Hit és
szerencse kettős őrangyala kíséri - legalábbis így hirdeti. Hitről már volt szó.
De mi, ha nem szerencse két héttel a diploma kézhezvétele után állást kapni - és
éppen Egyiptomban. Lehet, hogy nehezen vizsgázott. Lehet, hogy nem tanult meg
kutatni. De valamit már az abszolutórium megszerzésének idején is tud, és ez a
tudás adott helyzetben nagyon sokat jelenthet. Adott helyzeten egyszerre értendő
a humanióra, ezen belül pedig a nehezen domesztikálható ókortudomány rémületesen
romló presztízse a rendszerváltó Magyarországon és a magyar egyiptológia
különösen kiszolgáltatott helyzete a nonprofit kultúrára oly érzéketlen gazdaság
körülményei között.
Kákosy közbenjárására ő lesz a magyar nagykövetségen
működtetett egyiptológiai képviselet munkatársa, és ő lesz az, akinek kvázi
"tudományos főfeladata" - persze az akkori magyar nagykövet, Juhász Ernő további
közreműködésére számítva - az anyagi háttér megszervezése. Szép plánum, és
pszichológiailag több mint követhető.
A mentor-professzor ugyanis egyszer már
átélte a pénztelenségből következő szakmai hátrányokat. Érthető, ha pályájából
nem akar még egyszer húsz évet - pusztán költségkímélő okokból - íróasztalnál
tölteni. Emlékezetében ugyanis élénken él, hogy annak idején, mint fiatalember,
mekkora lehetőség volt Castiglione László mellett Abdallah Nirqiben ásni. Még
akkor is, ha az a munka "csak" a posztdinasztikus rétegeket érintette. Még akkor
is, ha annak jelentősége fényévnyi távolságra volt a hollandoknak vagy a
lengyeleknek engedélyezett kutatásoktól. (Hiába, azok még a boldog hatvanas évek
voltak! Valóságos fáraók határozták meg az anyagi kereteket a honi tudományban,
az UNESCOban, de leginkább az asszuáni gátépítést szorgalmazó, de a
világközvéleményt is meggyúrni akaró pszeudofáraó, Gamal Abdel Nasszer
udvarában.) Az könnyen jött bőkezűség volt. Ami viszont két évtizeddel később
jött, azaz a thébai Dzsehutimesz-sír megkutatásához nélkülözhetetlen támogatás,
Kákosy jutalomjátéka, az nyomorúságos és megalázó mozzanatokban
bővelkedett.
Jó lenne mindezt elkerülni - sóhajthatja a mentor-professzor, és
nagy a bizodalma a tiszta tekintetű, istenfélő, szép beszédű, saját gyermekeként
szeretett tanítványban. Akik látták Vitray Tamás, később pedig Kepes András
Vörössel készített műsorait, továbbá olvasták a modern kor elutasításáról szóló
hitvallásait (Hovanyecz i. m.), azoknak akaratlanul is beugorhatott a figura
"szerepfölfogása". Jézus a doktorok között. Mutatis mutandis: Jézus a szponzorok
között. A nyomorúság adott helyzetében Vörös alkati adottságai valósággal
predesztinálják erre az alakításra.
Kákosy aktív munkásságának talán utolsó
lehetőségére nyílik alkalom 1995ben. Az egyiptomiak az ásatási koncessziókat
kibővítik, melynek során a magyaroknak is lehullik valami, mégpedig az
"álomkörzetben", Thébában. Így indulhat végre a Ramesszida fedőnevű program,
hosszú idő után az első koordinált magyar régészeti-egyiptológiai kutatás igazi
terepen. A professzor megszervezi, hogy Gaál Ernő áshasson Bakenamon sírjában.
Hogy Fábián Zoltán Nofermenu nyughelyét kutassa. Hogy Bács Tamás Imiszeba
gyönyörű falképeinek tövében dolgozzék. Nem utolsósorban, hogy neki magának se
kelljen elhagynia a terepet, és a Dzsehutimesz-sír körletében is találhasson
ezt-azt.
Van még egy ötödik ásatási pont is, de az legföljebb fiatal, erős
vádlijú gyakornok feladatának minősülhet a másik négy mellett. Egy nehezen
megközelíthető hegyen, egy többszörösen is dokumentált (James Quibell 1904/5,
illetve Flinders Petrie 1909) és kutatásokkal jól körülbástyázott romegyüttes
(Kent Weeks 1982, de erről később), amelyet e történet hőse - talán így
honorálandó szervezői erényeit - kipreparálásra és első szakmai feladatként (de
nem egyedül) megkaphat.
Mindez pénz, rengeteg pénz. Még akkor is, ha az
említett egyiptomi sírtulajdonosok nevei nem fáraókhoz, csak szerényebbre
méretezett udvari tisztségviselők sokszorosan kirabolt nyughelyeihez tartoznak.
És még akkor is, ha az egyetlen "fáraós ügy", a Királyok Völgyének fő csúcsától,
a Szent Csúcstól, az el-Qorntól északabbra található Thot-hegyen több
épületnyomot hátrahagyó és a középbirodalomban uralkodó, nem túlságosan jelentős
Montuhotep Szankharé épületmaradványai sem kecsegtetnek rendkívüli leletekkel.
Legföljebb a tudomány mély és nehezen tematizálható szenzációival.
Ez gond.
Minél látványosabbak, fotogénebbek, kommunikálhatóbbak ugyanis a régészeti
munkák, annál valószínűbb a munkához külső, azaz nem állami, hanem a nonprofit
szponzorálást jelentő segítséget szerezni. "A Dzsehutimesz-sír mellett van egy
másik sír a XVIII. dinasztia korából - jelenti boldogan Kákosy egy interjúban
(Bartal Csaba: Nem volt kedvem mindennapi dolgokat írni. Napi Magyarország,
1998. május 30.). - Ebben is kutattam idén tavasszal. Több érdekes lelet került
elő, például egy hajómodell, egy írnok felszereléséhez tartozó paletta, amelyben
megmaradtak a megszáradt festékdarabok, s a hozzá tartozó írópálca is." Most
képzeljünk el egy Versace-öltönyös, Guccicipős marketingszakembert, amint egy
bahreini üzleti út és egy Seychelle-szigeteki nyaralás között, a Pesten
tartózkodás hetében ajánlatot kap "a száraz festékdarabok" PR-szempontú
megfinanszírozására. Ugye, nem elképzelhető.
Hogy mi képzelhető el, azt a
látomásokban járatos Vörös Győzőnek talán el se kell magyarázni. Az ő feladata,
hogy eladja a támogatóknak a nehezen eladhatót. Helyes nyomon jár tehát, amikor
- saját emlékei szerint spontán módon, egy nílusi hajóút idegenvezetősködése
közben, mások szerint szervezett found raising-kutatás keretében (a kettő nem
feltétlenül mond ellent egymásnak) - megnyeri magának a fentebb már említett
Fitos Zoltánt. Aki viszont tovább szervez, és megnyer az egyiptomi ásatásokhoz -
hangsúlyozzuk, elvileg az összes egyiptomi magyar ásatáshoz - egy egész teamet.
Azaz Róth Jánost is, a Komplexvállalatok vállalkozásfejlesztési igazgatóját,
különösen pedig az amatőr régész Eisler Pétert, a Hungarocom Híradástechnikai
Kft. ügyvezetőjét, akit "lenyűgözött Vörös Győző tehetsége, gyerekkori álmainak
megvalósulását látja az expedícióban". (Tompa Imre: Önzetlen szponzorálás.
Világgazdaság, 1998. június 9.)
Illetve pontosítsunk. Hogy kinek mi jár a
megszerzett szponzorációból, az nyilván már a kezdet kezdetén sem világos
egészen, és nyilván szóbeli megállapodásokon nyugszik. Kákosy úgy tudja, hogy -
legalábbis az első évben - az összes ásatási koncesszió az ő nevére szólt.
(Levél dr. Gáti Istvánnak, az MTA Tudományetikai Bizottságának elnökének, 1998.
szeptember 23.) Ezzel szemben a "mi kairói emberünk" eléri Gaballa Ali
Gaballánál, az egyiptomi műemlékek főfelügyelőjénél - föltehetően nagyköveti
közbenjárással -, hogy saját névre szóló koncessziójának keltezése már 1995.
november 1-jétől érvényes legyen, azaz hogy formailag se kelljen osztozkodnia a
maga által szerzett, de nem saját képességei révén betöltött állás révén
szerzett pénzen. Kákosy erről nem tud semmit, vagy ha tud, arról nyom nem
marad.
Mindenesetre az 1995/96-os ásatási szezonban nem történik semmi
különös. Vörös kezdi tanulni a Thot-hegyen a szakmát. A szakmát, ami nem is az
övé egészen. Ő csak egyiptológus. Ő csak a dokumentumok értelmezésével
foglalkozik. És ő csak, az első látomás hatására, abban a szinkretikus
vallástörténetben érdekelt, amely Kákosyt - persze nemcsak egyiptológusként,
hanem régészként is - egy életre elvarázsolt, és ami miatt Kákosy kitüntetett
rokonszenvét még mint diák elnyerhette.
A hiányos előképzettség
ellenére az első ásatási évben még minden - vagy majdnem minden - úgy megy,
ahogy illik. Egy másik fiatallal, a majdnem-végzős kerámiaszakértő régésszel,
Pudleiner Rezsővel együtt másznak mindennap. Győző az ásatásvezető, de
munkájának érvényessége Rezsőtől függ, ő írja az ásatási naplót, rendszerezi az
anyagot, végzi a mérést. Előbbi ugyan aláírat utóbbival egy papírt, hogy a
leletekről beszélni, publikálni csak neki van joga, és utóbbi ezt alá is írja,
elég különös okokból, de a történetnek ebben a fejezetében ez nem látszik
érdekesnek. "Hogy miért írtam alá? - búsong utólag Rezső. - Ezt ne firtassuk,
ennek elég sötét a háttere, maradjon az én magánügyem." (Kowács Györgyi: A
sziklasír titka. Népszava, 1998. július 4.) Mi se firtassuk, legyen mit kutatni
az utókornak is.