Szívemen csomagok,
Futok, csak rohanok,
Múljon el ez az egész!
De idebent valahol
Hiányod zakatol,
Feledni olyan nehéz!
Szerelem, szerelem,
Mit tettél te velem?!
Miért lettem valaki más?
Mikor már egyedül
Csak a csönd hegedül
Mindegy, hogy ki a hibás.
Nincs választás!

Vár rám egy élet,
Túlélni téged.
Átírni végleg
A jót és a szépet.

Hiába szeretek,
Hiába szeretett,
Sohasem gyógyul a seb.
Jöhet új szerelem,
Ugyanazt keresem,
Valahogy semmi se szebb.
Mint az a pillanat,
Amikor megragadt
Szívem a szíved falán.
Hát megadom magamat,
Járom az utamat
S elmúlik egyszer talán...
A hűség bent.

Nagy Sándor (Pella, Kr. e. 356. július 20. és július 30. között - Babilon, Kr. e. 323. június 10.) III. Alexandrosz makedón király. (görögül: Αλέξανδρος ὁ Μέγας [ὁ Τρίτος ὁ Μακεδών], ejtsd: alexandrosz ho megasz [ho tritosz ho makedón], perzsául: Sikandar vagy Iskander). Kiterjesztette a görög (makedón) birodalom határait, melyet apja, II. Philipposz a kis makedón államból és egy görög városállamból alapított, s amely Nagy Sándor hadjáratai után Perzsiától és Egyiptomtól egészen az indiai szubkontinensig terjedt.

Hatalomra lépése a görög történelem egy új korszakának, a hellenizmus kezdetét jelentette.

Lassan közelít a kamera a mélykék ég és porvörös romváros előtt a csonkatoronyban ülő fekete ruhás figurára. Beszél, de nagy a háttérzaj. Szél van: a Ptolemaioszok és Alexandria, Ízisz és Ptah tulajdonnevei között a töltőszöveget roncsolja a huzat. Már-már lankad a figyelem, sok az idegen szó, ráadásul össze is kapcsolódnak, hálóba rendeződnek, ilyenkor szoktak fogyni a nézők. Általában, de nem most. A figura nyakában ugyanis egy fehér selyemsál, egy bohókás ötlet dolgozik a csatornaváltó gomb ellenében. Amikor a szél belekap, zászlót csinál belőle vagy dagadó vitorlát, néha kígyóformát. Amikor eláll, az anyag szelíd stólaként viselkedik, egy szent ember méltó kellékeként. Kit érdekel már, hogy mi lett a kváderkövek sorsa az erőddé alakított templomban? Hogy történt-e "istenváltás" a szentélyben? Hogy mi is volt az épülettömeg eredeti szerepe? A fehér selyem önálló életet él, blokkol és babonáz. Betömi a szöveg hézagait, és áthidalja a logikának követhetetlen csúcsokat. A mord észak-afrikai tájon saját vicceit lobogja szerteszét. A sivatagi homokvihar, a hamszin cinkosaként szerepli végig az ismeretközlésre fordított majdnem egész adásidőt.
Majdnem, csak majdnem. Hirtelen a sáljátéknak vége. A fekete figura gondolatmenete új kanyarhoz érkezik. Az anyagot megzabolázva, és mintegy véget vetve a komolytalankodásnak, egyik végét férfiasan hátraveti, mint Daniló a Víg özvegyben, és belekezd a Nagy Történetbe. Mondja és mondja. Hogy az épület rekonstrukciója eddig senkinek sem sikerült. Hogy szabályos kutatómunkával elvileg akár tíz év se lenne elég a falak külsejének rekonstrukciójához. Hogy maga se hitte volna: a templom már a harmadik ásatási év után "megadta magát". Hogy a "Fájdalmas Ízisz istennő" - saját gyártású szókapcsolat - templomához, hirtelen megvilágosodás révén, ráakadt egy kulcsra. Egyedül ő. Hogy ezt a kulcsot eddig mások - értsd az egész tudományos közvéleményt az úgynevezett preanestei Nílus-mozaikkal kapcsolatban - félreértelmezték. Hogy szó sincs róla, hogy az az ábrázolás "egész Egyiptomról" szólna. Hogy az kizárólag "a mi ásatásunk" terepét, Tapozirisz Magnát mutatja, a "krokodilusoktól és vízilovaktól hemzsegő", de mára már kiszáradt tavacskát. A később lerombolt és alakját vesztett templomot. Meg persze azt az egykor fároszként használt csonkatornyot, ahol most a kamera pásztáz, és ahonnan belátni a megfejtett rejtélyt, a misztikus kultusz terepét nagytotálban. "Ez a kedvenc helyem" - búcsúzik a szeles toronyból és a Duna Televízió nézőitől 2000 kora nyarán Vörös Győző. Szája körül titokzatos mosoly, az ártatlan boldog gyermekek istennek tetsző okossága. A sál újra lebben, most már lebbenhet, gazdája is engedi. Elégedett lehet. Újabb fejezettel toldotta meg azt az esettanulmányt, amely nélkül alighanem megírhatatlan az ezredvégi Magyarország mentalitástörténete.

"Hétévesen, a székesegyházban, ministrálás közben világosodott meg bennem, mi is akarok lenni. Az olvasmány az Exodusnak azon részéről szólt, amikor Mózes és Áron megjelennek a fáraó előtt… Ettől kezdve csak Egyiptommal kapcsolatos könyveket kezdtem olvasni…" Az isteni rendelés tudomásunk szerint e pillanattól szegődik mellé, de módunk van nagy vonalakban e rendelés állomásait szakaszról szakaszra követni.
"Egy gyónás végeztével, amikor penitenciát vártam, így szólt Bíró László püspöki titkár: Mondd, fiam, mi akarsz lenni? Egyiptológus, válaszoltam, mire behívott magához, a könyvespolchoz lépett, és leemelte a Fény és káosz című Kákosy-munkát, majd odaadta. Nézd ezt az embert, mutatott Kákosy fotójára, most fölmész hozzá Pestre, bemutatkozol, és elmondod, mi akarsz lenni. Ez a penitenciád." (B. Cs. [azaz Bartal Csaba, Vörös televíziós szerepléseinek rendszeres társalkotója]: A magyar Champollion. Napi Magyarország, 1998. március 27.)
"Nekem az a hivatásom, hogy Egyiptommal foglalkozzak. Azért vagyok a világban, hogy valakiért teljesítsem ezt. Hangsúlyozom, nem valamiért, hanem valakiért. Egészen pontosan: Isten dicsőségére." (Hovanyecz László: Eltűnt évezredek bizalmasa. Népszabadság, 1998. május. 30.)
De talán nem is helyénvaló a hivatás szó, az őt támogató sajtó föllépésének korai időszakától kezdve szívesebben is fogalmazza másként a vele kapcsolatos különös motivációt. "A koránál is fiatalabbnak látszó ifjú régész (!) Pécsett végezte iskoláit… Hétéves korától tudatosan készül az egyiptológusi pályára, amelyet nem hivatásnak, de küldetésnek tart." (Havasi János: Szent küldetés a Thot-hegyen. Magyar Nemzet, 1996. október 3.)
A küldetéstudat valódi természetéről a meglátogatott és mentorának megnyert Kákosy László nyilván nem sokat sejt. Ő lát egy tizenhat éves, angolul elég jól tudó, az alapkönyveket már elsajátító, kedves és meggyőző beszédű fiatalembert. Ő úgy tudja, hogy karrierbabér az általa művelt szakmában nehezen terem. Ritkán indul a szak. Tizenkettőből tíz az abszolutórium előtt kimarad. Pénz nincs, hírnév még annyira se. Mi a kockázat, ha gimnazistaként vág bele az egyetemi tanulmányokba? Legföljebb abbahagyja… (Mint ahogy később, a Pázmány Péteren fölvett teológia szakot abba is hagyja.) Ma már nem így látná, és másképpen is irányítaná tudományos utánpótlásának ügyét, de ez még sok keserű lecke előtt, még 1988ban történik.
Nehezebben rekonstruálható az a képességcsomag, amellyel Vörös intellektuálisan valóban rendelkezik. Hogy a hitbéli gazdagság dolgában jól áll, arról sokat tudni - leginkább a sajtóban sűrűn fölfakadó vallomásainak köszönhetően. De a nem hitbéli dolgok forrásai - a későbbi események kombattáns légköre miatt - végletesen ellentmondóak. A kollégák közül van, aki úgy fogalmaz, hogy "az »ifjú Champollion« tárgyi tudásának hiányosságairól, zavaros gondolkodásáról, melléfogásairól már egyetemi tanulmányai során legendák keringtek évfolyamtársai és tanárai között" (Pécsi Ágnes: A király meztelen. Szikomor internetújság, 1998. november 18.)
Tanárai sem a zsenire emlékeznek - gyűjt róla hasonló információkat egy újságíró - "esetenként a félév elvégzése is nehezére esett. Egyiptológiai szakdolgozattal nem rendelkezik. Saját tudományos teljesítménye jóval elmarad korosztályának legjobbjaitól." (Makkay János: Az egyiptomi expedíció kérdőjelei. Kis Újság, 1998. június 30.) De hát ők perben-haragban állnak, jóindulatra meg nincs okuk. Szoros közelítésben a Jézus és Egyiptom című dolgozat ugyanis már "túlkoros". Végül is Egyiptom Kleopátrával halt Krisztus előtt 30-ban.
A másik oldal véleményezéseiből persze más kép kerekedik, de hát az ő elfogulatlanságukhoz is férhet kétség. Kákosy László, a tanár, mentor, sokáig az egyetlen igazi fölöttes, Maróth Miklós, a katolikus egyetem rektora, jelenlegi munkahelyének főnöke, valamint a kitartó szponzorok, Fitos Zoltánnal, a Ganz Gépgyár Holding vezérigazgatójával az élen: ugyan mit mondjanak védencükről saját becsületük sérelme nélkül? (Más kérdés, hogy Kákosynak egy ponton túl ki kellett hirdetnie saját megszenvedett fölismerését, de erről később.)
Maradna a nyelvtudás bizonyítása, de mintha a nyelvvizsgapapírok tárgyi bizonyítékaival e kormányzati ciklus közéletének nem volna szerencséje. Mindenesetre elgondolkoztató egyik korai interjújának az a passzusa, mely szerint "óegyiptomi hieroglifikus nyelvből felsőfokú nyelvvizsgám van, akárcsak koptból. Utóbbit tolmácsszinten beszélem. Amikor itt járt Pannonhalmán az alexandriai pátriárka, én fordítottam." (Kozma Ferenc: Thot-hegyi rajt-cél győzelem. Baranyanet, 1997. május 17.) Merthogy "ilyen nyelvvizsga egyszerűen nem létezik - írják erről. (Pécsi Á., uo.) - A kopt nyelvet még a kolostorokban élő szerzetesek sem beszélik! Kopt nyelven nem kommunikálnak." Semmi baj. Lesz még nagyobb eltérés is a Vörös-féle kommunikáció és a Vöröst cáfoló argumentáció között.

Hit és szerencse kettős őrangyala kíséri - legalábbis így hirdeti. Hitről már volt szó. De mi, ha nem szerencse két héttel a diploma kézhezvétele után állást kapni - és éppen Egyiptomban. Lehet, hogy nehezen vizsgázott. Lehet, hogy nem tanult meg kutatni. De valamit már az abszolutórium megszerzésének idején is tud, és ez a tudás adott helyzetben nagyon sokat jelenthet. Adott helyzeten egyszerre értendő a humanióra, ezen belül pedig a nehezen domesztikálható ókortudomány rémületesen romló presztízse a rendszerváltó Magyarországon és a magyar egyiptológia különösen kiszolgáltatott helyzete a nonprofit kultúrára oly érzéketlen gazdaság körülményei között.
Kákosy közbenjárására ő lesz a magyar nagykövetségen működtetett egyiptológiai képviselet munkatársa, és ő lesz az, akinek kvázi "tudományos főfeladata" - persze az akkori magyar nagykövet, Juhász Ernő további közreműködésére számítva - az anyagi háttér megszervezése. Szép plánum, és pszichológiailag több mint követhető.
A mentor-professzor ugyanis egyszer már átélte a pénztelenségből következő szakmai hátrányokat. Érthető, ha pályájából nem akar még egyszer húsz évet - pusztán költségkímélő okokból - íróasztalnál tölteni. Emlékezetében ugyanis élénken él, hogy annak idején, mint fiatalember, mekkora lehetőség volt Castiglione László mellett Abdallah Nirqiben ásni. Még akkor is, ha az a munka "csak" a posztdinasztikus rétegeket érintette. Még akkor is, ha annak jelentősége fényévnyi távolságra volt a hollandoknak vagy a lengyeleknek engedélyezett kutatásoktól. (Hiába, azok még a boldog hatvanas évek voltak! Valóságos fáraók határozták meg az anyagi kereteket a honi tudományban, az UNESCOban, de leginkább az asszuáni gátépítést szorgalmazó, de a világközvéleményt is meggyúrni akaró pszeudofáraó, Gamal Abdel Nasszer udvarában.) Az könnyen jött bőkezűség volt. Ami viszont két évtizeddel később jött, azaz a thébai Dzsehutimesz-sír megkutatásához nélkülözhetetlen támogatás, Kákosy jutalomjátéka, az nyomorúságos és megalázó mozzanatokban bővelkedett.
Jó lenne mindezt elkerülni - sóhajthatja a mentor-professzor, és nagy a bizodalma a tiszta tekintetű, istenfélő, szép beszédű, saját gyermekeként szeretett tanítványban. Akik látták Vitray Tamás, később pedig Kepes András Vörössel készített műsorait, továbbá olvasták a modern kor elutasításáról szóló hitvallásait (Hovanyecz i. m.), azoknak akaratlanul is beugorhatott a figura "szerepfölfogása". Jézus a doktorok között. Mutatis mutandis: Jézus a szponzorok között. A nyomorúság adott helyzetében Vörös alkati adottságai valósággal predesztinálják erre az alakításra.
Kákosy aktív munkásságának talán utolsó lehetőségére nyílik alkalom 1995ben. Az egyiptomiak az ásatási koncessziókat kibővítik, melynek során a magyaroknak is lehullik valami, mégpedig az "álomkörzetben", Thébában. Így indulhat végre a Ramesszida fedőnevű program, hosszú idő után az első koordinált magyar régészeti-egyiptológiai kutatás igazi terepen. A professzor megszervezi, hogy Gaál Ernő áshasson Bakenamon sírjában. Hogy Fábián Zoltán Nofermenu nyughelyét kutassa. Hogy Bács Tamás Imiszeba gyönyörű falképeinek tövében dolgozzék. Nem utolsósorban, hogy neki magának se kelljen elhagynia a terepet, és a Dzsehutimesz-sír körletében is találhasson ezt-azt.
Van még egy ötödik ásatási pont is, de az legföljebb fiatal, erős vádlijú gyakornok feladatának minősülhet a másik négy mellett. Egy nehezen megközelíthető hegyen, egy többszörösen is dokumentált (James Quibell 1904/5, illetve Flinders Petrie 1909) és kutatásokkal jól körülbástyázott romegyüttes (Kent Weeks 1982, de erről később), amelyet e történet hőse - talán így honorálandó szervezői erényeit - kipreparálásra és első szakmai feladatként (de nem egyedül) megkaphat.
Mindez pénz, rengeteg pénz. Még akkor is, ha az említett egyiptomi sírtulajdonosok nevei nem fáraókhoz, csak szerényebbre méretezett udvari tisztségviselők sokszorosan kirabolt nyughelyeihez tartoznak. És még akkor is, ha az egyetlen "fáraós ügy", a Királyok Völgyének fő csúcsától, a Szent Csúcstól, az el-Qorntól északabbra található Thot-hegyen több épületnyomot hátrahagyó és a középbirodalomban uralkodó, nem túlságosan jelentős Montuhotep Szankharé épületmaradványai sem kecsegtetnek rendkívüli leletekkel. Legföljebb a tudomány mély és nehezen tematizálható szenzációival.
Ez gond. Minél látványosabbak, fotogénebbek, kommunikálhatóbbak ugyanis a régészeti munkák, annál valószínűbb a munkához külső, azaz nem állami, hanem a nonprofit szponzorálást jelentő segítséget szerezni. "A Dzsehutimesz-sír mellett van egy másik sír a XVIII. dinasztia korából - jelenti boldogan Kákosy egy interjúban (Bartal Csaba: Nem volt kedvem mindennapi dolgokat írni. Napi Magyarország, 1998. május 30.). - Ebben is kutattam idén tavasszal. Több érdekes lelet került elő, például egy hajómodell, egy írnok felszereléséhez tartozó paletta, amelyben megmaradtak a megszáradt festékdarabok, s a hozzá tartozó írópálca is." Most képzeljünk el egy Versace-öltönyös, Guccicipős marketingszakembert, amint egy bahreini üzleti út és egy Seychelle-szigeteki nyaralás között, a Pesten tartózkodás hetében ajánlatot kap "a száraz festékdarabok" PR-szempontú megfinanszírozására. Ugye, nem elképzelhető.
Hogy mi képzelhető el, azt a látomásokban járatos Vörös Győzőnek talán el se kell magyarázni. Az ő feladata, hogy eladja a támogatóknak a nehezen eladhatót. Helyes nyomon jár tehát, amikor - saját emlékei szerint spontán módon, egy nílusi hajóút idegenvezetősködése közben, mások szerint szervezett found raising-kutatás keretében (a kettő nem feltétlenül mond ellent egymásnak) - megnyeri magának a fentebb már említett Fitos Zoltánt. Aki viszont tovább szervez, és megnyer az egyiptomi ásatásokhoz - hangsúlyozzuk, elvileg az összes egyiptomi magyar ásatáshoz - egy egész teamet. Azaz Róth Jánost is, a Komplexvállalatok vállalkozásfejlesztési igazgatóját, különösen pedig az amatőr régész Eisler Pétert, a Hungarocom Híradástechnikai Kft. ügyvezetőjét, akit "lenyűgözött Vörös Győző tehetsége, gyerekkori álmainak megvalósulását látja az expedícióban". (Tompa Imre: Önzetlen szponzorálás. Világgazdaság, 1998. június 9.)
Illetve pontosítsunk. Hogy kinek mi jár a megszerzett szponzorációból, az nyilván már a kezdet kezdetén sem világos egészen, és nyilván szóbeli megállapodásokon nyugszik. Kákosy úgy tudja, hogy - legalábbis az első évben - az összes ásatási koncesszió az ő nevére szólt. (Levél dr. Gáti Istvánnak, az MTA Tudományetikai Bizottságának elnökének, 1998. szeptember 23.) Ezzel szemben a "mi kairói emberünk" eléri Gaballa Ali Gaballánál, az egyiptomi műemlékek főfelügyelőjénél - föltehetően nagyköveti közbenjárással -, hogy saját névre szóló koncessziójának keltezése már 1995. november 1-jétől érvényes legyen, azaz hogy formailag se kelljen osztozkodnia a maga által szerzett, de nem saját képességei révén betöltött állás révén szerzett pénzen. Kákosy erről nem tud semmit, vagy ha tud, arról nyom nem marad.
Mindenesetre az 1995/96-os ásatási szezonban nem történik semmi különös. Vörös kezdi tanulni a Thot-hegyen a szakmát. A szakmát, ami nem is az övé egészen. Ő csak egyiptológus. Ő csak a dokumentumok értelmezésével foglalkozik. És ő csak, az első látomás hatására, abban a szinkretikus vallástörténetben érdekelt, amely Kákosyt - persze nemcsak egyiptológusként, hanem régészként is - egy életre elvarázsolt, és ami miatt Kákosy kitüntetett rokonszenvét még mint diák elnyerhette.


A hiányos előképzettség ellenére az első ásatási évben még minden - vagy majdnem minden - úgy megy, ahogy illik. Egy másik fiatallal, a majdnem-végzős kerámiaszakértő régésszel, Pudleiner Rezsővel együtt másznak mindennap. Győző az ásatásvezető, de munkájának érvényessége Rezsőtől függ, ő írja az ásatási naplót, rendszerezi az anyagot, végzi a mérést. Előbbi ugyan aláírat utóbbival egy papírt, hogy a leletekről beszélni, publikálni csak neki van joga, és utóbbi ezt alá is írja, elég különös okokból, de a történetnek ebben a fejezetében ez nem látszik érdekesnek. "Hogy miért írtam alá? - búsong utólag Rezső. - Ezt ne firtassuk, ennek elég sötét a háttere, maradjon az én magánügyem." (Kowács Györgyi: A sziklasír titka. Népszava, 1998. július 4.) Mi se firtassuk, legyen mit kutatni az utókornak is.

"Egy fáradt ásatási nap után… amikor lefelé jövet visszanéztem a hegyre… pillanatra óriás piramisként jelent meg a szemem előtt. Vízióm volt valósággal a fáradtságtól. Arra gondoltam, mivel az egyiptomi teológia már az óbirodalom idején azt tanította, hogy a királyok lelke haláluk után csillaggá lesz, ezért a piramisok bejáratait, illetve a lelke számára már kijáratait, mindig az északi oldalon helyezték el, hogy az Északi Sarkcsillag körüli úgynevezett cirkumpoláris, soha le nem nyugvó csillagcsoportra mutasson… S erre egy pillanat alatt jöttem rá, végre, három év után ez a 4000 éves templom feltárta az utolsó titkát. Rájöttem, merre lehet a királysír: pontosan északra kell lennie a templomtól, valahol a katlanban." (Jenik Péter: Templom Théba koronáján. Napi Magyarország. 1998. május 30.)
Mindez 1997 januárjában történik. Egészen pontosan január 6-án, Epifania, azaz Vízkereszt napján. A keresztény teológia erre az időpontra helyezi a Jézus elébe járuló csillagvezérelte háromkirályok imádását, tehát a "világ" hódolatát a "megváltás" előtt. A jelkép gyönyörű. De azért szükséges elmondani, hogy hol tart ekkor a teammunka. A vége felé. A Thot-hegyi középbirodalmi vályogtemplom járószintje meg van határozva (ami rutinmunka). A dedikációs feliratok meg vannak fejtve (ez valóban Vörös érdeme). A rengeteg kerámiamaradvány összegyűjtve és részben rekonstruálva (ez valójában Pudleiner feladata, aki még másfél évig fog rajtuk dolgozni). A középbirodalmi templom alatt eddig csak sejtett, de ezúttal pontosított archaikus kori kőtemplom tengelyvonala meg van határozva (ez a kőtemplom a maga nemében szenzáció, de csak a maga tudományos nemében). Valamint a templom közelében sejtett és csak nyomaiban föllelhető, úgynevezett Szed-fesztivál királyi palota alaprajza föl van skiccelve (az épület mibenlétét azóta is vitatják). Ahogy Vörös később fogalmazott, "gyakorlatilag minden meglett, mindaz előkerült, amit egy középbirodalmi templom romjai alatt sejthettünk".
Minden? (A kutatás valódi meritumáról szóló részletes beszámolót lásd: Liptay Éva-Mayer Andrea: Thot-ális káosz. Buksz, 1998. Tél.) És erre a "mindenre" kellene a további szponzorációt megszerezni egy ganzostól vagy egy komplexestől? Még egy amatőr régész hungarocomostól is nehéz lenne. Ez nem több, igaz, nem is kevesebb, mint ami elvárható a térségben folytatott ötödik és a sorban is ötödrendbéli szenzációt rejtő ásatástól. A tanulság talán még ennél is kevesebb. Tudvalévő: a gyér tárgyi leleteknek a kairói Egyiptomi Múzeumban lesz a helye, a nemzeti vagyont aligha fogják gazdagítani. Sejthető: a dolog spirituális hozadéka sem lesz könnyen kommunikálható. Mert, ugye, két istenség is játszik az ügyben. A "páviános" bölcsességisten, a Thot, és a "sólymos" napisten, a Hórusz, de ez így vagy sok, vagy kevés a nagyközönség számára. Sok, mert se az "egy az isten" monoteizmusa felé, se a "szentháromság" triadikussága felé nem hajlítható a mindenáron fogózkodókat kereső keresztény képzelet.
De ahol nagy a szükség, közel a segítség. Álljunk meg egy pillanatra mi is a hegyről leballagó Vörös Győzővel együtt, és adózzunk igazi elismeréssel és minden irónia nélkül az intuíció tiszta formája, a vitathatatlan tehetség megnyilvánulása előtt. Mert a fiatal egyiptológusban nem az az értékelendő, hogy megtalálta-e vagy nem találta meg a fáraó sírhelyét. (Nem találta meg.) Nem az a nagyszerű, hogy rálelt vagy nem lelt rá minden idők legkorábbi kopt freskójára. (Nem ő lelt rá először, és nem ez a legkorábbi.) Az a figyelemre méltó, hogy fölfedezte: az ő pillanatnyi közösségének, a tudományos társadalomnak a szabályait egy diszfunkcionálisan működő médiatársadalom abban a pillanatban hatálytalaníthatja, amint a tudomány nyelve bármely más nyelvvel összeütközésbe kerül. Ez a "bármely más" ugyanis egyszerűen "fölülüti" az ok-okozati racionális érvrendszert. Mint ász a királyt a pókerban.
Ennek megértéséhez erősebb transz, tisztább vízió kell, mint egy cirkumpolárisból következtetett faraonikus bejárat megsejtéséhez. Mert lehet, hogy Vörös egyiptológusnak szélhámos, de hogy amatőr szociológusnak zseni, az biztos. A vízió-ügy ettől fogva nem hagyja el. Ettől a perctől kezdve a mosolynak nem kell az arcáról lehervadnia. Ő tudja, amit tudnia kell az igazi érvényesüléshez egy modernitás utáni világban. Nem a fogyasztóiban, hanem a "posztmaterialista értékekre fogékony" irracionalitás gazdasági érdekektől jól aládúcolt körülményei között.

Összefoglalnánk a látomás közvetlen következményeit. A felismerés másnapján terepszemlét tart a hegyen. Nem egyedül, de nem is szakemberek társaságában. Egy kedves fiatal lánnyal, Sulyok Ikóval. A csoporthoz lazán kapcsolódó ifjú egyetemista hölgy régészasszisztensnek van felstilizálva a későbbi interjúkban, de szerepe nem is ebben az enyhe túlzásban, nem is az "összefonódó magánélet és közélet" bulvárízű pletykájában keresendő. Vörös ilyen hibát sose követne el. Inkább a jelenetre koncentrál. Egy huszonöt éves Indiana Jones, amint "egy lánnyal" feltalálja a kígyók és hiénák látogatta veszélyes hasadékot… Már csak producer kell, a forgatókönyv e fejezete ki van találva. (Mindez nem túlzás. Idézet egy későbbi Vörösinterjúból: "Az Egyesült Államokból egy filmkészítő cégtől már jelzést kaptam arra, hogy a forgatókönyv jogát szeretnék megszerezni egy olyan amerikai sikertörténet megfilmesítéséhez, amely Montuhotep Szankharé sírjának megtalálásáról szól." Balogh Gyula: A fááráó türelmet kér. Magyar Hírlap, 1998. június 29.)
A barlangba nem ő lép be először, és nincs is ott "fáráókori kép", hiába kiabál ilyesmit egy baksissal mászásra bírt arab munkás, de van egy többhelyiséges üreg, egy keresztény freskó és egy sziklából kifaragott kongó kőhasáb, amolyan szarkofágféle. Amúgy semmi. Vörös még kétszer, Pudleiner egyszer jár ott, utóbbi szerint az üreg régészeti szempontból "ki van söpörve". Elkészül néhány felvétel, de a mérőszalag már nem kerül elő. Nem is kerülhet: a Thot-hegynek ez a része már nem tartozik a Vörös által birtokolt koncesszióhoz. Kutatni ott tilos. Mint később megtudjuk, az egy amerikai régészházaspár felségterülete.
A felfedezés Vörös-féle értelmezéséről, tehát arról, hogy a sziklaüreg tartalmazza Montuhotep Szankharé fáraó sírját és "a legkorábbi kopt freskót", arról az expedíció többi tagja akkor még nem értesül. Az események későbbi fényében Pudleiner is csak áll és csodálkozik. (Kowács i. m.) Továbbá nem tud erről Gaballa Ali Gaballa, a műemléki szupervizor, de még a nagykövet sem. Nemhogy 1997 tavaszán, de még 1997 őszén, a harmadik - de az emlékezetes luxori merénylet miatt csak csonkára sikeredett - ásatási évad kezdetén sem értesül a közvetlen környezet. A "felfedezés" ténye nyilvánvalóan konspiráció tárgya.
Tud erről - a körülményekbe nem beavatott, de a koherens mese szempontjából kihagyhatatlan - Maria Firneis bécsi csillagász, akinek tiszte betájolni a deduktív módon levezetett királysír helyét a világmindenségben. Föltehetően tud erről Kákosy, aki a nyilvánosságra hozatal miatt egyelőre nélkülözhetetlen. (Tudásának mélysége a későbbiekben vitatott. Igaz, hogy ő a "felfedezés" testét képező album lektora, de élesen elhatárolja magát az album képeinek aláírásaitól, amelyet a könyv "lappangó stádiumában" még nem látott. A felfedezés egyértelműsítése viszont éppen e magyarázó szövegekbe van intarziázva.) És nyilvánvalóan tudnak, tudniuk kell erről a szponzoroknak, mert a nyilvánosságra hozatal olyan pénzbe fog kerülni, amely persze remélhetőleg vissza is forog majd. (Könyvkiadás magyarul, angolul, valamint PR-szempontból tökéletes márkabevezetési akció a sajtótájékoztatótól a fogadásszervezésig, érintve a teljes vertikumot.) Mindenesetre 1997-
1998 fordulóján a financiális háttér ugyancsak megszilárdulhat, ha a korábban előforduló sporadikus támogatók úgy látják: ehhez a sztorihoz már érdemes egységbe tömörülniük. Ezért alakulhat meg 1998. február 24-én az Egyiptomi Magyar Ásatások Baráti Köre - kizárólag az ifjú tudós személyére alapozott bizalommal. (Tompa i. m.). És - indirekt bizonyítékok alapján feltételezve - a "Vörös-szenzációról" tudniuk kell mindazoknak, akik a szponzorok révén érdekeltek e szenzációban rejlő politikai vitamin hasznosításában.
Az 1997/98-as évad máskülönben fekete dobozként üzemel Vörös életében. A doboz bemeneti nyílásánál ő a Ramesszida-program ötödik szereplője. (A neve a sajtóban, ha előfordul egyáltalán, csak Kákosy, Bács, Fábián és Gaál mellett-mögött jelenik meg.) A doboz kimeneti nyílásánál pedig ott a fény, a közfigyelem, az erkölcsi és anyagi tőke s minden, ami nélkül nem lehetne az, aki. Ősztől tavaszig, novembertől februárig valakik valahol valamiért nagyon megcsinálják. A többi már megy magától.
1998. május 29-én a Magyar Tudományos Akadémia pénzen bérelt nagytermében bemutatják a Templom Théba koronáján című ismeretterjesztő könyvet. (A szöveg mindössze hat és fél oldal. A Százszorszép Kiadó 84 oldalas kötetének többi lapján ugyanis néhány felvételi rajz, műtárgyfotó, többségében pedig hangulatos tájfelvétel található Luxorról, a Királyok Völgyéről, és a kopt szentély közvetlen körletének vádijáról.) Egyelőre ez az egyetlen írásbeli híradás a látomás útján megsejtett szenzációs fölfedezés(ek)ről. (Tudományos publikáció ugyanis nemhogy előtte, de utána sem jelenik meg erről.)
A fölfedezés bejelentése nem hull terméketlen talajra. 1998. május vége nem légüres idő a magyar történelemben. Ekkor zajlanak a parlamenti választások. Az a bizonyos "akadémiai" bemutatkozás pedig éppen arra a péntekre esik, amelyet követő vasárnapon zajlik a második forduló. A péntek esti híradó tanúsága szerint ott van a magyar pénzvilág és a közélet egy bizonyos szegmensének reprezentációja. (Az egyiptológia területéről Kákosyn kívül senki. Belépni csak akkreditált kártyával lehet. Ahogy a professzor fogalmaz: "Pudleinert is úgy kellett belopnom.") Egy premier plan például hosszan elidőzik az első sorban helyet foglaló Pokorni Zoltán arcán.
Másnap kampánycsend. A napilapok legföljebb a szimbólumok és asszociációk finommechanikáján keresztül üzenhetnek közönségüknek. Legtöbbjük meg is teszi.
Lőcsei Gabriella a Magyar Nemzet hasábjain lelkendezik a tudós fiatal kora fölött, és hosszan idézi Vöröst, aki az egyiptológia "nemzeti jellege" mellett tesz hitet. Jenik Péter a Napi Magyarországban nem győzi hangsúlyozni a fáraósír és az ókeresztény freskó kontinuitását. Hovanyecz László Népszabadság-beli interjújából leginkább Vörös fogyasztói társadalom elleni magatartása domborodik ki. A Magyar Hírlap kivár, a Népszava hallgat.
Június 10-re beérik a gazdasági és a politikai új elit érlelte szenzáció. Az ELTE egyiptológia tanszékét meglátogatja Orbán Viktor, a találkozó szervezője Maróth Gáspár (ebben az időszakban még Fidesz-tanácsadó), annak a Maróth Miklós professzornak a fia, aki később majd Vörös munkaadója és nyúlfarknyi könyvének Népszabadság-beli recenzense lesz. Az Orbán-látogatás formájában korrekt: Kákosy egyetemi szobájában zajlik. A szavak is korrektek: csak az egyiptológia állami támogatásáról esik szó. De a médiaszakemberek tudják, hogy szó és kép üzenetközvetítő versenyében mindig az utóbbi győz. A lebegő figyelmű médiafogyasztó átsiklik a szenzációsnak nem mondható hírek fölött, és hagyja agyába égetni a fotót. Ezúttal a "lebegő figyelőnek" van igaza… "A fiatal miniszterelnök-jelölt találkozója a fiatal és világhíres egyiptológussal." A szimbolikus üzenet félreérthetetlen.
A szakma ekkor hördül. Kákosy június 19-én még megpróbálja az elszabadult indulatokat kordában tartani, és felolvasóülést szervez a Ramesszida-program többi résztvevőjével (de immár Vörös nélkül) az ELTE és a Magyar-Egyiptomi Baráti Társaság (ez egy másik kör, nem a szponzoroké) szervezésében. A professzor "megnyugtatónak találná a királysírvita lezárása érdekében, ha újabb kutatásokat tartanának, és így talán új adatok birtokába jutnának" - írja már megszeppenve Lőcsei Gabriella (Homokvihar. Magyar Nemzet, 1998. június 18.), de a magát sértve érző egyiptológustársadalom dühre váltott hüledezése már leszerelhetetlen. "Bizonyítani kell, hogy egyáltalán fáraókori a lelet, majd azt, hogy már akkor is sír volt, nem pedig későbbi temetkezés nyomát találták meg, azután azt, hogy fáraónak készült a sír, végül pedig hogy tényleg Szankharé számára építették" - mondja ki az igen logikusnak hangzó verdiktet az egyik "fő ellenálló", Gaboda Péter, a Szépművészeti Múzeum munkatársa. (Illényi Balázs-Keresztes Imre: A tudományos csatabárd. HVG, 1998. június 27.)
Miután az akadémiai könyvpremier után elindított első aláírásgyűjtési akció - Pudleiner vonakodása miatt - meghiúsul, az Orbán-látogatás mégiscsak összehozza az egyetemi és múzeumi kutatókat. A Ludas sörözőben - szükségesnek ítélt ellenkonspirációként - összeülnek azok, "akik sem addig, sem azóta nem ültek volna le egy asztalhoz sörözni". (Szalay Tamás: A múmiák bosszúja. Magyar Narancs, 1999. május 27.)
A huszonkilenc aláíró között természetesen nem szerepel sem Kákosy, sem Pudleiner, hiszen ők sokszorosan érintettjei a történetnek. De nem írja alá a legautentikusabb tekintély, az ELTE rektora, a Régészeti Intézet vezetője, Szabó Miklós sem. Nem mintha "Vörös-párti" volna. Sőt. Mivel azonban a botrány okozója, a címszereplő szakirányú végzettséggel, azaz régészdiplomával nem rendelkezik, az akadémikus professzor számára az egész anomália nem szakmai, hanem erkölcsi természetű, átutalja tehát az ügyet a Magyar Tudományos Akadémia Etikai Bizottságához. (Népszabadság, 1998. június 22.) Oda is kerül. A Régészeti Bizottság - állásfoglalás kíséretében - július 7-én hárítja el magától a kínos feladatot.

Próbáljuk - bármilyen nehéz - a főszereplő bőrébe képzelni magunkat! A huszonkilenc aláíró, az az egész, majdnem az egész szakma. E huszonkilenc ember között "egyetértés alakult ki, hogy nagyrészt tudományos szélhámosságról van szó". Hogy ő fondorlatos módon elorozta régésztársától a publikációs jogot (azaz lopott). Hogy szakdolgozata valójában nem igazolja egyiptológiai ismereteit, más érdemleges teljesítmény pedig nem áll mögötte (azaz tehetségtelen.) Hogy a pénz és a sajtó útján alapozatlan hírnevet vásárolt magának (azaz gátlástalan karrierista). Ilyeneket, sőt még ilyenebbeket írnak.
A dokumentumok tükrében mi persze már tudjuk, amit tudunk, de tegyük föl, hogy mindezt rosszul tudjuk. Hogy a többiek csak félreértették az ő elhirtelenkedett hipotéziseit. Hogy a kapcsolatok hálóját csak azért fonta ilyen erősre, hogy a kifogott halakból később mások is vehessenek. Hogy ő a régészkedést csakugyan küldetésként élte meg. Mert számára a publikáció - mint fogalmazta egyik korai interjújában (Havasi i. m.) - "csak a munka forgácsa, de nem célja". A célja az, hogy egy ősi templomot - ez helyettesíthető sírkamrával, szentéllyel, erőddel - Isten dicsőségére kiásson romjaiból.
Vajon mit lehetne tenni azzal a huszonkilenc dühös emberrel, akiket nemcsak ez a hirtelen jött sajtótűzijáték hoz ki a sodrából, hanem sokukat éppen ez a történet szembesít saját sorsukkal? Döbbenti rá, hogy az új világban nemcsak az anyagi megbecsülésre lehetetlen számítani, de a belső készséggé finomított intellektuális játékszabályokra sem? Ezzel a huszonkilenc emberrel már soha többé nem tudhat Vörös együttműködni. Akaratlanul is, de a többiek hitét és vallott alapértékeit sértette meg. Féltékenyek, netán irigyek? Lehet, hogy akad köztük ilyen is. De ha egy régésznek, egy igazinak, azt mondanák, hogy ne a tudásért és a publikációért, hanem csakis Isten dicsőségéért ásson, akkor számára az ő istene, a tudomány istene lenne meggyalázva, elárulva, kifigurázva. Akkor is, ha mindezt nem tartuffe-izmusból mondanák neki. De hát ráadásul abból mondják.
Vörösnek éreznie kell, hogy e totális ellenszenv nemcsak annak szól, hogy ő - másokkal ellentétben - följutott a hegytetőre. Az ellenszenv a hegytetőre kapaszkodó nyuszinak szól, a parabola Lukács György-i értelmében. Annak a teremtménynek, amely a magaslat adottságait kihasználva nem szégyell előnyökhöz jutni a völgyben rekedt s ezért aprónak tűnő elefánttal szemben. A helyzet reménytelenségének megérzéséhez persze megint csak tehetség, de legalábbis önreflexiós képesség kell. Nem szabad ütközni. Nem szabad helyben lenni. Nem szabad leragadni az egyszer már ellehetetlenült teóriánál. Nincs más megoldás, mint előremenekülni! Nincs visszaút. Akkor se, ha vétlen volna. A stratagéma sikere ugyanis nem etikai, hanem etológiai természetű.
Az etikai bizottsági ülés egyébként is csak év végén lesz esedékes. Élni kell hát azzal, ami szezonálisan fölkínálkozik.
Ilyen például a szakmai állásfoglalást szórakoztatóan átszínező politikai trend. Vörös 1998 júniusában megtapasztalhatja, hogy bár érdemben még senki se foglalkozott a fáraószarkofág ügyével - mellyel persze nem is lehet, mert mint Pudleiner nyilatkozza a Népszabadságban (1998. június 26.), "oly kevés időt töltött ott, amennyi alatt értékelhető feltárást végezni nem lehet" -, de fölkéretlen barátainak száma hirtelen megszaporodik, mégpedig a hatalmi pozícióba kerülő jobboldalon, és a kiátkozott bal-liberális sajtótól jó távol. Szinte többen is vannak, mint a megszenvedett igazságuk tudatától felhergelődött, és balban-jobban természetesen nem gondolkozó huszonkilenc nehéz életű tudós.
Lehet ilyen körülmények között pártatlannak, még inkább párttalannak lenni? Ez inkább foglalkoztatja a közvéleményt, mint a pontosan négyezer évvel korábban elhunyt uralkodó. Mert "vajon Vörös ügyéről van-e szó? - kérdezi Szabó Béla István is a Napi Magyarországban. - Lappang-e itt valami politika, kulisszák súgólyuki [sic!] sunyiság, vagy a szakma (egy része) önmagától indíttatva ennyire gusztustalan?… Az ifjú egyiptológus jó egy éve aláírt valami, a nemzeti ügyért szót emelő nyilatkozatot. Ma a Pázmány Egyetem munkatársa. A posztbolsevik társulatnak ez elég. És még sikeres is! Vért! - mondják." (Napi Magyarország, 1998. június 24.)
"Vörös Győző sztár lett, magyarul a nemzet észrevette, hogy van közünk az egyiptológiához és Egyiptomhoz, sőt örömmel vette tudomásul, hogy az áttörést fiatalok vitték végbe - lelkesedik Práczki István a Demokratában, majd így minősíti a szakmai és sajtóbeli ellenállást: - Ez a felismerés érdekes módon csak akkor érett publikálásra alkalmas szakvéleménnyé, amikor egy láthatatlan karmester beintett, és a szakma, valamint a liberális média »felfedezte«, hogy súlyos professzionális és etikai hibák, sőt mulasztások terhelik Vörös Győzőt." (Demokrata, 1998. július 30.)
"Már a kezdetekkor észlelhető volt a szakma részéről valamiféle kiközösítés - szomorkodik Cseri László a Dunántúli Naplóban -, bár nem olyan méretű, mint most, amikor a szakmai eredmények megszülettek, és sor került az Orbán Viktorral való találkozóra." (Dunántúli Napló, 1998. június 23.)
Ez az a nyár, amikor a két tábor, a volt és a jelenlegi koalíció elitjei között megszakad a párbeszéd. Az épülő Nemzeti Színház helyén örökös lyuk támad, és a Simicska elleni támadásokra rendre egy-egy APEH-kiszállás a válasz. Ezt a légkört kell figyelembe vennie Vörösnek tehát, ha "tárgyi bizonyítékokkal" akarja megkönnyíteni az etikai bizottság döntését.

"Másnap, amikor felmásztunk a kopt szentély bejáratához, nem léptem addig be a sírba, amíg nem érkezett föl Ikó, s amikor együtt a kápolna küszöbére léptünk, majdhogynem holtan rogytunk össze: az előző napi olvasmány, az 1600 éves életnagyságú Pantokrator Krisztus ábrázolása nézett velünk szembe. A Thot-hegyi Pantokrator képének megtalálásához égi jelünk volt január 10-én." (Jenik Péter: A Kopt Szentély lelkisége Magyarországon él tovább. Napi Magyarország, 1998. június 29.) Vörös helyesen gondolkozik, amikor úgy véli, hogy az olvasó már nem emlékszik a feltalálás egy hónappal korábban ismertetett körülményeire. Ebben a verzióban már nincs hegyről való leballagás, "a természetes piramis" megsejtésére vonatkozó hirtelen megvilágosodás, kígyófészektől tartó arab munkás, és nincs négy nap sem, amely a hasadék észrevétele és megmászása közben eltelt. Van naplementében, előző este, édeskettesben olvasott Biblia, van égi jel, amely arra utal, hogy az Ítélkező Krisztus meg fog jelenni, és van még valami.
Ez a Krisztus "felhívta a figyelmemet arra, hogy egyszerű magyar kutató voltam, aki azért kaphatta meg ezt az ajándékot, mint égi kegyelmet, hogy a Thothegyi kápolnát megtalálhassam, mert egy olyan nemzet fia vagyok, amely Thébai Remete Szent Pál szellemének egyetlen legitim utódja. Az itt élő szerzetesközösséget megölték, de a magyar pálosokat nem lehetett megölni, s amely rend tartományfőnöksége Pécsett van, a szülővárosomban."
Immár 1998 júniusában járunk. Emlékeztetünk, hogy ekkor mely "csillagok állnak együtt". A választásnak vége. A kormányzati jóindulat megnyerve. A szakma elvesztve. A botrány kirobbanva. A sajtó széthasítva. Az etikai bizottság fölkérése folyamatban. Kákosy jóindulata elvesztve. Maróth szimpátiája megnyerve. Új helyzethez új látomás kell. Pontosabban igazítani kell a régin: elég talán egy félfordulat is, elég a hangsúlyokat módosítani. Elég annyi, hogy az eleve elrendeltség és a kiválasztottság élménye "az új olvasóban" elementáris erővel támadjon föl. A bizonyítékrendszer ezúttal már csak számmisztikán nyugszik. "Az 1000 éves keresztény Magyarország és a 2000 éves keresztény Európa szimbólumai együttesen jelentkeznek Thébában egy 4000 éves sziklasírban, ahol nagy valószínűséggel Montuhotep Szankharé fáraó (Kr. e. 2010-
1998) nyugodott." (Jenei i. m.) Az okfejtés innentől kezdve kivonja magát a tudományos gondolkodás köréből, és kikezdhetetlen, mert fundamentalista tautologikus rendszert alkot: az összeesküvés-elmélet méltó párjaként üdvözüléselméletet. Ez a "logika" valahogy így rekonstruálható: Pécsi vagyok, és most Krisztus után 1998 van: nekem kell megtalálnom a 4000 - 2000 - 1000 számokat összekötő üzenetet. Valamit találtam. Az nem lehet más, mint "pécsiségemet" és saját időmet stb. stb. megszentelő leletegyüttes. (Az 1600-hoz még visszatérünk.) A kör bezárul.
A támogatók köre pedig kinyílik, és ezért nyílik ki. Ebben az üzenetben Szankharé ugyanis mellékszereplővé válik, ő még "csak" a Magyar Egyiptomi Ásatásokat Támogató Baráti Kör ízlését elnyerő fontos, de nem nélkülözhetetlen figura volt. A fáraó megtette kötelességét, a fáraó mehet. Most Jesus-boom van. És Jézus talán majd inkább megoltalmaz az akadémiai állásfoglalás előtt.
Rentábilis gondolatmenet, a rendszerre érzékenyebbek azonnal veszik is a lapot. Íme: "Ami viszont nagyon is elgondolkodtató: az a hirtelen össztűz, amit a jelenleg külföldön lévő ifjú tudósra zúdítottak… Az a véleményem, hogy itt másról, sokkal többről van szó. Egy látszólag véletlen dologról, a Pantokrator-képről, melyet Vörös Győző bemutatott, és amellyel kapcsolatban az is kiderül, hogy megtalálási helye valószínűleg egy protokeresztény templom, mely mintegy 1600 éves lehet, így a benne lévő feliratok és képek is ebből a korból valók." (Práczki i. m.)
Ebben az 1600 évességben lenne az igazi fantázia, egy új államvallás ígérete. Ez a Pantokrator ugyanis föltűnően emlékeztet a magyar korona Krisztusábrázolására. Ha "kiderül", hogy ő annyi, amennyinek szeretnénk, akkor - idézi Pécsi Ágnes a Szittyakürtöt, a Hungária Szabadságharcos Mozgalom lapját -, nos, akkor megdönthetetlen a bizonyíték, hogy a "thébai templomkép festők és a Magyar Korona Alkotói tudtak egymásról".

"Magyarországon élénk érdeklődéssel figyelték az egyiptomi leleteket, mintegy égi jelet láttak benne, hogy magyar fiatalok leltek rá a magyar szerzetesrend szellemi elődeinek távoli templomára. Január 16-án délelőtt 11 órakor Budán, a Gellért-hegy oldalában lévő sziklatemplomban állítják fel a Thot-hegyi freskó mását szentélyük újjáalakításával a pálos szerzetesek thébai rokonságuk tanúsítására." (Lőcsei Gabriella: Mindent lehet, de csak a jót szabad. Magyar Nemzet, 1999. január 2.)
Ekkorra már a "bal-liberális" média, élén a Buksz-szal és a HVG-vel ellövi valamennyi érvét. Az előbbiből (Liptay-Mayer i. m.) megtudható, hogy remete Szent Pál - ha élt egyáltalán - bizonyosan nem Théba, hanem a Vörös-tenger környékén meditált. Nem szerzetesként, hanem magányosan, azért volt remete. Az utóbbi írásból (Illényi Balázs: Falra hányt bizonyítékok. 1999. október 23.) megtudható, hogy a többszörösen megtalált Pantokrator-freskó (Török László szerint Weeks is legföljebb csak a második lehetett a felfedezők sorában, Quibell már 1906-ban beszámolt a műről) valószínűleg a 12. században készült.
Nem járunk jó nyomon. Ezek tények, költőietlen igazságok. Pénzt nem hoznak. Tematizálásra alkalmatlanok. Ideológiailag közömbösek. A képzeletet nem gyújtják föl. Aktuálpolitikai szempontból használhatatlanok.
Ha nem láttam volna saját szememmel a televízióműsorokat, azt hihetném, hogy Vörös Győző valójában nincs. Csak Magyarország van, amely lehunyja szemét, erősen koncentrál, hogy altudatából elővarázsolva megteremthesse aktuális hősét. Ez az ő látomása arról szól, hogy látomásos hősre tesz szert. Talán mindjárt több hősre is. E hitében nehezen megingatható. Huszonkilenc érvelőnek biztosan nem sikerült.

Vörös azért óvatos, és jól teszi, hogy az. Ezen az 1998-as nyáron a "Szankharéügy" utóhatásaival mindenképpen számolni kell. Két olyan cikk is megjelenik, amelyben az egykori mentor-professzor, Kákosy hangot ad markáns fenntartásainak (Kertész István interjúja: Magyar ásatások Egyiptomban. História, 1998/8; A tét: egy királysír. Magyar Hírlap, 1998. július 25.). A másodikban megenged magának még egy bánatos, talán önkritikus sóhajt is: "Utólag azt kell mondanom, bár megelégedett volna a szerencsés megtaláló ezzel a magában véve értékes lelettel [ti. a sziklaüreggel - P. Sz. J.], és bár napolta volna el egyelőre a fáraókori előzményeket, ne bocsátkozott volna idő előtti feltételezésekbe!"
Egy társszerzőnek kikiáltott francia kutató is egyre több kellemetlenséget okoz. Az a Christian Décobert, akit sajtótájékoztatóin és interjúiban Vörös rendre úgy említ, mint "saját expedíciójának tagját", "neves koptológus szakembert" és "egy jövendőbeli tudományos könyv társszerzőjét", Décobert levelezni kezd Kákosyval, az Akadémiával, sőt Gaballa Ali Gaballával is. (Utóbbi éppen e levél hatására áll el Vörös ásatásvezetői munkájának szupervizorságától.) Merthogy Décobert 1 nem volt az expedíció tagja, legföljebb meglátogatta az ásatásokat; 2 ő elsősorban iszlamológus, a kopt ügy annyiban tartozik rá, amennyiben a két kultúra találkozása elkerülhetetlen; 3 közös könyvről szó sem volt: ő egy pár oldalas függeléket vállalt volna, amely a Pantokrator-freskót tárgyalja.
November 5-én egy még kínosabb fölfedezéssel lesz gazdagabb a közvélemény. A Magyar Hírlap szerkesztőségének a birtokába jut egy amerikai kutatóközpont tudományos közleményének, az ARCE-nek az 1983/121. száma, amelyben feketén-fehéren az áll, hogy Kent Weeks egyszer már fölfedezte a Rumella vádiban található üreget, azaz a kopt szentélyt, s hogy az ominózus Pantokratort az említett orgánumban le is közölte. (Balogh Gyula: Vasajtó a Thot-hegyi sziklaüregen. Magyar Hírlap, 1998. november 5.)
És ráadásul még két akaratlan kegyelemdöfés a Ramszesz fiúk sírjának kutatásával méltán világhírt szerző amerikai kutató részéről: "Belül semmilyen arra utaló nyom nincs, hogy a kamrák dinasztikus korúak lennének", s hogy a freskó keletkezésének legkorábbi ideje az a 7. század, amikor az egész "nem faraonikus" korú sírkamra épült. (Persze - mondhatnák Vörös hívei - Weeks nem pécsi, és neki a pálos rend nem azt jelenti, mint nekünk, ő könnyen datál, datálgat, neki nem az örök magyar államiság jó híre forog kockán.) Décobert egyébként - Török László magyar koptológussal összhangban - a freskót még későbbre datálja, már csak a Faras-oázisból származó analógiák (lásd Varsó, Muzeum Narodowe) stíluskritikai vizsgálatai alapján is.
Vörös nem esik kétségbe, látomásokkal megáldott ember ilyet nem tesz. Aduk neki is vannak a kezében. Közülük talán leggyengébb az a pontosan harminc köszönőlevél, amelyet Kairótól Cambridge-ig küldtek az angol nyelvű kötet tudományos fokozattal rendelkező megajándékozottjai. (Terjeszti is őket rendesen, a mi birtokunkban is van egy vastag paksaméta.)
Ezzel az érvcsomaggal csupán két baj van. Az egyik, hogy a nyugati tudós udvarias fajta, ha dedikált könyvet kap, azt nyomban megköszöni, és - vérmérsékletének megfelelően - pár kedves sort is mellékel hozzá. (Kardos G. György mondogatta mindig, hogy azonnal és levélben kell válaszolni a kapott dedikált könyvre. Már egy hét késedelem is maga után vonhatja a kötet tartalmának számonkérhetőségét.) A másik, hogy egy levél azért sajnálatos módon hiányzik a paksamétából. Nevezetesen azé a Christian Décobert-é, aki szeptember 28-i dátummal (közli a HVG, 1999. január 23.) megírta, hogy "hadd fejezzem ki teljes tiltakozásomat és mélységes felháborodásomat azzal az eljárással kapcsolatban, ahogyan nevemet használja munkájában".
Az már biztatóbb, hogy az etikai bizottság elnökéhez 1998. november 23-i keltezéssel megérkezik Kákosynak saját egykori tanítványától elhatárolódó levele. Azért biztatóbb, mert a hozzászólás tele van ellentmondással, és erkölcsileg a professzor magatartása is nehezen védhető. Azt állítja, hogy az ásatás első évében a koncesszió még az ő nevére szólt. Ha rosszul tudta, úgy vezetői képességeivel van baj. Ha tudta a valóságot, úgy ferdíteni volt kénytelen. És valami hasonló történt az Akadémián tartott könyvbemutató kapcsán is. Ha nem tudta, hogy a könyv tudománytalan állításokat tartalmaz, akkor nem alkalmas mentornak és lektornak. Ha tudta, még rosszabb, akkor részességet vállalt egy gyanús ügyben. Magas labdákat ad e "hozzászólás", és Vörös le is üti őket. Elég is a dr. Gáti Istvánnak címzett válaszlevélben egyetlen mondatot idéznie a Kákosy-féle lektori véleményből, mert az célba talál. "»Külön ki kell emelnem, hogy ez a vezető lesz az első írásos híradás a hegy oldalában talált hatalmas sírról, mely valószínűleg Szankharé király nyughelye volt, és később kopt templommá alakították át.«"
A legerősebb adu azonban a közhangulat akkori állapotában keresendő. Képzeljünk el egy etikai bizottsági elnököt - máskülönben nőgyógyász professzort -, aki megkapja (megkapja?) a Vörös Győző-ügy dokumentumpaksamétáját. Képzeljék el azt a hökkenetet, amellyel fogadni kénytelen a papírokból kicsapó heves indulatokat. A nem túl szerencsésen fogalmazó szakmaiakét az egyik oldalon, a "szittyakürtösökét" a másikon. Mert a történet amplitúdója nyártól kezdve már ekkora. Az elnök érzékeli a főhős körül fonódó kormányszimpátiát. De elolvassa a Magyar Hírlap november 6-i számában Galló Béla Baj van a győzőkkel című, de a kormánnyal éppen ellentétes politikai töltetű publicisztikáját is.
"Darázsfészek ez" - gondolhatja, kár volt vállalni. Húzza, ameddig húzni lehet: tehát december elejéig. Majd - mi mást tehetne szegény - fölmenti Vörös Győzőt. A fölmentés igazi strukturalista módszerrel alkotott, saussure-i "szoros olvasáson" nyugszik, azaz a "huszonkilencek" óvásának nyelvileg gyenge pontjaiba kapaszkodva születik meg az ítélet. (Végül is egy etikai bizottságtól valóban nem kérhető számon, hogy ítélje el a régészdiploma hiányát, a leletek nem szenzációs voltát, s hogy a Szankharésír nem volt Szankharéé.)
A Magyar Nemzettől a Népszabadságig terjedő spektrumban a döntés kitörő örömet okoz. A Magyar Hírlap, a HVG, mindenekelőtt pedig az Élet és Irodalom (itt jelenik meg a témával kapcsolatos egyik legalaposabb publicisztika Győri J. László tollából Győzők kora címmel) a történetnek nem örül, és hagyjuk most e "nem öröm" mélységének elemzését a korszak mentalitástörténetével foglalkozó későbbi kutatóknak.

Heti Válasz, 2001.november 05.


Vörös Győző egyiptológus legújabb kutatásai

Alighogy szeptember elején a Budapesti Műszaki Egyetemen bemutatták a fiatal magyar egyiptológus, Vörös Győző új könyvét, a kiadott példányok nagy részét már el is kapkodták a legtöbb könyvesboltból. A könyv Vörös Taposiris Magna-i ásatásainak első háromévi eredményeiről számol be. Néhány hónappal korábban szintén a műegyetem építészettörténeti és műemléki tanszékére adta be a szerző azt a doktori disszertációt, amely a most megjelenő Taposiris Magna - Isis kikötője alapjául szolgált. A könyvhöz Gaballah Ali Gaballah, az egyiptomi kulturális minisztérium régészeti legfelsőbb tanácsának államtitkára írt - a kutatócsoport munkájának eredményeit méltató - előszót.


Az ásatás során megtalált, Isis istennőt ábrázoló fekete gránit kultuszszobor feje

Vörös Győző három évvel ezelőtt, 1998-ban megjelent, Templom Théba koronáján című könyve igen nagy, olykor személyeskedésektől sem mentes vitát váltott ki a hazai szakmai berkekben. Miközben külföldön elfogadták, Magyarországon sokan kétségbe vonták, hogy a Théba melletti Thot-hegyen valóban Egyiptom legkorábbi kőtemplomát tárták fel, s hogy Montuhotep Szankharé középbirodalmi fáraóé a megtalált sír - amint a könyv állította. A hazai elismerés hiánya nem kedvetlenítette el az ifjú egyiptológust: 1998-ban, az egyiptomi kulturális minisztérium régészeti tanácsa által kijelölt új kutatóhelyen még nagyobb elszántsággal vetette bele magát a munkába.

A rendíthetetlen kutatókedvnek meg is lett az eredménye: a Taposiris Magna-i ásatásokat bemutató művet valószínűleg nem fogadják majd a korábbihoz hasonló ellenszenvvel bírálói. Ezt nemcsak a disszertáció kiváló minősítése bizonyítja, hanem Mezős Tamásnak, a Budapesti Műszaki Egyetem dékánhelyettesének bemutató szavai is alátámasztják, aki szerint Vörös Győző igen alapos kutatással jelentős tudományos és kultúrtörténeti eredményeket ért el. A nemzetközi elismerés jeleként pedig Vörös Győző lehetőséget kapott arra, hogy 2002 tavaszán, az alexandriai könyvtár ünnepélyes megnyitóján mutassa be könyve angol nyelvű kiadását.

A napjainkban Abu Sir nevet viselő, Alexandriától negyvenöt kilométernyire nyugatra található Taposiris Magna az ókorban kikötőül szolgált. A régészeti lelőhelyet ma két fő műemlék uralja: egy húsz méter magas kőtorony és egy ókori akropolisz romjai. A kisebb-nagyobb megszakításokkal kétszáz éve folyó kutatások alapján a szakmabeliek körében határozott álláspont alakult ki a taposirisi emlékekről. A kikötőben fennmaradt templomromokról nagy bizonyossággal állították, hogy befejezetlen templom maradványai, amelyet Osiris istennek építettek volna a Ptolemaiosok korában. A kőtoronyról pedig mind ez idáig azt vallották, hogy az alexandriai Pharosnak, az ókori világ hetedik csodájának kicsinyített mása.



A kőtorony napjainkban a feltárások helyszínén

Vörös Győző lapunknak elmondta: amikor 1998-ban a taposirisi területet kérte következő ásatása helyszínéül, a régészeti hivatal illetékese meglepődött választásán. Nemcsak azért, mert túl fiatalnak találta a kiemelt koncessziós terület elnyeréséhez, hanem azért is, mert úgy vélte: Taposiris Magna befejezetlen templomának romjai semmiféle meglepetést nem rejthetnek. Vörös Győző érvei mégis meggyőzték őt: igaz, hogy fiatal, de így legalább egész életét erre a kutatásra áldozhatja - mondta. Ami pedig a templomot illeti: Sztrabónnál, az ókori geográfusnál talált egy mondatot, amely szerint Taposiris Magnán "nagy népünnepeket szoktak tartani". Ha pedig ez igaz - márpedig inkább hihetünk a tudós sok kiadást megélt korabeli munkájának, mint az utókor eredményeinek -, akkor a templomot befejezték. Ez azonban még bizonyításra szorult.

Másfél évi szakadatlan munka után ez is sikerült. Az ásatások során előkerült korinthoszi féloszlopok egyikén ugyanis egy kicsi, vékony, vörösre festett vakolattöredékre bukkantak, majd számtalan továbbira, amelyek csak befejezett épületről származhatnak.

Ennél is megdöbbentőbb volt, ahogy Vörös Győző rájött: Isisnek, nem pedig Osirisnek szentelték a templomot. Amerikai útja során ugyanis kezébe került egy kiadvány, egy nagyszabású, az Isis-kultusz emlékeiből rendezett kiállítás katalógusa. Isis istennő Fiesoléből származó (Olaszország), fél életnagyságú, fehér márvány szobrának képét nézegetve megakadt a szeme a talapzaton lévő feliraton: "Dominae Isidi Taposiri", azaz a taposirisi Isis úrnőnek. Taposiris Magnán tehát nem Osirist, hanem Isis istennőt tisztelték! A kairói Egyiptomi Múzeumban Vörös Győző rábukkant a szobor kisplasztikai megfelelőjére. Ráadásul mindjárt két példányban! Ez pedig csak úgy lehetséges, ahogy napjainkban Lourdes-ban vagy Fatimában: a hellén világ zarándokhelyein is kaphatók voltak a kultusszobrok másolatai.



A palestrinai mozaik részlete

A kutatás talán legkiemelkedőbb eredménye az olaszországi Palestrinában őrzött "Nílus-mozaik" titkának megfejtése volt. A világhírű műalkotást Démétriosz, a Krisztus előtti második században élt topográfus készítette. Erről a csodálatos, körülbelül húsz négyzetméteres mozaikról sok száz évig elfogadott vélemény volt az egyiptológusok és a művészettörténészek körében, hogy együttesen ábrázolja a Nílus partján fekvő Egyiptomot és Etiópiát. Ezt vallotta a kérdés elismert szakértője, a holland Meyboom is. Ezzel szemben Vörös Győző arra a következtetésre jutott, hogy az Alexandriából származó Démétriosz műve Taposiris Magnát ábrázolja.

Maróth Miklós akadémikus, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem tanára a felfedezés korszakos jelentőségére hívja fel a figyelmet a könyvhöz írott előszavában:

"A bizonyítás legérdekesebb része az, amikor Taposiris Magna topográfiájának ismeretében szembesíti a mozaikon látható épületeket, azok elhelyezkedését a területen található romokkal, és kimutatja, mégpedig minden kétséget kizáróan, hogy a mozaikon Taposiris Magna képe látható. Ezzel nemcsak egy eddig sokat vitatott kép értelmezését sikerült megoldania, hanem egyszersmind váratlan segítséget kapott további ásatásai folytatásához is: nem saját fantáziája és az építészet szakmai törvényei állnak rendelkezésére az egykori állapotok rekonstruálásához, hanem egy, az eredeti állapotot mutató kép is. Ezzel a könyv nemcsak az építészettörténetnek, hanem a művészettörténetnek is nagy szolgálatot tett."

Miután a palestrinai mozaikot egyértelműen sikerült azonosítani Isis kikötőjével, a műemléki helyreállítás páratlan lehetőségei nyíltak meg a magyar kutatók előtt. Bár sokak szerint a műemlék legfőbb hivatása, hogy tanúként jelenjék meg a későbbi korok számára, a taposirisi templom esete rendkívüli. Mivel ugyanis mikroarcheológiai módszerekkel a szentély pontos helyét is azonosították, oszlopait újra fel lehetne állítani. Az eredeti antik ábrázolás - "fénykép" (!) - pedig a tetőszerkezeti elemek visszahelyezésében tudna segítséget nyújtani. Az egykori szentély alapjainak és az épület megmaradt részeinek ismeretében tehát egy minden eddiginél jelentősebb, részleges anasztilószisz (helyreállítás eredeti helyszínen, eredeti kövek felhasználásával) tervei körvonalazódnak. Az egyiptomi kulturális minisztérium régészeti tanácsa is elismeri, hogy Vörös Győző kutatásainak köszönhetően a magyar ásatások helyszíne az ókori Egyiptom legjobban rekonstruálható lelőhelye.

Vörös Győző kifogástalanul szerkesztett, gyönyörű könyve nemcsak azért érdekes, mert pontról pontra, minden kétséget kizáróan bizonyítja merőben új állításait, hanem azért is, mert mindezt olvasmányosan, hozzá nem értők számára is érthetően, sőt élvezhetően teszi. S ami ennél is több: aki e könyvet kezébe veszi - Vörös Győző szavaival élve - valóban maga élheti át a fájdalmasan kihalt, romos és elfeledett antik kikötő feltámadásának katartikus élményét.

Thaisz Miklós - Kvassay Krisztina

Heti Válasz 2001.nov.05. http://www.hetivalasz.hu

A kopt művészet története semmiben nem különbözik a földközi-tengeri, késő antik, illetve korai bizánci művészetétől, legfeljebb ismertsége fokában - derült ki a Mindentudás Klub március 23-i előadásán, a Szépművészeti Múzeumban, ahol Radnóti Sándor esztéta beszélgetett Török László akadémikussal, a kopt műveltség világhírű kutatójával.

A Szépművészeti Múzeum olajfestményekkel zsúfolt alkalmi "előadójában" már kezdés előtt több százan ültek a széksorokban, amikor a Mindentudás Klub háziasszonya, Spilák Klára rövid felvezető után átadta a szót a Radnóti Sándor - Török László előadópárosnak.


Telt ház a múzeumban

A szakértők expozéjából kiderült: a kutatók sokáig hajlottak arra, hogy a kopt művészet alkotásait a klasszikus művészet törvényeivel való szembefordulásnak tekintsék, vagy éppen - mint a római és bizánci uralom elleni lázadás művészeti kifejeződését -, egy Rómával és Bizánccal egyaránt szembeszegülő keresztény népi mozgalom emlékeit magyarázzák. A legutóbbi időben azonban merőben új értékelés kezdi ezt az álláspontot felváltani. Eszerint a kopt művészet új, nagyobb távlatú és kiegyensúlyozottabb megnyilvánulása az egyetemes kultúrának, így mindenképpen a mai európai kultúrhistória egyik, nem jelentéktelen előképe.
Ez a problémakör a kopt kultúra, a kopt mentalitás egyik sarokpontja - mondta Török László, utalva a világhírű művészettörténészre, Josef Strzygowskira, aki szembe találta magát egy - nekünk ma már evidens - álproblémával, nevezetesen azzal, hogy miért tettek bizonyos "nem odavaló" ábrázolásokat templomaikba az egyébként keresztény gyülekezetek. Azt találta, hogy ez egy mentalitás kifejeződése.
Úgy vélte, az egyiptomiak és az egyiptomi keresztények is különösen vonzódtak az asszír meztelenség iránt. Csak hatvan évvel később derült ki egy kiváló dán művészettörténész munkája nyomán, hogy itt egy nagy titok lappang. Az egyik ásatás olyan, 4. század végi keresztény arisztokratáknak készített sírkápolnát tárt fel, amelynek környékén húsz-hatvan évvel, sőt még korábban is pogány arisztokraták temetkeztek, akik ugyanazokkal a pogány mitológiai alakokkal nyugodtak együtt, mint a keresztények. Nos, ez volt az egyik verem, amelybe korán "belezuhant" a kopt művészettörténet, nem tudván, hogy a tárgyak mikor készültek, így ezekben a mentalitás kifejezését látták. Minél inkább foglalkoztatta a művészettörténészek fantáziáját, hogy milyen és hogyan írható le ez az életérzés, annál kevésbé volt fontos, hogy visszatereljék a kopt művészettörténetet arra a vágányra, ahol különben a művészettörténet általában mozgott: a maguk miliőjében magyarázható, attribuálható tárgykultúra értelmezésére.


Török László

Hosszú évtizedekre alapvetően befolyásolta a tudományág sorsát ez a régészeti tévedés - jegyezte meg Radnóti Sándor. Olyan hipotézisek alakultak ki, hogy a koptok művészete tulajdonképpen egy "alacsony színvonalú népi művészet". Az igazi megoldásokhoz vezető úton először el kellett jönnie a késő antik fölfedezésének és rehabilitációjának ahhoz, hogy a kopt művészettörténettel - bár nem különösebben nagy kedvvel és készséggel - egyes szakemberek megkíséreljenek úgy foglalkozni, mint bármi mással szokás - reflektált Török professzor. Még egy lépést kellett megtenni: fel kellett ismerni, hogy a kopt művészettörténet, tehát az egyiptomi késő antik, korai bizánci művészet a földközi-tengeri, késő antik, korai bizánci művészettől nem különbözik semmiben, legfeljebb ismertsége fokában.
Mindez hosszú évtizedek harcai alatt tisztázódott, melynek te is egyik főszereplője voltál. Ennek az új képnek az egyik lenyomata ez a kiállítás. Beszéljünk hát a kiállításról és ezen belül arról a művészeti anyagról, amely itt látható - váltott témát Radnóti Sándor.
Én egy egyszerű tételből indultam ki - kezdte a gondolatfűzést Török László. Azt mondtam, hogy ez egy művészeti múzeum, ahol én művészeti kiállítást szeretnék csinálni. Ugyanakkor láttam azt, hogy az utolsó húsz-harminc évben milyen irányba mentek el a kopt kiállítások általában. Ugyan nagyon sokat élveztem abból a haszonból, amit az hozhat, ha "tücsköt-bogarat" - régészeti, kultúrtörténeti, társadalomtörténeti kiállítást - egyszerre csinálnak. Ebből sokat profitálok, de nem biztos, hogy ez a helyes út. Nem biztos, hogy ez juttatja el a XXI. századi látogatóhoz azt, ami a kopt művészet. A célkitűzésem az volt, hogy a magas művészet legyen a középpontban. Ehhez hozzá kell tenni, hogy hosszú évtizedek előítéletein kell "keresztülvágnia" magát az embernek, hogy megállapítsa, mi a magas művészet, és hogyan rétegződik a kopt művészettörténeti emlékanyag.
A célkitűzés: bemutatni azokat a mestereket és műhelyeiket, akik magukban hordták a kor művészeti inspirációinak ismeretét; az egyiptomi talajból, és a különálló hagyományokból fakadó antik-összmunkát. Ehhez érdemes hozzátenni, hogy még mindig művészeti, esztétikai, akár elméleti kérdés is, hogy hogyan függ össze a magas művészet a rétegződés alacsonyabb szintjein elhelyezkedő művészeti tervezéssel. Ezért látható egy kollekció a nagyon nagy, antik "tömegtermelő" műhelyekből és a házi műhelyekből is néhány érdekesség. Ilyen például a kicsi szövőszéken elkészülő szerény díszítés, amely egy tunikára kerül. Ezt mutatja be a kiállítás zárókollekciója: a VIII. századi kisműhelyekben készített textilekből ugyanis van egy olyan válogatás, amely igyekszik megmagyarázni, hogy mennyiben igaz, amit Strzygowskiék elgondoltak, tudniillik hogy a kopt művészetben van valami, amit népművészetnek lehet nevezni.
Szeretném azt is megmagyarázni, milyenek voltak a vallási elgondolások; megmutatni az írásformákat, az öltözködést. Ez roppant hasznos lehet, de talán az a "villámfény", amelyet egy-egy főmű jelent, többet ér, mint egy enciklopédikus ismeretanyag - összegzett Török László.
Annál is inkább, mert van egy hatalmas probléma: éspedig, hogy Krisztus isteni lényegű-e vagy pedig isteni és emberi természete is van. Ez a kor kopt keresztényeit szenvedélyesen megosztotta és halálos ellenségeivé tette egymásnak. Te erről azt mondod, hogy ennek semmilyen nyoma nincsen a kopt keresztény művészetben - vetette fel Radnóti Sándor

http://www.mindentudas.hu/mindentudasegyeteme/20050325akoptok

"Kedves egyiptomi barátomnak próbáltam elmagyarázni, hogy neki vajmi kevés köze van az ókori egyiptomiakhoz, akikre méltán annyira büszke. És magyaráztam, hogy az ő ősei a 7. században hódították meg az országot! Ugye igazam van?"

Nem feltétlenül - ez lenne a tudományos válaszunk. Ugyanis biztosat mondani nehéz lenne erről a témáról. Például a ma élő egyiptomiak leszármazottjai lehetnek olyan hódítóknak, akik betörtek a Nílus deltájába, illetve akár a folyón felfelé haladva távolabbi területekre is. Így a mai egyiptomiak lehetnek akár arabok, perzsák, asszírok, rómaiak, törökök, franciák, angolok, makedónok, és még ki tudja hányféle nép leszármazottjai is (az ókori források ennél több betörésről tudnak, például a rejtélyes hükszoszok támadása mögött sokan a zsidók őseit sejtik).

Az ókorban az egyiptomiak országukat Kemetnek hívták, azaz fekete földnek. Magukat pedig a "remet-en-kemet"-nek, vagyis a fekete föld népének.

A jelenlegi Egyiptomban élők egy része viszont szinte bizonyosan az ókori nagy nép utódjának tekinthető. Ők a koptok. Nevük arabul "egyiptomit" jelent, vagyis amikor a hódító arabok (a görögök, perzsák, rómaiak után) megszállták ezt a vidéket itt találtak egy népet, amelynek a nyelve (valószínűleg) sokban hasonlított az ókori egyiptomiakéhoz. A koptok ma keresztény vallásúak, tehát bizonyos, hogy őket sem hagyta változatlanul a több évezredes zaklatott történelem. Márcsak azért sem maradtak meg intakt közösségben, mert a koptok tulajdonképpen már rég nem koptul beszélnek, hanem arabul, megkülönböztetni a vallásuk miatt lehet inkább őket.

A kopt nyelv írásos változata a római hódítás idején alakult ki, és a XVI. századra halt ki teljesen, írása pedig eltért az óegyiptomi hieroglifáktól. A kopt írás tulajdonképpen a görög és az egyiptomi démotikus ábécé átvételével alakult ki, és az egyiptomi keresztények nyelvében sok görög szó is található, ami a hellenisztikus kapcsolatokra utal.

A kopt nyelv viszont rendkívül ősi, Champollion, a hieroglifák megfejtője is azért volt képes dekódolni egyesek szerint az ókori egyiptomiak írását, mert ismerte a kopt nyelvet. A kopt név a görög "egyptios"-ból származik, az egyiptomi jelzőt egyébként a görögök a memphiszi Hut-Ka-Ptah elnevezésből eredeztették. Ptah a memphiszi isten volt, a Ka a lélekre utal, a Hut pedig a ház, templom jelentésű szó ebből.

A koptok tehát valószínűleg a fáraó-kor lakosságának maradványai, de teljesen bizonyosak ebben sohasem lehetünk. Az arab hódítás nem jelenti hogy kiirtották volna a teljes "őslakosságot" a meghódított területeken. Az, hogy a mai egyiptomiak arabul beszélnek és iszlám vallásúak, tulajdonképpen semmit sem bizonyít, hiszen nyelvet és hitet könnyebben lehet váltani, mint származást.

Éppen ezért a koptokon - a keresztény vallású egyiptomiakon kívül - bárki más is lehet az óegyiptomiak leszármazottja a Nílus mentén. Más arab nyelvű országokban egyébként szintén megtalálható az őslakosság és a hódító arabok közötti különbségtétel. Például Marokkóban, Algériában az arabok és berberek, arabok és kabilok között lehet különbséget tenni.

Szegő Iván Miklós



2005. augusztus 1.

  forrás

Keresztény emlékek nyomában Vörös Győző egyiptológussal



Máté evangéliuma szerint az angyal felszólította Józsefet: Heródes haragja elől meneküljön el családjával. "Erre ő fölkelt, éjjel magához vette a gyermeket és anyját, és eltávozott Egyiptomba. Ott volt Heródes haláláig, hogy beteljesedjen az Úr szava, amit a próféta által mondott: Egyiptomból hívtam az én fiamat..." (Mt 2,14). Krisztus követői számára nem csupán e sorok miatt szent föld, lehetséges zarándokcélpont Egyiptom, hanem páratlan kora keresztény emlékei miatt is. Vörös Győző egyiptológus immár tíz éve vezet feltárásokat a varázslatos észak-afrikai országban. Kutatásainak eredményeit a Templom Théba koronáján - A Thot-hegyi magyar ásatások(1998) és a Taposiris Magna I-II. [Isis kikötője - Alexandriai magyar ásatások] (2001, 2004) című kötetekben jelentette meg. Théba mellett, illetve Alexandria közelében olyan fáraó kori templomokat tárt fel, amelyek több ezer éves történetében rövid, mégis fontos szerepet játszottak az egyiptomi keresztények, azaz a koptok. Munkájának erről az oldaláról kérdeztük a neves kutatót.



Isis istennő gránitszobrának feje

- Egyiptológusként elsősorban a görög-római korral foglalkozom, vagyis a Nagy Sándor hódítását követő hellenizált Egyiptommal, amelynek szerves részét képezte a korai kereszténység.

Egyiptomban hamar megjelentek Jézus követői: Szent Márk evangélista volt Alexandria első püspöke, aki már az I. században elhintette a krisztusi tanítás magvait. Egyiptom tehát korán vált a kereszténység ügyének egyik döntő jelentőségű helyévé. Ahhoz pedig, hogy a kereszténység államvallás legyen a Római Birodalomban, előbb a legnagyobb szellemi központban, Alexandriában kellett győzedelmeskednie. Az alexandriai Katekéta Iskola élén olyan vezetők álltak, mint Órigenész vagy Clemens Alexandrinus, s a patrisztika számtalan fontos képviselője megfordult a városban, amely fontos teológiai viták színhelyévé vált. A kopt kereszténység 451-ig, a kalkedóni zsinatot követő szakadásig, illetve exkommunikációjáig a keresztény világ fontos tényezője volt.

Elsősorban mivel járult hozzá az egyiptomi kultúra az egyetemes kereszténység értékeihez?


A taposirisi feltárások helyszíne 2004-ben

- Az egyik terület a Mária-kultusz. A Szűzanya tisztelete Egyiptomban forrta ki magát, elsőként itt nevezték Máriát Theotokosznak, vagyis Istenszülőnek. Máriának az üdvtörténetben játszott rendkívüli szerepe az egyiptomi keresztények körében vált egyértelművé. Nem véletlen, hogy a Krisztus utáni III-IV. századtól Máriát társmegváltónak tekintik.

A katolikus világ számára fontos másik örökség a szerzetesség "intézményének" kialakulása. A monasztikus jelleg teljes egészében egyiptomi "találmány". Már a pogány időkben is voltak sziklasivatagban elmélkedő emberek, "szerzetesek", a kereszténység terjedésével azonban egyre többen választották a világtól való elszakadásnak ezt a módját. Eleinte remetéskedtek, később csoportokba gyűltek és szerzetesközösségeket alapítottak. Életmódjuk, felfogásuk nagy hatással volt az utókorra. Szent Benedek regulájában például "ajánlott irodalom" Cassianus: De institutis coenobiorum című munkája, amelyben a szerző részletesen leírja, mit látott az egyiptomi kolostorokban, hogy nézett ki az ottani szerzetesi élet...

Az Ön által vezetett feltárások során a keresztény kultúra milyen gyökereire, emlékeire bukkantak?

- Az elmúlt tíz esztendőben két régészeti lelőhelyen dolgoztam Egyiptomban, nevezetesen Thébában a Thot-hegyen, illetve az Alexandriához közeli Taposiris Magna tengerparti kikötőjénél. Mindkét helyszínen olyan templommal foglalkoztam, amelyet egy ideig a késő antikvitás korában keresztények is használtak.

Az ókori pogány templomok a keresztények számára "beimádkozott" helyek voltak, ezért a koptok szívesen vették használatba ezeket a szentélyeket. Nemcsak a templomokat, hanem a régi főpapi székhelyeket is megtartották. A klasszikus, fáraók kori időkben negyvenkét nomosz (kerület) volt Egyiptomban, ugyanennyi főpappal. Ennek mintájára a keresztényeknek negyvenkét püspöke lett. A folytonosság természetesen csak az egyházi hierarchiára, illetve az épületekre volt igaz, a régi pogány hittartalmak és a forradalmian újat hozó keresztény tanítás között azonban nem volt kapcsolat.


Bronz szertartási eszközök

A Krisztus utáni IV. században, a thébai Thot-hegyen, Montuhotep Szanhkaré fáraó halotti templománál egy kis szerzetesközösség az egykori középbirodalmi uralkodó (Kr. e. 2010-1998) teljesen kifosztott sziklasírjában alakított ki magának barlangkápolnát. (A Pantokrátor Krisztus-ábrázolással együtt ennek pontos másolata látható 1999 óta a Gellért-hegyi Sziklatemplomban.)

Taposiris Magnát - Nagy Sándor halála után - II. Ptolemaiosz Philadelphosz fáraó alapította a Krisztus előtti III. században. A klasszikus fáraó kori akropolisz egykori szentélye egy dór oszlopos hellén templom volt. Feltárásunk nemcsak azért nagy jelentőségű, mert cáfolta a korábbi akadémiai véleményt, miszerint a kikötőben csupán egy befejezetlen templom romjai találhatók, hanem azért is, mert megtaláltunk egy hiányzó láncszemet az építészettörténetben: az egyiptomi és a görög templomépítészet találkozását.

A bizánci arany kincslelet

2000 októberében előkerült az akropolisz Isis istennőt ábrázoló, gránitból faragott kultuszszobrának torzója, egy évvel később pedig rátaláltunk azokra a bronzeszközökre, amelyeket a szertartásokhoz használtak.

A Krisztus utáni IV. században a keresztények kolostort építettek Taposiris Magna - rómaiak által erőddé alakított - templomának falai között. A bizánci korból származó kolostor területén végzett ásatások során 2003-ban ismét értékes leletekre bukkantunk: öt arany pénzérmére és egy arany karkötőre. Ezeket az Egyiptomba betörő arabok elől menekülő szerzetesek rejtették el a keresztény templom járólapja alá.

A thébai és a taposirisi lelőhely egyaránt arról tanúskodik, hogy miután a hódító arabok 642-ben átlépték Egyiptom határát, földúlták, lerombolták nemcsak fővárosát, Alexandriát, de a legtöbb keresztény kultuszhelyet is. Ekkor semmisült meg a virágzó egyiptomi kereszténység.

A közelmúltban többször is hallhattunk arról, hogy Taposiris Magna-i feltárásainak nem csak a régi idők pontosabb megismerése az eredménye...

Makovecz Imre jóváhagyott vázlatterve a felépülő kolostorról

- A Kopt Ortodox Egyház napjainkban nem építhet új templomokat, műemlékeit azonban helyreállíthatja. Az egyiptomi kormány és az Alexandriai Kormányzóság illetékes hatósága jóváhagyta, hogy a feltárt taposirisi romokon újjáépülhessen az egykori Üvegkolostor. III. Shenouda alexandriai pátriárka a világhírű magyar építész, Makovecz Imre terveit fogadta el, aki a kopt szakrális hagyományokat követő csodálatos kőtemplomot, illetve kolostort tervezett az eredeti alapokra. Az építési engedélyek megvannak, már folynak az előkészületek. A munkák 2005 tavaszán kezdődnek. Várhatóan három év múlva szólalhatnak meg az újjáépült kolostor harangjai.

Milyen feladatok várják a közeljövőben?

- A teljes műemléki helyreállítást követően szeretném folytatni a kutatásokat Taposiris Magnán. Amíg a felújítás tart, ötszáz kilométerrel arrébb, az Alexandriával szemben fekvő Cipruson kezdek ásatásokat a ciprióta görög kormány megbízásából. Páfoszon egy ugyancsak II. Ptolemaiosz Philadelphosz fáraó alapította kikötőt kell feltárnunk. A szerződésem - közös megegyezés alapján - egyelőre 2007 őszéig tart. Feleségemmel, Noémivel és kisfiunkkal, Alexanderrel így most Ciprusra költözünk. Régi vágyam volt, hogy ásatóként eljussak oda, de az is fontos szempont, hogy Ciprusról folyamatosan figyelemmel kísérhetem a taposirisi építkezéseket is.

Pallós Tamás

Fotók: Kozma Károly

Alexandria (görögül Αλεξάνδρεια, koptul Rakot, arabul Al-Iskandariya), egyiptomi kikötőváros a Földközi-tenger partjainál. A Nílus deltatorkolatában fekszik, Kairótól 208 km-re északra. Lakosainak száma 3 723 000.


Az ókori Alexandria


Nagy Sándor alapította I. e. 331-ben, és önmagáról nevezte el. A hódító hasonló módon elkeresztelt új városai közül az egyiptomi vált a leghíresebbé és legnagyobbá. Évszázadokon át az ókor egyik legpompásabb, legnagyobb városa volt (méret tekintetében csak Róma előzte meg). Híres volt, mint a tudományok székhelye. A monda szerint Nagy Sándornak álmában egy aggastyán jelent meg és Homérosz sorait idézte, amelyekben Pharosz szigetét említi; ez bírta rá, hogy ott építse meg a várost. A tenger és a Mareotisz nevű parti tó között húzódó homokos partszegélyen épült Deinokratesz építész tervei szerint. 19 km volt a kerülete. Az előtte fekvő Pharoszt egy hatalmas, 7 stadion (1290 m) hosszú gáttal (Heptasztadion) a parthoz csatolták, így keletkezett a nyugati (Eunosztosz) és a keleti (ún. Nagy-) kikötő. Ma is ez Alexandria két kikötője. A masszív Heptasztadion időközben 500 méter szélességűre nőtt azáltal, hogy a tenger folyton kavicsot és törmeléket hord és rak le melléje. A csatornák rég eltömődtek, amelyek a két kikötőt összekapcsolták.

A város legszebb része az ún. Brukheion vagy Basaleza volt a "nagy kikötő" déli szélén, amelyben a királyi palota volt összes melléképületével. Ott állt a világhírű Muszeion, mely több évszázadon át a világ szellemi középpontja volt: benne helyezkedett el az állítólag 700 000 tekercsből álló könyvtár. A parthoz közelebb emelkedett Poszeidon temploma és a színház. A Brukheion keleti végén álltak az ún. Kleopátra tűi, két karcsú obeliszk a I. e. 16. századból, amelyek egyike 1878 óta Londonban, másika pedig 1880 óta New Yorkban van. A Brukheiontól délre emelkedett a pompás Gümnaszion 200 méteres oszlopcsarnokával és ettől keletre, a Kanoposz-kapu előtt terült el a nagy Hippodrom (lóversenypálya).
A várostól délnyugatra a Serapeian állt amely a római Capitolium után az akkor ismert világnak legpompásabb épülete volt s 200 000 tekercsből álló értékes könyvtárt foglalt magában. A Serapeion tágas helyiségében a Kr. u. 4. században egy római praefectus, Pompeius, Diocletianus császár tiszteletére hatalmas oszlopot állíttatott, amely a romok között még ma is áll, és a Pompeius oszlopa nevet visel. Egy darab vörös gránitból van faragva, melynek magassága 20, átmérője pedig 2 és fél méter. A korinthoszi stílusú oszlop talapzatával és fejezetével együtt összesen 32 méter magas. I. Napóleon rendeletére belevésték a francia katonák nevét, akik 1779. július 2-án, a város ostroma közben estek el, és sírjaik az oszlop tövében találhatók.
Az egész városnak azon a hatalmas területen volt a központja, amelyen derékszögben szelte egymást Alexandria két, 30 méternél is szélesebb főútja. Nagy romhalmazok, oszlopok és számos ciszterna jelzi még most az utak irányát. Nyugaton volt a föld alatti nagy Halottak városa (Nekropolisz), amely egészen az ún. Kleopatra fürdőjéig terjedt.
Az idők folyamán sok régi márvány- és gránitszobor került Rómába és később Konstantinápolyba, sok mást pedig a tenger öntött el. Mikor a rómaiak Kr. e. 30-ban Alexandriát elfoglalták, a városnak körülbelül egy millió lakosa volt. Az alexandriai lakosság etnikai összetételét tekintve igen kevert volt: leginkább görögök, egyiptomiak és számos zsidó élt itt, azonkívül az akkor ismert világ minden részéből való megfordultak itt.
Az alexandriai világítótorony

A Pharosz sziget keleti fokán emelkedett a híres világítótorony, amelyet a Kr. e. 3. században I. Ptolemaiosz Szótér uralkodása alatt Szósztratosz épített; nyolcemeletes és 160 méter magas volt, fénye 300 sztadionnyira (50-60 km) látszott a tengeren.