Tischler János

- a kommunista diktatúra látlelete -

Hatvan évvel ezelott, 1943. április 13-án a berlini rádió hírül adta, hogy a német megszállás alatt lévo Szmolenszk környékén, a katyñi erdoben tömegsírokat találtak, amelyek az 1939 szeptemberében szovjet hadifogságba esett és az NKVD által agyonlott lengyel katonatisztek holttesteinek ezreit rejtik. A bejelentést kezdetben hitetlenkedés fogadta Nyugaton, átlátszó náci propagandafogásnak tartották, amelynek célja, hogy egymásnak ugrassza a Hitler-ellenes koalíció tagjait. Valóban, a németeknek csakugyan ez volt a szándékuk, azonban hamarosan kiderült, hogy amire hivatkoznak, az tényleg megtörtént. A sztálini gaztettet nem leplezhette el az sem, hogy a nácik akartak belole hasznot húzni. Ugyanakkor hatvan év kellett ahhoz, hogy a Kreml beismerje a lengyel hadsereg tisztjeinek brutális agyonlövetését, és a Szovjetunió széthullása, valamint Jelcin elnöknek az akkor már bukott Gorbacsovot még jobban kompromittálni akaró igyekezete ahhoz, hogy napvilágra kerüljön: a mészárlást a szovjet kommunista párt politikai bizottsága rendelte el, Sztálinnal az élen. Gorbacsov ugyanis - elodjeihez hasonlóan - ismerte a gyilkosságra vonatkozó dokumentumokat, mégsem hozta nyilvánosságra azokat.

I.

Amikor 1939. szeptember 1-jén a németek lerohanták Lengyelországot, Moszkva a Molotov-Ribbentrop-paktum alapján 17-én hátba támadta a nyugati szomszédot. A harapófogóba szorított lengyel hadsereg nem tanúsított különösebb ellenállást - nem is lett volna rá képes. Szeptember 28-án aláírták a szovjet-német határ- és barátsági szerzodést, ebben a két totalitárius nagyhatalom csaknem fele-fele arányban osztotta fel egymás között a leigázott lengyel államot. A Sztálin által elfoglalt etnikailag vegyes lakosságú területeken néhány héttel késobb az NKVD felügyelete alatt "választásokat" tartottak, ahol a szavazók elsöpro többsége igent mondott a csatlakozásra a Szovjetunióhoz. Az új állampolgároknak - beleértve a németek elol keletre menekült emberek nagy tömegeit is - ugyanaz a sors jutott, mint a sztálini birodalom többi lakosának.

Az immár egykori lengyel területeken az NKVD már az elso napokban megkezdte az "ellenforradalmi elemek" tömeges letartóztatását - közéjük sorolták a megszunt lengyel államapparátus összes képviselojét (katonatisztek, rendorök, hivatalnokok), valamint a földbirtokosokat és a gyárosokat is. Egyúttal megkezdték a deportálások elokészítését, hogy "megtisztítsák a terepet", szétverjék a meglévo társadalmi struktúrát, és elejét vegyék az ellenállási kísérleteknek. Ily módon akarták érvényesíteni a teljes ellenorzést az új területek lakossága felett, s mindez semmiben sem különbözött attól a gyakorlattól, amelyet a náci megszállók folytattak a lengyelekkel szemben.

Az elso kitelepítési akciót 1940 februárjában hajtották végre, mínusz 40 fokos hidegben. Ezt hamarosan még három másik követte, a deportáltakat - köztük az NKVD által letartóztatottak családjait és a menekülteket - embertelen körülmények között Szibériába vagy Kazahsztánba hurcolták. Becslések szerint a Szovjetunióhoz került területekrol közel 400 ezer embert deportáltak, ebbol 260 ezer volt lengyel és hozzávetoleg 80 ezer zsidó. Teljesen jogfosztottak voltak, a nehéz éghajlati viszonyok között pedig a húsz százalékot is elérte körükben a halálozási arány. Emellett az új területekrol csaknem 200 ezer fiatal férfit - kétharmaduk volt lengyel - hívtak be katonai szolgálatra, akiket mint politikailag megbízhatatlanokat ún. építo zászlóaljakba osztottak be rendkívül megterhelo fizikai munkára építkezéseken, útépítéseken és védelmi erosítéseken. Az NKVD terrorja azokat a társadalmi vagy szakmai csoportokat, közösségeket érintette, amelyeket a kommunista rendszer potenciális ellenségeinek vélt. Mindehhez szorosan kapcsolódik a lengyel hadsereg tisztjeinek és más bebörtönzött lengyeleknek a sorsa.

1939 szeptemberében a Vörös Hadsereg közel 230 ezer lengyel hadifoglyot ejtett, a tisztek - akiknek többsége tartalékos tiszt volt, a világháború kitörésekor hívták be oket - elhelyezésére három tábort nyitottak: Kozelszkben, Sztarobelszkben, valamint Osztaskovban. 1940. március 5-én Berija belügyi népbiztos a politikai bizottság ülésén Sztálinnak készített eloterjesztést nyújtott be, amelyben többek között ez állt:

"Az NKVD hadifogolytáboraiban és Ukrajna, valamint Belorusszia nyugati körzeteinek börtöneiben jelenleg nagy számban találhatók a lengyel hadsereg egykori tisztjei, a lengyel rendorség és kémszolgálat egykori dolgozói, lengyel ellenforradalmi nacionalista pártok tagjai, leleplezett ellenforradalmi felkelok, hazaáruló szervezetek tagjai. Mindannyian a szovjethatalom megátalkodott ellenségei, telve a szovjet rendszer iránti gyulölettel.

A hadifogoly tisztek és rendorök még a táborokba kerülve is megpróbálnak ellenforradalmi tevékenységet és szovjetellenes agitációt folytatni. Csupán azért várják kiszabadulásukat, hogy bekapcsolódhassanak a szovjethatalom elleni harcba.

Az NKVD szervei Ukrajna és Belorusszia nyugati körzeteiben számos ellenforradalmi felkelocsoportot derítettek fel. Mindegyik ilyen ellenforradalmi szervezetben aktív szerepet játszottak a volt lengyel hadsereg egykori tisztjei, a volt rendorök és csendorök.

Az orizetbe vett árulók és más személyek között, akik illegálisan lépték át a Szovjetunió határát, nagy számban leplezték le ezen ellenforradalmi kém- és felkelocsoportok tagjait.

A hadifogolytáborokban (nem számítva a közkatonákat és altiszteket) összesen 14 736 egykori tiszt, hivatalnok, földbirtokos, rendor, csendor, börtönor, katonai telepes és a katonai kémszolgálat egykori ügynöke tartózkodik - 97 százalékban lengyel nemzetiséguek. [...]

Ukrajna és Belorusszia nyugati körzeteinek börtöneiben összesen 18 632 letartóztatott található (ebbol 10 685 lengyel). [...]

Figyelembe véve, hogy a fent említettek mind a szovjethatalom engesztelhetetlen és megátalkodott ellenségei, az NKVD elengedhetetlenül szükségesnek tartja:

I. Utasítani az NKVD-t:

1. A hadifogolytáborokban található 14 700 volt lengyel tiszt, hivatalnok, földbirtokos, rendor, katonai kémszolgálat ügynöke, csendor, katonai telepes és börtönor ügyét;

2. valamint Ukrajna és Beloruszszia nyugati körzeteiben letartóztatott és az ottani börtönökben tartózkodó 11 000 személy - különféle ellenforradalmi kém- és diverzáns-szervezetek tagjai, volt földbirtokosok, gyárosok, volt lengyel tisztek, hivatalnokok és menekültek - ügyét különleges módon vizsgálja ki, és a legnagyobb büntetést szabja ki rájuk: az agyonlövetést.

II. Az ügyet a letartóztatottak beidézése, vádindítvány, a nyomozást és a vádiratot lezáró határozat nélkül [...] vizsgálják ki."

A dokumentum elso oldalára ráírták, hogy "egyetért", és alatta sorban következnek az aláírások: Sztálin (erélyes és határozott betukkel), majd Vorosilov, Molotov és Mikojan. A lap szélén a jegyzokönyvvezeto megjegyezte: Kalinyin és Kaganovics is egyetért. A döntést - több mint 25 ezer ártatlan, szinte kizárólag lengyel nemzetiségu ember halálos ítéletét, akiknek nagyobbik része ráadásul nem is volt szovjet állampolgár - megismételték a politikai bizottságnak az ülésrol készített jegyzokönyvében. Azért kellett meghalniuk, hogy a kegyetlen és véres diktátor továbbra is biztonságban érezhesse magát. Ezzel lefejezték a lengyel hadsereget, amelyben a háború kitörésekor negyvenezer tiszt szolgált, valamint egyúttal megszabadultak a lengyel értelmiségi elit egyharmadától.

A határozat alapján áprilisban és májusban az említett három hadifogolytábor összesen 14 552 lakóját, valamint 7305 bebörtönzött lengyelt végeztek ki - együttesen 21 857 személyt. Mindegyiküket hidegvérrel tarkón lotték, és az elore kiásott tömegsírokba dobálták, 10-12 réteg vastagságban. Minden kivégzettrol külön személyi aktát vezettek. A gyilkosságokat a legnagyobb titokban hajtották végre, a családtagokat, hozzátartozókat pedig deportálták. Amit a németek 1943 tavaszán a katyñi erdoben megtaláltak, az a kozelszki tábor 4421 hadifoglya közül csaknem háromezernek a holtteste volt.

II.

A nyugati szövetségesek által elismert lengyel emigráns kormány már megalakulása pillanatától kényes helyzetben volt a Szovjetunióval kapcsolatos politikáját illetoen, mivel az angolok megpróbálták széttörni a német-szovjet együttmuködést, s ezért mérsékletre intették W³adys³aw Sikorski miniszterelnököt. 1941. június 22-e után Sikorski még súlyosabb dilemma elé került, hiszen akarva-akaratlan, legalábbis papíron, Moszkva szövetségesévé is vált. Churchill nyomására július végén megállapodást kötött Ivan Majszkij londoni szovjet követtel a Harmadik Birodalom elleni közös harcról, amelyben deklarálták a diplomáciai kapcsolatok felvételét, és megegyeztek abban is, hogy lengyel hadsereget állítanak fel a Szovjetunióban. A Kreml által bekebelezett keleti területek ügyében az emigráns kormány gyakorlatilag semmit sem tudott elérni.

Sztálin engedékenységét nagyban befolyásolta a kedvezotlen hadihelyzet. Hamarosan elfoglalhatta állomáshelyét a frissen kinevezett lengyel követ Moszkvában, és a megállapodásnak megfeleloen meghirdetett amnesztia eredményeként 346 ezer, a Szovjetunióban tartózkodó lengyel nyerte vissza szabadságát. Ennek köszönhetoen engedték szabadon W³adys³aw Anders tábornokot, a leendo lengyel hadsereg foparancsnokát is. A szervezés nagyon vontatottan haladt, elsosorban a tisztek hiányoztak, és a központi szovjet hatóságok nem mutattak különösebb készséget az együttmuködésre. A lengyelek minduntalan kitéro válaszokat kaptak kérdésükre, miszerint hol vannak a Kozelszkben, Starobelszkben és Osztaskovban fogva tartott hadifoglyok, akikrol pontos listák álltak rendelkezésükre. Amikor december elején Sikorski Moszkvába látogatott, felvetette ezt a problémát Sztálin elott, aki azt válaszolta, hogy azok elmenekültek, "talán Mandzsúriába". Három hónappal késobb ugyano azt mondta, lehetséges, hogy a lengyel tisztek a "németek által elfoglalt területeken lévo táborokban vannak vagy szétszéledtek".

1942 augusztusáig az Anders-hadsereg 96 ezer katonája, valamint 18 ezer civil Irán felé elhagyta a Szovjetuniót. Sztálin azért egyezett ebbe bele - miközben persze "szökéssel" illette a "gyáva" lengyeleket -, mert az emigráns kormány irányítása alatt álló lengyel hadero zavarta az o elképzeléseit az "új" Lengyelországról. A katonai sikerek nyomán magabiztossá vált diktátor nem tett több gesztust Sikorskinak, innentol fogva az amúgy sem felhotlen viszony villámgyorsan kezdett elhidegülni. Ebben a helyzetben hangzott el a német rádió már említett bejelentése 1943. április 13-án. Két nappal késobb Moszkva közleményben utasította vissza Berlin vádjait, és a lengyel tisztek meggyilkolását a "német fasiszta elkövetokre" hárította. Ezzel megszületett a hivatalos szovjet verzió, amely 1990-ig érvényben maradt. Április 16-án az emigráns kormány a genfi székhelyu Nemzetközi Vöröskereszthez fordult az ügy pártatlan kivizsgálását szorgalmazva. Ugyanekkor Berlin is ugyanezt a kérést intézte a segélyszervezethez. Sztálin azonnal kihasználta a véletlen egybeesést. Churchillnek és Roosevelt amerikai elnöknek írott levelében azzal vádolta meg Sikorski tábornokot, hogy egy követ fúj Hitlerrel, és kilátásba helyezte a lengyel kormánnyal fenntartott diplomáciai kapcsolatok megszakítását. A brit miniszterelnök és külügyminisztere mindenáron igyekezett rábírni - hasztalanul - Sikorskit, hogy vonja vissza a Nemzetközi Vöröskeresztnek küldött beadványt ("a halottakat úgysem lehet már feltámasztani"), mondván, hogy ezen az ügyön csak Németország vagy a Szovjetunió nyerhet, "Lengyelország sohasem".

Április 25-én éjjel Molotov magához hívatta Romer moszkvai lengyel követet, és felolvasott neki egy jegyzéket, amelyben az emigráns kormány szemére vetette, hogy az megkísérli kihasználni a "németek aljas és alaptalan rágalmait, hogy ily módon területi engedményeket csikarjon ki a Szovjetunió rovására", s ennek érdekében nem átallott összejátszani a nácikkal. Erre hivatkozva azonnali hatállyal megszakították a diplomácia viszonyt Sikorski kabinetjével. Vagyis Sztálin cinikus módon, a saját gaztettét másoknak tulajdonítva gyalázta meg az o parancsára elpusztított lengyel tisztek emlékét.

Április 23-án a Nemzetközi Vöröskereszt elutasította Lengyelország kérését, mivel az ellen a szovjet küldött tiltakozását fejezte ki. Négy nappal késobb a német hatóságok beleegyezésével a Lengyel Vöröskereszt saját bizottságot küldött Katyñba, amely foként a Harmadik Birodalom befolyása alatt lévo európai országok - többek között Belgium, Dánia, Finnország, Hollandia, Bulgária, Horvátország, Olaszország és Szlovákia delegáltjaiból állott. Magyarországot Orsós Ferenc patológusprofesszor képviselte, aki 1939-ben a német minta alapján a magyar parlament felsoházában követelte faji törvények meghozatalát a romákkal szemben, beleértve a sterilizációt és az internálást is, két évvel késobb pedig a "magyar faj védelmében" a vegyes házasságok törvényi kiküszöbölését javasolta (Orsóst mindezek miatt az MTA 1946-ban törölte tagjai sorából). A bizottság minden kétséget kizáróan megerosítette - a tudományos vizsgálatok, vagy például az áldozatoknál talált újságkivágások és levelek, valamint a sírok fölé ültetett fák életkora és egyéb cáfolhatatlan bizonyítékok alapján -, hogy a gyilkosságokat 1940 tavaszán a szovjetek követték el. Ezt néhány héttel késobb egy, a helyszínen járt amerikai ezredes is megerosítette jelentésében. Az NKVD-s gyilkosok annyira biztosak voltak abban, hogy szörnyu tettükre sosem derül fény, hogy még a különféle igazolványokat is a kivégzetteknél hagyták. A bizottság megállapításai, a boséges és egyértelmuen a szovjetek bunösségét alátámasztó dokumentációval együtt, csakhamar eljutottak az angol és az amerikai kormányzathoz, amelyek a kellemetlen igazságot inkább maguknak tartották meg, a Szovjetunióval kötött szövetséget nem óhajtották feláldozni a számukra politikailag egyre jelentéktelenebbé váló lengyel emigráns kormány melletti kiállás oltárán. Sikorski álláspontját nemcsak London és Washington kritizálta, hanem a nyugati közvélemény sem osztotta. Ez utóbbi hajlandó volt elhinni, hogy a katyñi gyilkosságokat a németek követték el. A frissen aratott sztálingrádi gyozelem fényében a Szovjetunió népszerusége magasra szökött a nyugati világban, s teljességgel elhomályosította a sztálini rendszer árnyoldalait, szinte senki sem akart hallani annak kegyetlenségérol és könyörtelenségérol. A katyñi gyilkosság napvilágra kerülésébol paradox módon végül maguk az elkövetok húztak hasznot. Sztálinnak ugyanis sikerült hiteltelenítenie és súlytalanná tennie az emigráns kormányt, és a "szolgálatkész" lengyel kommunistákat anélkül vezethette be a játszmába, hogy szövetségesei neheztelését kivívta volna. Április végétol kezdve immár "megbízható" lengyel hadsereget állíttatott fel Zygmunt Berling tábornok, NKVD-ügynök vezetésével (a tiszthiány miatt nagy számban vezényeltek oda szovjet tiszteket), amely a Vörös Hadsereg kötelékében masírozott el egészen Berlinig. Errol szól az annak idején Magyarországon is nagy sikerrel vetített, a lengyel-szovjet barátság jegyében készült A négy páncélos és a kutya címu sorozat, amelyben mindenki a "megfelelo" zászlók alatt harcolt a fasiszták ellen, "mindannyiunk szabadságáért". Egyúttal a Kremlben hozzáláttak azon intézmények és szervek létrehozásához, amelyek a lengyel kommunisták eljövendo egyeduralmát egyengették, s amelyeket Moszkva rövid idon belül a lengyel nép kizárólagos képviseloinek ismert el.

Az 1943-as tavaszi események nyomán komoly válság tört ki az emigráns kormány köreiben, az "elégedetlenkedokhöz" a hadseregével a Közel-Keleten állomásozó Anders tábornok is csatlakozott. Május végén Sikorski felkereste ot, és tisztázták a köztük fennálló ellentéteket. A viszszafelé úton - máig tisztázatlan körülmények között - a miniszterelnök repülogép-szerencsétlenség áldozata lett Gibraltárnál, a balesetet csak a pilóta élte túl. Bármi történt is, Sikorski halála a németellenes koalíció minden tagjának kapóra jött.

III.

A katyñi erdoben feltárt gyilkosságok további története is figyelemre méltó és szerfelett jellegzetes. 1944 elején - miután a Vörös Hadsereg visszafoglalta a szóban forgó területet - egy kizárólag szovjet "tudósokból" álló bizottság, amelyet Burgyenko akadémikus vezetett, haladéktalanul megállapította, hogy az elkövetok a németek voltak. Sztálin gátlástalan bizonyítási vágya, saját hazugságuk mindenáron való alátámasztásának szándéka egészen odáig fajult, hogy a szovjetek még a nürnbergi per vádiratába is felvetették Katyñt a nácik bunlistájára, azonban az ítéletek indoklásából végül is kimaradtak az erre utaló bekezdések, mert a bírák többsége nem volt meggyozodve a németek felelosségérol ez ügyben.

1959-ben Selepin, a KGB fonöke feljegyzést készített Hruscsov számára, amelyben javasolta, hogy az 1940-ben agyonlott 21 857 lengyel személyi aktáit - ezeket lepecsételt helyiségben orizték - semmisítsék meg, hiszen e dokumentumok "sem operatív, sem történelmi értéket nem képviselnek", és "az is kétséges, hogy lengyel barátaink számára valódi értéket jelentenek-e". Selepin szerint az iratokat azért is el kell tüntetni, mert "bármely, elore nem látott indiszkréció az említett eseményen alapuló összeesküvéshez vezethet, ami országunk számára nemkívánatos következményekkel járhat". Ezáltal kétségbe vonhatóvá válik a hivatalos verzió a német elkövetokrol, s ez annál is inkább kompromittáló lenne, mivel a szovjet bizottság "végkövetkeztetései szilárdan megerosödtek a világ köztudatában". A személyi aktákat az eloterjesztés nyomán bezúzták, nem nyúltak azonban az 1940-es NKVD-s és politikai bizottsági határozatokhoz, azok amúgy is "kis terjedelmuek és külön dossziéban tárolhatók". A hazugság fenntartása érdekében Moszkva egészen 1989-ig vehemensen és fenyegetozve tiltakozott.

A második világháború utáni Lengyelországban a kommunista vezetés természetesen magáévá tette Moszkva álláspontját Katyñ kérdésében. De még a lengyel kommunisták is tudták, hogy ez nem igaz, ezért a politika és a propaganda szintjén ritkán esett szó errol a gyászos eseményrol, olyannyira, hogy még a Nagy Egyetemes Lengyel Enciklopédiából is elhagyták a Katyñ-szócikket, nem akarván provokálni a társadalmat. Ami pedig ez utóbbit illeti, a közvélemény megingathatatlanul meg volt gyozodve arról, hogy ez a szovjetek muve, ezt hirdették a templomokban elhelyezett feliratok és az ott rendezett kiállítások is. Így amikor 1992-ben "elokerültek" az orosz elnöki levéltárból az 1940-es iratok, igazából senki sem lepodött meg Lengyelországban, mondván, hogy mi ötven éve ezt hajtogatjuk. Egy valamin azért mégis megdöbbentek: hogy a halálos ítéleteket írásba foglalták, és ezt meg is orizték. Nemcsak az NKVD-s végrehajtók, hanem a Szovjetunió mindenkori vezetoi is azt gondolták, hogy rendszerük örökké élni fog. Szerencsére nem így történt.

A megújuló energiákban rejlő lehetőségeket bemutató cikksorozatunk második részében egy igen részletes és objektív módszer, az életciklus-elemzés alapján tekintjük végig, mennyire zöldek a megújuló energiafajták, mennyire és milyen módon terhelik a környezetet. Áttekintésünket a Science et Vie című tudományos-ismeretterjesztő lap írásai alapján készítettük, az Energetikai Szakkollégium Egyesület segítségével.

Mint sorozatunk első részéből kiderült, rövid távon még nem áll a rendelkezésünkre szükséges mennyiségben megújuló energia. Ráadásul, bár első hallásra meglepően hangozhat, ezen energiaforrások környezetterhelése sem elhanyagolható. Minden szélkerék mögött ott van legalább egy cementgyár és egy acélüzem, s ezek esetében a termelés egyáltalán nem természetbarát. Minden napkollektor mögött ott a szilíciumüzem, amely általában kínai, következésképp nagyszéndioxid-kibocsátó.

Annak megismerésére, mennyire is zöldek valójában a zöld energiák, forduljunk egy olyan tudományos eszközhöz, amely valamennyi energia hibáinak és erényeinek objektív elemzését adja. Az életciklus-elemzés (Life Cycle Assessment, LCA) precízen, lépésről lépésre sorolja fel az egységnyi energia termeléséhez szükséges összes elfogyasztott nyersanyagot, a termelés összes melléktermékét és valamennyi költségfajtát, legyen szó akár egy vízerőmű turbinájáról, szélkerékről vagy napenergiával működtetett vízkazánról. Kitér a széndioxid-kibocsátásra, a vizek eutrofizációjára (a növények elszaporodása többlet-tápanyag hatására), a visszamaradt nehézfémekre éppúgy, mint a légúti megbetegedésekre. Az LCA alapján tehát tárgyilagosan össze lehet hasonlítani a különböző energiaforrásokat illetve technológiákat, és érvelni lehet egy adott energiafajta alkalmazása mellett vagy ellen.

Ismét betérhetnek a moziba azok, akiket mágnesként vonz a filmvászon elé a természet: mozifilm készült a BBC négy év alatt leforgatott, óriás költségvetésű, 11 részes Bolygónk, a Föld című sorozatából. A forradalmian gyors mozgású kameráknak és a részletgazdag képeknek köszönhetően A Föld káprázatos utazásra visz bennünket bolygónkon.

Ajánlat

• A sorozat és a film honlapja

Május 1-jén mutatják be a hazai mozik David Attenborough ismert természetfilmes Bolygónk, a Föld című sorozatának mozifilm-változatát. A Föld című filmmel a Nap járását követve indulunk utunkra, hogy megismerkedjünk a film főszereplőivel: az északi sarkvidéken egy jegesmedvecsaládot ébresztenek az első tavaszi napsugarak. Afrikában az Okavango folyó termékeny vidéke felé vándorló elefántokat követünk, majd utazásunk végén egy hosszúszárnyú bálna és borja útját követjük nyomon az Antarktiszig tartó 6000 kilométeres, veszélyekkel teli vándorláson.

Előzetes a filmből

A filmsorozat ötéves forgatása, majd a stúdiómunkák során a BBC-től megszokott módon a legmodernebb technológiát használták fel. A nagyfelbontású kamerákkal felvett, lélegzetelállító történet narrátora Patrick Stewart, aki felejthetetlen, évszakokon átívelő utazáson vezet minket át, bemutatva az életért folytatott mindennapos küzdelmet bolygónkon, a legkedveltebb, legvadabb és legmegfoghatatlanabb élőlények mindennapjainak legapróbb részleteiig.

1727-ben ezen a napon született Jean G. Noverre francia balett-táncos, az egyetemes táncművészet megújítója. Ebből az alkalomból a Nemzetközi Színházi Intézet 1981. évi madridi közgyűlése kezdeményezte A TÁNCMŰVÉSZET VILÁGNAPJÁnak megtartását. 1982-ben ünnepelték először.

Vámbéry Ármin (eredeti neve: Vamberger Hermann) (Dunaszerdahely, 1832. március 19. – Budapest, 1913. szeptember 15.) orientalista, egyetemi tanár, az MTA tagja.

Élete 

Szegény zsidó család gyermekeként látott napvilágot. Édesapja 1831-ben meghalt, édesanyja nevelte, szegénységben nőtt fel. Három éves korában megbénult a bal lábára, így járta be élete végéig a Keletet. Édesanyja később újra férjhez ment, amikor is a család Dunaszerdahelyre költözött. A helyi népiskolába járt 12 éves koráig. Azután szabóinas volt egy rövid ideig, majd a falusi kocsmáros gyerekének lett a házitanítója. Felismerve rendkívüli tehetségét, tehetősebb ismerősei elhatározták, hogy segítségére lesznek, hogy tovább tanulhasson.

1845-ben beiratkozott a szentgyörgyi piarista gimnáziumba. 1847-ben tanulmányait a soproni evangélikus líceumban folytatta. Tizenhat éves korára már folyékonyan beszélt magyarul, latinul, franciául és németül, miközben már tanulta az angolt, néhány skandináv nyelvet, oroszt, szerbet és más szláv nyelveket. További tanulmányait Pozsonyban és Pesten végzi, közben házitanítóként kereste meg a fenntartásához, és későbbi iskoláztatásához szükséges pénzt. Közben megismerkedett a török irodalommal, aminek eredményeként erősen felkeltette érdeklődését a török kultúra és, majd megtanulta a nyelvet is. 1857-ben Báró Eötvös József támogatásával Konstantinápolyba utazott. Négyéves tartózkodása alatt először nyelvtanító lett Husszein Daim pasa házában, közben megismerte a keleti élet sajátosságait és szokásait. Majd oktatója és barátja, Mullah Ahmed Effendi segítségével sikerült olyannyira törökké válnia, hogy egy adott ponton a híres török államférfi, Fuad Pasa titkárává vált. Mindez idő alatt tudományos folyóiratokban számos tanulmányt tett közzé török források alapján a magyarok történelmi vonatkozásairól, és emellett még elsajátított vagy húsz különféle keleti tájszólást is. 1858-ban Konstantinápolyban jelent meg első műve, a Német-Török és Török-Német szótár.

1860-ban az MTA levelező tagja lett. Ugyanebben az évben az MTA-nak ajándékozta a Tarih-i Üngürüsz c. középkori magyar krónika török fordítását, amely Budenz nyomására elfelejtődött. 1861-ben visszatért Pestre azzal a szándékkal, hogy felkutatja a magyarok őshazáját. Az MTA támogatásával ősszel indult útnak. Rasid Effendi néven, szunni dervisnek öltözve indult el Konstantinápolyból. Teheránig jutott el, ahol csatlakozott egy Mekkából hazatérő zarándok csoporthoz. Velük átutazta Közép-Ázsia sivatagjait, Erzerumot, állomáshelyeik lévén Tabriz, Zandzsan, Ghazvin, majd Iszfahánon keresztül Siraz. 1863-ban megérkezett az üzbég Khoraszamba (mai nevén: Chiva), ahol még a kán fogadásán is sikeresen játssza a Rasid Effendi szerepét. Amikor Bokharán keresztül Szamarkandba érkeztek, ott felkeltette a helyi emír gyanuját, de a több mint félórás kikérdezés alatt mégis sikerült meggyőznie igazhitű voltáról, és végül ajándékokkal megrakodva engedték útjára. Ezekután Heratban búcsút mondott utazótársainak és Konstantinápolyba tartott. 1864 májusában visszaérkezett Pestre. Keleti útja első eset volt arra, hogy egy európai ellátogasson oda, ahová neki sikerült. Hogy elkerüljön minden gyanút, jegyzeteket csak titokban készíthetett. 1865-ben Angliába utazott, ahol kitüntető fogadtatásban és elismerésben részesítették. Kiadja a Travels in Central Asia cimű írását, ami a lopva írogatott kis jegyzetei alapján készült. Utazásáról Molla Szádik, egy közép-ázsiai vallástanító társaságában tért haza.

1865-1904 között a budapesti tudományegyetemen a keleti nyelvek tanára. 1871-ben az Akadémia (akárcsak Kőrösi Csoma esetében) nem lelkesedett a népünknek nem finnugor, hanem jelen esetben török eredetét valló Vámbéry elvei iránt. A kiábrándult tudós ezek után Londonba utazott. Több tudományos társaság, többek között a Royal Geographical Society is tiszteletbeli tagjául választotta. Útirajza is Londonban jelent meg először. A legmagasabb körökben is megfordult, a királyi udvar is nagy szívélyességgel fogadta. 1872-ben Berecz Antallal, Hunfalvy Jánossal és Xántus Jánossal részt vesz a Magyar Földrajzi Társaság megalapításában. 1872-ben megszületett fia, Vámbéry Rusztem. 1876-ban az MTA rendes tagja lett. 1889 és 1890 között a Magyar Földrajzi Társaság elnöke volt.

 Küzdelmeim

Előszó

Van egy török példabeszéd, mely azt mondja, hogy magáról csak az ördög szokott beszélni. Hát bizony sok igazság van ebben a mondásban s hogy mégis hozzáfogtam önéletrajzom megírásához, arra két különböző ok indított. Először meg akartam mutatni a hazai olvasónak, hogy az a lelkierő és kitartás, melynek középázsiai viszontagságaim közben tanújelét adtam, szorosan összefügg ifjúkorom küzdelmével és szenvedéseivel, tehát koránt sem méltó arra a nagy bámulatra, melyet a művelt világban keltett. Az ember könnyen elviseli azt, a mihez gyerekkorában hozzászokott. Azonkívül tekintetbe kell venni a kort, melyben nevelkedtem és a hazánkban akkor uralkodó szellemet, mely a rendkívüli pályára serkentett és buzdított s a mely szellem, fájdalommal mondom, manapság tetemesen eltompúlt. Másodszor, e könyvem félszázadnál hosszabb idő eseményeiről emlékezik meg; olyanokról, melyek hazánkban s olyanokról, melyek az általam lakott idegen országokban folytak le, s ez események közt, tekintve a szoros és benső viszonyt, melyben a különböző népek társadalmával éltem, talán sok olyan adat van, melyet kár volna átengedni a feledésnek. És végezetül: pályafutásom rajzának közzétételével arra is számítok, hogy részletei bátorító hatással lesznek azokra, kiknek ifjúkora sorsban hasonlatos az én ifjúságomhoz. A szegénység és elhagyatottság mindenféle nyomorúságával küzdő ifjúban, ha elolvassa e lapokat, talán felébred az a gondolat, hogy az ernyedetlen és becsületes munkát végre mégis csak siker koronázza s talán majd azt mondja magában: - «A mi sikerűlt Vámbérynak, sikerülhet nekem is!» - Mert a példában a legjobb oktatás rejlik és soha se felejtsék el ifjú barátaim e perzsa mondatot:

Beszakhti sud pukhte merdi huner
Beates muszaffa seved szim u zer, -

azaz:

A nyomorban érik a férfi-erény,
A tűzben tisztúl az arany s ezüst.

Hogy önéletrajzom magyar kiadása tetemesen bővebb az eddig megjelent angolnál, nagyon természetes; mert szűkebb családi körben sok olyant elbeszél az ember, a mi az otthoni viszonyokra vonatkozik s a mi a külföldi olvasót kevésbbé érdekli. E tekintetben különös érdeme van Balla Mihály urnak, ki hű munkatársam volt, sok adatot kutatott fel múltamra vonatkozóan, és fáradhatatlan volt könyvem sajtó alá terjesztésében. Nem mulaszthatom el tehát, hogy neki ez alkalommal ki ne nyilvánítsam hálás köszönetemet.

Budapest, 1905. Április havában