Budapest ide várja a kutatókat
Budapesten lesz a székhelye az Európai Unió tudományos központjának, az Európai Innovációs és Technológia Intézetnek (EIT) - erről állapodtak meg egyhangúlag szerdán a tagállamok versenyképességért felelős miniszterei. A központ az Infoparkban, az IVG-csoport tulajdonában álló D épületben lesz.
A globális felmelegedést okozó egyre növekvő légszennyezés problémájára számos megoldási irány rajzolódik ki. Ezek egyike, az ún. Szén-dioxid Leválasztás és Tárolás, amely során kivonják és a földbe sajtolják a légköri szén-dioxid egy részét. Cikksorozatunk első részében egy angliai konferencia kapcsán mutatjuk be a technológiát.
A Nemzetközi Energiaügynökség (IEA) becslései szerint 2030-ra a jelenlegihez képest további 53%-kal fog nőni az emberiség most sem csekély energiaigénye. Mivel ennek kielégítésében a fosszilis energiahordozóknak várhatóan továbbra is kulcsszerepük lesz, óvintézkedések nélkül a klímaváltozásért főfelelősnek nyilvánított szén-dioxid légköri mennyisége is óriási mennyiségben megnövekedhet. A légszennyezés mérsékléséről tartottak előadássorozatot Londonban, amelyen brit kormányzati szervek és ipari vállalatok mutatták be újonnan indult, nagyszabású klímavédelmi programjukat. A Lehetőségek a szén-dioxid elhelyezésében és föld alatti tárolásában című rendezvényre - a magyar sajtó egyetlen képviselőjeként - az [origo] is meghívást kapott.
"A légszennyezés ellensúlyozására minden lehetséges megoldást be kell vetni, ezért indította el a Brit Kormány a Szén-dioxid Leválasztás és Tárolás (Carbon Capture and Storage, CCS) technológián alapuló demonstrációs programját" - mondta el a rendezvény nyitó előadásán Martin Deutz, az üzleti, fejlesztési és szabályozási reformokért felelős brit minisztérium (Department of Business Enterprise and Regulatory Reform, BERR) energetikai főosztályának vezetője.
Az emberi tevékenység által kibocsátott üvegházhatású szén-dioxid körülbelül 60%-a erőművekből és különböző ipari létesítményekből származik. A kibocsátás csökkentésre alapvetően három módszer kínálkozik: egyfelől az energiahatékonyság növelése, illetve az energiaszükséglet csökkentése, másfelől megújuló energiaforrások alkalmazása, harmadrészt a kibocsátott szén-dioxid leválasztása és föld alatti elhelyezése, vagyis a CCS-technológia. A kutatások egyre világosabban rámutatnak, hogy az első két lehetőség még együttesen sem elegendő a célok eléréséhez, mindenképp szükség lesz a CCS-technológia bevetésére is - hangzott el a konferencián. Ennek során a gáz-, olaj-, vagy szénerőműveket olyan berendezésekkel látják el, amelyek az égetési folyamat előtt vagy után leválasztják a képződő szén-dioxidot. Ezután a gázt csővezetékeken elszállítják, majd besajtolják a föld alá, olyan geológiai képződményekbe, mint például a letermelt olaj- vagy gázmezők, a szenes vagy a sósvizes talajrétegek. "A Nemzetközi Energiaügynökség ajánlása szerint 600 nagyméretű tároló megépítésével 2050-re 28%-os széndioxid-kibocsátás csökkentést lehetne elérni" - ismertette Deutz.
![Forrás: [origo]](http://www.origo.hu/i/0805/20080530szendioxi19.jpg)
A CCS nem számít műszaki újdonságnak - technológiáját az olajmezők hatékonyabb kitermelése érdekében fejlesztették ki néhány évtizeddel ezelőtt -, ám a klímavédelemmel mindössze tíz éve került összefüggésbe. Mára az Unió gazdaságilag fejlettebb tagállamai szinte kivétel nélkül saját CCS demonstrációs programok beindításán dolgoznak. A programok célja az lenne, hogy megnyugtatóan igazolják a föld alatti széndioxid-tárolás biztonságát, és választ adjanak a még megoldatlan tudományos kérdésekre. A tervek szerint 2015 után már minden új széntüzelésű erőműnek ezzel a technológiával felszerelten kellene megépülnie az Európai Unióban.
A britek az élharcosok között
Európában Nagy-Britannia lesz a második ország, ahol demonstrációs céllal CCS-technológiát létesítenek. Norvégia egyik olajtüzelésű erőművénél már lassan tíz éve működik hasonló rendszer - itt a keletkezett évi egy millió tonna szén-dioxidot az Északi-tenger sósvizes kőzetformációiba sajtolják.
A norvég Sleipner A-projektnek az ún. sósvizes aquiferben történő tárolására fejlesztett berendezései az Északi-tengeren
A brit elképzelésekről a konferencián Rachel Crisp, a BERR szakértője elmondta: a technológiát az egyik meglévő, legalább 300 MW-os széntüzelésű erőművükre telepítik rá, amivel körülbelül évi egymillió tonna szén-dioxid légkörbe kerülését akadályozhatják meg. A program megvalósítása folyamatban van, a tervek szerint 2014-re már üzembe is állhat a rendszer. A kiadások várhatóan több százmillió fontra rúgnak majd - a költségeket nagymértékben befolyásolja a széndioxid-kibocsátó hely és a föld alatti tároló távolsága, vagyis a kettőt összekötő csővezeték kiépítésének költsége. Az uniós-, állami-, és ipari forrásokból létrejövő brit program elsődleges célja a demonstráció: a folyamat végig nyitott lesz, bármely más ország hozzájuthat az információkhoz.
|
Szén-dioxid a mélybe Amerikai geológusok szerint 150 évnyi globális széndioxid-kibocsátásnak megfelelő gázt lehetne biztonságosan tárolni a kőzetekben, és elméletileg még többet a tengerek mélyén. A tenger mélyébe juttatott, gáz vagy folyadék halmazállapotú szén-dioxidot a nagy nyomás és az áramlatok a mélyben tartanák, a számítások szerint kb. 20% térne csak vissza a légkörbe 300 éven belül. A technológiának vannak azonban ellenzői. Húsz éve Kamerunban a Nyos-tóból hatalmas széndioxid-buborék tört fel, 1800 ember fulladt meg a gázfelhőben. A szén-dioxid vízbe temetése pedig hosszú távon savasabbá teszi az óceánok mélyét, aminek a tengeri életre gyakorolt hatása felbecsülhetetlen. |
Ha a CCS-technológia beválik, óriási jelentősége lehet olyan dinamikusan fejlődő országokban, mint Kína és India - mutatott rá Debbie Stockwell, a Környezetvédelmi, Élelmezésügyi és Vidékfejlesztési Minisztérium (Department for Environment Food and Rural Affairs, DEFRA) tanácsadója. Kína energiaiparának robbanásszerű növekedése jól mutatja, hogy az áramtermelő kapacitást 2010-ig évi 10,5 százalékkal tervezik növelni, utána évi 7 százalékkal. Indiában 2012-ig több mint 78 000 MW erőművi kapacitást kívánnak üzembe léptetni. Az ilyen mértékű energiaipari fejlődés súlyos felelősséggel jár, hiszen 1000 MW teljesítményű széntüzelésű erőmű évente 5 Mtonna szén-dioxidot is képes a légkörbe eregetni. Kína ezért igyekszik konkrét lépéseket is tenni a klímaváltozás elkerülésének érdekében; 2007 novemberében 18 hónapos, a britek által koordinált program vette kezdetét, amely megvizsgálja a CCS-technológia alkalmazásának lehetőségeit Kínában.
Kísérleti program a szén-dioxid sósvizes aquiferben történő tárolására, illetve a tárolási projekt utáni kútfelhagyás technológiájának kidolgozására - Ketzin, Németország
Nő az áram ára
A CCS-technológia előnyei mellett azt is meg kell említenünk, hogy a szén-dioxid leválasztása és föld alatti elhelyezése következtében a villamos áram ára megnövekszik. Az áremelkedés mértéke több tényező függvénye, de nemzetközi szervezetek vizsgálatai alapján kimondható, hogy a kibocsátott szén-dioxid leválasztása kWh-ként 1,3-3 eurócenttel emeli meg a villamos áram előállítási költségét. Vagyis ahhoz, hogy a CCS-technológiák valóban megjelenjenek a piacon, az erőművek ténylegesen befektessenek a működésük feltételét nem igénylő eljárás telepítésébe, komoly ösztönző intézkedésekre - például széndioxid-adó és kereskedelmi rendszer bevezetésére - van szükség. Már szinte minden tényező rendelkezésre áll, a CCS térhódítását egyedül a politika hátráltatja - mutatott rá Jeff Chapman, a CCS-ben érdekelt brit cégeket tömörítő Carbon Capture and Storage Association (CCSA) vezetője. " A potenciális föld alatti tárolóhelyek rendelkezésünkre állnak. A technológia részben kidolgozott, a még feltáratlan tudományos és műszaki kérdések megválaszolása pedig csak idő kérdése. Az ipar - legalábbis Nagy-Britanniában -, komoly érdeklődést mutat. Az egyetlen akadályozó tényező jelenleg a politika" - vélekedik Chapman. Egyfelől meg kell teremteni azt a jogi, szabályozási környezetet, amely lehetővé teszi a beruházások megindulását, másfelől olyan ösztönző intézkedéseket kell hozni, amelyek érdekelté teszik az ipari vállalatokat a technológia meghonosításában.
A Nemzetközi Csillagászati Unió XXVI. kongresszusán, 2006. augusztus 24-én, Prágában eredményes szavazást tartottak a bolygó fogalom új definíciójával kapcsolatban. Ezzel hivatalosan is bekövetkezett a Plútó régóta érő "lefokozása".
A döntés alapján mostantól három csoportba soroljuk a csillagok körül keringő azon égitesteket, amelyek maguk nem csillagok vagy nem barna törpék.
1. Bolygók (planets). Csillagok körül keringenek, tömegük elég nagy ahhoz, hogy közel gömb alakúvá formálódhattak, de fúziós energiatermelésük nincs. Keletkezésükkor a csillag körüli, úgynevezett akkréciós korongban (amelynek anyagából megformálódtak) tisztára söpörték a környezetüket. Emiatt nem maradt törmelékzóna utánuk, így dominánsak az adott mérettartományban. Ide tartozik a Naprendszerben a Merkúr, a Vénusz, a Föld, a Mars, a Jupiter, a Szaturnusz, a Uránusz és a Neptunusz.
2. Törpebolygók (dwarf planets). Csillagok körül keringenek, tömegük elég nagy ahhoz, hogy közel gömb alakúvá formálódhattak, de nem söpörték tisztára az akkréciós korongot maguk körül. Tehát a szomszédságukban lehetnek még hozzájuk hasonló méretű égitestek. Emellett nem képezik valamely bolygó holdját. Ilyen a Naprendszerben például a Plútó a Kuiper-övben, vagy a Ceres a kisbolygóövben.
3. Egyéb apró égitestek (small Solar System bodies). Ide tartozik minden más bolygószerű objektum, amely egyik fenti kategóriába sem illeszkedik. A Naprendszerben ezt a csoportot gazdagítja a kisbolygók (aszetroidák), üstökösmagok, Kuiper-objektumok, kentaurok stb. legnagyobb része.
A döntés értelmében tehát a Plútó többé hivatalosan sem tartozik a nagybolygók sorába, hanem egy törpebolygó kategóriájú égitest, amelyhez hasonlót már eddig is sokat találtunk, és várhatóan még többet fogunk felfedezni. Az új tankönyvekbe azt kell beleírni, hogy a Naprendszerben nyolc bolygó van: a Merkúr, a Vénusz, a Föld, a Mars, a Jupiter, a Szaturnusz, a Uránusz és a Neptunusz. Nyolc bolygó, se több, se kevesebb.
Két évvel a Plútó "lefokozása" után újabb égitestcsoport elnevezés született a távoli objektumokra: a plutoida, amelynek megalkotása további kérdéseket vet fel.
Két éve nagy vihart kavart a korábban kilencedik bolygónak tekintett objektum, a Plútó "lefokozása", amelyet ma már 134340 sorszámú apró égitestnek neveznek, akárcsak egy kisbolygót. A Nemzetközi Csillagászati Unió nemrég új határozatot hozott a Naprendszer apró égitestei és a bolygók besorolásával kapcsolatban: új fogalomként megalkották a plutoida kifejezést.
Ezt azon égitestekre alkalmazzák, amelyek a Plútóhoz hasonlóan a Neptunusznál messzebb mozognak a Nap körül, emellett tömegük elég nagy ahhoz, hogy saját gravitációs terük révén alakjuk forgási ellipszoidot vegyen fel. Ugyanakkor mégsem tartoznak a bolygók közé, mivel annyira nem nagy a tömegük, hogy a pályájuk környezetéből különböző gravitációs zavarok kifejtésével kiszórták volna a többi apró égitestet.
Egyszerűen fogalmazva egy plutoida olyan, a Neptunusznál távolabb lévő égitest, amely nem bolygó (ezért nem söpörte tisztára a környezetét), azonban közel forgási ellipszoid alakú. Utóbbi szempont a definíció problematikus része: egyrészt nem minden égitestnél lehet ezt egyforma pontossággal megállapítani, hiszen nehéz ezeket a távoli objektumokat megfigyelni. Másrészt nincs definiálva, hogy a kérdéses ideális forgási ellipszoid alaktól milyen mértékű eltérést fogad még el a meghatározás.
Elméletileg méret szempontjából sem egyértelmű a helyzet, hiszen nem mindig a nagyobb égitest alakja áll közelebb a forgási ellipszoidhoz. Egy kisebb, de képlékenyebb anyagú égitest alakja jobban közelítheti a forgási ellipszoidot, mint egy nagyobb, de keményebb anyagú alakja. Az anyag mellett a korábban átélt hőhatás is fontos: ha két azonos anyagú objektum egyike például egy becsapódástól vagy árapály hatástól egykor annyira felmelegedett, hogy képlékennyé vált, forgási ellipszoid alakot vett fel, míg például egy ilyen hőhatásban nem részesült, de nagyobb objektum is maradhat "szabálytalan" alakú.
Az új csoportnév, a plutoida eddig csak két ismert objektumra illik: a Plútóra és az Erisre (2003 UB313). A helyzetet az is bonyolítja, hogy az elmúlt években szakmai körökben elterjedt a plutínó kifejezés. Utóbbi a Plútóhoz hasonló dinamikai helyzetben lévő, hasonló pályán mozgó égitesteket jelöli - tömegüktől és alakjuktól függetlenül. E kategória létjogosultságát tudományos érvek indokolják, és ide több száz égitest tartozik már napjainkban is. Elmondhatjuk tehát, hogy a ma ismert plutínók közül csak egy égitest: a Plútó tartozik a plutoida csoportba. Az Eris messzebb kering a Nap körül, ezért nem plutínó, viszont nagy mérete miatt az új csoportnak tagja.
A Neptunusz térségében, és annál távolabb mozgó nagyobb égitestek, alul a Föld arányos méretével (NASA)
A következő évek eseményei döntik majd el, hogy az új elnevezés meghonosodik-e szakmai körökben. Érdekesen alakult a szintén fiatal törpebolygó kifejezés helyzete: egyesek használják, mások viszont feleslegesnek tartják. A plutoida megnevezéssel kapcsolatos kérdések hamarosan rendeződhetnek, ugyanis néhány éven belül feltehetőleg annyira megnő a Neptunuszon túl ismert égitestek száma, hogy az eldönti a helyzetet.
![Forrás: [origo]](http://www.origo.hu/i/0806/20080616plutoida.jpg)
A Plútó térségében lévő objektumok csoportjai: a plutínók egy szűkebb térrészben fordulnak elő, míg a javasolt plutoida csoport tagjai nagyobb távolságban is lehetnek (NASA)
A Plútó lefokozását egyébként nem csak szakmai körökben követték figyelemmel. Az elmúlt évek egyik legnagyobb médiavisszhangot kapott csillagászati eseménye volt ez, amelynek révén emberek milliói hallottak róla, hogy a Neptunuszon túl temérdek apró égitest kering még a Nap körül. A sokat kritizált "lefokozás" szakmailag maximálisan indokolt volt, az ismeretterjesztés számára pedig szinte nagyobb hasznot hajtott, mint bármely korábbi, a nagyközönséget célzó megmozdulás.
Az Országgyűlés 2007. december 17-ei, hétfői rendkívüli ülésnapján nagy többséggel megerősítette az Európai Unió alapszerződéseinek módosításáról szóló, december 13-án aláírt Lisszaboni Szerződést.
Magyarország - az Unió tagállamai közül elsőként - iktatta törvénybe a dokumentumot. A szerződést mind a 27 tagállamnak jóvá kell hagynia ahhoz, hogy 2009. január 1-jén hatályba léphessen -ebben kívántunk jó példával elöl járni.
http://bookshop.europa.eu/eubookshop/FileCache/PUBPDF/FXAC07306HUC/FXAC07306HUC_002.pdf
Én,ha tehetném , Budapestet változtatnám meg.
Felmerülhet az olvasóban a kérdés, hogy miért? Miért nem egy épületet, egy parkot,teret, a régi gyárat a Duna másik oldalán? A válasz a szeretetben van, amit e haza, és e város iránt érzek. Itt születtem, szeretek itt élni, még ha oly sok embernek élhetetlennek tűnik Kelet - Közép Európa eme metropolisza. Emlékek fűznek a kis utcákhoz éppúgy, mint a nagy sugárutakhoz, a mellettünk lévő újságosbódéhoz, a régi mozihoz, a pályaudvarhoz, ahonnan ifjúságom hajnalán a Balatonhoz indultunk. A szívem most is megdobban, ha eszembe jut a fiú, aki először csókolt oly forrón a parkban.Abban a parkban, ahol most is nap mint nap járok.Sokszor látom a régi áruházat a város központjában, ahová gyermekként a szüleim vittek kabátot venni. Igaz, manapság éppen bontják. Csak tudnám, miért? Miért nem gondolkodnak, miért építenek újat , a régit miért rombolják le, ha még épségben állnak a falak ?! Miért nem megváltoztatnak, ahogy azt én tenném...? Miért nem szentelnek nagyobb figyelmet a műemlékvédelemnek?
Én, a régi házakat felújíttatnám, az épületszobrokat nem engedném leverni, csak ha menthetetlen állapotban vannak,de akkor is pótoltatnám őket, az eredetit pedig akkor sem pusztíthatnák el,amennyire lehetséges, egyben kellene leszedni és egy adott helyre szállítani.Föld alól előkerült évezredes, évszázados falak lebontását , tönkretételét komoly – akár börtön - büntetéssel igyekeznék megakadályozni.
Egy műemlék aktív vagy passzív elpusztítása, a múlt „meggyilkolása”.
Bármelyik budapesti körúton végigsétál az ember, láthatja a szürke házfalakat.. Az évek alatt kipufogógázokból lerakodott szmogos, poros mocsok már annyira átszínezte a falakat, hogy egyszerű turistának valószínűleg meggyőződése, hogy ezek a falak eredetileg is ilyen színűek, és minden bizonnyal értetlenül áll a látvány előtt, vajon miért színezték sárgára a házak alját, az új üzletek mentén.. Hihetetlenül éles a kontraszt ezek között az üzletek és a felettük magasodó házak stílusa között. Egy század eleji épület aljában egy színeiben, kialakításban teljesen eltérő bolt működik. Sok esetben annyira meghökkentő a látvány,hogy az ember talán meg is kérdezi magában, hogy egy „ilyen” stílusú épület földszintjére hogy engedhettek egy „olyan” üzletet megnyitni?
Tehát a város tisztaságára is sokkal nagyobb hangsúlyt fektetnék, minimum öt évente kötelezném a lakókat a falak tisztíttatására. Valószínűleg hasonló elhatározásra juthatott az Országgyűlés is. Steindl Imre csodálatos eklektikus épülete, a városnak, és az országnak is jelképe. Ha tíz turista képeslapot küld Budapestről, nyolc biztosan a Parlamentet ábrázolót választ. De az ország jelképe mégsem lehet egy szürke épület, -gondolták- újítsuk fel. Ennek kivitelezésére felkérték az ország legtöbb tapasztalattal bíró műemlékek felújítására szakosodott cégét. Ez a cég nem egyszerűen restaurálja az épületet, hanem egyesével kiemeli a régi kőtömböket és ezek pontos mását legyártva építi az újakat vissza eredeti helyükre. A munka így nagyon lassan halad, de megéri a türelem, ugyanis Parlament előtt folyó Duna párolgó szennyezett vize szép lassan mállasztja a régi mészköveket. A most beépített, illetve folyamatosan beépülő új kövek a modern építészeti anyagoknak köszönhetően már ennek a környezeti ártalomnak jobban ellenállnak. A nyugati oldal északi szárnya kész van, jelenleg a déli szárnyon dolgoznak. Igaz, mire körbeérnek az épület egészén, a város levegőszennyezettségét és a munka tempóját figyelembe véve, kezdhetik is elölről. Nálunk magyaroknál, ez már csak így van...
Sajnos magyar mentalitás, hogy itt az emberek jellemzően szemetelnek. Csak egy cigicsikk, csak egy kis papírfecni, de minden ezzel kezdődik. Egyszer elgondolkodtam azon, hogy mi lenne itt, ha nem akadna arra munkaerő, hogy a szemetet is felsöpörjék utánunk,hanem csak a teli kukákat ürítenék ki. Azt hiszem hamar bebizonyosodna, van miért szégyellni magunkat.
Az erdeinkben, és különösen a Budai–hegyekben érdemes időnként egy kis egészségügyi sétát megejtenünk. Az erdőben elhelyezett kukákból ömlik a szemét, akiben megvan a jó szándék, hogy ne szórja szét, az sem tudja a megfelelő helyre dobni, mert az már színültig megtelt. De ez a kisebbik probléma, aránylag gyorsan és olcsón orvosolható. A nagyobbik probléma az, hogy ha akad olyan hely, ami ha csak egy kicsit is zegzugosabb, azt azonnal feltöltik építkezésről vagy lomtalanításból származó szeméttel, sittel. Sajnos az emberek nem gondolnak bele abba, hogy bár akkor, ott, valóban nem kell fizetnie azért, hogy megszabaduljon a szeméttől, de később, mikor a kerület vagy az ország elosztja a kemény munkával megkeresett adóforintjainkat, akkor bizony erre a célra is különítenek el. Mennyivel egyszerűbb lenne, ha elvinné mindenki a szemetét a megfelelő helyre, akkor kifizetné a díjat, talán életében egyszer kellene erre áldoznia, és mindjárt kevesebbet kellene fizetnünk közös költség vagy bármi más címén. (Persze ez nem igaz, akkor másra kellene többet fizetnünk, Magyarországon így zajlik az élet!)
Mellesleg jegyzem meg, hogy pl. a Börzsönyben vagy a Pilisben, azokon a helyeken, amik aránylag távol esnek a településektől, a kukák mellé olykor kitesznek egy kis figyelmeztetést, amiben azt írják, hogy köszönik, hogy nem az erdőben dobáljuk szét a szemetet hanem a kukába tesszük, de azzal tennénk igazán jót, ha magunkkal vinnénk olyan helyre, ahol nem csak egy hónapban egyszer járnak önkéntesek szemetet összeszedni, kukákat üríteni. A megoldás az emberek fejében kezdődik. Amíg meg nem érti mindenki, hogy a szép környezet nem csak azoknak fontos, akik rendszeresen vagy csak időnként kirándulnak, addig nem fog változni semmi. Semmiféle büntetés nem riasztja vissza az embereket.
A másik megoldatlan gond, az állattartás. Ennek sem, mint megannyi másnak, nem alakult ki kultúrája! Döbbenetes, hogy az állattartók nagyon sok esetben még arra sem vigyáznak, hogy ha már nincs hely ahová levigye a – legtöbb esetben – kutyáját, akkor legalább arra figyelnének, hogy a házi kedvencük ne a járda közepén végezze el a dolgát. Erre a problémára a megoldást a kerületeknek kellene megadni azzal, hogy kialakítanak kutyafuttató területeket, ha pedig a szegény állat nem bírja ki az odáig vezető utat, akkor a tulajdonos szedje fel a „potyadékot”, ahogy más országokban is hajlandóak ezt megtenni. Szerencsére a változás már megkezdődött, én magam is tanúja voltam olyan jelenetnek, amikor egy idősebb hölgy, egy közel sem frekventált helyen a fűről szedte össze a kutyapiszkot. Igaz, ilyet is csak egyszer láttam, de ez már jó jel.
A közlekedés tisztasága is jócskán hagy kívánnivalókat maga után. Egy-egy – általában a régebbi típusú - BKV szerelvényen igen gyakran mocskosak az ablakok, az ülések, a többiről nem is beszélve. Miközben egy vonaljegy ára ma már 270ft, a bérlet árak is a csillagos égben, a tisztaságra mégsem jut elegendő pénz. Arra gondolni sem merek, hogy influenzás időszakokban egy-egy tömegközlekedési eszköz, maga a betegségterjedés gócpontja. Bizonyára szebbek a textíliával bevont ülések, de sokkal nehezebb is azokat tisztán tartani.(A fertőtlenítésükről nem is álmodok!:) Viszont milyen nagyszerű hely ez az élősködőknek, amik néhány hajléktalanról kerülnek bele, aztán bárki másra is, aki utána arra az ülésre ül. A MÁV hasonló problémákkal küzd, de ott még szembetűnőbbek a hiányosságok. Ennek részben a tisztelt utazóközönség az okozója, akik Isten tudja milyen okból, de viccesnek tartják ha az üléseket tönkretehetik, az ablakokat összemocskolhatják, a mellékhelyiségekben elkövetett rongálások abszolút érthetetlenek, lévén egy kicsiny helyiségről van szó. Másrészt a vállalat is generálja a renitens viselkedést azzal, hogy ilyen magas szinten elhanyagolja a szerelvények tisztaságát . Néhány éve már szolgálatban vannak az új vonatok, amik magyar viszonylatban nagyon szépek és modernek, azt hiszem így néhány év után is határozottan épségben vannak a kocsik kívül–belül egyaránt. Némi pszichológia: az épített környezet hatással van az ember mentalitására. Ha tiszták, modernek a vonatok, az azt használók sem akarják azt leamortizálni. Vigyáznak a tisztaságra, nem rongálják a szerelvényeket. Ugyanez igaz a BKV járműveire is. A nemrég vásárolt buszok, villamosok, amennyiben takarítják, karbantartják őket, -és ez egyenlőre így van,- nincsenek összefirkálva, az ülések nincsenek szétvagdosva, nem jellemző az elszórt napraforgó héj, használt papírzsebkendő.
Óriási probléma itt Magyarországon (is), az önjelölt „művészek falfestményei”. Erre is lehetne megoldást találni, mégpedig úgy, hogy minden kerületben szabad falakat létesítenék, ahol kiélhetnék ezek az emberek művészi ambíciójukat:) Ha a fal megtelik, a kerület gondoskodna a letakarításukról. Szerintem ez még mindig kevesebbe kerülne, mint a köztéri falak százait takarítani szinte hétről hétre. Ha akadna olyan szervezet, aki magára vállalná ennek a problémának a felszámolását, rövid úton óriási sikereket lehetne elérni. Például ha ezeknek az ismeretlen graffitiseknek versenyeket rendeznének, értékelnék a műveiket, és az eredményeket egy internetes szájton közzétennék, esetleg díjaznák is. Ezt úgy képzelem el, hogy a „művész” lefotózná a festményét, amit elküldhetne interneten a bizottságnak a nevével és a fal megjelölésével, ahol az fellelhető. Itt az ösztönzés kínálná a megoldást, a későbbiekben pedig a feltörekvő graffitisek már a legális helyeken festenének. (Legalábbis remélhetőleg!)
Én nem engedném, hogy a városban a régi épületek közvetlen közelében üveg és acéltornyok épüljenek. Szerintem egyszerűen formabontó hatásuk van. A városnak egységes arculatot adnék, lenne helye az új technikával és anyagokkal épülő házaknak is, de szektorokra osztanám a várost. Azokon a helyeken, ahol az új épületek épülnének, egy parkkal vagy térrel választanám el a stílusokat. A mostani várostervezés nem vesz figyelembe jó néhány problémát, csak kiadják a multiknak az építési engedélyt, bezsebelik a hasznot, aztán csodálkoznak ha a környéken élők átkozzák őket. A Duna-parton láthatunk is néhány példát a figyelmetlenségre.
Az Erste Bank új épülete óriási árnyékot vet a mögötte épült alacsonyabb házakra. Ha pedig éppen kel a Nap, akkor az üvegfalakról visszaverődő fényben minden bizonnyal megvakulnak a lakók mindjárt a reggeli órákban. Kérdésként vetődik fel bennem, hogy vajon felhasználják-e ezek az épületek azt a hőt, amit az anyaguk és elhelyezkedésük révén a Napból nyerhetnek, illetve a szél energiáját? Gyanítom, nem!
Akárhová néz az ember Budapesten, mindenhol daruk magasodnak, építkezések zajlanak, és gombamód nőnek ki a földből az új iroda vagy lakóházak. Pedig vannak itt régi gyárépületek is. Hatalmas belmagassággal, néhol óriási ablakokkal, másfél száz évvel ezelőtti kovácsoltvasakkal a lépcsőházakban, vagy a gyárat körülvevő udvar kapui is díszesek, szépen megmunkáltak. Amikor már tényleg senki nem használja ezeket az épületeket, nagyon sok esetben hagyják lepusztulni, valahogy nincs gazdája. Jobb esetben betelepül egy vállalkozó, aki szintén gyárnak használja, és így van esély arra, hogy nem romlik le túlságosan az épület állaga. Erre egy nagyszerű ellenpélda az Újpesti Bőrgyár, ahol néhány éve még aktív munka zajlott, néhány hónapja pedig nemes egyszerűséggel kidőlt a frontfal a Váci útra. Az igazsághoz hozzátartozik az is, hogy a bőrgyár éppen bontás alatt állt. (A kidőléssel némileg felgyorsult a folyamat!)
A „River Loft" épületegyüttes
szép példája az értékmegőrzésnek!
Az Újlipótváros és a
Vizafogó határán, a Duna mellett, Koch Henrich tervei alapján 1914-ben épült a
század eleji stílusnak megfelelően a Gázszerelési Tárgyak Műszaki Telepe, azaz
a mai River Loft. A gázgyár épületét nem sokkal átadása után kiürítették, és
itt rendezték be a Monarchia legnagyobb hadikórházát, majd később, az I.
világháború után, a klinker téglás épület raktárként és műhelyként funkcionált
néhány irodával. 1990-től több tulajdonosváltás után a GTC Magyarország
Ingatlanfejlesztő Zrt. tulajdonába került, akik nevéhez olyan projektetek
kötődnek, mint a Váci úti Center Point irodaépület, vagy a szomszédos Riverside
apartman lakótömbjei, de építkeztek
néhány szomszédos ország városában is.
A felújított tömb megőrizte
a gyárépület eredeti architectúráját, ami a belső homlokzaton is megmaradt,
azzal az eltéréssel, hogy az itt kialakított erkélyek modern fém árnyékolókat
kaptak, ezáltal mintegy oszlopként futnak végig a belső homlokzaton. Ez a vállaltan
idegen anyag fontos szerepet kapott az építészeti kialakításban: lefedi a
gazdaságos helykihasználás érdekében hasznosított alagsori szintet, ahol
további irodahelyiségeket alakítottak ki, és mintegy összekötő elemként is
jelen van a régi épület és az új szárny kapcsolódási pontjainál, jelezve az
újonnan kialakított épületrészeket.
A lenyűgöző belmagasságokkal, irigylésre méltó tetőterekkel, és kényelmes lépcsőházzal ellátott régi, L alakot formáló gyárépülethez, egyetlen modern szárnyként kapcsolódik az apartman lakásokat rejtő, jóval egyszerűbb struktúrájú, téglatapétával burkolt új szárny, ami oszlopok segítségével elemelkedik a földtől, így vendéglátóegységeknek vagy más üzleteknek adva át a terepet a földszinten, ahol a manapság elmaradhatatlan úszómedence is helyet kapott. Szintén bevett gyakorlat a hazai kortárs építészetben az épületegyütteshez tartozó ápolt és gondozott belső kert, amelynek természetes határát egy impozáns vízfelület jelöli ki.
Szóval volna min változtatni, és bár én az értékmegőrzésre törekednék , azért egy teljesen új stílusnak is adnék helyet. Budapesten belül vannak még hatalmas területek, melyek nincsenek beépítve. Ahol most a Megyeri-híd épül is ilyen. Igaz, már alakul ott Közép-Európa legnagyobb vízi parkja, amelyben szálloda és több luxusszolgáltatás is helyet kap, de az a terület megfelelne egy teljesen újszerű város kiindulópontjának. A vízi park átfedés lehetne a régi és az új stílus között. Az kellőképpen modern látványt nyújt majd, mégsem tér el túlságosan a mellette épült házak és az épülő híd nyújtotta arculattól.
- A hídról letérve, a közlekedés egy részét föld alatti úthálózattal oldanám meg. Alagutak lennének a város utcái alatt, amiket kb. 200m-ként szellőzőnyílásokkal, szűrő - és tűzvédelmi berendezésekkel látnék el. Ezek az alagutak, sugárútszerűen lennének kiépítve, és leginkább azoknak készülne, akik a városon át autóznak , akik több kerületen is keresztül mennek, tehát hosszabb távot tesznek meg. Tulajdonképpen cél állomások lennének, ahol le lehetne térni az autóútról./Pl. : reptérnél, nagyobb pályaudvaroknál, autópályák bevezető szakaszánál, központi épületeknél stb./ A felszíni autózás ezáltal leredukálódna a rövidebb távot autózók, vagy a városból kifelé haladók számára. Így valószínűleg biztonságosabbá válna a gyalogos közlekedés is, és a felszínen nagyobb hely maradna.
Tereket, parkokat létesítenék a felszabadult helyeken, ahol a gyerekek számára játszóterek és sétálóutak, a fiataloknak , felnőtteknek szabadtéri színpadok lennének fellelhetőek. Hatalmas mozivásznakat helyeznék el a város újonnan kiépített terein, ahol esténként filmvetítések volnának. A sportolni vágyóknak is kedveznék azáltal, hogy kiépíteném a biciklis úthálózatot,lehetőleg nem közvetlen az autóutak mellett – ahogy jórészt a mostani formában létezik- , hanem sokkal nyugodtabb, zöldebb területen.(Pl. most vannak olyan biciklis utak, amik a Margit-szigetre vezetnek ) A görkorcsolyázóknak, és más sporteszközt használóknak minden településen hatalmas, sík területeket biztosítanék, ahol zavartalanul edzhetnének, szórakozhatnának.
A város különböző pontjain központokat hoznék létre, a Magyarországon élő különböző nemzetiségű emberek kultúrájának bemutatására, vallásuk gyakorlására. Ahol lehetőség lenne rá, japán kerteket alakítanék ki, ahová ázsiai építészeti stílusban épült teaházakat, imaházat és edzőtermeket hoznék létre. Itt találkozhatnának a keleti sportok kedvelői és a művészetek iránt érdeklődők.
- Tehát az új stílus, merőben új lenne: A cyber és a hi-tech stílus egy–egy gyöngyszeme tárulhatna a városlakók elé. Mint pl:.egy Mumbaiban 2010-re felépülő irodaház, mely jó példája lesz annak, hogy a 21. században az építészetet már nem a beton, az acél és az üveg sajátosságai határozzák meg, hanem az új, közvetlenül már nem tapintható/nem érzékelhető (intangible) és intelligens anyagok, a multimédiás megoldások és az interaktivitás.
A tojást úgy tájolják, illetve tengelyét olyan szögben döntik meg, hogy egyfelől erős vizuális hatást keltsen, másfelől enyhítse az intenzív napsütés következményeit. A legfelső szintre részben fedett kertet terveznek telepíteni, mely segíti majd az épületet a túlhevülés elleni harcban. Az áramot egy szélturbina fogja termelni. Napkollektorok is lesznek az épület „bőrének” felső részén, a szürkevizet speciális berendezés tisztítja meg. Maga a tojásforma révén egy hasonló méretű, hagyományos modern megoldásokat és formákat alkalmazó épülethez képest, 10–20 százalékkal kisebb külső felületekkel rendelkezik majd, ami jelentős energia megtakarítást biztosít. Hasonlóan szokatlan formákkal találkozhatunk majd Moszkvában és Szentpétervárott is, akik manapság egymás riválisai. Sorra születnek a monumentális tervek, a két város egymást igyekszik túlszárnyalni. Egy teljesen új várost álmodtak meg, ami ha megvalósul, turisták tömegeit fogják vonzani a városokba.
De hogy a benzingőzben és idegengyűlöletben egyszerre fuldokló orosz fővárosból, ahonnan a tehetős réteg egyelőre inkább elvándorol, egyszer valóban globális gazdasági és kulturális központ lesz-e, csak a jövő döntheti el. A City Tower-t 2006-ban még Európa legmagasabb épületének ígérték.
Bár az 520 ezer négyzetméteres, akár huszonötezer embert is befogadni képes felhőkarcolót már elkezdték építeni, a dicső címről lemondhat: azóta ugyanis egy még magasabb torony tervei is napvilágot láttak, és hol másutt, mint Szentpéterváron.
Ezt Moszkva nem hagyhatta annyiban: a nemrég megszellőztetett Crystal Island
a világ legnagyobb épülete lesz, ha elkészül, a Moszkva folyó mellett. Az óriás sátor, amelynek két és fél millió négyzetméterén egész városnyi lakóház és intézmény kap helyet.Az előzetes tervek szerint rehabilitálják a Puskin Múzeum, és a tizenegy épületből álló Zariadje-városrészt a lebontott Rosszija Hotel helyén.
A 46 emeletes City Palace Tower-nek bemutatták a részletes terveit. A 2011-re elkészülő, spirálisan összecsavarodó síkok alkotta épületről még egy könyvet is kiadott a műhely.
A tipikusnak nem, inkább sorozatgyártottnak nevezhető plánumok extravaganciája fel sem ér a többi különleges épületegyütteshez. Nyolcszáz ember szórakozhat és sportolhat majd egyszerre.
A Moszkva külvárosában épülő Galaxy Building tervei pedig egyenesen a hetvenes évek scifijeit idézik; lepény alakú, hatalmas bevásárló-, szórakoztató- és irodaközpont (egy útkereszteződés felett)
A teljes gőzzel folyó beruházások azt mutatják: a Moszkva és Szentpétervár
közti évszázados csatát a mai főváros nyeri.
Az ilyen stílusú épületek, bár valóban rendkívül szokatlanok lennének a mi szemünknek, de azt gondolom, ha valóban a megfelelő helyen épülnének, sokakat vonzanának magukhoz. Talán el kell még telnie jónéhány évtizednek, hogy a hi-tech mindennapos látvány legyen, de ha Moszkvában és a rivális városban megvalósulnak a tervek, akkor az mindenképp irányadó lesz a jövő építészetének.
Talán egyszer tényleg valósággá válik mindaz, amit a „Vissza a jövőbe” c. filmekben is láthattunk, és talán egyszer tényleg repülő autók cikáznak majd a házak között, amiket bio-üzemanyag hajt , nem lesz légszennyezettség, nem lesz ózonlyuk, és mindenki egészségesebb és hosszabb életet élhet.
Egyenlőre mindez csak utopisztikus elképzelés, amikor
még az is óriási feladat az emberiség számára,hogy ne pusztítsa el a jövőt ,
hogy képes legyen előre gondolkodni, hogy a felnövekvő nemzedéknek is hagyjon
esélyt egy jobb életre! Addig pedig,
csak … „Merjünk nagyokat álmodni!”:)
[szerző:venus ]
Kárpátaljai területek kerültek vissza Magyarországhoz. A folyó
medervonalának folyamatos változásai miatt ugyanis a számítások szerint az
utóbbi évtizedekben mintegy 1000 hektárral csorbult Ukrajna területe.
A gondot az okozza, hogy a határfolyók esetében a vonatkozó nemzetközi
egyezményeknek megfelelően a folyó közepén, illetve a meder legmélyebb
nyomvonala fölött húzódik az országhatár. Márpedig a folyók - és különösen a
Tisza - az ártéren meglehetősen gyakran változtatják útvonalaikat.
Ez a tendencia különösen az 1998-as és 2001-es nagy áradásokat követően erősödött fel, mikor is a Tisza jelentős mértékben alámosta a partot. "Az elmúlt négy évtizedben Ukrajna emiatt legalább 1000 hektárnyi földterületet veszített el a szomszédos Románia, illetve Magyarország javára. Ebből adódóan a jelenlegi politikai térképeken feltüntetett határvonalak már nem felelnek meg a valóságnak" - nyilatkozta a Ivan Kalinics, a kárpátaljai megyevezetés földtartalékokért felelős főosztályvezetője.
Legutóbb a kárpátaljai Csetfalva körzetében, a Tisza Tiszabecs és Tiszacsécse közötti szakaszán alakult ki olyan helyzet, hogy egyik napról a másikra akár 30 hektár ukrán terület "disszidálhat" Magyarországra. Az elmúlt 8-10 év folyamán a folyó itt egy új, 8-15 méter széles és átlagban 3 méter mélységű új medret mosott ki magának.
Ezt a folyamatot a főosztályvezető véleménye szerint csak rendkívül költséges parterősítő munkálatok árán lehetne megakadályozni, amire azonban megyei szinten nem áll rendelkezésre a szükséges anyagi fedezet.
Hajrá Tisza! :)
Az ember egy porszem,nem látja senki...
S e porszemnek kell mégis embernek lenni!
Ha vérzik a szíved, s fájdalmad nagy,
Ember légy mindig, és ember maradj!
Nevess jó harsogót, s dalolj, dalodra vár a világ,
s hogy öklöd valamely gonosz fogára odavág.
Nevess, mert röpül az idő, s holnapra elsodor.
Nevess büszkén: a vén s dicső emberfalkába tartozol.
Nevess jó harsogót: Föld s az Ég az idők kezdetén
olyan öröm volt Istennek, akár egy költemény.
Töltötte víg kedve erős borával teli;
fenn csillagok fénylő öröme, s lenn a föld örömei.
Nevess hát és hörpints az ég kupolájából nagyot,
és kövesd a sok rohanó, ujjongó nagy csillagot,
nevess, harcolj, sürögj, s igyál - borod kitöltetett
a drága földre, abban adott az Úr öröme jelet.
Nevessünk együtt harsogót, testvérként nyújtva kezünk,
kik víg fogadókban egy ideig itt vendégeskedtünk,
boldogan, míg a muzsika zeng és míg a tánc forog,
játékunk míg véget nem ér, legyünk mind boldogok.
Szeretlek-e .. vagy röpke tünemény,
álom vagy, az kápráztat csak elém,
Szeretlek-e.. vagy elámít szívem,
amely veled beszélget szüntelen?
Szeretlek-e .. vagy sötét őrület
űz,vak vagyok, érzéketlen,süket,
Szeretlek-e..vagy nincs is szerelem,
S hideg kígyók ölelkeznek velem?
Szeretlek-e.. vagy nem is létezem,
S nem vagy te sem - én sem vagyok, s te sem,
Szeretlek-e..vagy nincs is a világ,
nincs nap se és harmat sincs, se virág?
Csak a sötét ,szuroksötét pokol,
üzekedő ördögök nyája,hol
középen az ősördög szendereg,
s álmodja csak az én szerelmemet.
(ford:Pór Judit)
Giovanni Boccaccio (1313. június 16. – 1375. december 21.) olasz író, költő, humanista.
Apja mint az egyik firenzei bankház utazója és ügynöke Párizsban ismerkedett meg egy vagyontalan francia özveggyel, s tőle született a későbbi író – törvénytelen gyermekként – valószínűleg már Firenzében, de születési körülményei homályosak: helyszínként leggyakrabban Párizs, Firenze és Certaldo neve merül fel az életrajzokban. Apjánál, Boccaccio di Chellinónál nevelkedett Firenzében, féltestvéreivel együtt. (Apja egy másik nőt vett feleségül, nem Boccaccio anyját.) Boccaccio Nápolyban tanult, s közben egy gazdag kereskedő feleségének lett ifjú szeretője, de Fiammetta – így nevezte kedvesét írásaiban – hamarosan elhagyta. Apja halála (1349) után visszatért Firenzébe. 1348 és 1353 között írta legfontosabb, az utókor csodálatát kiváltó művét, a Dekameront. Jó barátja volt a nála alig idősebb Petrarcának: levelezésük bensőséges viszonyra vet fényt. Élete utolsó húsz évét humanista tanulmányainak szentelte. Tudós munkáit latinul írta, s ezekre volt a legbüszkébb. Szegény, anyagi gondok közt élt Certaldóban és Firenzében. Jellemző, hogy Petrarca 50 aranyat hagyott Boccaccióra végrendeletében azzal a megkötéssel, hogy bundát vegyen rajta. – Nem sokkal élte túl nagy barátját: Certaldóban halt meg ősi házában 1375. december 21-én.
Aurelius Augustinus 354. november 13-án született Észak-Afrikában, egy numídiai kisvárosban, Tagastéban (a mai Algéria keleti részén). Valószínűnek látszik, hogy a kisbirtokos család római eredetű volt, sorsuk azonban egyre rosszabbra fordult, mert a birodalom egyre súlyosabb terheket rótt rájuk is az adókkal. Ágoston ezért a tanulmányait csak egy jótevő támogatásával fejezhette be, ami önérzetében nagyon sértette.
Atyja, Patricius nem volt keresztény, egész haláláig katechumen maradt, s csak közvetlenül a halála előtt keresztelkedett meg, ami akkoriban nem volt ritkaság. Indulatos, féktelen természetével nagyon sok bánatot okozott a feleségének, Mónikának, aki talpig keresztény asszony volt.
Ágoston szellemének elevensége nagyon korán megmutatkozott. Rendkívül temperamentumos természetet örökölt, nagy volt a fogékonysága is, s ennél csak fegyelmezetlensége volt nagyobb. Diákkorában túlságosan tudatában volt annak, hogy neki a tanulás nem okoz nehézséget. Az első éveket Tagastéban töltötte, később Madaurában egy grammatikus iskoláját látogatta, hogy majdan rétor lehessen belőle. Homérosz és a görög szerzők általában nem hagytak benne mély nyomokat, Vergilius azonban elindította képzeletének szárnyalását. Úgy együtt érzett a hőseivel, hogy Dido királynő szomorú sorsát megsiratta.
Amikor tizenhat éves lett, elfogyott a pénz, és haza kellett térnie Tagastéba. A tétlenség, amelybe kényszerült, nem volt rá jó hatással: rossz baráti körbe került. 371-ben folytathatta tanulmányait: Karthagóba ment, ahol retorikai és jogi előadásokat hallgatott. Itt ismerkedett meg egy számunkra ismeretlen nővel, akivel életközösséget kezdett, és született egy fiuk, akit Deodatusnak neveztek el. Az asszony miatt Ágoston sokáig Karthagóban maradt. A tanulásban elért sikerei felfuvalkodottá tették, anyja vallásosságát ,,dajkamesének'' tartotta. De a hitetlenségben soha nem talált nyugalmat: a szíve mélyén állandóan valami alapvető nyugtalanság élt, ez hajszolta, anélkül, hogy észrevette volna benne Isten kezének működését. Miközben Cicerót olvasta, felébredt benne a bölcsesség szeretete. Majd kezébe került a Szentírás, de ezt is, mint a többi egyházi szerzőt, köztük Jeromost, bárdolatlan nyelvezete miatt félretette.
Nem sokkal ezután a manicheus tanítás hálójába került. A manicheusok a világban tapasztalható sok rosszat azzal magyarázták, hogy két alapvető elve van mindennek: egy jó és egy rossz, és ez a két elv magyarázza az egész világot. Ez a Közép-Ázsiából származó, vallásos színezetű filozófia kétszáz évvel korábban szivárgott be a Földközi- tenger medencéjébe, és súlyos összecsapások történtek képviselői és a kereszténység között. Ágoston eleinte lelkesedett a manicheizmusért, aztán egyre inkább szabadulni próbált belőle, mert hamarosan észrevette a manicheus elméletek mágikus homályosságát és erkölcsi romlottságát. Nyugtalan szelleme sokkal igényesebb volt és az emberi létre vonatkozó kérdései sokkal inkább a lényegre irányultak, semhogy egy ilyen mitikus elgondolásban hosszasan megnyugvást lelt volna. Közben tanár lett Tagastéban, ahol tizenhárom éven át tanított. Karrierje gyorsan ívelt fölfelé: a kis provinciabeli városból előbb Karthagóba, majd Rómába, végül 384-ben a birodalom akkori fővárosába, Milánóba került. Tanítványai csodálták, ő pedig értett hozzá, hogyan bilincselheti magához a hallgatóságot. Ez természetesen nem zárta ki, hogy olykor ki ne fütyüljék a diákjai. Ágostonban semmi nem hiányzott abból a kelléktárból, ami az ifjúság vonzásához szükséges: koraérett, képzett, mesteri szónok volt, és nagyon éles elmével volt megáldva. Tanári sikerei feledtették korábbi szegénységét, sőt, egyre büszkébb lett önmagára. Rómában már azért kilincselt, hogy valahol kormányzói hivatalt kapjon. De mindezek ellenére sem nyugalmat, sem megelégedettséget nem érzett, csak hányódott titokzatos vágyai és várakozásai, a test és a lélek között. ,,Két ember van bennem...''
|
(1431?—1463?) |
 |
A lírai költészet egyik legkiemelkedőbb alakja, a francia irodalom múlhatatlan értéke, verseit fél évezred óta utánozzák, minden nyelvre fordítják, átdolgozzák és versengve hamisítják. Életművével fejezhetjük be a francia középkor kultúrtörténetét, de vele kezdhetjük a francia reneszánszot is.
Még az életrajza is úgy hat, mintha egy leleményes anekdotakitaláló mesélgette volna úgy félezer évvel ezelőtt, vagy egy képtelenségekkel szórakoztató amerikai filmrendező találta volna ki a közelmúltban. Viszonylag hiteles adataiból egy valószínűtlenségeket halmozó történelmi kalandregényt lehetne írni rablóbandákkal és lovagi dalnokversenyekkel, bordélyházi gyönyörűségekkel és akasztófán lógó holttestekkel, áhítatos imaszövegekkel és kocsmai trágárságokkal. Az ötszáz év előtti párizsi élet fényei, sötétségei, maga az élet egésze kavarog halhatatlan „Végrendelet"-eiben (a Kis Testamentumban és főleg a Nagy Testamentumban) és halhatatlan balladáinak képáradatában. (De ne essék félreértés, a középkori francia költészetben nem azt a 14 soros versformát mondják szonettnek, amit megszoktunk az olasz eredetű, Petrarcaféle és a Shakespeare-féle angol szonettekben. A francia lovagdalnokok és korai reneszánsz költok balladái pedig három hosszabb és egy rövidebb versszakból álló lírai versek, amelyekben a szakaszok végső sorai azonosak — refrének — voltak, és a befejező kis szakasz ajánlás volt vagy egy pártfogó úrhoz vagy a dicsőített hölgyhöz. Tehát Villon balladáit se gondoljuk rövid, drámai elbeszélő költeményeknek, hanem fegyelmezett rímtechnikával felépített lírai verseknek.)
Villon neve eredetileg nem is volt Villon: Montcorbier-ként született 1431-ben, abban az évben, amikor az angolok máglyára vitték a franciák hősnőjét, Jeanne d’Aarcot, s amikor már vége felé járt a százéves angol—francia háború. A lovagok váltakozó eredményű csatározásai után a francia parasztok, akiket csatára lelkesített Jeanne d’Arc, végül is kikergették Franciaországból a megszálló angolokat. Maga a hős leány áldozatul esett, de hamarosan az ország felszabadult. Az újszülött Montcorbier apja nemsokára meghalt, valószínűleg elesett a végső ütközetek valamelyikében. Az özvegy anya áhítatos, műveletlen asszony volt. Szegények is voltak, de bizonnyal igénye sem volt fia taníttatására. Ám a további életutat másfelé irányította az özvegyasszony rokona, Guillaume de Villon apát, aki művelt pap volt, és magára vállalta a gyermek neveltetését. Gyámja lett a fiúnak, korábban ő maga tanította, amikor pedig iskolássá érett, iskolába, majd felső iskolákba járatta. A leendő költő gyengéd szeretettel kapcsolódott mindvégig anyjához, de a tudós papot tartotta igazi atyjának, és az iskolákban már magát is Villonnak nevezte. Ezen a néven lett a híres párizsi egyetem hallgatója, ahol tudásra éhes, kitűnő tanulónak bizonyult és 21 éves korában elnyerte a doktori címet is.
 |
|
Álmomban Mesteremmel
tengerparton jártam, s az életem
nyomai rajzolódtak ki mögöttünk:
két pár lábnyom a parti homokon,
ahogy Õ mindig ott járt énvelem.
De ahogy az út végén visszanéztem,
itt-amott csak egy pár láb nyoma
látszott, éppen ahol az életem
próbás, nehéz volt, sorsom mostoha.
Riadt kérdéssel fordultam az Úrhoz:
"Amikor életem kezedbe tettem,
s követõdnek szegõdtem Mesterem,
azt ígérted, soha nem hagysz el engem,
minden nap ott leszel velem.
S most visszanézve, a legnehezebb
úton, legkínosabb napokon át
mégsem látom szent lábad nyomát!
Csak egy pár láb nyoma
látszik ott az ösvényen.
Elhagytál a legnagyobb ínségben?"
Újra megtalálsz."
Miért van az, hogy aki mélységedbe láthat,
Aki egész szívvel méltóan imádhat,
Azt te vaskezeddel durván eltaszítod,
Lángoló szerelmét gyűlöletre szítod.
Mért van az, te zsarnok, te gyönyörű élet?
Mért van az, hogy aki önlelkét tagadva,
Cédán veti testét hiú forgatagba,
Azt te lágy szelíden simogatod szépen,
Örömek virágát kelted a szívében,
Mért van az, te zsarnok, te gyönyörű élet?
Mért van az, hogy én is tiporva, tagadva,
Áhítatos ajakkal hallgatok szavadra,
Hogy bár rámtapostál, csókolom a képed,
Örvényekbe dobva álmodom a szépet,
Szeretlek, imádlak, te gyönyörű élet!
