

112 esztendeje, 1896. április 11-én szerezte a magyar sporttörténelem első olimpiai bajnoki címét Hajós Alfréd. Retrolimpiai sorozatunkban felidézzük a nap krónikáját, s megismerkedünk a labdarúgás és úszás hazai klasszisával, aki építészként is maradandót alkotott.

Hajós Alfréd (eredeti nevén Guttmann Arnold) 1878. február 1-jén született Budapesten. Szegény családban nőtt fel, édesanyja egyedül nevelte öt testvérével együtt.

13 éves korában kezdett komolyan úszni miután édesapja a Dunába fulladt. Műegyetemi tanulmányai mellett tornázott, futott és úszott - a kor ideálja a sokoldalú sportember volt. Olimpiai felkészülő edzéseit a hajnali órákban, nyitás előtt, a Rudas-fürdő kis medencéjének melegvizében tartotta, majd reggel 8-ra visszasétált az egyetemi előadásokra.

1896-ban, Athénban, az első újkori olimpián a 18 éves egyetemista két gyorsúszó számban, a 100 és 1200 méteren is elsőként ért célba, megszerezve a magyar sport első olimpiai győzelmeit. A versenyeket április 11-én rendezték a pireuszi tengeröböl 12 fokos vizében. 100 méteren 13 versenyző indult, s 1:22,2 perces idővel Hajós ért elsőként célba.

Bár nagyon fázott, újból bezsírozta magát, s a sűrű program miatt az 500 méteres távot kihagyva (pontosabban lekésve) 1200 méteren indult újra. Úgy nyert vagy hatvanméteres előnnyel, hogy körülötte sorra adták fel a riválisok a versenyt: egyszerűen kifagytak a vízből.

"El kell mondanom, a gondolatától is reszkettem annak, hogy mi fog történni, ha görcsöt kapok a hideg vízben. Sokkal inkább az életemért, mintsem a győzelemért úsztam" - emlékezett vissza később Hajós az 1200 méteres viadalra, amelynek megnyerése után a győztes ifjú átfagyott testét görög matrózok emelték ki a vízből.

A sokezres szurkolótábor élén álló görög trónörökös így reagált Alfréd teljesítményére: "Ez a magyar fiú egy valóságos delfin!"

Az Akropolisz újság másnap reggeli számában Hajós Alfréd Olimpiai Bajnok képe alatt ez állt: "Magyar Delfin".

A görögök hatalmas ünneplésben részesítették, a király a fogadáson megkérdezte tőle: "Hol tanult meg ilyen jól úszni?" Mire Hajós nagy derültséget keltve csak ennyit válaszolt: "A vízben".