Sophie hallotta amint a fák közül lecsörtet valami, azt gondolta talán egy vaddisznó riadt menekülését hallja. Azonnal talpra ugrott, s megdöbbenve látta, amint teljes harci díszben egy ember gurul lefelé, majd hirtelen eltûnik a semmibe. A verem mélyérõl egy vékony hang fájdalmasan felüvöltött, amit egy reszelõs mély hang káromkodása kísért. A lány néhány másodpercig felhúzott szemöldökkel nézett a hangok irányába, majd komótosan a verem széléhez sétált. Odalentrõl a kicsi félelemtõl ittas hangján rimánkodott Serkel folyamatos fenyegetõzéseire reagálva. Néhány percig csak a „csatazaj” hallatszott, késõbb a vitéz már a kiszabadulást tervezgette. A vaksötétségben tapogatózva keresgéltek valamit, ami segítségükre lehet a kijutásban. Találtak is néhány botot, amit Serkel a verem oldalába ütött és elkezdett felmászni. A kicsi siránkozva ugrált a rögtönzött kapaszkodókig, de nem érte el. Közben a másik folyamatosan üvöltözött vele, átkozta a törpe felmenõit és egyben egész nemzetségét.
A kis boszorkány persze könnyedén kiszabadíthatta volna õket, ehelyett azonban elindult a közeli forráshoz. Szerencséjére az ébredõ természet kegyes volt vele, s útjába vezérelt egy fiatal õzet. A mágus mozdulatlanságba dermedt, megvárta míg az állat lenyugszik, tegezébõl kihúzott egy nyílvesszõt, íjának húrjába illesztette majd a legalkalmasabb pillanatban útjára engedte. A nyílvesszõ szélsebesen suhant a hajnali párában, halálos pontossággal az állat mellkasába fúródva.
A nyársra tûzött hús már javában sült, mikor a harcos kezei megjelentek a verem szélén kapaszkodó után kutatva.

Sophie nyitott szemekkel a hátán feküdt. Az égbolton még látszottak a csillagok, de keleten a felkelõ nap, már narancssárgára festette a horizontot. Valahonnan messzirõl mintha hangokat hozna a hajnali szél, de a lány akárhogy is fülelt nem értette mit kántál a hang.
Serkel egész éjjel gyalogolt, már csak az erdõn kellet keresztül vágnia, hogy közelebb jusson uticéljához, aztán tart egy kis pihenõt mielõtt nekiveselkedik a hegynek. Regido fejedelem serege a medence elfoglalását tûzte ki céljául, ahol viszonylag kevesen telepedtek meg. De elõbb még szembe kellett nézni a sarkukban loholó bosszúszomjas népekkel. Egy korábbi, elhúzódó csatározás során a goddardi Maigeval kötöttek szövetséget, s az õ megbízásból, Létezõ és annak néhány ezres lovas vitézei sikeresen letarolták a fél galaxis népeit. Varock, serege legyõzése, és országa kirablása felett érzett dühében, bosszúhoz folyamodván felbujtotta Regido aktuális ellenségeit a soromontrákat, akik elüldözték földjükrõl Regido otthagyott népét. Nehezítette Serkel dolgát az a hír is, hogy a területeit féltõ goddardi Maige cselként használta fel Regido haderejét, azzal a céllal, hogy igazi ellenségének és szövetségesének is meggyengül hatalma.
Serkel, aki a testõrök parancsnoka volt, egy csatában szerzett sérülése végett kapta ezt a rangot. Nagyszerû vitéze volt urának, hûségét bizonyítva a végsõkig kitartott. Mikor egy háború során a törzsfõ elesett, Serkel nem hajtott fejet legyõzõik elõtt. Visszatért a fejedelemségbe, és újra csatasorba állt.
A fejedelem, busásan jutalmazta hûségét, megkapta a törzsfõi címet és mivel karjának izmát hasította szét egy dárda, kardforgatásra sokáig nem volt képes. Ezért hát a nemzetségfõ kinevezte õt a „testõrgárda” élére. Törzsfõ lévén rangján aluli feladat lett volna, ha valóban csak a testõrség dolgával bízza meg az uralkodó. De Õ, miközben követségekbe járt, felmérte a „szomszéd” földjét, hadseregének számát és felszereltségét. A háborús években a nemzetségfõ elõkelõ harcostársaként tartották számon, és ha nem kapott külön megbízást, akkor testőrsége volt neki is. Most éppen egyedül, a legnagyobb elõvigyázatosággal fürkészte ki az ellenség állásait, és vitte a hírt a hágón várakozó közel ötszázezer lelket számláló sereg parancsnokainak. Ha odaér, Serkel is felül lovára és elsõként vezeti csatába törzsének vitézeit.
Az erdõ agyagos földjét falevelek borították, s ezen a területen igen sûrûn megbúvó csapdák különös elõvigyázatosságra intették. Serkelel figyelme a négy napos szüntelen gyaloglás eredményeként, már lankadni kezdett. Ezért is akart az erdõn túl megpihenni, hogy aztán nehogy a hegyek között kelljen értelmetlen halált halnia. Egy pillanatig érezte ahogy lépésre elõre lendített lába beleütközik valamibe. Azonnal felfogta, hogy csapdára talált de kikerülni már nem tudta. A kimerültség okozhatta talán, de elvesztette egyensúlyát és hanyatt vágódva csúszott a lejtõn lefelé. Azonnal felélénkült és sarkával igyekezett fékezni a zuhanást. A föld túlságosan is fel volt ázva a korábbi esõzések miatt, és csakhamar hatalmas agyaggombócot tolt maga elõtt. -Azok a kurva törpék a hülye csapdáikkal. -Egy bokornak ütközve szerencsétlenül keresztbe fordult, és szó szerint gurulva tette meg a hátralévõ néhányszáz métert. Mire leért a mezõre, teljesen elszédült s a jótékony kiterülés helyett hatalmas zuhanás következett egy mély verembe.

Álmában épp a felé rohanó dárdás alak elõl vetõdött a sárba és ahogy az elhaladt mellette, Sophie kinyújtotta jobb lábát. Ebben a pillanatban a lábai elõtt várakozó kicsi a hátára esett, pont bele abba mély verembe, amire fel akarta hívni az alvó lány figyelmét. :)))

Az utazás kissé hosszúra sikeredett, idõközben volt néhány katona az átjáróban.

-Hihetetlen, hogy ki akartak rabolni. Hol vannak ilyenkor a rendfenntartók? - Sophie körülnézett a réten ahová érkezett.  Na ha itt megtalálom…Az arcába csapó jeges szél szétfújta nyitott talárját, érezte a ruhája alá kúszó szaggató hideget ahogy váratlanul birtokba veszi testét és megfeszíti izmait.
Lovak patái dübörögtek az erdõ irányából, földöntúli és emberi hangok kíséretében. Mintha több ezer torokból egyszerre tört volna ki a csatakiáltás, és egy idõben emelték volna kardjaikat halálosztásra.
-Elindulok a fák felé. Ahol harc folyik, nekem ott a helyem. A csatatér mondhatni szokatlan, hát még a harcmodor. Az ellenfelek külömbözõségétõl meg sem lepõdöm. Már megint bomló de még élõ testek feszülnek egymásnak. A fejem felett kifeszített kötél két fa közé, valószínûleg egy ravasz hadvezér ötlete a lovasok megritkítására. Az élõ halottak serege Alyr Arkhon irányítása alatt törtek elõre, egy teljesen magányos lovassal szemben, aki most lassú ügetésben haladt el a lány elõtt a hátára erõsített hordókkal.  -Õ az! ! Hát itt van.  Otisz nem figyelt fel a lányra, mögötte Boor király 120 ezres seregével szárnyakra tagolódott és várták a jelet. A kis boszorkány megfeszített íjából süvítve száguldó nyílvesszõ pontosan ért volna célba, ha a ló nem pont akkor kezd vágtázni. Mielõtt a következõt utána küldte volna hatalmas robbanás rázta meg a jégmezõt, majd a következõ pillanatban a mágus teste függõleges irányban véresõvel kísérve az ég felé reppent. Lovának maradványai a közeli fákon találtak maguknak helyet, ellenben a srapnerok által megtizedelt sereggel, akik jelen esetben a mezõn terültek el.  -Az elõbb még láttam, ahogy földet ér és kardjának élén megcsillan az elõbújó nap fénye. Állt Alyrral szemben, majd mintha a föld nyelte volna el. . egyszerûen eltûnt. Talán már nem is él. . De ezt biztosan kell tudnom…  -Gondolataiba mélyedve fordított hátat a csatamezõnek, átsétálva az észrevétlenül megnyíló idõkapun. Már át is lépett rajta mikor felkapta a fejét és meglátta az elétáruló erdõt ami most dús lombkoronával hajladozott az erõsödõ szélben.  Ha a galaxisok között is ilyen gyorsan lehetne utazni mint az idõben…. Hm.. Már mindenhová követtem ,többször is láttam és mégsem .. .Meghalhatott..
A lány tenyerében váratlanul felizzottak a rúnák, de oly égetõen, hogy kiejtette kezébõl az addig benne nyugvó nyílvesszõt. Görcsösen összeszorult markát az elmúló fájdalommal arányosan feszítette szét, végül meglátta a vérzõ rúnát. Ez nem lehet! ! ... A mester azt mondta, ilyen csak akkor fordulhat elõ, ha... saját "Mágus ha saját vérére támad, tenyerébõl elvész a varázslat".
Gondolataitól megszédülve botorkált az erdõ irányába, nem volt képes felfogni a felidézett szavak értelmét. Lábai elgyengültek, egész testében remegett és csak bámulta vérzõ sebét. Az egyik fánál félig eszméletét vesztve lerogyott a fûbe, sokáig csak a kéklõ égre nézett merev tekintettel. Szemeit könnyek öntötték el, végül kitört belõle a fájdalmas zokogás. A fa tetejérõl óvatosan lejjebb merészkedõ kis alak együttérzõn figyelte a lányt. Már akkor látta, mikor a semmibõl a mezõ közepén megjelent. Most lefelé csúszott a fa törzsén, míg meg nem érezte lába alatt a talajt. A kis boszorkánylány, karjait az arca elé téve, összekuporodva feküdt és sírt. A kicsi, durva posztóruháját összébb húzva Sophie lábaihoz telepedett és szótlanul nézte ahogy lassan megnyugszik, végül teljesen elcsendesedik. Néhány perc múlva hangtalanul közelebb húzódott a lányhoz, óvatosan megemelte arca elé tett karját és megállapította, hogy a lány alszik.

Az évek során már vagy száz hasonló helyen járt, és tudta jól miféle lények kerülnek elõ az ilyen nyomorult helyeken. Mocsok és bûz, rothadó tetemek mindenfelé és.. patkányok. Soha nem fogja megszokni ezeket a visszataszító dögöket. -Áú! és még harapnak is . -legszívesebben egy könnyed kis varázslattal végzett volna mindegyikkel, de nem kockáztathatta a küldetést. Lassan haladt a sötétben, alig emelte a lábait nehogy valamiben elessen. -Ha legalább világíthatnék, gyorsabban haladnék. Egy perc alatt végeznék ezekkel a démonokkal, és mehetnék is tovább. De ezek megéreznek mindent, már azt is tudják, hogy itt vagyok. -Néhány lépésnyire szöszmötölést hallott és kezében nyugvó kardját óvatosan maga elé emelte. Még a gondolatai is elcsendesedtek, annyira koncentrált. Ezek a démonok híresen jó rejtõzködõk. Fene sem tudja hogyan tettek szert erre a tudományra, de sok mágus vére szárad már ocsmány mancsaikon. Állítólag képesek heteken keresztül a legzordabb körülmények között is mozdulatlanul várakozni. Na igen, ennyit tesz ha egy faj közel ötszázezer éves. Sophie még csak 22 volt, de az egyik legtehetségesebb mágus hírében állt, aki többször is összemérte erejét más galaxisok legjobbjaival. Ezek a versengések rendszerint a vetélytárs halálával végzõdtek akik nehezen fogadták el, hogy alul maradtak és a küzdelem hevében szó szerint elvesztették a fejüket. A cél most is ugyanaz volt, csendben hagyni hogy a fejük elváljon a nyakuktól. A lány egyre közelebbrõl hallotta a szuszogást, és elõre mosolygott magában. Ez egyszerû lesz. Biztosan egy tapasztalatlan ellenfelet küldtek elé, akirõl tudták jól, hogy kivégzi. Ez is hozzátartozott a taktikájukhoz, így jelezték mennyire lebecsülik. Behunyt szemmel is halál pontosan a nyakra mérte az ütést. A sötétzöld fej úgy hullott a pocsolyába, hogy tulajdonosának egy utolsó nyikkanásra sem maradt ideje. A csatorna itt jobbra vezetett, és helyenként megvilágította a fentrõl beáramló fény. A démonok fészke mélyen a kanálisban volt, és a lány tudta, hogy ezek után már csak ostoba csapdákkal kell majd szembenéznie. Könnyedén lejutott a legalsó szintig és míg leért kitalálta pontosan hogyan is végezzen velük. Ismerte a harcmodorukat, tudta mire számíthat. A vaskaput varázslattal nyitotta ki, felesleges volt már óvatoskodni, a démonok már várták. Ahogy belépett máris támadás érte a feje fölül. Mint valami denevér, fejjel lefelé lógott egy zöldfejû. Villámgyorsasággal kaszabolta le a fejét ennek is- Nevetséges. -Jobbjában kardjával, balkezében tõrét szorongatva berobbant a fészekbe. A látványtól és a szagtól felfordult a gyomra. Látott már könyörtelenül kivégzett, megkínzott áldozatokat, de ez mindent felülmúlt. Eddig is meggyõzõdése volt, hogy ezek állatok, most inkább valamiféle dögöknek titulálta õket. Viszont démont nem látott egyet sem. -Ja, jól álcázzák magukat. Akkor talán leülök és megvárom míg visszajönnek.
Keresett egy talpalatnyi vértõl mentes helyet és letelepedett a kõre. Teltek a percek.. a boszorkánylány pillantásával a tetemeket szemlélte. Alig volt fény a fészekben, de így is észrevette hogy a véres testek helyenként nem épp „természetes” zöld színben enyésznek. Számolni kezdte hányan bújtak meg gyáván és közben azon morfondírozott megvárja-e míg õk támadnak. Hirtelen ötlettõl vezérelve talpra ugrott, végig gázolt a hullákon, és az elsõ útjába akadó démont rongyos ruhájánál megragadva kirántotta a lucskos rohadó masszából. A démonvezér hörögve kapkodott levegõ után, de pillanatnyi zavarodottságán hamar úrrá lett. Elõkerült hatalmas kardja és valami fejszeszerûség is amivel szinte észrevétlenül a lányra súlytott.
Sophie az utolsó pillanatban vette észre a démonvezér kezében suhanó fegyvert. Tett egy kitérõ mozdulatot, de már késõ volt. Hallotta amint az éles fejsze széthasítja vállában a csontot és bár még fájdalmat nem érzett, a sebbõl kitörõ vére forrón ömlött szét testének jobb oldalán. Ellensége rút pofáján diadalittas mosoly terült szét és kivillantak rothadó fogmaradványai. A lány erõtlen kezébõl észrevétlenül hullt ki díszes kardjának markolata, s azonnal felfogta, hogy súlyosan megsérült. A pillanat tört része alatt húzta át baljában lévõ tõrének pengéjét a zöld nyakon, minden erejét összeszedve, hogy jó mélyre hatoljon. A vezér pofájáról a mosolygás helyét riadt döbbenet váltotta fel, és reflexszerûen nyakához kapva mancsait próbálta spriccelõ vérét testében tartani. Sophiet is elöntötte a fájdalom ahogy a legyõzött erejét vesztve összecsuklott, közben a lány vállára zuhant, hogy aztán fuldokolva és hörögve jótékonyan magához szólítsa a halál. Néhány pillanatig nem történt semmi, a rejtõzködõk nem mozdultak. A kis boszorkánylány legszívesebben rögtön nekilátott volna a sebgyógyításhoz, de jelen pillanatban csak egy fájdalomûzõ varázsra futotta az idejébõl.
Mint egy felbolydult méhkas egyszerre törtek elõ a démonharcosok rejtekükbõl, felzavarva azt a többezres patkánysereget akik eddig nyugodtan lakmároztak a talajon rothadó tetemekbõl. A párás, meleg fészekben oszlásnak indult, gáztól felpuffadt holttestek sorra robbantak szét ahogy a hatalmas, kb 120 kg-os démonok talpai alá kerültek. Patkányok sikításai és a feldühödött harcosok átkozódásai visszhangoztak a falakról. Alig egy perc alatt cirka harminc felfegyverzett erõs katona vette körül a sebzett vérzõ lányt. Ilyenkor a vezér, intésével adta ki a parancsot a támadásra de az most valahol a hullatenger legmélyén pihent. Az egész helyzet kezdett nevetségessé válni, ahogy ezek az undorító lények támadásra készen körbe körbe járkáltak a mágus körül, de egyik sem merte átvenni a parancsnok helyét.
Sophie szeretett az ellenségeivel harcolni, többre tartotta ha kardjával és tõrével végezhetett velük. Mágiához, küzdelemben igen ritkán folyamodott. De most itt állt egy csapatnyi vicsorgó dög vele szemben, egyik karja használhatatlan és ráadásul vérzik is ami méginkább ingerli ezeket a primitív démonokat. Mielõtt valamelyik elég bátorságot gyûjtött volna, Sophie ép kezét felemelve jól kivehetõen egy szót írt a levegõbe insuláris írással: Tûz. Aztán egy varázsszót mondott és belépett elõidézett varázsburokba. A fészek levegõje hamarosan melegedni kezdett, iszonyatos pára kelt életre, fojtogatva ellenségeit. A vaskaput már belépésekor erõs varázslattal zárta vissza, elvágva a menekülési útvonalat. A démonok õrjöngve rohangáltak mindenfelé, levegõ után kapkodtak és kardjaikkal a burokot próbálták szétkaszabolni. Végül fuldokolva, görcsökben fetrengve zuhantak bele az általuk megkínzott tetemek közé. A patkányok kínjukban már a plafonra másztak, és minden apró kis repedésen át menekülni próbáltak, de hiába.
A holttestek és az õket körülvevõ enyészet lassan, mintha egy hatalmas kondérban lettek volna, elkezdtek forrni. Késõbb már akkora forróság uralkodott, hogy elpárolgott minden nedvesség, égni kezdtek és az egész kanális a lángok martalékáva vált. A lány nyugodtan nézte ahogy porrá ég körülötte minden és kisebbfajta elégtételt érzett a rágcsálók kínjait látva. Megvárta míg lecsillapodik a tûz tombolása és a leghatásosabb mágiát alkalmazva összeforrasztotta szilánkosra tört csontját. Egykedvûen vette tudomásul, hogy a hegg egy jódarabig látható lesz, de elõbb utóbb ez is eltûnik. Gépies mozdulatokkal mondta ki a tisztítóvarázst, gondolatban már a következõ galaxisban járt, amirõl biztosan tudta, hogy megtalálja azt akit keres.

Érezte hogy nincs egyedül és mikor megfordult fekete taláros alakokat pillantott meg. Tüzetesen szemügyre vették, az egyik -akinek egy aranyszínû medál lógott a nyakában-felhúzott szemöldökkel kérdõn nézett rá.
-Te lennél? Már vártunk.. De nem gondoltuk, hogy .. Tudod miért vagy itt? -Sophie értetlen arccal nézett.
-Ma megtudjuk közénk tartozol-e, vagy ellenségünk leszel. Ma vagy 16-éves. Itt az idõ, hogy eldöntsd melyik útra lépsz. A jót választod, vagy a sötét mágia útját. De ismernünk kell az erõd, és neked is tudnod kell kordában tudod-e tartani az indulataid.
Míg a mágus beszélt, a többi taláros észrevétlenül távolodni kezdett egymástól, míg végül körbevették a lányt.
-Próbára fogunk tenni.
-Mit kell tennem? -kérdezte a lány.
-Tudni fogod, csak az ösztöneidre kell hagyatkoznod.
-Mi lesz ha kiállom a próbát?
-Akkor közénk tartozol.
-..és ha nem teljesítem amit..
-Akkor meghalsz!! -közölte a legnyugodtabb magabiztossággal a mágus.
A taláros alak egyetlen ujj mozdulatával, észrevétlenül óriási lendülettel a kapuhoz lökte a lányt.
-Elsõ lecke! Mindig szembõl támadj de észrevétlenül!! -Sophie válaszcsapásra emelte karját és egy -a mágusétól jóval gyengébb -energiamezõt irányított a támadója felé, amit az a pillantásával hárított.
-Második lecke! Mindig légy készen az ellentámadásra.
Még ki sem mondta a mondatot, mikor újabb mágia lépett mûködésbe. A falakon megjelenõ fegyverek sorra megmozdultak és a lány feje felett óriási lendülettel forogni kezdtek. Érc suhogása töltötte be a levegõt, majd ereszkedni kezdtek míg Sophie ruhájába bele nem vágtak. A lány szemeivel követte az éles pengéket, majd egy hirtelen mozdulattal elkapta az egyik markolatát és két kezében erõsen tartva a láthatatlan ellenségre támadt. A talárosok hátrébb húzódtak ahogy a kis boszorkánylány ügyesen kikerülte a halálos vágásokat .Rengeteg kard, bárd és mindenféle fegyver repült felé, alig bírt eltáncolni elõlük, és eddig még egyiket sem tudta végleg harcképtelenné tenni. Gondolatai megoldást kerestek, közben szert tett még egy fegyverre, de a harctól gyengülõ karjai alig bírták a küzdelmet. Eldobta hát az egyik kardot, ami mozdulatlanul a márványpadlón hevert. Félszemmel látta a mögötte álló páncélosok pajzsait és a következõ mozdulattal megragadta az egyiket. Persze képtelen volt még csak megmozdítani is. Ez egy elpazarolt pillanat volt, aminek következménye egy szablya ejtette seb lett. Nem érzett semmit, csak a kiserkenõ vért látta. A korábban eldobott kard még mindig a földön hevert... -Tehát ez a próba lényege.. mindet meg kell érintenem anélkül, hogy darabokra szaggatnának. -Sophie erõsen koncentrált mindig egyetlen fegyverre, és hosszú idõ elteltével mind a márványpadlón feküdt.
-Harmadik lecke! A legnagyobb káoszban is látnod kell a célod.
A "legyõzõtt" fegyverek újra a levegõben táncoltak még nagyobb erõvel, és gyorsabban mint elõtte. A mágusok minden irányból támadtak rá, a lány teste kiszolgáltatottan hánykolódott hol a kupola magasságáig emelték, hol pedig a falakhoz vágták õt. Úgy érezte szét szakad, közben pedig az elsuhanó kardok mardosták mindenfelõl. -Elég!!! Elmenekülni! -üvöltötte minden idegszála, és a végsõ menedék.. megnyitni a kaput.
-Nem nyílik. Nem mûködik.
Érezte ahogy a rúnák felizzanak tenyerében és elszabadul a varázs. Megállt az idõ, minden mozdulatlanná vált majd elhangzott a megsemmisítõ varázs is. Az összes kard és szablya, tõr és bárd, minden levegõvé vált. A talárosok kiléptek a védõburokból, szinte egyszerre hördültek fel, de az aranymedálos csendre intette õket.
Negyedik lecke... a végsõkig küzdj. Közénk tartozol, eredendõen jó vagy. Ma megkapod a pajzsod, a kardod és a gyûrût is.
De van még mit tanulnod.
A lány zihálva vette a levegõt, minden porcikája sajgott a fájdalomtól, sebei véreztek de arcán a gyõztesnek járó mosoly ült.
Aznap éjjel sebgyógyító varázslatokra pazarolta minden megmaradt energiáját, közben pedig azon a kastélyon járt az esze, ahol az anyját látta meghalni. Tudta, hogy van ideje megkeresni és megölni azt a mágust .Megerõsödik és itt megtanul még sokmindent, hogy aztán küzdelem nélkül ,esélyt sem adva a gyilkosnak végezhessen vele.

Lenient
"Mindezt csak álmodtam" - eszmélt fel, de ahogy balra fordult a tekintetem a véres kard ott feküdt mellette. Lelkét borzongató hideg járta át. "Mi történt?" - s ekkor feleszmélt benne, hogy végre megszabadult attól a lénytõl, aki életét tönkretette és érzéseit, szerelmét megpróbálta elvenni tõle. Lassan, megfontoltan felállt, izmaiban mérhetetlen fáradtságot érzett. Az ablakhoz sétált. Kint már elült a vad, tomboló vihar és ekkor elöntötte szemét a könny és halk zokogásban tört fel lelkébõl a mérhetetlen fájdalom. Könnyei homályába úszott a régi, kedves arc, a ragyogó kedves szemek. "Vajon hol lehet most?" Másik õs ellensége karjában, még mindig nem tudva, hogy ki is õ valójában? Hogyan segíthetne? Hogyan szabadulhatna meg ettõl a félelmetes, szívet markoló érzéstõl? Gondolatait tett követte. Kirohant az ajtón és a kocsijába ugrott. Jól ismerte a helyet, ahol kedvese jelenleg élt. Az autója fényszórója bevilágította a környéket. Rátaposott a gázra és õrült sebességgel elindult, hogy megmentse kedvesét ...

Fejében gondolatok cikáztak, az álombéli lány,.. aki Õ volt, de nem ebben a világban. Mintha az az élet is az övé volna.
Zavaros képek idézõdtek fel benne, eszébe jutott a dimenzió kapu és rájött, hogy minden bizonnyal az idõkapu is megnyílt abban a pillanatban mikor az a vakító fény támadt. Így került Õ ebbe a világba, ami majdan egy leszármazottja élete lesz.
Közben tövig nyomta a gázpedált és észre sem vette, hogy az erdõ mellett vezetõ út elkanyarodik. Már csak a fák törzsét látta a fényszórók által megvilágított úton, és a kocsi a göröngyös úton kishíjján felborult. Sophie kapaszkodott a kormányba, és lassítani próbált. Sáros esõvíz csapódott a szélvédõre, alig látott valamit mikor villámlásszerû fény támadt õ pedig egy alagútba hajtott. Ott már teljes erõvel fékezett de nem mûködött semmi, még a fényszórók is kialudtak. A villámlás kék színe beborított mindent, a mûszerfalon kis szikrák játszadoztak és valamilyen ismeretlen erõ hatalmas lendülettel a magasba emelte a kocsit. Alig egy percig tartott az utazás, de a lány majdnem eszméletét vesztette a ránehezedõ nyomástól. Szemhéjait lezárta, ajkait összeszorította és várta a becsapódást. A következõ pillanatban hatalmas dörrenés,.. megfeszített testébe belemart a hideg levegõ és érezte hogy minden izmát átjárja a fagyos szél. Rémülten nyitotta ki szemeit, és görcsösen megszorította a markában lévõ bõrdarabot. A felkelõ nap fénye aranyszínûre festette a sziklák tetejét amik felett elegánsan elsiklott az a hatalmas madár, aminek hátán a lány feküdt. Lent a völgyben kis házakban még békés álmukat aludták az emberek, csak néhány állat legelészett a mezõn. A Fõnix átrepült a hegygerinc felett, az erdõ hatalmas fái jóformán az égig értek, a lány megérinthette leveleiket. Az erdõn túl egy óriási kastély tornyai bontakoztak ki. A középen elhelyezkedõ kupolát csúcsos tornyok vették körül, hatalmas színes ablakai az óriási boltívek felett falat alkottak, ezek alatt kicsinynek tûnt az a vaskapu ami bejáratként szolgált. A Fõnix hatalmas szárnycsapásokkal újra a levegõbe emelkedett és eltünt az erdõ felett. A lány minden erejével nekifeszült a vaskapunak és gyorsan becsusszant a résnyire nyílt kapun. Meglepetten vette tudomásul, hogy az elõcsarnok természetes fényárban úszik és kellemes meleg van. Tekintete a falak mentén a kupolaboltozat díszes freskóin állapodott meg, abban a szédítõ magasságban ahová lépcsõsor vezetett. Hihetetlen látványt nyújtott a nyílt csarnok, körben a falak mellett vezetõ széles fekete márványlépcsõkkel, a falakon megmunkált keretekben a legnagyobb mágusokról készült egész alakos festményekkel. A lépcsõkig egész sor ezüstszínû nemesi páncélok sorakoztak mintegy sorfalat állva, baljukban kardjuk, elõttük óriási pajzs, némelyiknek éppen az a jel volt a közepére vésve, ami Sophie tenyerében is felizzik olykor.

A lány ruhájáról ellenfele és saját vére csepegett amit elnyelt a fekete föld. Perceken át nézte legyõzött ellenfele agonizálását, mikor furcsa jelenség vette kezdetét. Azon a helyen ahol a fiú vére a fölbe ívódott, egy alak kezdett kirajzolódni.A fiú teste pedig ezzel párhuzamosan kezdett láthatatlanná válni. Végül Mark mosolygó arca nézett vele szembe, korábbi halálos sebének már nyoma sem volt. Sophie teljes révületben, sebesülten, tenyerével egy kört rajzolt a levegõbe ahol megnyílt az örvénylõ kapu. A lány
gondolkodás nékül lépett be rajta nem tudva melyik dimenzióba kerül. Hideg volt és sötét. Megállt egy pillanatra, tenyerét a sebére szorította és megállapította, hogy már nem vérzik. Eszébe sem jutott körülnézni, csak rohant a vak sötétségben. Léptei visszhangoztak, azonnal rájött hogy egy csarnokfélébe került. Szeme lassan hozzászokott a sötétséghez, és bal oldalán egy lépcsõt pillantott meg. Felrohant rajta az elsõ emeletig mikor meghallotta.. Valahonnan beszédfoszlányok jutottak el hozzá. Lelassította lépteit, és óvatosan lopakodni kezdett. Léptei zaját vastag szõnyeg fogta fel, nem volt nehéz észrevétlenül a félig nyitott ajtóig eljutni.
Fáklyatartók sorakoztak a falak mentén amikben a lángok megvilágították a szobát. Sophie szemei összeszûkültek, még ez a félhomály is bántotta a szemét. Megállt az ajtóban, és figyelte azt a két alakot, akik furcsa párbeszédet folytattak odabent. Egyikük egy nõ volt hófehér ruhában, a másik egy férfi, vállán nyugvó fekete talárja elárulta miféle alak lehet. Eleinte nem tudta eldönteni mi történik, míg aztán az ajtótól nem messze egy hatalmas kard bele nem vágódott a falba amit a taláros alak egy perccel elõtte kezdett el forgatni. A fehér ruhás is boszorkányféle lehetett, mert erre
reagálva a falon nyugvó szablya a markában termett, és azonnal ellenfelére támadt. Elszabadultak az indulatok, és a korábbi beszélgetésük csatározásba torkollott. Többször megsebezték egymást, végül a taláros alak a kõpadlóra roskadt, a nõ odalépett hozzá, kiáltott valamit és a taláros mellé csapott a szablyával. A mágus utolsó erejét összeszedve a boszorkány bordái közé szúrta a kardját, amitõl az lassan a padlóra hanyatlott. A mágus beszélni kezdett a boszorkányhoz, hangja hol gúnyos ,hol pedig együttérzõ volt. Aztán kántálni kezdett valamit, sebeibõl dõlt a vér, minden örvényleni kezdett
majd hatalmas fény támadt ami elvakította Sophit. Mikor újra kinyitotta szemeit a szobát napfény világította meg, és a kastélyuk egyik szobájában találta magát.

A kert az erdõn túl, a birtok egy eldugott szegletében volt akácok, borostyánok indái szõtték át.
Sophie alig vette észre a kaput. Körbejárta mert nem hitte, hogy épek a falai. Azt gondolta talál egy hasadékot ahol bejuthat. Végül megállt a kapu elõtt, leszakította az indákat, és
a zárat kezdte vizsgálni. Lenyomta a nehéz vas kilincset de a monstrum nem mozdult. Hirtelen feltûnt neki a zár alakja. Háromszögletû volt, és épp akkora mint a lány tenyerén azok jelek. Kifeszített ujjait a zár felé tartotta. Érezte a bizsergést ami egész karján végig futott, majd azt az enyhe égetõ érzést, amibõl rögtön tudta, hogy meglelte a kulcsot. A monstrum elõbb felsírt, majd mintha zakatolni kezdett volna, végül hosszas nyikorgással elfordult a zárnyelv és a kapu kitárult. A lány belépett és a legszebb kert tárult szemei elé, amit életében látott. Szökõkutak csobogtak, illatos virágok hatalmas szirmaiból méhecskék gyûjtögették a nektárt. Arcán mosoly futott át, szíve felderült a látványtól. Bátran haladt a kert belsejébe.
-Tudtam, hogy elõbb utóbb megtalálod. -a fiú hangja törte meg az idillt.
-Mark? -Sophie nem értette hogy kerül ide a szerelme. Talán követett? Arcán a meglepettséget félelem váltotta fel, mikor meglátta a napfényben megcsillanó pengét.
-Kell a kulcs. Most már, hogy idetaláltál.. Én figyeltelek, mindent megtettem.. de nem bírtad visszafogni a kíváncsiságodat.
Mark hátralépett, kardot tartó kezét csípõjéhez emelte, majd kihívóan a lány szemébe nézett.
Sophie mindkét kezét feltartotta, a fiú jól láthatta a belevésett kulcsokat.
Enyhe szellõ támadt ami lassan kavarogni kezdett, hirtelen felgyorsult.. majd õrült forgásba ért letépve maga körül mindent a kertben.
A lány teste akaratlanul követte a szédítõ tempót és mintha mindig is tudta volna mi következik, egy hatalmas karddal a kezében lépett ki a forgatagból. Gyönyörû szemei elsötétedtek, minden izma megfeszült, készen állt a küzdelemre. A fiú kihasználva a pillanatot alattomosan elõretört, egyenesen a lány felé szúrt és ha Sophie egyszerû halandó lenne, már most holtan esett volna össze. Ehelyett azonban hátralépett, megvárta az újabb támadást amit kardjával hárított. A következõ pillanatban hatalmasat csapott a fiú kezében lévõ fegyverre, amitõl ellenfele kishíján elejtette a kardot. A pengék érces hangjai visszaverõdtek a kert falairól s szikrákat vetettek egy egy pontatlan találattól, ami a kövekre csapódott.
A fiú nagyon jól harcolt és Sophie gyakorlatlanságában alul maradt. Mark a falhoz szorította. Lázasan keresgélte a menekülést, de nem volt hová. Még egy lépést tett hátra és a háta hideg kõfalhoz simult. Nincs tovább. Legyõzték.
A kard hegye érte el ahogy az ellenfele fegyverével felszakította nyakán a bõrt, és a penge húsáig vágott.
Vércseppek lepték el az akácok zöld leveleit és a szökõkút vizét is megfestette. A fiú közelebb lépett hozzá, az utolsó kardcsapásra készült amivel végleg legyõzheti a lányt. Sophie kezében még a kardot szorította és kihasználva ezt a lépést jobb kezét dereka mellé emelte, balkezével pedig belemarkolt Mark ingébe és magához rántotta. Ellenfele halkan felnyögött ahogy bordái közt testébe hatolt a hideg fém. Szemtõl szembe álltak így néhány másodpercig, mikor a lány ellökte magától.
A fiú felüvöltött ahogy a földre zuhant és a sebbõl kiszakadt kard széles nyílást hagyott maga után.

Hamar eltelt egy év, tél köszöntött rájuk újra. Johnnak feltünt, hogy Sophie sokkal gyorsabban fejlõdõtt mint a többi gyermek. Még alig volt egy éves, de már összefüggõen beszélt, járt, nem kellett már pelenkázni sem. Emellett nagyon érdeklõdõ is volt, minden változást azonnal felfedezett és gyakran elõfordult, hogy ha bújócskáztak a kastélyban, a kislányt a könyvtárszobában lelte meg nyitott könyvvel a kezében. Ilyenkor egy kicsit mindig megijedt, hátha valaki másnak is feltûnnek ezek a dolgok. Eljött a nagy nap, szenteste .. Sophie egy éves születésnapja.
Hatalmas fenyõ állt feldíszítve a nappali szobában a kandalló elõtt. A ház népe egybegyûlt a közös ünneplésre és Sophie köszöntésére. A szakácsnõ hatalmas tortát sütött a legfinomabb kakaóval ízesítette, és tejszínbõl írta fel rá a köszöntõt. Lekapcsolták a lámpákat és a kislány elé tették a tortát. Sophie tapsolt és visított örömében. Két kezével esett neki a tortának, John épphogy eltudta kapni az égõ gyertyát nehogy megégesse a gyermeket. Sophie szája sírásra görbült.. a kialudt gyertyafényét kereste. Felemelte kezét, az ujjával a gyertyára mutatott és újra fény öntötte el a szobát. Szemei csak úgy ragyogtak az elégedettségtõl. John próbálta magyarázni a jelenséget és örömmel nyugtázta, hogy bár furcsának találta mindenki de azért elhitték, hogy bizonyára nem is aludt el teljesen a láng.
Átadták az ajándékokat a kislánynak és szeletelni kezdte a tortát a szakácsnõ, mikor Sophie hirtelen felállt, odasétált az ajtóhoz.. fejét felemelte, karjait kinyújtotta és mosolyogva mondta: -Anya. Mindenki elhallgatott és néztek az ajtó irányába, de nem állt ott senki. A kislány még állt ott egy percig, biccentett egyet a fejecskéjével mint aki megértette mit kell tennie, majd visszaült az asztalhoz. -Volt ott valaki kicsim? -kérdezte a herceg. -Nem, csak játszottam. -felelte Sophie.
Az évek szép sorjában követték egymást és a kislány egyre nagyobb és okosabb lett. Alig volt 5 éves , de már folyékonyan olvasott. Órákat töltött a könyvtárban , szinte minden téma érdekelte. Gyakran elõfordult ,hogy John tudós vendégeivel beszélgetett a szalonban, és vitás kérdésekben õ is véleményt alkotott a vendégek legnagyobb meglepetésére.
Emellett egyre furcsább dolgokra volt képes. A puszta akaratával elmozdított dolgokat, vagy megváltoztatatta az idõjárást, kezeiben tárgyak jelentek meg amik a közelben sem voltak. A herceg sokszor hallotta, hogy magában beszélget, és ismeretlen nyelven kántál valamit. Mikor elérkezett a 10. születésapja, valami nagyon furcsa dolog történt. Sophie tenyerében különös jelek váltak láthatóvá. Innentõl fogva már nem is titkolta John elõtt a képességeit. A herceg kérdezte tõle mi történik, de Sophie nem árulta el. Csak annyit mondott, lehet, hogy egy napon majd el kell válniuk. A férfi ebbe bele sem mert gondolni. Tudta, hogy egyszer majd Sophie elmegy, de minden lány elhagyja a szülõi házat. De Õ hova megy? Mit jelent az, hogy "el kell válniuk"? Mikor és mennyi idõre, és láthatja -e még?
Újra eltelt néhány év, és a lányból valóságos kis hölgy lett. Szép volt mint egy istennõ, és kitartó mint egy harcos.
Tele volt szeretettel és megértéssel. Szívén viselte a szegények sorsát és egy ideje leginkább azzal a gondolattal volt elfoglalva, hogy megváltoztassa a világot. Eljárt a szegények közé, adományokat gyûjtött nekik és igyekezett elérni, hogy a betegek orvosi ellátáshoz jussanak.
-Gondolod, hogy egymagad elég lesz ahhoz, hogy...
-Igen! -válaszolta a lány határozottan. -Tudom.. és eljön az idõ, mikor mindent egyszerûbben is elérhetek. Egy nap Sophie boldog mosollyal az arcán lépett a szalonba. John megkérdezte mi történt, de a lány titokzatosan elfordult. A herceg azt gondolta, talán közeledik az idõ mikor Sophie elhagyja õt. Aggódva kérdezte a lánytól -Talán eljött az idõ?-Nem, ne aggódj. Csak.. Találkoztam valakivel. Nagyon kedves és mûvelt.. és meghívott a bálra amit a születésnapjára rendeznek.
-Ki az a férfi? Mi a neve?-
-Holnap megismered, meghívtam vacsorázni.
-Mennyi idõs?
-21 éves, és.. és... olyan.. szép szeme van... és ahogy beszél. Ahogy rám néz.. és megért engem.
-Te még csak 16 éves vagy!! Sophie!!.. és.... Mit fog szólni ha megtudja, hogy.. nem vagy.. olyan mint a többi lány?
A lány durcásan elfordult és felrohant a lépcsõn.
Ó.. jajj.. szerelmes. De hát még gyerek, az én kislányom. Olyan gyorsan teltek el az évek, annyira gyorsan nõtt fel.. még csak tegnap volt, hogy rátaláltam, hogy a bölcsõjét ringattam, hogy tanítottam.

A hónapok gyorsan teltek , a hideg tél elmúlt és Sophie édesanyjára nem leltek sehol. A város összes bábáját megkérdezték ,de nem tudott egyik sem olyan anyáról akivel ne lenne a gyermeke.
Johnban erõsödött az érzés, hogy ezt a kislányt az ég küldte neki szenteste ajándékba. A gyermek szépen fejlõdött, kibújtak az elsõ kis fogacskái és nap mint nap végigkúszta a kastély folyosóit. A herceg megtanult gondoskodni a gyermekrõl, esténként álomba ringatta, mesélt neki és amikor elaludt a pici, gyakran állt a bölcsõ felett mosolyogva.. csak nézte õt. Õ volt vele mikor elõször mosolyodott el, aggódva szalajsztotta a kocsist az orvosért mikor Sophie végigsírta a fél éjszakát mert fájt a hasa, és örömét lelte a sok csodálkozó tekintetben mikor babakocsit tolt maga elõtt a város fõterén. Hallotta ahogy összesúgnak mögötte az emberek és kérdezgetik egymástól vajon melyik rokonának lehet a gyermeke. De sokszor olyan fáradt volt estére, hogy éjjel Marienak kellett bejönnie Sophihoz ha az felsírt.
Már benne jártak a nyárban, mikor egy nap a kertben sétáltak a gyermekkel. John fogta a kislány kezét aki apró lábacskáival lépkedett. Egyszercsak beborult az ég és dörögni kezdett. Csakhamar eleredt az esõ is és feltámadt a szél. Sophie arcába fújta az esõt aki pici kezét a szeme elé kapta, a másikat az ég felé emelte .. Egy kis villanás látszott... a szél azonnal lecsendesedett és az esõ is elállt. A herceg felkapta Sophiet és beszaladt vele a kastélyba. Nem tudta mi történt.. de arra azonnal rájött, hogy a kislánynak különleges képességei vannak. Nem mondta el még Marienak sem mi történt.. nem tudta mit szólna hozzá a lány. Errõl senkinek sem szabad tudnia. Még a végén félnének a kislánytól és.. esetleg azt gondolnák valami csodalény .. doktorok kopogtatnának a kastély kapuján naponta, hogy engedje megvizsgálni a gyermeket. Ezt semmiképp sem akarta, de azt elhatározta, hogy a lehetõ legtöbb idõt Õ tölti majd a kicsivel, nehogy Marienak is feltünjön valami.
Õsz volt már, mikor Sophie elkezdett járni önállóan és kimondta az elsõ szavakat. Johnt büszkeség és mérhetetlen boldogság öntötte el, mikor a kislány egy nap rámosolygott és mondta:" -Apa"-A herceg ismételgette magában a szót.. apa.. könnybe lábadt a szeme is annyira meghatódott. Felkapta a gyermeket és ezer csókot nyomott az apró kis arcocskára.

-A gyermek most az Ön házában van Mr Donne? -a felügyelõ próbálta leplezni meglepõdését, de a hanglejtése elárulta.
-Igen az én házamban! Tán azt feltételezi, hogy nem tudok róla gondoskodni? -a felháborodástól megremegett a hangja
-Ugyan dehogy, hogy is gondolhatnék ilyesmit. -a férfi arcán ijedtség suhant át, szemei is kikerekedtek.
-Keressék meg az anyját!! Minél hamarabb.
-Természetesen mindent megteszünk, de ez talán sok idõbe telik. Addig is ..egy árvaházban helyezzük el. Ma délután elküldöm érte a ....
-Árvaházban? -láttam a kerítés mellett álltak, koszos volt az arcuk.. és foltozott a ruhájuk. A nagyobbak verekedtek vagy épp a kisebbeket dobálták kaviccsal.. és az elmúlt évben meghívtak egy színházi elõadásra, ahol gyûjtést szerveztek az árvaház javára, mert nincs rendesen fûtve és gyógyszerük sincs elég.. és gyakran elõfordul, hogy egyik másik megbetegszik és meghal.
-De hát ez az élet rendje. -mondta akkor a csinos kisasszonynak.
-Maga pedig szívtelen. -haragos volt a hölgy arca, szemei is megvillantak mikor elfordult.
-Amíg nem találja meg az anyját, addig nálam lesz. -jelentette ki ellentmondást nem tûrõ hangon .

A város fõterén gyerekek futották át nevetve, hógolyókat dobáltak egymásra, némelyik vállán korcsolya vagy szánkó kötele. A házak ablakait jégvirág díszítette, az éjszakai fagy gyönyörû alkotása.Lassan elkezdett hullani a hó, ..igazi karácsonyi hangulatot keltve.
Mikor belépett a kastélyba szerencsére senki nem volt az elõcsarnokban. A kocsis segítségével behurcolta a városban vásárolt holmikat a könyvtárszobába majd magára zárta az ajtót.Valamivel késõbb mikor Marie bejelentette, hogy elkészült az ebéd, akkor jött ki onnan. Megvárta míg a szobalány elmegy az ajtótól- hallotta cipõje koppanását- elõször csak résnyire nyitotta az ajtót, kilesett, mikor látta ,hogy senki nincs a közelben hirtelen kisurrant.
-Este 6 -kor mindenki jöjjön le a könyvtárszobába, mondja meg Marienak, hogy hozza le magával azt a gyereket is.
-Igenis Uram -válaszolta a komornyik engedelmesen. A szobaajtón át halk zene szûrõdött ki, az ajtó lassan kitárult és gyertyák fénye ragyogta be a szobát.
A kandalló mellett egy díszbe öltöztetett  fenyõfa állt, csúcsa a könyvesfal tetejéig ért. Alatta díszes csomagolású dobozokban ajándékok rejtõztek. Mr Donne feje bukkant elõ az ajtó mögül, arcán kedves mosoly ült.. kézlegyintéssel jelezte, hogy lépjenek beljebb. Ahogy Marie belépett a szobába, a herceg elé állt, és mintha teljesen természetes lenne, kivette a picit a lány karjából, és.. -Te velem jössz kicsi Sophi. -elindult vele az ajándékok felé. Sorban kiosztotta a díszes csomagokat mindenkinek, végül egy nagy halom doboz elõtt állt meg.
-..és itt pedig ..a te ajándékaid.
Leült egy párnára, balkarjára fektette Sophit és elkezdte kicsomagolni az ajándékokat. Közben beszélt neki, megmutogatta mi mire való.. mosolygott. Most elõször boldognak látszott. A személyzet csendben elhagyta a szobát, csak Marie maradt.
-Mr Donne..
-John.., kérem Merie.. John. -a lány kissé elpirult.. és zavartan folytatta.
-Lassan ennie kell.. Sophinak.
-Vettem egy bölcsõt is, az én szobámban fog aludni Sophie. Ön pedig mától a dajkája lesz. Berendeztettem a folyosó végén a vendégszobát önnek.

-Mi a fene ez a....-nyöszörgõ hang tört elõ a csomagból. A herceg lehajolt és kitakarta a csomag tartalmát... Mint akit tûz égetett meg, úgy dobta vissza a leplet a csomagra. Szívverése felgyorsult, egy pillanatra elsötétedett elõtte a világ -Na nee..
-kis idõ múlva felemelte a leplet, talán csak azt hitte a szeme káprázott és nem az van ott amit elõször látott. Pedig az volt. Apró kis ember becsomagolva egy pokrócba, újra felsírt.. a hidegtõl már pici ajkai elkékültek. A herceg ösztönösen kapta fel és köpenyébe tekerte. A sírástól visszhangzott az elõcsarnok s ahogy karjában végigsietett vele az épületen, betöltötte a hatalmas kastélyt. A szobába érve letette a nagy baldachinos ágy közepére és végigfutott rajta a gondolat.. -mit kell ezzel csinálni?-.. Csak állt az ágy elõtt ezer gondolat cikázott át fején, mikor kopogást hallott. Válaszolni sem volt képes.. az ajtó kinyílt és álmos arccal a komornyik nyitott be -Uram, furcsa zajt hallottam... -a hang hallatára az ágyra vetõdött pillantása. Kikerekedtek szemei és
-Uram.... -de ennél többet õ sem tudott szólni.
-Nem tudom. -szólt végül a herceg. -Keltse fel a szobalányt.
Marie lélekszakadva futott át a kastély hideg folyosóin és már a lépcsõ alján hallotta a hangot. Kopogás nélkül rontott be a szobába, egyenes az ágyhoz sietett. Felkapta az üvöltõ kis embert és ringatni kezdte.. kis idõ múlva a baba elhalkult.
-Kisfiú vagy kislány? -kérdezte Marie mosolyogva a hercegtõl. -Honnan tudhatnám, nem az enyém.!!-mordult a lányra akinek arcáról azonnal eltûnt a mosoly.
-Enni kellene adni neki, és... tisztába kell tenni, ruha kell neki, így nem maradhat.
-Miii? Holnap szólok a hatóságoknak és megkeresik az anyját. -na neem, még hogy én.. -gondolta. -Hozzanak neki enni... valamit. Marie, a maga szobájában fog aludni ma éjjel ,holnap pedig ..majd intézkedünk a sorsa felöl.
Marie meleg tejet öntött egy bögrébe és nem lévén más, kanállal adta az apró kis szájacskába. A kisember kapálózott kicsi kezeivel, anyja keblét kereste, és közben mohón nyelte a tejet. A fele mellé ment és átázott a kis ingecske. A lány nem tudta mit adjon rá, hát egyik blúzába csomagolta és úgy fektette maga mellé az ágyba. Óvatosan mellé feküdt és egy dalt kezdett dúdolni amitõl a baba álomba szenderült. Marie nézte az alvó csöppséget és lelkei szemei elõtt maga elõtt látta saját gyermekének arcocskáját. Szemei megteltek könnyel.. lassan összekeveredett emlékeiben a két kis arc. Megijedt a gondolattól, hogy eljön az az idõ mikor nem emlékszik majd a kisfia arcára. Hirtelen becsukta szemeit és felidézte Stephan arcát. Tisztán látta a láztól piros arcocskát.. a fájdalomtól kifakult szemeit.. a pici testén a kiütéseket. Újra halotta az éles sírást és az orvos szavait: -Nincs mit tenni.. sajnálom. -..és az a pillanat.. mikor hajnalban felébredt, Stephant a karjaiban tartotta, mert sírt egész éjjel. Akkor már csendben volt. Iszonyú volt a felsimerés, hogy nem azért van csendben mert alszik. Érezte ahogy egész teste remegni kezd és átélte ugyanazt a fájdalmat amit akkor. Ölelte magához az élettelen kis testet és minden sejtjében érzte a tiltakozást a megmásíthatatlan ellen. Nem akarta elengedni, nem akarta, hogy bárki is kivegye a karjából. Csak egy kicsit még... engedjék, hogy tarthassam.. Eszét vesztette attól a tudattól, hogy nincs többé. Pillanatnyi õrület lett úrrá rajta. Elhatározta, hogy mindig itt marad Stephannal. Nem halt meg, csak alszik..
Az orvos adott neki gyógyszert amitõl elaludt, és mikor felébredt már nem volt vele a kicsi. Emlékezett a szeretetre amit érzett ... és hiányzik.. most is.. mindig. Ha nem gondol rá akkor is érzi a jelenlétét.
Marie felzokogott, kezét a szája elé kapta nehogy felébressze az alvó csöppséget. Lejjebb csúszott a párnáján, lágyan átölelte és elaludt.
A nap álmosan kúszott a felhõk fölé és csakhamar be is takarózott velük. Marie, karján a kicsivel révedezõ tekintettel bámult a szürkeségbe. Rég volt már ilyen kialvatlan, de mégis olyan természetesnek tûnt.. Mosoly suhant át az arcán ahogy a kicsire nézett.
-Mi legyen a neved pici tündérke? Ilyen szép kislányt nagyon szép névvel kell megajándékozni.
-.. ma reggel nem hozza fel a teámat? -és még ráadásul lány is, más se hiányzott.
-Máris viszem, csak a... - mielõtt a lány befejezhette volna a mondatot az ajtó akkora csattanással vágódott be a herceg mögött, hogy a kicsi összerezzent de még Marie is.
A délelõtt további része nyugalomban telt, a ház ura elment, valószínûleg épp a kislány ügyében jár el.

 Egy picinykét régen írtam már,most felteszem ide is.

 

 

A herceg felkapta a fejét a zajra. Álmából ébredt és még nem tudta eldönteni, hogy valóban hallotta-e, vagy csak álmodta. Fülelt egy darabig és már visszahajtotta volna a fejét párnájára mikor megint... felhangzott a kísérteties hang. Nyakáig húzta selyempaplanját és elsõ gondolata az volt, fejére is ráhúzza, a fülét is eltakarja, hogy még véletlen se hallja újra. De nem hagyta nyugodni a gondolat. .-mégis csak az én kastélyom. A kandallóban már csak parázs volt, így dobott rá néhány fadarabot, hogy fellángolva bevilágítsa a szobát. Az ajtófelé fordult mikor meglátta a hatalmas árnyékot a falon. Egy pillanatra meghûlt benne a vér, de erõt vett magán és megfordult. A kutya sétált el a kandalló elõtt az õ árnyéka táncolt át a falon. Felvette vastag háziköntösét és papucsát így indult el a csigalépcsõn az elõcsarnokba. Szõrnyû hideg volt . El is határozta, hogy ezentúl az összes kandallóban éjjel nappal égni fog a tûz és azt is, kell még néhány favágó. A falakon dicsõ õsök képe sorakozott, szomorúan konstatálta magában, már csak az õ és családja képe hiányzik. De ha így halad soha nem is lesz olyan kép a falakon, már közel van az öregkorhoz, örököse nincs, majd kapzsi rokonok öröklik meg az évszázados családi vagyont. Ehh.. rokonok-itt lebiggyesztette szája szélét-. Csak akkor jönnek ha valamire szükségük van. Nem .. nem pénzért.. az van nekik is elég.. és persze degradáló lenne ha támogatást kérnének csak azért, hogy egy egy üzleti vállalkozásba ne egyedül bukjanak bele. Ha lenne egy fiam aki tovább vinné a nevem, ha lett volna megtanítottam volna mindenre amit én megtanultam. De sosem volt szerencsém a szerelemben. A bálokon csak kényeskedõ, hisztis kisasszonyok jelentek meg. Egy olyan nem akadt köztük aki képes lett volna ....
Áhh. Már mindegy.
Belépett a könyvtárszobába, ott is hideg. Újra köhögés tört rá, szúrta a mellkasát . Ez visz a sírba. Már várom mikor állapítja meg a doktor ,hogy tüdõbajom van. A magányomon már csak a halál segíthet.
El is felejtette miért jött le meleg szobájából, mikor újra meghallotta a hangot. Közelrõl jött, olyan nyivákolás szerű. Mint valami macska. Hm.. lehet, hogy idetévedt a kertbe egy macska? Ejj, a szakácsnõ biztos újra elkezdte etetni a kóbormacskákat. Pedig már annyiszor megparancsoltam neki, hogy ne tegye. Hát már a szolgák sem tisztelik.
Mi több.. gyûlölik. Tudom én jól... zsarnok vénembernek tartanak. A hátam mögött gúnyolódnak. Megérdemelnék, hogy utcára kerüljenek az arcátlanságukért. Az állandó pletykák a piactéren a cselédlányok között. Azt hiszik nem tudom.. Azt pletykálják nincs szívem.. vagy ha van is az is csak kõbõl lehet. Ha tudnák sokszor mennyire szorítja a mellkasom, akkor nem kételkednének abban, hogy igenis van. Azért nem várják a halálom, mert nincs örökösöm és nem tudják mi lesz velük akkor. A komornyik meg issza a boromat. Láttam mikor elrejtette az üveget ahogy a konyhába léptem, hogy ellenõrizzem a szakácsnõt. Õ meg a húst lopja. Itt mindenki lop. Meglopnak engem. Szállást adok nekik.. havonta kétszeri kimenõt, és nem rángatom magammal õket sehová mint a szomszéd Wallace teszi a cselédséggel. Igaz én nem is megyek sehová.
A hang újra felüvöltött, ez már egyértelművé tette, hogy a kastély bejárata elõtt van valami. Miért nincs itt ilyenkor a komornyik? Most kiküldhetné megnézni mi ez a hang. Rápillantott a hatalmas nagy barokk stílusban készült órára, és megállapította, hajnal felé jár. December 24.-e van. Este mindenfelé gyertyalángok és terített asztal fogadja majd a családokat. Éjfélkor a püspök misézik majd, és csendes, békés, fehér lesz minden. Tiszta és fehér. A friss hó ...gyerekek hógolyóznak majd a város szélén, mint ahogy õ is gyermekkorában.
Közben elindult az elõcsarnokon át a bejárathoz. Összerezzent ahogy a szoba ajtaját kinyitva a hideg azonnal bemászott köntöse alá.
A hang erõsödött, de válasz nem érkezett a: -Ki van ott? -kérdésre.
Megállt a nagy ajtó elõtt, elhúzta a reteszt; . a fagyos fémhez ragadtak ujjai. Kitárta az ajtót és kishíjján megbotlott a lépcsõre helyezett apró csomagban.

őszülünk és szőkülünk!

-anya , el akarok menni!

-jól van, menj hát.

-jó buli lesz.

-remélem is, érezd jól magad!

szőkülünk (szó szerint! pedig tilos! tudod, hogy sok szőkenős vicc van? Tudja, de nem zavarja, ő belül szőke.hát kezdem elhinni)

 

-anya! én nem megyek!

- mostmár ne hülyéskedj, menj!jó lesz!

hiszti, ahogy közeledik az indulás napja, egyre intenzívebben

közben megint szőkülünk, én őszülök!

elhatározta,hogy nem fogja magát jól érezni, többedmagával hiszti, mindenki máshol - gondolom.bennem a kérdés.. ha többedmagával a 'nem lesz jó ott' elhatározás, akkor ők együtt miért ne éreznék jól magukat? egy közös pont, és a kollektív hiszti, pont elég ahhoz, hogy összefogja őket és együtt sztrájkoljanak.

indulás előtti nap estéje. hiszti ezerrel, könnyek, morgolódok, ingerült leszek, könnyek nála, én megenyhülök, rábeszélek. reggel indul, elköszönünk,hidd el jó lesz.

ugyanaznap délután: mobilom csörög, gyerek hisztizik, nem bír ki egy napot sem! menjek érte! alig tudom leállítani! 

később

este mobil csörög, nekem hiszti, menjek érte és ők megbeszélték, hogy a barátnő nővére lemegy rtük, és felhozza őket! mit szólók? szóhoz sem jutok.

- írok Apunak, hogy hívjon fel.

apa hív engem, megmagyarázza, hogy áldását adta az ötletre. megoldás és kommunikáció?

itt adtam fel! azt csináltok, amit akartok! 

kicsit mérges vagyok, kicsit örülök, kicsit reménykedem!

SEGÍTSÉG! KAMASZ A LÁNYOM!

 

:D:D:D