Amikor az
állatok már mind megtanulták a maguk mester-ségét, és a manóknak nem
volt több dolguk ezzel, új foglalkozás után kellett nézzenek. Néhányan
fészekrakásra kezdték tanítani a madarakat, mások hálószövésre a
pókokat. Voltak, akik a pillangókat és a szitakötőket oktatták, és
voltak, akik a cserebogaraknak, katicabogarak-nak viselték gondját.
A
legerősebbik manó, akinek hosszú, fehér szakálla földig ért már, és vén
volt ahhoz, hogy fára másszon, vagy egyéb nehéz munkát végezzen,
nekifogott gombát ültetni. Éppen olyan időt-töltött vén manóhoz illő
foglalkozás volt ez. Járta egész nap az erdőt, lassan, öregesen, és
itt-ott elültetett egy-egy gombát. Fehéret, barnát, pirosat: amilyen
éppen az eszébe jutott.
Jóféle gombák voltak mind, amiket az öreg
manó ültetett, és legkedvesebb mulatsága az volt, ha megleshette egy fa
mögül, amikor valami rőzsegyűjtő öregasszony vagy gyerek meglelte
ezeket a gombákat a bokrok alatt vagy a fák tövében, és boldog örömmel
vitte haza, hogy vacsorát főzzön belőlük. Megelégedetten dörzsölgette
ilyenkor kezeit a kis öreg manó, hogy lám csak, milyen hasznos
mesterséget választott magának. Szegényemberek gondviselője lett.
Egy
szép napon, ahogy éppen hazafelé ballagott a gomba-ültetésből, egy
terebélyes, nagy bükkfa alatt megpillantott egy idegen gombát. Szép,
piros kalapos, cifra gomba volt. Emlékezett, hogy reggel arra járva két
vargányát ültetett oda. Azok ott is voltak a helyükön. De hogyan került
közéjük ez a szép, piros gomba?
Vakarta a fejét a kis öreg manó, de
nem emlékezett sehogyan sem, hogy ő ilyesmit ültetett volna. Még csak
nem is látott soha életében ehhez hasonló szép, piros gombát. Vakarta a
fejét, simogatta hosszú, fehér szakállát, tűnődött, gondolkodott.
Háromszor is körüljárta az idegen gombát. De csak nem tudott rájönni,
hogy honnan kerülhet oda.
Csóválta a fejét és hazament.
Mikor estefelé újra arra sétált, a gombák nem voltak ott. Sem a két vargánya, sem a szép, piros, idegen gomba.
- Ki lelte meg a gombákat? - kérdezte a harkályt, aki éppen ott dolgozott a bükkfán.
-
Az erdész kislánya - felelte a harkály -, nagyon megörvendett ám a
szép, piros gombának! Úgy kacagott, hogy még Visszhang is alig győzött
versenyt kacagni vele. Igazán ügyes vagy, hogy olyan szép gombákat
tudsz csinálni!
A kis vén manó nem szólt semmit, és ahogy ment
tovább az erdőn, lassanként maga is kezdte elhinni, hogy valamiképpen
mégis csak ő ültette oda azt a szép, piros gombát. Mindössze
megfeledkezett róla, mert hiszen öreg már.
Hanem aztán másnap reggelre támadt ám nagy felfordulás!
Alig virradt meg, jött a szarka rémült cserregéssel az erdészház felől. Ahány szál tolla volt, annyifelé borzolódott.
-Haldoklik a kislány! Haldoklik a kislány! - rikácsolta végig az erdőn.
Megmozdult
erre ijedtében az egész erdő. Ahány manó volt, mind összefutott. Ahány
tündér, mind kiugrált a virágokból. Még Visszhang is otthagyta a
sziklát, és még a patak is elhallgatott ijedtében. Szerették mind
nagyon az erdészek kislányát.
Nosza, rohantak a manók gyógyító
gyökerek után. Szedték a tündérek az ezerjófűvet, balzsamvirágot.
Szaladtak vele az erdészházhoz.
Ott feküdt a kislány, halálos
sápadtan, az ágyon. Sírt az édesanyja, sírt az édesapja. Hiába volt
minden orvosság, hiába volt a szomszédok sok okos tanácsa: nem tudták,
mi baja lehetett, nem tudtak segíteni rajta.
Jöttek a manók a jóféle
gyökerekkel: nem használt semmit. Jöttek a tündérkék ezerjófűvel,
balzsamvirággal. Éjféli harmatot is hoztak gyöngyvirágcsuporban: nem
gyógyult meg a kislány ezektől sem. Csak mind betegebb lett szegényke,
mind betegebb.
Sírtak a tündérkék, sírtak a manók valamennyien, és
nem tudták, mit kezdjenek. Odagyűltek az erdő madarai mind, az erdő
állatai mind, lehajtották a fejüket és búsultak nagyon. Szerették a
kislányt, mert jó kislány volt, de nem tudtak segíteni rajta. Csak
álltak az ágya körül nagy szomorúsággal és nézték, ahogy egyre
sápadtabb lett, egyre gyöngébb lett szegényke.
Egyszerre csak befurakodott közéjük az okos kis gyík, és azt mondta:
-
Engedjetek oda, hadd nézzem meg, mi baja van! Odaengedték, hogyne
engedték volna. Az okos kis gyík pedig nézte,vizsgálta a beteg
leánykát, aztán csak zsupsz! Beugrott a szájába hirtelen, bebújt a
torkába, és eltűnt.
Kimeredt szemmel lesték az állatok meg a madarak
mind, de még a tündérek is, a manók is és az erdészek is, szegények,
hogy mi lesz ebből?
Hát az lett, hogy kis idő múltával csak mászott
kifelé nagy kínlódva a kis gyík a leányka gyomrából, és rángatott
kifelé onnan egy nagy, piros gombát! Akkora nagy volt a gomba, hogy a
kicsi gyík alig tudta vonszolni kifelé.
Nagy nehezen kikecmergett
vele mégis. S hát abban a szempillantásban elkezdett mosolyogni a
kislány! Kipirosodott az arca, megnyíltak a szemei, felült az ágyon és
kacagni kezdett! Meggyógyult, szempillantás alatt.
Lett nagy
örvendezés az erdészházban! Sírtak örömükben az erdészek, ölelgették,
csókolgatták az okos kis gyíkot, mézzel, cukorral vendégelték meg az
állatokat, madarakat. Táncoltak a tündérkék, bukfenceztek a manók.
Olyan nagy vidámság kerekedett egyszeribe az erdőn, hogy még a mogorva,
vén Csönd bácsi is ledobta magáról a köd-köpönyeget, és táncra perdült
a mohos, vén sziklák alatt.
Na, de aztán, hogy belefáradtak az
örvendezésbe, vizsgálni kezdték a nagy, piros gombát. S egyszerre csak
megszólalt a harkály az erdészek házának tetején.
- Ohó! Ezt a gombát láttam én már! Ott volt a nagy bükkfa alatt! Még meg is dicsértem miatta a gombacsináló manót!
Rá is gyűltek a gombacsinálóra valamennyien.
-
Hát te ilyeneket ültetsz? Hát te mérges gombákat csinálsz? Hát te vagy
az oka, hogy majdnem meghalt a kislány? Hát te így, hát te úgy!
Hiába
szabadkozott szegény feje, hogy ő bizony maga is csodálkozott, mikor
ezt a szép, új gombát meglátta a többi között, bizony csak elcsípték a
nyakát, megkötözték kezét-lábát vadszőlő indájával, és vitték föl az
Angyalok Tisztására, hogy törvényt üljenek fölötte.
Hiába sírt
szegény vén gombacsináló, hogy nem ő a hibás, hiába könyörgött.
Összeült nyomban a törvényszék, hogy kimondja az ítéletet. A baglyot
tették meg elnöknek. Fel is kuporodott nagy szigorúan egy száraz fára,
és onnan huhogott alá a félelemtől vacogó manóra.
- Ki engedte meg neked, haszontalan vén gombacsináló, hogy mérges gombát ültess el az erdőn? Amitől betegek lesznek a gyerekek?
-
Nem én ültettem, higgyétek el, hogy nem én ültettem - siránkozott
szegény gombacsináló. - Mindössze két vargányát ültettem oda kora
reggel! S amikor visszatértem, ez a piros is ott volt közöttük!
Higgyétek el, hogy nem én ültettem!
- Hát ki? - borzolódott föl a bagoly. - Én nem ültettem, annyi bizonyos. Nem is értek hozzá.
- Én sem! Én sem! - csárogta valamennyi madár.
- Én sem! - kiabálta valamennyi állat.
- Közülünk sem lehetett senki - rázták fejüket a tündérek.
- Közülünk sem - bizonygatták a manók -, egyedül Gombacsináló tud gombát csinálni!
-
Meg kell kérdezni a bükkfát - döntötte el a kérdést a bagoly. Szárnyra
is kapott a sólyom azon nyomban, és szempillantás alatt ott volt a nagy
bükkfánál.
- Ki ültette alád a piros gombát?
- A piros gombát? -
gondolkozott a vén bükkfa. - Én bizony nem tudom. Alighanem aludtam
még, mikor odatették. Mire fölébredtem, ott volt mind a három. Két
barna, egy piros. Bizonyosan a gombaültető ültette ide őket, ki más?
Egyetlen fa sem tudott többet. A mókusok sem. Még a lappantyú sem, pedig az éjszaka jár és kora hajnalban.
- Csak te lehettél, semmirevaló vén gombacsináló - döntötte el végül is a bagoly -, méltó módon meg kell büntessünk miatta.
Ekkor érkezett oda a szellő. Sok dolga volt, azért késett.
- Várjatok - mondta -, ne ítélkezzetek még. Megkérdem a ködöt, hátha az tud valamit.
El is suhant nyomban a legsötétebb sziklakatlan felé. Ott lelte a ködöt, egy nyirkos odúban. Rosszkedvű volt, mint mindig.
- Mi közöm hozzá - morogta -, ha láttam, láttam, s ha nem láttam, nem láttam. Tőlem ugyan meg nem tudjátok.
-
Ide figyelj - bosszankodott föl a szellő -, ha meg nem mondod, hogy ki
ültette oda azt a mérges gombát, örök ellenségek leszünk!
- Mit bánom én - morogta a köd -, törődöm is veled...
A
szellő se volt rest, belekapaszkodott a köd ruhájába, és megrángatta
jól. Sokat azonban nem árthatott neki, mert az mogorván beljebb
húzódott a barlangba, egészen be a legmélyére, ahol a vén sánta
boszorkány lakozott, és a szellő oda már nem mehetett utána.
- Majd kijössz! - fenyegette meg.
Mikor
megtudta a bagoly, hogy a köd megtagadta a választ, gondolkodni
kezdett. Gondolkoztak a tündérek is, a manók is, az állatok is, madarak
is. Gondolkozott a szellő, a visszhang, a patak és a csönd. Mindenki
gondolkozott. Mert, hogy igazságtalan ítéletet hozni nem szabad, azt
tudták jól, valamennyien.
Ekkor megszólalt az Erdő Angyala, aki
mindeddig mozdulatlanul állt a tisztás szélén egy nagy fa alatt, és
figyelte, hogy mire mennek az erdő népei, magukban.
- Eresszétek el
a vén gombacsinálót - mondta csöndesen -, nem ő a vétkes. Én tudom,
hogy ki ültette oda a piros gombát. A köd is tudja. Elég szégyen, hogy
ti nem tudjátok. Ezért megparancsolom mindnyájatoknak, hogy keressétek
a bűnöst mindaddig, amíg magatoktól rá nem akadtok. Te pedig, öreg
gombacsináló, ezentúl jobban ügyelj. S ha látod, hogy idegen gomba
került a tieid közé, azonnal szólj a fáknak és a madaraknak, a
szellőnek és tündéreknek és mindenkinek, akivel csak találkozol. Ti
pedig gondoskodjatok arról, hogy ne nyúljon senki az ilyen gombához.
Így
beszélt az Erdő Angyala, és azzal intett, hogy elmehetnek. Már
esteledett is az erdőn és mindenki a maga dolga után kellett nézzen. A
tündérek be kellett csukják a virágok kelyhét, hogy az éjszaka hűvöse
meg ne ártson nekik. A manók fel kellett hordják a csillagokat az égre,
mindegyiket a maga helyére. A bagoly le kellett repüljön a faluba, hogy
megszámolja az egereket, a patak pedig álomba kellett mesélje a fákat.
Hogy
pedig ez nem kitalált mese, amit itt elmondtam neked, hanem színtiszta
valóság, azt onnan tudhatod, hogy ma sincsen még vége a piros gomba
történetének.
Mert lám, a nagy szakállú vén gombacsináló azóta is
ültetgeti szorgalmasan a maga gombáit az erdőn. Őt magát ugyan nem
láthatod, mert az éjszaka sötétjében dolgozik többnyire, de a gombákat,
azokat meglelheted magad is az erdőn, fák tövében, bokrok alatt, kicsi
tisztások szélén. Haza is viheted ezeket a gombákat, meg is főzheted.
De csak azokat, amiket valóban a jó öreg manó ültetett.
Jól vigyázz
azonban, mert vannak másféle gombák is. Pirosak, fehérek, sárgák,
mindenféle színűek. Ezeket a vén sánta boszorkány ülteti. Erről azonban
csak az Erdő Angyala tud, meg a köd, más senki. Mert a vén gonosz akkor
ülteti ezeket, amikor a köd is ott van mindenütt, és elrejti szem elől
a gonosz mesterkedést.
Én onnan tudom, hogy egy sánta csiga súgta
volt meg nekem, aki véletlenül ott volt egy tölgyfalapi alatt, amikor a
boszorkány egy mérges gombát ültetett a jó gombák közé, és szemével
látta. Ez a csiga éppen útban volt a manókhoz, hogy elmondja nekik,
amit látott, de sánta lévén, csak nagyon lassan tudott járni, és
útközben egy félszemű sündisznó véletlenül eltaposta szegényt, így
aztán még ma sem tudják a manók, meg az erdő többi lakói, hogy ki
ülteti azokat a mérges gombákat.
Még csak te tudod egyedül, azáltal, hogy most elmondtam neked.
Szegény
öreg gombacsináló néha igen nagy gondban van. Folytonosan újra meg újra
kell számlálja a gombáit, hogy észrevehesse, ha idegen gomba kerül
közéjük. Ilyenkor nagyon megrémül, mert eszébe jut az erdészek
kislányának esete, és azonnal szól a fáknak, tündéreknek és madaraknak,
hogy vigyázzanak, mert itt és itt újra mérges gomba került a jók közé!
Ők
aztán igyekeznek is, amennyire tőlük telik. Amikor egy gyerek hozzá
akar nyúlni egy ilyen gombához, a virágokban azonnal sikoltozni
kezdenek a tündérkék. (Feltéve, ha van a közelben virág.) A fák levele
remegni kezd, ők ennél többet nem tehetnek. De ha van a közelben egy
madár, bármiféle madár, és megtudja, amikor egy gombaszedő gyerek
hozzányúl egy mérges gombához, az ilyen madár ijedten rebben föl az
ágról, és jajveszékelni kezd a maga nyelvén. Mert a madarak nagyon
szeretik a gyerekeket, és féltik őket az ilyen gombáktól.
Ezért hát,
ha gombát szedni kimégy az erdőre, figyelj ám nagyon a fákra, a
virágokra és a madarakra. Ők jót akarnak neked. És ha sokat vagy velük,
egy idő múlva megérted, amit mondanak.
Kérlek, ne feledkezz meg az
okos kis gyíkról sem, aki az erdészlányka gyomrából kihúzta a piros
gombát. Ne bántsd soha, ha összetalálkozol vele. Neked is lehet még
szükséged reá.
Hogy pedig mindez való igaz, amit itt elmondottam,
azt abból is láthatod, hogy a szellő a mai napig sem békült ki a
köddel. Valahányszor rátalál, mindig megkergeti. A ködöt nem is szereti
senki az erdőn. Mert a köd tudja, hogy ki ülteti a mérges gombákat, de
nem mondja meg. Ő ugyanis szövetséget kötött a vén sánta boszorkánnyal.
Szegény
vén gombacsinálónak ma már a gondtól kétakkorára nőtt a szakálla.
Egészen beleöregedett a keserűségbe. Bárhova rejti is a gombát, mindig
talál másnap közöttük olyant, amit nem ő ültetett. És hiába kérdi a
fákat, a madarakat, az állatokat: senki se tudja, ki ültette oda azokat
a gombákat.
De te most már tudod, ugye?
És amikor majd felnősz,
és azt látod, hogy az emberi élet jó gombái között is sok a mérges és
veszedelmes gomba, akkor jusson eszedbe ez a mese. Jusson eszedbe, és
ne légy soha azok között, akik a gombacsinálókat ártatlanul ítélik el,
boszorkányok által gyártott gombák miatt. Mert aki igazságtalanul ítél,
az a ködnek és a boszorkányoknak a szövetségese.
